1. Csőrös vagy hangyász sünök (Echidna Cuv.)

Ebbe a nemzetségbe tartozó fajok lába 5 ujjat visel, valamennyi ujjuk pedig karmokat, s ezek az elülső lábakon szélesek, kevésbbé hajlottak és előre irányultak, a hüvelykujj kisebb a többinél; a hátsó ujjak karmai karcsúbbak, kifelé vannak fordítva és különböző hosszúságúak, minthogy a hátsó hüvelyk karma rövid, tompa és lekerekített, s a második, sokszor a harmadik ujj karma is a negyediket és ötödiket hosszúságra nézve messze felülmúlja. A csőr hossza általában megegyezik a fej átlagos hosszával. Egyenes, vagy gyöngén fölfelé hajlott. A 7 nyakcsigolyán kívül 16 hát-, 3 ágyék-, 3 kereszt- és 12 farkcsigolyát, összesen tehát 42-öt számlálunk. Farkuk igen rövid.

A törzsfajon kívül, mely Új-Dél-Wales és Queensland lakója, Thomas még két további változatot különböztet meg, az E. aculeata lawesi Ramsay-t és az E. aculeata setosa Geoffr.-t. Az előbbi Új-Guinea délkeleti részét, az utóbbi Tazmániát lakja.

Az ausztráliai hangyász sün (Echidna aculeata typica Shaw)

Ausztráliai hangyászsün (Echidna aculeata typica Shaw).

Hangyászsün csontváza.

Ez a hangyászsün, amely nagyságra az újguineai és a tazmániai csőrössün közé ékelődik, aránylag hosszú csőrével tűnik fel. Arca- és fültájékát vagy teljesen, vagy részben síma sörték fedik, amelyek a homlokon és a pofákon úgy rendeződnek el, hogy egy-egy sávot hagynak szabadon. Feje alig világosabb színű, mint háta. Hátsörtéi hosszúak, erősek és merevek, sokszor 6 cm hosszúságot is elérnek s többnyire teljesen födik a közöttük nőtt szőröket. Tövükön halványsárgák, amelyek középütt narancs színbe és hegyükön feketébe mennek át. Vannak azonban egyes sörték, melyek egészen sárgák. Hátszőrei feketék vagy sötétbarnák, néha egészen hiányozhatnak, de néha, talán az évnek bizonyos szakában, úgy megnőnek, hogy a hátoldal hátsó tüskéin is túlérnek.

Végtagjait és hasoldalát sötétbarna, síma sörtékkel kevert bunda fedi. Friedenthal vizsgálatai szerint ezek a sörték sajátságosan nem hasonlók az erszényesek szőreihez, azonban annál jobban a tüskésdisznó tüskéihez, s ez a hasonlóság és megegyezés oly frappáns, hogy itt aligha gondolhatnánk működésbeli alkalmazkodásra. Az elülső láb ujjain a karmok kívülről befelé egyre jobban hosszabbodnak. A hátsó hüvelykujj nagy és tompa karmot visel, a második pedig hosszú és erős, kifelé és hátrafelé fordított karmot. A többi hátsóujj karmai egész aprók, gyöngék, s úgy látszik, nincsen semmiféle jelentőségük. Rövid farkuk kúpalakú, szabályosan kerekített és csúcsán egészen csupasz. Az állat hossza 40 cm, s ebből csak 1 cm jut a farkra. Ez az alfaj Ausztrália egész kontinensét lakja és Haacke szerint a kontinens déli partvidékén, Kangaroo Islandban is előfordul.

Az újguineai hangyász sün (Echidna aculeata lawesi Ramsay)

Az előbbitől már nagysága révén is eltér, de a mellett kisebb tüskéket is visel hátán, melyek között jól kilátszik szőrözete; feje tüskézettebb, s lábait és hasát is több tüske fedi. Csőre meglehetősen hosszú. A hátsó láb harmadik karma csak félakkora, vagy egy harmaddal kisebb, mint a második és kevéssel nagyobb, mint a negyedik.

Ezt a fajt eddigelé csak Új-Guinea délkeleti részéből, Port Moresby környékéről ismerjük. Haacke azt mondja, hogy Új-Guina belsejében, a Strickland folyó mentén élő bennszülöttek, ennek a fajnak tüskéit teszik nyílhegyűk végére és horog gyanánt használják.

A tazmániai hangyász sün (Echidna aculeata setosa E. Geoffr.)

