4. Repülő erszényes mókusok (Petaurus Shaw)

A repülőhártya az elülső végtagon az ötödik ujj külső részétől veszi kezdetét, s innen a hátsó láb izületéig terjed, éppen addig, ahol a comb alsó végével ízesül. Helytelenül nevezzük repülőhártyának, mert ez állat ennek a kifeszített bőrredőinek segítségével sohasem tud a levegőbe emelkedni, vagy a lebegőben lebegni, hanem mindig kúszással kell azt a magasságot elérnie, amelyből aztán ejtőernyőszerűen működő bőrredőjével lefelé ívelő, lebegő ugrással valami alacsonyabb, távoleső pontra ereszkedik. A repülésnek ez a módja határozottan passzív és nem aktív repülés, de viszont nagy jelentőséget tulajdoníthatunk annak, mert nem lehetetlen, hogy a magasabbrendű állatoknál is a repülésnek ez az ősi módja, amelyből azután az aktív repülés kialakult.

Az ide tartozó fajok szőrözete lágy és selymes; bársonyos tapintású. Hosszú farkuk mindenütt véges-végig bozontos. Bizonyos mirigyeik is vannak fejük búbján, füleik között és mellükön, s ezek a hímeknél fejlettebbek, mint a nőstényeken. Három törzsfajuk, amelyek mellé még egynéhány, átmeneti jellegeik miatt kétséges alfajt is állítottak fel, Thomas szerint a következő különbségek alapján választható el egymástól:

Nagyobb termetű faj, vagyis orrától farka hegyéig kb. 75 cm hosszú. Sarka alul sűrűn szőrös.

Petaurus australis Shaw (flaviventer, sárgahasú repülőerszényes).

Hazája Új-Dél-Wales hegyes partvidékei egészen Viktóriáig.

Kisebb termetű fajok vagyis orrától farka hegyéig legfeljebb 52 cm vagy még rövidebb. Sarka részben, vagy egészen szőrös.

Nagyobb faja (52 cm): P. sciureus Desm. (repülő erszényes mókus); sarkának alsó felülete rendesen csupasz; egy keskeny csupasz sáv fut hátra s lefelé egészen a bokáig. Hazája Ausztrália keleti része, Queenslandtól Viktóriáig.

Kisebb faj (36 cm): P. breviceps Waterh. (ariel, törpe erszényes mókus; var. typicus). Queenslandból, Új-Dél-Walesből és Viktóriából: Sarka alul szőrös, kivéve a végén levő kerek foltot, amelyet a csupasz talpfelülettől keskeny szőrös sáv választ el; var. papuanus Thos. az újguineai régióból, Gilolotól nyugatra Új-Pomerániáig? Talpa kevésbbé szőrös, talpa fődarabjának csupasz felületét keskeny, csupasz sáv köti össze a sarok végével.

Erről az utóbbi, válfajról Thomas azt állítja, hogy legtipikusabb és legélesebben jellemzett példányai Új-Guineából és az északnyugati szigetekről valók, míg az Aru-szigetbeliek másfelől oly sok hasonlóságot árulnak el az ausztráliai kontinensnek a szomszédos Port-Essingtonból származó példányaival, hogy lehetetlennek tartom e két földrajzi rasszt specifikus jellegek alapján egymástól elválasztani. Mindennek ellenére Thomas s az újguineai rasszt rövid és sűrűbb szőrözete s ennek következtében feltűnőbben szembeszökő sávjai és foltjai alapján, továbbá keskenyebb, kevésbbé lekerekített fülei és végül sárga, vagy narancsszínű hasoldala alapján hajlandó elismerni, s e felfogás mellett való kitartása állandóan csak azt igazolja, hogy itt átmenetek szakadatlan sorával állunk szemben, amelynek végét oly formák zárják le, amelyeket feltétlenül mint jó fajokat írnánk le, ha nem ismernők a közbülső formákat.

A törpe erszényes mókus (Petaurus breviceps Waterh.)

