MADARAK (AVES)

TARTALOM

A MADÁRVONULÁS

A MADARAK SZERVEZETÉNEK ÉS ÉLETÉNEK ÁLTALÁNOS ÁTTEKINTÉSE

A madarak gerinces állatok, melyek mellső végtagjai repülő szervekké alakultak át. Testük legnagyobb részét toll fedi. A koponya hátsó része egyetlen kerekded ízületi bütyökkel kapcsolódik a gerincoszlophoz; a lábtőcsontok részben a lábközéppel olvadtak össze, részben pedig az egymással ugyancsak összeolvadt lábközépcsontokkal; négynél több lábujjuk soha nincs, sőt gyakran ennél kevesebb van. A madarak állandó hőmérsékletű (ú. n. melegvérű) állatok, melyek szíve két-két, szilárd válaszfal által elkülönített kamrából és pitvarból áll. Kemény, meszeshéjú tojások útján szaporodnak.

Azok a sajátosságok, melyekben a madarak testalkotása feltűnően eltér a többi gerincesállatokétól, majdnem mind a repüléssel függenek össze. Kell, hogy a madár, mint légi- és repülőállat lehetőleg kevéssé legyen megterhelve, ezért egész testének építőanyaga takarékosan mért: a testrészek oly könnyű szerkezetűek, amint csak lehet; az olyan szervek, amelyek mindenképpen nélkülözhetők, nincsenek is meg náluk. A Teremtő arról is gondoskodott, hogy a nehezebb képződmények a test főforgási pontjához lehetőleg közel és ne hosszú emelőkarok végén legyenek, ezért oly életműködések, amelyeket különben a külső szervek szoktak végezni, a madár központi fekvésű részeinek jutottak. A röpülés hatalmas munkateljesítménye megköveteli az anyagcsereforgalom különlegesen finom kialakulását, ami mindenekelőtt a lélekző és vérkeringési szervek felépítésében jut kifejezésre: a madár melegvérű állat. Az ennek megfelelő s nélkülözhetetlen melegvédő takarót, mely a repülésben közvetlenül is jelentőséggel bír, a tollazat szolgáltatja.

A tollak felszínükkel a színek hordozói is, és mivel a madártest külső körvonalait, kontúrjait szabják meg, „kontúrtollak”-nak nevezzük őket. Helyük és rendeltetésük szerint test-, evező-, kormány- és fedőtollakra osztjuk fel őket; az evező- vagy szárnytollak ismét feloszlanak kézi-, kar- és vállevezőkre. A szárny kézrészén rendesen 10 kézievező vagy elsőrendű evezőtoll van, míg a kari evezők vagy másodrendű evezőtollak száma ingadozó. A farkat rendszerint 12, ritkán kevesebb, gyakrabban több kormánytoll alkotja. Sok madárfaj meghosszabbodott farktolla (pl. a páváé) egyébként nem kormánytoll, hanem farkfedőtoll.

A kontúrtollaktól eltérőleg a pehelytollak szára petyhüdt és zászlójuk laza; ágai, minthogy az összekötő horgok hiányzanak, nem tartanak össze. A pehelytollak rendesen, a fény által el nem érve, a kontúrtollak közt rejtőznek, azonban némelykor, pl. bizonyos keselyűfajok nyakán, szabadon is állanak. Többnyire világosak, fénytelenek és egyszínűek. Egymással keresztező sorrendeket alkotnak; és mivel e sorok a kontúrtollak sorai közé rendszeresen váltakozva iktatódnak be, így van azután az, hogy minden kontúrtollat négy pehely- és minden pelyhet négy kontúrtoll vesz körül. A pehelytollak legerősebben fejlettek az úszómadarakon. Megkülönböztetünk továbbá bizonyos tollakat félpehelytoll név alatt. Ezeknek, mint a kontúrtollaknak hosszú száruk van, azonban lágyak és sugaraikon cimpák nélkül valók, mint a pehelytollak. Ezekhez tartoznak a marabu pompás dísztollai. Negyedik tollfajta a foszlott toll: ez hosszú, szőrszerűen vékony és hegye ecsetszerűen szétbomló. Ahol előfordulnak, ott egyesével vagy kettesével, igen szorosan helyezkednek el a kontúrtollak mellett. A porzópelyhek oly tollak, melyeknek vége állandó lekopás révén zsíros pornemű anyagot szolgáltat. Csak kevés csoportban, pl. a papagályokon találjuk őket.