Nagyobb ausztráliai rokonánál, minthogy fél méter hosszúságot is elér. A fején, hasán és oldalán, valamint végtagjain van ugyan szőrözete, de nincsenek tüskéi.

Feje határozottan világosabb a többi testtájaknál. A háttüskék rövidek és vastagok; szinte eltakarják a közöttük álló, s azoknál hosszabb szőrök, azonban azok a tüskék, melyek a vállat, a csípőket és az állat testoldalát borítják, mégis hosszabbak a szőröknél. Hátszőrei sötétbarnák, hasszőrei ellenben világosabb színűek. Mellük változó nagyságú fehér foltot visel, melyet fehér szőrök alkotnak.

Hátsó lába körmeinek hosszarányát illetőleg ez a faj szintén eltér ausztráliai rokonától, minthogy a harmadik körme szinte olyan hosszú és erős, mint a második, s az ötödiken és negyediken messze túlér. Azonban ez alól lehetnek kivételek.

Fajunk eddigelé csak Tazmániából ismeretes, de valószínűleg Viktoriában, tehát Ausztrália legdélibb részén is él, amelynek éghajlata ás állatvilága azonos e szigetével.

A tazmániai sün inkább a hegyvidékeket kedveli, mint a lapályokat, s itt hellyel-közzel 190 méter magasságba is felvonul a tenger színe fölé. Azonban elterjedési körükön belül – figyelmeztet Semon – ezeket az óvatos, félénk állatokat korántsem mindenütt találjuk meg, csak az őserdők átjárhatatlan rengetegeit és a sziklás vidékeket lakják, nagy ritkán találkozunk csak magányos példányokkal a nyílt, bozótos területeken, s a sűrű bozótos tanyájukból is lassan kiszorulnak, ha közelükben megveti lábát az emberi kultúra. Abból a leírásból, melyet Semon ezekről a nyirkos csalitokról, bozótos helyekről ad, melyeket ott „Scrub”-nak neveznek, világosan kitűnik, hogy milyen szorosan összefügg ennek az állatnak életmódja környezetével.

Feltételezhető és nyilvánvaló is, hogy ezeken a nyirkos helyeken az alsóbbrendű állatok legnagyobb számmal tanyáznak, a hangyászsün étlapja tehát a legváltozatosabb, s ez Semon további leírásából is kitűnik: „Éjjeli portyázásai alkalmával a hangyász sün férgekre és mindenféle rovarra vadászik, s ezeket hegyes, ormányszerűen megnyúlt csőrével kaparássza elő rejtekhelyükről, lyukaikból, a kövek közül, avagy a mohhal benőtt fakéreg alól. Legfőbb táplálékául azonban a hangyák bizonyultak, s ezeket más hangyászó állatokhoz hasonlóan fogja meg: hosszú nyelvét belemártja a bolyba, s benne tartja addig, amíg a harapós állatok azt egészen ellepték, s akkor aztán gyorsan kihúzza. Bőre oly kemény és vastag, hogy valóságos páncél gyanánt használja a hangyák ellen, amelyeknek Ausztráliában különösen harcias és erős állkapcsokkal felfegyverezett alakjaik ismeretesek. Ellenben az ausztráliai erdőségekben tanyázó rengeteg sok kullancs ellen ez a páncélruha sem nyujt védelmet és ritkán találtam oly példányt, amelynek bőrébe ne furakodott volna bele ilyen kullancs.” S mindehhez még megjegyzi Semon, hogy az Echidna bélcsatornájában gyakran sajátságos galandférget is találhatunk.

A hangyász sün nappal elrejtőzik, éjjel jön csak elő és szaglászva és közben a földet turkálva keresi zsákmányát. Határozottan élénken mozog, különösen ásáskor, s ebben valóságos művész. Igen lassan jár, s ilyenkor fejét a földre horgasztja és testét is közel tartja a földhöz. Ha a földben elkezd túrni, akkor mind a négy lábával egyszerre dolgozik, s az ember szemeláttára beássa magát a földbe, akárcsak az öves állatok. Nem egykönnyen vesszük észre alkonyatkor ezt az állatot, mely színével egybeolvad a környezettel, t. i. földszínű, s csak véletlenül akadunk rá, ha nyugtalanul szaladgál egyik helyről a másikra. „De itt is, ahol állataink gyakoriak, sokszor évekig nem találkozunk velük, s nagyon sok gyarmatlakó, aki az erdő minden állatát és növényét jól ismeri, soha, vagy csak ritkán látott hangyászsünt. Ezt nemcsak az állat rejtett életmódjának lehet tulajdonítani, amely, ha nem is kizárólag, de inkább éjjeli. Az Echidna kézrekerítését éjjeli életmódján kívül az a körülmény is megnehezíti, hogy meglehetősen hozzáférhetetlen helyeken él, s hogy ő maga is rendkívül óvatos, nesztelen, s ha a legkisebb veszély fenyegeti, akkor felhagy vándorlásával s szinte varázserővel tűnik el néhány perc alatt a földben.”