A legutóbbi évtizedekben állatpiacainkon kétségkívül ezzel a legkisebb termetű erszényes mókussal találkoztunk leggyakrabban. Állatunk mindenképpen rászolgált latin nevére: csakugyan jellemző rá feltűnően rövid feje, a rágcsálókéhoz hasonlóan lejtősödő homlokprofilja, amelynek tövén rendkívül tarkán illeszkedik bele arcába hússzínű, fénylő orra. Nagyobbik fajrokonától a továbbiakban aránylag rövid és vékony farkával tér el, míg a P. sciureus vastag lompos farkával tűnik ki. Mindazonáltal Thomas szerint állatunk legalább is, mint tipikus szárazföldi faj, annyira hasonlít minden tekintetben ez utóbbihoz, hogy biztosan csakis feltűnően kis zápfogai révén lehet megkülönböztetni. A rövidebb farkszőrözetnek megfelelően egész szőrözete is rövidebb, mint a P. sciureus-é, ezzel ellentétben azonban annak színe és mustrázata amazéval megegyező. Alapszínezete ugyanis ugyanaz a halványszürke szín, talán egy árnylattal sötétebb, legalább is az ausztráliai kontinens déli példányain, s a sötétebb mustrázat is ugyanazokra a testrészekre szorítkozik; a szemek között vagy még azok előtt az orr hátán egy sötétbarna vagy fekete hosszanti sáv kezdődik, s a fejtetőn keresztül a gerincen fut végigfut, de gyakran többé-kevésbbé elmosódott. A belül és csúcsokon kívül is szinte csupasz fülek tövét, mégpedig kívül egy koromfekete, mellette pedig fehér vagy halványsárga folt takarja, s a fej egész elülső része is fehér és halványsárgába hajlik, de ez a szín igazán tisztán a hasoldalon és a repülőhártya alsó felületén, annak széléig jelenik meg. Felül ez sötétbarna vagy szürkés, oldalt egy fekete sávval elválasztva. Elülső és hátsó lábain, melyek fehérek, a pirosan áttetsző bőr jól észrevehető, s ugyanez vonatkozik orrára is. Szürke farka a vége felé megfeketedik, de csücske gyakran fehér.

Gould szerint állatunk tápláléka a szabadban zsenge hajtásokból és bimbódzó virágokból áll, s ezt a táplálékát aztán a rovarok serege és a méz teszik változatossá.

A repülő cukormókus (Petaurus sciureus Shaw)

Repülő cukormókus (Petaurus sciureus Shaw).

Kisebb rokonától nagyságától eltekintve – mert hiszen annál jóval nagyobb – hosszabb fejével, hosszabb gyapjújával és bozontos farkával tér el. Egyébként színezete és mustrázata majdnem ugyanaz, legfeljebb alapszínezete egy árnyalattal világosabb és sávjai s füle tövének foltjai élesebbek.

Új-Dél-Wales első gyarmatosai sugger-squirrel, cukormókus néven ismerik, s ezzel máris elárulják, hogy népszerűbb állatokká lettek. Nem lehet tagadni, hogy a név találó, mert nemcsak alakra, de nagyságra is az erszényes mókus a mi mókusunkhoz hasonlít, vagy talán még jobban a taguánhoz. Különben megnyúlt és karcsú teste a repülőhártya következtében, mely az elülső és hátsó lábait összeköti, rendkívül szélesnek látszik. Rövid nyaka meglehetős vastag, lapos feje rövid és hegyes orrban szükellik ki. Lompos farka igen hosszú, hengeres és petyhüdt. Felálló fülei hosszúak, de tompán végződnek; szemei nagyok és gömbalakúan kidülnek. Gyapjúja sűrű, rendkívül finom; repülőhártyája szőrös, s csak belül csupasz füleiket kívül legalább is tövükhöz közel szőrök borítják. Teste felül hamvasszürke, repülőhártyája kívül sötét dióbarna, fehéren szegélyezve, alul fehér, kissé sárgás árnyalattal, széle felé azonban barnás. Egy rozsdabarna sáv vonul szemei között a fülek felé, egy másik elől az orrsövényen rozsdásbarna, s a homlokon hátrafelé mindinkább gesztenyebarna sáv a hát közepén húzódik tovább. Farka tövén világos hamuszürke, végén fekete. Az állat 46 cm hosszú ugyan, de ebből majdnem több, mint fele a farkra jut.

A cukormókust Queenslandtól Viktóriáig mindenütt megtaláljuk. Gould azt mondja róla, hogy ennek a nemzetségnek nemcsak egyik legelegánsabb, legszebb, de hazájának egyik leggyakoribb faja is. Mert – Gould idejében legalább is így volt – egész Új-Dél-Walesben általánosan elterjedt, ahol az ausztráliai oposszumokkal együtt az égbetörő Eucalyptus-okat lakja. A bennszülöttek húsáért és prémjéért egyaránt vadásszák.

Semon a kis és nagy erszényes mókust egyaránt a Burnett-folyó mellékéről írja le, ahol ugyanis ezek Tim Sheys Creek-nél rendkívül gyakoriak, illetve a kilencvenes évek elején gyakoriak voltak, s a feketék ott „Uaa”-knak hívták őket.

Semon az ejtőernyő repülésnek erre az ügyes művészére maga is vadászott s azt írja róla: „Sokkal nehezebb volt ezeket az állatokat holdvilág mellett lőni, mint az oposszumokat. Legtöbbjét a feketéktől kaptam elevenen, aki felfedezték friss lábnyomukat azokon a fákon, melyeken laknak, s azokat lyukaikból kiszedték, amikor éppen nappal pihentek. A foglyok fölötte vadaknak bizonyultak, haraptak, összeférhetetlenek voltak, valóságos ördögök. A legtöbb nősténynek ebben az időben, s ez júliusra és augusztusra esett, már kis kölykei voltak, többnyire egy, néha kettő.” Az állat ma már nagyon ritka.