1. Vombatok (Phascolomys E. Geoffr.)

A vombat nemzetség jellemzését a család jellemzésekor már megadtuk. Itt csak három faj megkülönböztető jegyeire terjeszkedünk ki.

A tazmániai vombat (Phascolomys ursinus G. Cuv. )

Tazmániai vombát (Phascolomys ursinus G. Cuv.) balra, és széleshomlokú vombát (Phascolomys latifrons Owen), jobbra.

95 cm hosszúságot ér el és kerek, rövid fülei vannak. Színezete szemcsésen sötét barnásszürke, s ez a szin azáltal jön létre, hogy a szőrök tövükön sötétbarnák, végükön ezüstszürkék, itt-ott azonban feketék. Mitchel vombatja (Phascolomys mitchelli Owen), mely Új-Dél-Wales, Viktoria és Dél-Ausztrália gyakori faja, az előbbihez hasonlít, de nagyobb. Azelőtt Ph. platyrhinus Owen és latifrons Gould volt a neve. Ez utóbbi elnevezés tulajdonképpen még jobban illik a harmadik, a széles homlokú vombatokra, mert ez a faj csakugyan különösen széles homlokával tűnik ki. Ezért nevezte már Owen is Ph. latifrons-nak, s ez elnevezéseknél tehát ügyelnünk kell a szerzők neveire. Utóbbi faj azonban szőrös orrával is feltűnik, miért is Gould Ph. lasiorhinus-nak nevezte.Megjegyezhetjük még, hogy ezek és más tulajdonságok alapján két csoportba oszthatjuk a vombatokat. Az elsőbe a kerekfülű és csupaszorrú fajok tartoznak, a másodikba az említett szőrösorrú faj.

A széleshomlokú vombat (Phascolomys latifrons Owen)

Tazmániai vombát (Phascolomys ursinus G. Cuv.) balra, és széleshomlokú vombát (Phascolomys latifrons Owen), jobbra.

Ez a faj a tazmániai vombatnál nagyobb, legalább 1 m hosszú; szőre lágyabb, mint rokonán és világos egérszürke. A szőrözetben egyes sötétebb barna és vörösesbarna szőrök tűnnek ki és az állat prémjének vöröses árnyalatot kölcsönöznek. Egy folt a szem fölött, valamint a nyakon, a mellen és az elülső végtagok belső felületén fehér; nagy előreálló fülei pedig hegyesen végződnek.

A széleshomlokú vombat annyi sok eltérő vonást rejteget, hogy ezek alapján bátran lehetne önálló alnembe sorolni. Angas a különbséget igen találóan jellemzi, minthogy az ő adelaidei botanikus kertben mindkét formát megfigyelhette. „A tazmániai faj prémje – úgymond – igen durva és érdes, sötétebben szemcsézett szürke; fülei egészen kicsinyek, kívül feketésbarnák, belül fehéresek. Orra majdnem fekete és hegyesebb, mint a széleshomlokú formánál; olyan külsőt kölcsönöz az arckifejezésnek, mely a koalára emlékeztet, míg a másik széles arcával és orrlyukainak szélességével a buldog hetyke pillantását juttatja eszünkbe. A tazmániai vombat külsőségében inkább medveszerű; ha áll, hátát jól begörbíti és fejét nem hordja magasan; e mellett tekintete határozottan vad, s éppen ez hiányzik az ausztráliai faj barátságos szempillantásában.

Az előbbi faj hazája Tazmánia és a Bass-szoros szigetvilága; míg ez utóbbi rokona Ausztrália déli részét lakja; Mitchell vombatja pedig Új-Dél-Walesben, Viktóriában és Dél-Ausztráliában otthonos. Valamennyi fajuk sűrű erdőkben él; itt tágas üregeket és mély járatokat épít a földbe és ott alussza át az egész napot. Csak amikor beköszönt az éjtszaka, akkor bujik elő, hogy táplálékot keressen. Ezt többnyire valami kemény, kákaszerű fű alkotja, amely széltében-hosszában nő, de egyébként mindenféle füvet és gyökeret is megeszik, amely utóbbiakat nagy fáradsággal ás ki a földből.