A többi hangyászevőhöz hasonlóan a hangyász sün sok homokot és port, de száraz fát is kever táplálékába, gyomra állandóan ezekkel van tele. Alkalomadtán füvet is találunk benne.

Ha a hangyász sünt megragadjuk, azonnal összegömbölyödik, s akkor nehéz megfogni, mert miközben testét összehúzza, tüskéivel nehéz sebet ejt az emberen. Ha bizonyos mélységben már elkezdett ásni a föld alatt, akkor rendkívül nehéz onnan elmozdítani. Az öves állatok módjára ilyenkor tüskéivel annyira nekifeszíti magát a nyílás falának, mintha hozzátapadt volna. Ilyenkor természetesen lábainak erős karmait is használja, hogy amennyire lehetséges, megkapaszkodjék. De más tárgyakon is megfogódzkodik. Bennett azt mondja: amikor egy hangyász sünt hoztak nekem s azt növénygyüjtő dobozomba tették, hogy így annál könnyebben lehessen szállítani, akkor haza érve azon vettem észre magam, hogy az állat a doboz oldalához úgy odatapadt, mint valami pajzscsiga a sziklához. Nem lehetett ilyenkor egyebet látni, csak egy hatalmas rakás tüskét. Tüskéi annyira hegyesek, hogy azok a legkisebb érintése is heves fájdalommal jár. Egészen lehetetlen volt tehát ilyen körülmények között egy bezárt hangyász sünt kiszabadítani, s csak úgy tudtuk kimozdítani helyéből, ha úgy tettünk vele, mint a nevezett csigával. Lassan egy ásót toltunk teste alá, s aztán erőszakkal felemeltük. S ha ilyenkor kézbevesszük, már egészen jámbornak bizonyult.

A bennszülötteknek azt az állítását, hogy a hím hátsó lábának sarkantyújával sebezi meg támadóját, s abból mérges válladékot lövell annak sebébe, mindennemű kísérlet megcáfolta, s így ez csak mesének bizonyult. A megtámadott hím sarkantyújával egyáltalában nem is gondol védelemre. Négylábú ellenségeivel szemben a tüskés sün módjára összegömbölyödik, s ha van ideje, akkor, amennyire csak lehet, olyan gyorsan búvik a föld alá. Csak egy ellensége van, amely megtanítja: az erszényes farkas, mely tüskéstől-bőröstől megeszi.

Ennek az életmódjával annyira a földhöz kötött, sajátságos állatnak érzékszerveiről, annak alapján, amit a szemlélőnek ennyire rejtett életmódjával közvetlenül nyújt, nem nagyon tiszta képet nyerünk. A szaglóidegektől többszörösen átlyukasztott rostacsontlemez ez állat rendkívül finom szaglására vall, mert hiszen ezek a szaglóidegek nagy számmal hálózzák be az orrkagyló felületét, de már egymagában is szimatoló szokása is feltételezi a szaglószerv kitünő fejlettségét. Másrészt azonban a sörtékkel körülvett hallójáratnak az a tulajdonsága, hogy az állat azt kinyithatja és elzárhatja, a mellett szól, hogy hallószerveivel győződik meg igazában arról, hogy biztonságban van, s ehhez mindenesetre a földön pihenő test is hozzásegíti azzal, hogy érzékeléskor a földnek legkisebb mozgását is megérzi mert ennek az állatnak kis, bárgyú szemei ugyancsak kevés szerepet visznek.