A tollak színe kétféle s e kétféle szín természete merőben eltérő. Az egyik szint a tollban fölhalmozódó festékanyag okozza, s ezek a kémiai vagy „objektív” színek; a másikat pedig az illető toll különleges finomabb szerkezete révén előidézett fénytörés idézi elő, s ezek a fizikai „szubjektív”, vagyis a fémesen ragyogó, csillogó színek.

A tollak évente egyszer vagy kétszer kisebb-nagyobb mértékben kihullanak és újakkal pótlódnak: ez a vedlés. Ilyenkor az összezsugorodott tollszemölcsök a fokozott véráramlás révén újra megduzzadnak, új tollak fejlődnek, melyek kitolják a régieket, míg azok végre is kihullanak.

A bőr helyi gyulladásán alapszik az ú. n. költőfolt képződése; ez a hasoldalon előálló csupasz folt, amely sok madárfajtánál a költési idő alatt keletkezik, különösen olyanokon, melyek költési ideje hosszú tartamú. Ez a jelenség a nőstényen és hímen is megtalálható, ha mindkét ivar résztvesz a költésben. A víztaposóknál és guvatszalonkáknál, amelyeknél a hímek költenek, a költőfolt is csak ezeken fejlődik ki.

A madáralakok sorában rendkívül sokféle alakú és nagyságú az állkapcsok szarubevonata, a csőr. Némelykor a felnőtt madáré asszimmetrikusan alakult ki, pl. a keresztcsőrűeké; egy újzélandi lilefajon (Anarhynchus) a csőr elülső harmada 45 fokos törést mutat jobbra. Némely faj csőre, pl. a lundáé, évenként vedlik. A csőrnek gyakran igen élénk színe, épúgy, mint a tollazaté, ivar, kor és évszak szerint változhatik.

A madarak csontvázán legfeltünőbb sok részének levegőt tartalmazó volta (pneumaticitas); ez oly berendezkedés, amely a nélkül, hogy a szilárdságnak ártana, a csontváz súlyát erősen csökkenti. Ebből megérthető, hogy a nagy s jól repülő madarak (pl. a gödény és albatrosz) majdnem minden csontja pneumatikus, ellenben a repülni nem tudó madarak (struccok) majdnem összes csontja velővel telt.

A csontvázon hiányzik a szabadon mozgó, a mell- és keresztcsonti tájék közé beiktatott „ágyéki rész”, amely más gerinceseknek a hajlékonyságukat kölcsönzi; és pedig alapos okból hiányzik itt. Mivel a madár futás közben egész testét kizárólag a medencecsont tájból eredő hátsó végtagjain hordozza, repüléskor pedig a mellről kiinduló szárnyain, ezért ily mozgatható közbenső tájék jelenléte csak hátrányos volna, mert úgy futás-, mint repülésközben külön izmokkal kellene a törzs egyenes nyujtását biztosítani, illetőleg lehetővé tenni.

A szárnyak csontváza az összes élő madárfajokban ugyanazokból az alkatrészekből áll; ezek: felsőkarcsont, singcsont, orsócsont, kéztőcsontok, kézközépcsontok és ujjpercek; de ezek az alkatrészek mindenféle átalakulásban is jelentkezhetnek és helyenként el is satnyulnak.

A madarak lába egyes részleteinek hosszúsági viszonyaiban és kivált a szorosan vett láb alakjában fajok szerint nagy különbözőséget mutat. Sohasem hiányzik teljesen, amint ez a gerincesek összes többi osztályában némelykor előfordul, habár helyváltoztatásbeli jelentőségét csaknem egészen elveszítheti. Négy szakaszból áll, ezek: a felső és alsó comb, a csüd és ujjak.

A madarak izomzata szilárdabb és vörösebb színű, mint az összes többi gerincesé és finomabb rostú, mint legtöbb más gerinces állaté. Érdekes, hogy az izomtömegek a korábban említett mechanikai okokból lehetőleg a test súlypontja felé helyezkedtek el. Így a csüd és láb majdnem csupa „csont és bőr”, mivel mozgásukat hosszú, vékony ínkötegek közvetítik, melyek izmai fent a combon vannak.