E nemzetség valamennyi fajának megegyező az életmódja. A vombat még gyámoltalanabbnak látszik, mint amilyen a valóságban. Lassan mozog, de állandóan és kitartóan és mozdulatai erőteljesek. Oly érzéketlen és közömbös fráter, hogy nyugalmából alig lehet felzavarni. Egyenesen és feltartóztathatatlanul jár a maga útján, s nem ismer akadályt. Annyi bizonyos, hogy makacsságában szinte példátlanul áll, hacsak állhatatosságát nem akarjuk feldícsérni. Amit egyszer a fejébe vett, azt minden nehézséget leküzdve iparkodik véghezvinni. Ha valami üreget ásott, amelyet aztán betömünk, azt valami bölcs filozófus nyugalmával ismét újból megássa. Az ausztráliai gyarmatosok szerint nagyon békés, nyugodtan és hang nélkül tűri, hogy a földről felvegyék és elvigyék, azonban nem megvetendő ellenfél, ha hirtelen az a hóbortja támad, hogy védekeznie kell, mert ilyenkor veszettül harap jobbra-balra.

Bass szerint a hím is, nőstény is egyforma nagy, a nőstény azonban mégis nehezebbnek bizonyult, s ez az erszényeseknél igazán az egyetlen kivétel és az emlősöknél általában véve csak ritka eset.

Az ausztráliai bennszülöttek, mint minden más állatot, a vombatot is megeszik, de húsa ízletesség tekintetében távol áll a kenguru húsától. Gould is megkóstolta, de mindig keménynek találta, pézsmaillata nem volt kellemes. A kínaiak azonban, akik Gould idejében Ausztrália déli részein megtelepültek, egyáltalában nem vetették meg a vombat húsát.

A kutatók közül Semon sokat foglalkozott a vombattal s nevezetesen földalatti építményét tanulmányozta. Ezeket mondja róla: „A vombat Délkelet-Ausztrália hegyvidékein, valamint Tazmániában nem ritka, de úgy látszik, az emberi lakhelyektől menekül. Legalább is valamennyi vombatépítményre járatlanabb őserdő szívében találtam rá. Az ausztráliai Alpokban a vombat a magasabb helyeket, 1400–1600 m magasságban kedveli. Nagyobb csapatokban jár vadászatra. Több helyen láttam a földet a vombatok építményeitől keresztül-kasul átjárva, de sohasem találtam egyetlen magányos építményüket sem. Abban a tekintetben, hogy milyen területet választanak ki lakhelyül, úgy látszik, igen válogatósak, mert építményüket mindig csak a vörösagyagban, a homokos vagy köves területeken vagy termőföldben azonban sohasem találtam meg.”

Amikor Semon első ízben Ausztráliába, főleg azért, hogy ennek az állatnak fejlődéséről részleteket közöljön, annak szaporodásáról ezeket mondja:”A vombat nősténye több kölyköt hoz a világra. A bennszülöttek azt állítják, hogy rendesen két, ritkábban három, azonban ennél több fiatalt sohasem rejteget erszényében. Más adatok szerint azonban 3–5 a kölykök száma. A világra hozott fiatalok kezdetben diónagyságúak, de a bennszülöttek állítása szerint mégis fejlettebbek, mint az újszülött kenguruk, Kétségtelen, hogy a legkisebb vombatkölykök is, melyeket múzeumokban láttam, jóval fejlettebbek, mint a legkisebb kengurúk.”

A legtöbb ausztráliai erszényeshez hasonlóan a vombat is kitűnően bírja a fogságot. Kellő gondozás és megfelelő táplálék mellett úgy látszik, jól érzi magát, s ilyenkor meglehetősen megszelídül, annyira megszokja az embert, hogy megengedik neki, hogy kénye-kedvére szaladgáljon házában. Tazmániában a vombat állítólag a halászok rendes kísérőtársa, s a halászkunyhók között kutyamódra szaladgál.

Megjegyezhetjük végül, hogy a vombat a prémkereskedelemben is fontos szerepet játszik. A nagy prémárveréseken „ausztráliai medve” néven (native bear) vásárolják. Brasz ezzel kapcsolatban a „Neue Pelzwarenzeitung”-ban (1908) ezeket írja róla: „Míg gereznáját régebben csak takarók készítésére használták, s ekkor még 6–8 pence volt az áruk, addig néhány évvel ezelőtt, nevezetesen Amerikában már a prémek bélelésére használták fel, s hasonló célokra, s ezért 3 shillingig ment fel az ára. 1906-ban körülbelül 250.000 darabra fokozódott a kivitel. Ehhez járul még a közvetlenül Amerikába szállított és az Ausztráliában feldolgozott prémek száma.”