A tazmániai hangyász sünnek a szabadban eltöltött életéről Bennett fia közölt 1881-ben kimerítő adatokat, aki egy Johnny nevű bennszülött kíséretében sok hangyász sünt figyelt meg, hogy megállapítsa azok szaporodási körülményeit. „Első kirándulásom alkalmával, melyet Johnny-val tettem, – így folytatja kutatónk – lépten-nyomon akadályokkal találkoztunk. Mindenütt megtaláltuk az állat nyomát, de magát az állatot sehol sem. A föld sok helyütt fel volt túrva, mintha disznók jártak volna ott nagy számmal, de ez a hangyász sünök munkája volt, melyet csőrükkel végeztek, hogy a rovarokat a lehullott lombozat alatt felkutassák. Ezenkívül állataink kivágott, korhadó fáknak is nekiesnek, kérgüket lehántják, a fa pudváját kikaparják, s a benne lévő rovarokat, az apró bogarakat, hangyákat és fehér, húsos kukacokat megeszik. Azonkívül ezek a hangyász sünök, miközben eleséget kerestek, sok apró, száraz cserjét téptek ki tövestül. Különösen a termitákra fenik a fogukat, melyek 18 hüvelyk magas dombokat is építenek agyagból. Ezeket valósággal tervszerűen támadják meg úgy, hogy körülkerítik a bolyt, aztán a földet ott, ahol a boly a talajjal érintkezik, elhányják, hogy ne legyen útjukban, s barázdát vonnak, mindent, ami útjukba kerül, elnyelnek, végre a közepén lyukat fúrnak, s az egész kolóniát kiürítik, nem hagyván egyetlen egy lényt sem hírmondónak, amely tanúskodna arról, hogy mit műveltek. A harcos hangyát nem merik bántani noha ezeknek a bolyai a termeszek építményeinek tőszomszédságában vannak. A nagy mézevő hangyákat, melyek kb. 16 hüvelyk magas és 4 láb átmérőjű homokdombokat építenek, úgy támadják meg, hogy legelőször is a dombra feküdve nyelvüket kiöltik; a hangyák a nyelvükre tapadnak, s hamarosan szájukba kerülnek. Így hevernek gyakran órák hosszat, s természetes, hogy ez alkalommal gyomruk megtelik homokkal. Aztán egyik oldaltól a másikig folyosót ásnak, s elnyelik a legcsábítóbb falatokat, amelyekre bukkannak. Nappal nem sokat kóborolnak, mert csak néhány órával napnyugta előtt indulnak zsákmány után. Olyan éles a hallásuk, hogy nagyon óvatosan és lassan kell járni, mivel a haraszt zörrenésére is meglapulnak s hamarosan ásni kezdenek lábukkal. Egész testükkel először a gödörbe fekszenek s aztán a homokot hátukra szórják. S mindezt szinte hihetetlen gyorsasággal végzik, s ha az állat eltűnt, akkor a felhányt földet alig látjuk. Rendesen nem a fejük irányában ásnak tovább, csak egy ízben láttam azt, amikor egy hangyász sünt ládába tettünk, s a föld alatt eltűnve, a láda alatt kb. 10 lábbal odébb, egy sövényen túl bukkant ismét felszínre.”

A fogságban élő hangyász sünök viselkedéséről Haacke és Semon mondtak el egyet-mást. Haacke Ausztráliában ismételve tartott hangyász sünöket. Szaporodásukat nem figyelte meg, de e helyett nagyszerű kapaszkodó készségüket, s arról is meggyőződött, hogy ezek az állatok nagyszerűen bírják a koplalást.

A hangyász sünök behozatalára vonatkozólag Haacke azt mondja, hogy annak egyáltalában nincsenek nehézségei s igaza is volt, mert az elmult évszázad utolsó évtizedeiben egész sereg hangyász sün került Európába. Az első hangyász sün a berlini állatkertben 14 évig élt és egy később beszerzett nősténnyel fajának fennmaradásáról gondoskodott. Ápolása nem okozott különösebb nehézséget. Ezeket az állatokat, a hangyászokhoz hasonlóan tejlevessel, vagy ami még jobb, darált hússal etették, amit tojássárgával készítettek el és hangyatojásokkal hintettek be.