Az idegrendszer és érzékszervek rendkívül fejlettek. Ennek megfelelően a madarak felülmúlják az összes hüllőket és nem kevés emlőst abban, hogy a környezet hatásaira élesebben reagálnak, továbbá ösztöneik finomabbak és gazdagabbak és egyéni alkalmazkodási képességük is nagyobb.

A madarak érzékszervei egyenlőtlenül fejlettek: a tapintás, szaglás és ízlés gyengék, a hallás és különösen a látás ellenben igen fejlettek. A tapintás szervei a bőr tapintó testecskéi. Ilyeneket találunk nagyobb tömegben a kacsafélék és szalonkák csőrét bevonó lágy bőrben és ezek révén az említett madarak tapintócsőrükkel az iszapban és földben lévő táplálékukat meg tudják találni. A nyelv is szolgálhat tapintószervül; ennek hegye gyakran igen gazdag idegvégtestecskékben, amelyeknek bizonyára semmi közük sincs az ízléshez (pl. a harkályok).

A legtöbb madár szaglóérzése gyenge, sőt egyeseknél valószínűleg teljességgel hiányzik, mivel a csőr szarubevonata megszakítás nélkül ráterjed az orrlyukakra. kísérletileg megállapították, hogy a keselyűk – a korábbi vélemény ellenére – a dögöt nem szaglóérzékük, hanem szemük segítségével találják meg. Igaz, hogy másrészről meg a holló és a rétisas a feloszlásban lévő esett vadat akkor is megérzi, ha azt magas hóréteg borítja, az erdei szalonka pedig a mélyen beásott gilisztát is megtalálja.

A madarak ízlésének mivoltát és székhelyét nehéz megítélni. Lehet, hogy a lágynyelvű fajok, amelyek táplálékukat sokáig szájukban tartják, épúgy ízlelnek, mint az ember, tehát hogy a tápláléknedvek okozta kémiai ingereket bizonyos érzékszervek felveszik, azonban a legtöbb madárnál ez nagyon kétséges. A nyelv kemény bevonata épúgy megakadályozza az ízlelést, mint a rövid időtartam, melyet a madár nyelésre fordít és azt látjuk, hogy egész csomó madáralak van, melynek nyelve valósággal csökevényes. A gödény, amely a halat egészben nyeli le, kicsiny, kemény nyelvcsökevényével lehetetlen, hogy úgy ízleljen, mint az ember, aki jól összerágott falatokat nyel.

A madár hallóérzéke minden tekintetben kitünően fejlett. Először is hallásuk igen éles, legalább az ébren levő madaraké; vajjon az alvó madaraké szintén ilyen-e és hogy általában a madár álma mindig éber volna, mindenesetre más kérdés. Legalább is vannak megfigyelések (pl. Liebe a cinkéken végzett ilyeneket), amelyek ellene szólnak. Hogy milyen finoman meg tudják különböztetni a madarak az egyes hangokat, az abból is látszik, hogy sok madár az emberi beszédet utánozza és nehéz dallamokat is megtanul fütyülni. A madarak füle lényegesen egyszerűbb alkotású, mint az emlősöké. Külső fül ritkán (pl. a baglyoknál) található, a fülnyílás előtt levő kiemelkedő redő képében. A tulajdonképpeni hallószervben, a madarak labirintusában, a többszörösen csavarodott csiga helyett csak hosszúkás, hajlott palackot találunk, A dobüregben a hallócsontocskák száma nem három, mint az emlősöknél, hanem a hüllők módjára egyetlenegy finom csontpálcika, az oszlopocska (stapes) közvetíti a légrezgéseket a dobhártyáról a csontos labirintus „ovális ablakára”. Bergmann és Leuckart szerint azonban dacára ennek a különbségnek, nehéz volna eldönteni, vajjon a madarak hallási képessége csekélyebb-e, mint az emlősöké. Mindenesetre meg kell gondolnunk, hogy a madarak dobhártyájának viszonylagos nagyságában épúgy, mint koponyájuk egész alkotásában, valamint levegőt tartalmazó csontjaik finomsága és hallójáratuk rövidsége és szélessége révén oly előnyök rejlenek, amelyek a külső fül hiányából stb. eredő hátrányt pótolják. A hallószervvel bensőleg összekapcsolt, főleg a három „félkörös csatorná”-ból álló egyensúlyozóérzékszerv nagy, szivacsos csonttömegbe van teljesen beágyazva és – amint a madarak bonyolult mozgási módjából meg érthető – teljesítőképessége fölötte nagy.

