1. család: Kúszó erszényes-félék (Phalangeridae)

FEJEZETEK

Thomas Oldfield irányadó katalógusában, melyben az erszényeseket összefoglalja, a kevésfogú erszényeseknek erről a családjáról azt mondja, hogy az kevésbbé specializálódott. És hozzáteszi, hogy ebben a tekintetben azt a helyet foglalják el itt, amelyet a sokfogú erszényesek csoportjában a ragadozók, vagyis ennek az alrendnek a föld történetében legrégibb, jelenleg is fennmaradt alakjait foglalja magában. Az exakt és megfontolt rendszerezőnek ez a kitétele nagyon jól egyeztethető össze Haacke és mások ama felfogásával, hogy az emlősök sorában mindig a fán lakó életmódot folytató emlősöket, azoknak ennek megfelelően alakult szervezetét kell ősibbnek tekintenünk.

Vogt K. a kúszóerszényeseket ujjas és kézlábú erszényeseknek nevezi, s a valóságban tényleg az ötujjú, kézszerűen kialakult láb jellemzi valamennyiüket. Egyébként valamennyi lábuk 5 ujjat visel. Míg azonban ezek az elülső lábon egyforma alkotásúak, s a hüvelykujjuk többé-kevésbbé szembehelyezhető a többivel, addig a hátsón egészen jellemzően alakultak ki. Itt ugyanis ismét a második és harmadik ujjnak összeolvadása ment végbe, melyet szindaktiliának nevezünk. Ez bizonyos hanyatló fejlődéssel áll összefüggésben. A többi ujj ezzel szemben azonban erőteljes és jól fejlett: a negyedik a leghosszabb, s az ötödik is alig gyöngébb emennél. A hüvelykujj igen erős, rendkívül mozgékonyan helyezhető szembe, és lapos, körömnélküli és vánkosszerű duzzanatban végződik. Ilyen körülmények között a lábnak ez a berendezése a faágon kitűnően működő kapaszkodó készüléket alkot, amely ehhez a kúszó életmódhoz nélkülözhetetlenül fontos.

A fogazatot azonban másfelől Thomas a lábaknak ezzel az állandó kifejlődésével szemben nagyon is változatosnak mondja ahoz, hogy az egész családra jellemző fogképletet megalkothatnánk. Ugyanis kicsi, visszafejlődött fogak nagyon változó számmal vannak jelen ugyanazon a nemen és fajon belül is, sőt, mi több, egyazon egyénen sokszor nem is az állkapocsnak mindkét oldalán. Megjegyezhetjük, hogy ezek a fogazatnak oly sajátságai, melyek az erszényes borzok életében a folytonos koptatással függnek össze. Metszőfogaik hosszúak és erőteljesek, különösen a túlságosan hegyes alsók, az utolsó felső előzápfog éles, erősen metsző tarajjal. A tulajdonképpeni zápfogaknak is vagy éles tarajuk van, vagy tompa, gumós koronát alkotnak, s ez a vegyes táplálékkal, vagy tisztán a növényi életmóddal függ össze. A fogváltásnak már úgyszólván semmi jelentősége sincs, mert a tejhézagfog általában nagyon kicsi, már korán kihull és sok esetben nyilván nincs is aktív szerepe. Tulajdonképpen nehéz megállapítani, hogy a négy előzápfog teljes sorából melyik hullott ki, ha – mint rendesen, – mindössze három maradt csak meg.

A fark egyes kivételektől eltekintve, hosszú és Thomas szerint többé-kevésbbé kapaszkodó farkot képvisel, akkor is, ha mindegyik oldalán hosszú szőrök borítják. Nem egyszer azonban sajátságos szőrözetével a gomolyított fark típusára emlékeztet. Erszényük jól fejlett és előre nyílik, mint minden erszényesen, mely egyenesen jár.

E család három csoportjánál bőrredő fejlődött ki, amely kétoldalt az elülső és a hátsó láb között a végtagok kinyújtásakor vitorlaszerűen kifeszül, úgyhogy az állat azt ugráskor valóságos ejtőernyő módjára használhatja és több méter távolságban ívalakban lefelé repül. Thomas azonban hangsúlyozza, hogy mind a három repülő erszényes repülőképességét s ezt a berendezést is egymástól függetlenül szerezte; valamennyiük olyan formákhoz csatlakoznak ugyan, melyeknek nincsen repülőhártyájuk, de azért egymással még sincsenek rokonságban.

A kúszóerszényesek elterjedési területe az ausztromaláji, az újguineai régión át az ausztráliai régióba nyúlik át, tehát a Celebesz-szigetektől Tazmániáig.