„Az ausztráliai néger kutyáitól kísérve, keresztül-kasul járja a bozótost és itt keresi a hangyász sün nyomait és járatait. Ezeket mi szemünkkel alig vesszük észre, még akkor is kikerülik figyelmünket, ha beléjük botlunk. De nem így a bennszülöttekét, akik már kiskoruktól kezdve gyakorolják magukat e téren. Már a legkisebb kövön is megakad a szemük, mert ilyenkor a kő vizes és sötétebb oldala elárulja, hogy azt valami kimozgatta helyéből, s nem kevésbbé a letaposott fű is, s ezeket a nyomokat sokszor lóháton és gyorsan tudják figyelemmel követni. De ez már csak azért sem könnyű feladat, mert ez az állat éjjeli portyázása alkalmával, amikor ide s tova szaladgál, keresve a hangyabolyokat, egymást keresztező nyomokat is hagy hátra. S ilyen körülmények között sokszor 2–3 óráig kell feszült figyelemmel vándorolni, akáclegeteken keresztültörni, kidőlt fatörzseken keresztülbotlani, hogy a fonalat el ne veszítsük, míg végre ezt a tüskés fickót valami sziklaüregben, vagy saját maga ásta vermében megtaláljuk. S négy eset közt háromban hímekkel találkozunk, melyek gyakoribbak a nőstényeknél. De a hímekkel keveset törődtem, s a bennszülötteknek csak keveset fizettem értük, gyakran el sem fogadtam őket. Ez mindenesetre nagy bosszúság a vadászra, aki csak a zsíros pecsenyének örül, amit neki a Cauara – így nevezik a Burnett-környéki feketék ezt az állatot – nyujt. Egyes európaiak is ezen a véleményen vannak. Én a magam részéről nem osztozom a vadászok ízlésében, mert úgy találom, hogy a hangyász sünpecsenyének borzalmas szaga és mellékíze van. Különösen párzáskor terjeszt mindkét nem átható, kellemetlen szagot. Innen ered sült pecsenyéjüknek is sajátságos mellékíze. A feketék ezt a húst úgy készítik el, mint az európai cigányok a tüskés disznóét. Az állatot feltálalják, a nélkül, hogy megnyúznák, és szőröstül-bőröstül a láng fölött vagy forró hamuban megpirítják. Vastag szalonnájuk, amely a párzási-idő előtt rendkívül vastag, különösen kedvelt csemege.

„A hangyász sün felkutatásában a feketék kutyái is osztoznak, legalább is egyesek közülük, amelyek teljesen a maguk jószántából követik az Echidna-csapásokat, s addig ásnak, míg végre megtalálják az állat tanyáját. Jimmy, a legjobb vadászom, kutyáival rendesen 2–3 hangyász sünt ejtett el egy nap alatt, négynél többet azonban sohasem, de ritka eset volt az is, amikor üres kézzel tért haza.”

A hangyászsün ivarzási idejéről és teljes fejlődéséről ezeket mondja Semon: „Az Echidna aculeata var. typica párzási ideje a Burnett-kerületben (24–26° d.sz. 150–152° k.h.) július végére esik. 1892-ben, július 23-án találtam meg az első példányt, mely anyaméhében tojást rejtegetett. Augusztus közepén a magunkkal hozott nőstények fele terhes volt, vagy erszényében tojást rejtegetett. Augusztus végén szinte valamennyi kifejlődött nősténynek volt anyaméhében vagy erszényében tojása, vagy erszényében kölyke.

A begyűjtött nőstények nagyságra nézve két kategóriába voltak elkülöníthetők. Az egyikbe tartozók testük valamennyi dimenzióiban kisebbek voltak a többinél. Petefészkük is kivétel nélkül fejletlen és éretlen volt és sem anyaméhükben, sem erszényükben nem találtunk tojást vagy kölyköket. Én ezeket, amelyeknek ugyancsak kicsi és éretlen hímek felelnek meg, egyéves állatoknak tartom, melyek nincsenek teljesen kifejlődve, s erre abból a körülményből következtetek, hogy ebben az időben kisebb állatokat egyáltalában nem lehetett találni. Sokkal nagyobb számmal voltak képviselve a második, nagyobb és ivarérett kategóriába tartozó formák, nagyobb, ivarérett, s kétéves vagy idősebb állatokkal. Hogy ezek legalább is kétévesek, a mellett az a körülmény szól, hogy a két nemzedék között nem akadtak közbülső formák.”