Alkotására és teljesítőképességére nézve is legmagasabb fejlettségű a madarak érzékszervei közül a szem. Majdnem minden madárfaj szeme fejének oldalsó részén van, csak a baglyoké irányul előre. Csak kevéssé mozgékonyak ugyan, de ezt a hátrányt a fej és nyak mozgékonysága gazdagon pótolja. A szemhéj is igen mozgékony. A madarak két rendes szemhéjához még egy harmadik csatlakozik, a pislogóhártya (membrana nictitans), mely a belső szemszögletben levő kötőszöveti redő; sajátságos izomkészülékkel a szemre húzható és ilyenkor oly vékony, hogy mint valami gyenge, átlátszó fátyol fedi a pupillát, vagyis a szembogarat. A madárszem szélén többnyire védő szempillát visel különbözőképpen fejlett tollak képében.

A madarak szemgolyója igen nagy és többnyire a kisebb madaraké aránylag nagyobb, mint a nagyoké. Alakja rendesen nem gömbölyű, sőt inkább egészen sajátságos. Bizonyos mértékben három egymásután következő szakaszból áll: egy előre irányuló, kisebb és egy hátsó, nagyobb gömbszeletből, amelyeket egy csonka kúpalakú, közepén gyakran gyengén befűzött s igen különböző hosszúságú összekötő darab kapcsol össze. Ez a különös alak a legésszerűbb módon teszi lehetségessé a tér- és súlymegtakarítást. Minél nagyobb a gömbölyded szem, annál terjedelmesebb a recehártyára vetett kép, s így annál élesebb a látás. Azonban csak a szem tulajdonképpeni háttere számít igazán e tekintetben, ellenben a recehártya inkább elől lévő, oldalsó részei majdnem fölöslegesek és a nélkül, hogy a szem teljesítőképessége sokban csökkenne, köröskörül hiányozhatnak is. Tényleg így is van a madárszemnél: tehát majdnem éppen annyit ér, mint a hasonló hosszúságú, de teljesen gömbalakú, vagyis sokkal nagyobb súlyú szem.

A kemény szemhártya (sclera) a hüllőknél néha, az emlősöknél soha elő nem forduló sajátságot tüntet fel: belsejében legnagyobbrészt megcsontosodik és a 10–17 köralakban elrendezett csontlemezkéből álló ú. n. sklerotikalis gyűrűt alkotja. Továbbá sok madárfaj szemszaruhártyájában a szemidegek belépési helye körül szabálytalan csontosodásokat találunk. A madarak pupillája mindig köralakú s ezt a fajok szerint, de gyakran ugyanazon fajon belül kor, ivar és tartózkodási hely szerint is igen különböző színű „szivárványhártya” (iris) veszi körül. Gyakran villámgyorsan egymásután következő mozgásait nemcsak külső ingerek, hanem belső, lelki folyamatok is megszabják. Ott, ahol a látóideg áttöri a sclera-t, hogy a szem hátterében, mint fényérzékeny „recehártya” (retina) szétterüljön, hullámos bádog módjára redőzött s többnyire mélyfeketén színezett képződmény hatol be az üvegtestbe, a „fésű” vagy pecten. Az éjjeli madarak fésűje gyengén fejlett, a kivinél pedig, amelynek minden madár közül aránylag legkisebb a szeme, teljesen hiányzik.

Azoknál a madaraknál, amelyek tápláléka eleven, egészben lenyelt ízeltbábúakból és halakból áll, a garat tág tölcsér, a nyelőcső (oesophagus) pedig terjedelmes lefelé futó cső. Sok madárfajnál, pl. az összes nappali ragadozóknál, beleszámítva a keselyűket is, továbbá tyúkféléknél és a papagályoknál, valamint különféle más családokba tartozó madárfajoknál a nyelőcsőnek többé-kevésbbé élesen elkülönödő tágulata van, a begy (ingluvies), amely a felvett táplálék átmeneti megőrzésére, de gyakran megpuhítására is szolgál. A galambok begye a fiókák felnevelésénél játszik nagy szerepet. A nyelőcső legalsó részének a fala különböző terjedelemben megvastagodott és nagyobb vagy kisebb mirigyeket foglal magában. Ennek a majdnem mindig gyűrűalakúan zárt részletnek a „mirigyes vagy előgyomor” nevet adták, noha egyáltalában nem gyomor. A benne levő mirigyek, kivált a csontokat nyelő ragadozómadarakban és dögevőkben igen erős gyomornedvet választanak el. amely a. tulajdonképpeni, „izmos gyomor”-nak is nevezett gyomorba ömlik.

A gyomor fala a megemésztendő táplálék minősége szerint igen különböző vastagságú, izmos falú és belső térfogata is nagyon különböző. A gyomorfal annál vastagabb, a gyomor térfogata pedig annál szűkebb, minél keményebb a táplálék és viszont: azoknak a madaraknak a gyomra, amelyek főleg gabonát, kemény gyümölcsöt és magfélét esznek, malomhoz hasonlítható, azoké pedig, amelyek kivált lágy gyümölcsöt és gerinces állatok húsát fogyasztják, retortát alkot. A két gyomoralaknak ezt a két szélső fejlődési fokát a közbenső alakok hosszú sora köti össze annak a rendkívül vegyes tápláléknak megfelelően, amivel a legtöbb madárfaj él. A gyomor belül sárgás, szaruneműnek látszó hártyával vagy kéreggel van bélelve, amely annál erősebb szokott lenni, minél vastagabb a fala. Ez egészben lehúzható és ilyenkor, legalább a nagyobb madáralakokban, alsó oldalán nagyszámú apró, finom szemölcskéket vagy csapocskákat mutat: ezek finom, a gyomor falában levő mirigykék kijáratai, amely mirigyek kiválasztó tevékenysége révén jön létre ez a belső hártya különféle madárfajoknál megfigyelték azt, hogy ez a hártya időről-időre, az alatta képződő új hártya előtt, leválik és azt a madár kiöklendezi, tehát a gyomor belseje bizonyos mértékben vedlik. Az olyan madarak, amelyek kemény táplálékot fogyasztanak, a mechanikai emésztés további segédeszközéül igen gyakran kövecseket nyelnek.

A gyomornak belső felaprozó készülékké való ezen egész szokatlan átalakulása ismét a levegőben való élethez való csodaszép alkalmazkodást mutatja. Az egészen a súlypontnál fekvő gyomor átveszi a rágási működést, minthogy fogak nincsenek és kell is, hogy ezek hiányozzanak, mivel különben a fej a hozzátartozó erős állkapcsokkal és rágóizmokkal nagyon nehéz volna. A fejnek azonban nem szabad nehéznek lennie mert a hosszú nyak, amely azt hordja, hosszú emelőkar és új izmok volnának szükségesek a nehéz fej hordására. Magát a nyakat megrövidíteni nem lehetett: mert különben a madár, amely csaknem mindig hosszú lábon jár, miként nyúlna le csőrével a földre, hogy a táplálékot fel- vegye? Az is szükséges, hogy a láb hosszú legyen, hogy azzal a madár a lapos földről a levegőbe tudjon emelkedni. Tehát: repülés, hosszú láb hosszú nyak, könnyü fej, fogak hiánya, rágó gyomor, valamennyi egy célnak a szolgálatában áll.

A madarak lélekzőszervei – a szükséglet szempontjából igen érthetően – egészen rendkívüli terjedelműek és bonyolult alkotásúak.

A légcsőnek két gégefője van: a felső gégefő (larynx), valamint csak a madaraknál, ha nem is valamennyinél, fellépő járulékos rész, az alsó gégefő (syrinx; ebben – és nem a felső gégefőben – jön létre a madárhang.