A petének sajátságos és ebben a tekintetben egyedülálló fejlődéséről, valamint a tojás héjának növekedéséről Semon ezeket mondja: „A reptiliákkal és a madarakkal ellentétben a Echidna tojása az anyaméhben nem tartja meg változatlanul nagyságát, hanem térfogatának sokszorosára növekszik.” Másszóval: ez annyit jelent, hogy noha az Echidna-tojásnak héja van, s noha az állat éppúgy lerakja, mint a madarak, mégis emlőspete marad annyiban, mert a héján keresztül még táplálónedveket nyer az anyatesttől és ennek megfelelően héja is növekszik. Ezért van az, mondja Semon, hogy egy, az anyaméhből származó, héjából kivett tojás súlya 0.02 gr, míg az erszényben levő, s héjából kivett embryo ellenben 0.12 gr, tehát hatszor súlyosabb. S eközben a tojáshéj átmérője is tetemesen nagyobbodott.

Semon azonkívül a legkisebb embriót is megmérte, mely az állat erszényében volt és azt 5.5 mm-nek, míg a legidősebbet 15 mm-nek találta. Azt a folyamatot, amikor az embrio felszabadul az erszényben és a tojás héját felrepeszti, szülésnek nevezi. A születés után a megrepedt tojáshéjat az állat kidobja erszényéből, a szikhólyag és az őshúgyhólyag (allantois) összezsugorodik s egy darabig, a köldökzsinóron kiszáradt függelékképpen lóg le, amely azután leválik.

„Emlők híján a fiatal állat szájával nem tapadhat oda anyjához, s azért is azt állandóan szabadon láttam az erszényben feküdni. Nagyobb mennyiségű tej azonban sohasem volt benne, s úgy látszik, mindent felnyalt, amit az anya kiválasztott.”

„A fiatal állat hosszabb fejlődésen esik át anyja erszényében, míg kb. 80–90 mm hosszúságot elért, s ilyenkor a tüskék már megjelennek testén. Október közepétől kezdve bennszülötteim különböző, hasonló példányokat találtak, melyek már nem voltak az anya erszényében, hanem kis lyukakban, a föld alatt heverésztek. Ha tekintetbe vesszük, hogy az első érett nőstényeket július végén találtuk, a felszabadult fiatalokat azonban október közepén, akkor emezeknek korát a pete megtermékenyítésétől a fiatalok felszabadulásáig, megközelítő pontossággal 10 hétben állapítjuk meg. A feketék egybehangzóan állították, hogy az öreg legelőször is egyidőre a fiatalokhoz visszatér, hogy felvegye erszényébe és szoptassa. Ha éjjeli portyázásaira indul, akkor megválik elég nagy, egyre kényelmetlenebbé váló terhétől, amennyiben fiataljának kis vermet ás, amelybe kirándulása után visszatér. Hogy ez csakugyan így történik, arra az öregek friss nyomaiból lehet következtetni, amelyeket a fiatalok búvóhelyéhez közel találtak, de abból is, hogy az ilyen fiatal állatok gyomra tejjel van tele. Ilyen körülmények között tehát a legalacsonyabbrendű emlősállatoknál, s éppúgy az Ornithorhynchus-nál is határozott ivadékgondozással találkozunk, amely az erszényesekéhez hasonlóan túlterjed azon az időn, amelyet a fiatal az erszényében eltölt.”

A reptiliák, madarak, de egyúttal a csőrösemlősök és erszényesek testének hőmérsékletét egy ausztráliai fiziológus Sutherland tanulmányozta behatóan 1897-ben, s így Semon-nak a csőrösemlősökre vonatkozó kutatásait nagy mértékben kiegészítette azáltal, hogy kimutatta, miszerint ezeknek az állatoknak hőmérséklete kétségtelenül nagy mértékben függ a környezet hőmérsékletétől. S ez a függő viszony oly csodálatos mértékben van jelen, hogy a csőrösemlősöknek már eme okainál fogva is egészen elszigetelt és alsóbb helyet kell biztosítanunk a rendszerben. Az egyik csőrösemlősnek, amelyet egy hűvös reggelen megmértünk, csak 22° volt a hőmérséklete, míg egy másiknak a hőmérsékletét, melyet délben, nagy forróság mellett cipeltünk egy zsákban, 36.6°-nak találtuk, s nem volna csoda, ha ilyen állatot, amelynek testhőmérséklete íly ingadozásoknak van kitéve, nem sorolnánk a melegvérűekhez.

A londoni természetrajzi múzeumnak kutatója, Oldfield Thomas a csőrösemlősök három fajában fejlődő, kialakuló fajokat lát, amelyeknek azonban még nem volt annyi idejük, hogy faji jellegeiket kidomborítsák, s azért is csak alfajokként tekintik őket.