A madarak tulajdonképpeni tüdeje aránylag kicsiny, de a lélekzőfelület nagysága és a hajszáledényrendszer tömöttsége révén igen intenzív működésű. A levegő be- és kiáramlását rekeszizom hiányában csak a mellcsont süllyedése és emelkedése idézi elő, amikor is a szögalakban hajlott bordák külön izmok segélyével kiegyenesednek, majd újra behajlanak. Ott, ahol a főhörgő a tüdőszárny hátsó szélén széles nyílással kilép, vékonyfalú, levegővel telt zacskóba torkolódik, amely ezen a helyen kapcsolódik a tüdőhöz. Hasonló légzacskók erednek meglehetősen állandó számban és elhelyezkedésben néhány különösen erős mellékhörgőből is. Miként azok a test hátsó részében, úgy ezek a mellben és a nyakban helyezkednek el. A „peritrachealis” légzacskó, amely a légcső egy részét fogja körül, kitűrődéseket bocsát a felsőkarcsontba és a mellizomzat közé. Ugyancsak a többi „pneumatikus”, vagyis belül üres csontok levegőt tartalmazó terei is összeköttetésben vannak légzacskókkal, illetve a tüdővel. Bizonyos madarak (gődény, szúla) légzacskói még a test bőre alá is behatolnak, úgyhogy külső érintésre a bőr sistereg. A légzacskók haszna valószínűleg többféle. Mivel a mellcsont jelentékeny terjedelmű, azért a légző mozgás természetesen a mellben és a test hátsó részében lévő légzacskók levegőforgalmát is lebonyolítja; így ezek a tüdő szellőztetésére szolgálnak és lehetővé teszik annak legintenzívebb kihasználását. Ha a légzacskók jól megteltek, akkor a madár teste nagyobbodik, de súlya nem nő, s így fajsúlya kisebb lesz, tehát repülésre könnyebb. Ha a madár testének hátsó részében levő zacskók megtelnek, akkor a belek aránylag keskeny, központi lemezbe szorulnak össze, ami az egyensúly megtartásához a repülés közben kedvező.

Az aránylag nagy szív a mellüreg közepén fekszik, valamicskét inkább jobbra és hátrafelé, mint az emlősöké. A vérkeringésnek az emlősökétől eltérő rendje folytán a venosus és arteriozus vérkeringés tökéletes elkülönítése állott be, minélfogva oly intenzív anyagcsere lehetséges, hogy a vér nemcsak saját hőmérséklettel rendelkezik, hanem a madarak vére még melegebb is, mint az emlősöké, továbbá pirosabb és vértestecskékben is gazdagabb. Érverésük is gyorsabb, mint az emlősöké. A jól repülő madárfajok szíve nagyobb, keményebb és nehezebb, mint a hasonló nagy, de rosszul repülő fajoké. A madarak vivő- vagy ütőerei aránylag nagyobbak, különösen pedig szélesebbek, mint az emlősöké, úgyhogy tetemesebb vérmennyiséget is aránylag könnyen tudnak átbocsátani.

A madarak tojás útján szaporodnak, amelynek szerkezete igen bonyolult. A tojáshéj felszínképződése a tükörsímaság (pl. tinamú-félék) és az emu- meg kazuártojások érdes szemcsézése közt többféle átmenetet mutat. Legalább is a madárfajok egy harmadának tojása, különösen a nyilt fészekben szabadon költő madaraké, tarka, és pedig vagy egyszínűen, vagy a legkülönbözőbb módon, de mindig szabálytalanul, rajzolt: majd sűrűbben, majd kevésbbé sűrűn behintett, pontozott, foltozott, pamacsolt, kacskaringósan vonalkázott vagy össze-vissza hálózott. Rendesen többféle rajzolat fordul elő egy-egy tojáson. Egyszínű s többnyire többé-kevésbbé tiszta fehér, ritkábban kékes vagy zöldes, igen ritkán vöröses vagy szürke az összes harkályfajok, továbbá kolibrik, sarlósfecskék, papagályok, galambok, récefélék, evezőslábúak, pingvinek, vöcskök és baglyok, csaknem minden kakukféle, gólya- és gémfaj, sok nappali ragadozómadár és énekesfaj tojása. Krukenberg szerint lényegileg két anyag szolgáltatja a madártojások színét: a „tojásvörös” (oorhodin) és a „tojáskék” (biliverdin), amelyet Sowersby helyesebben „oocyan”-nak nevez. Mindkét színanyag külön vagy keveredve léphet fel egy és ugyanazon tojás héján. Első esetben a tojáskék adja az alapszínt, a tojásvörös a rajzolatok színét. A tojáshéj kék vagy kékeszöld színe különbözően viselkedik: a héját vagy csupán külsőleg borítja, vagy átjárja teljesen. Ha az utóbbi esetben a kifújt tojásba szúrt nyíláson át nézünk bele, akkor belseje sötétzöldnek látszik. Rey vizsgálatai szerint a madár a tojását rendesen tompább végével előrefelé rakja le; legfeljebb az olyan tojások, amelyek alakra nézve többé-kevésbbé egyenlő félből állanak, térhetnek el némelykor a szabálytól.

Azt lehet mondani, hogy a madár aránylag többet eszik, mint minden más teremtmény. Nem csekély azoknak a fajoknak a száma, melyek csaknem addig esznek, amíg csak ébren vannak; a rovarevők annyit esznek, hogy napi táplálékmennyiségük súlya saját testsúlyukat két-háromszor felülmúlhatja. A gerinces állatok friss húsával vagy döggel táplálkozó madárfajok ellenben saját testsúlyuknál alig egyhatodát veszik fel táplálékul és bizonyára a növényevők sem igényelnek többet; ennek dacára ezeket is falánk evőknek kell neveznünk, ha az emlősökkel hasonlítjuk össze őket. A beggyel rendelkező madaraknál a táplálék először ide kerül és már itt kezdődik az emésztés, a gyomorban pedig a táplálék végleg szétbomlik, vagy valósággal, mint a malomkövek közt, szétzúzódik. Egyes madarak evés közben nyelőcsövüket a garatig, mások meg begyüket annyira megtöltik, hogy az gömbszerűen kidülled a nyakon. A ragadozómadarak előgyomormirigyeik erős nedvével, mely tulajdonképpen gyomrukba ömlik, némelykor még régi csontokat is könnyűszerrel megemésztenek. Emészthetetlen anyagok némelyek gyomrában hetekig maradnak, mielőtt kiüríttetnének, ellenben mások összeálló csomókban, u. n. köpetekben, ismét kiöklendezik azokat. Mindazoknál a madaraknál, amelyek időnként köpeteket öklendeznek, az emészthetetlen anyagok lenyelése szinte életszükséglet s elcsenevészednek s nem ritkán bele is pusztulnak, ha kénytelenségből nem jutnak ilyenekhez. Élénk anyagcseréjük dacára a bőséges élelem következtében bőrük alá és a belek közé sok zsír rakódik le; ez azonban több napi koplalás után ismét teljesen felszívódik. De azért a szirtisas vagy a buhu 4–5, a sólyom 2–3 hétig is tud koplalni egészségére való különösebb hátrány nélkül; a rovarevő madarak ellenben talán csak 60 és az igazi magevők meg csupán 40 óráig bírják az éhezést. A nagy madarak tovább tudnak koplalni, mint a kicsinyek, a növényevők ugyancsak tovább mint a húsevők.

A madarak tudatos mozgásai gyorsabbak, kitartóbbak, izmaik tényleg tömöttebbek és szilárdabbak, rugalmasabbak és összehúzódásuk erőteljesebb, mint egyéb állatokéi. A gerincesek közt csak a madár tud valóban repülni, minden más gerinces, mely a levegőben való mozgásra képes, csak lebeg vagy sürrög. A madárrepülés rendkívüli tökéletességét elsősorban a szárnykeresztmetszet alakja teszi lehetővé. Az evezőtollak különös állása következtében ugyanis a szárny felső fölülete domború, boltozatos, alsó fele pedig homorú. Ebből önként következik, hogy a szárny felfelé mozgatása, amikor a levegő a domborulatról leáramlik, könnyebben történik, mint a lefelé való mozgatása, amikor a levegő a homorulatban összeszorul és megreked. A szárnynak csupán fel- és lecsapása révén tehát már a felhajtó erőből annyi fölösleg jön létre, amely a madarat hordani, esetleg egyenes vonalban felfelé emelni tudná. Azonban a szárny elülső és hátsó széle nem egyenlő szilárdságú. Az elülső, melyet a szárny csontjai támasztanak, merev, a hátsó rugalmas, amiért is az utóbbi a szárny lefelé való mozgásához kissé felfelé hajlik: ebből előrefelé ható gyenge nyomás származik. S tényleg a madár, ha vízszintesen kiterjesztett szárnyakkal akar a levegőből merőlegesen lecsapni, éppen a rugalmas evezőtollak ezen nyomása következtében lassanként ferdén előre irányult mozgásba megy át. Éppen így a szárny ütemes felfelé és lefelé való csapdosása által a madárnak a levegőben való tartására szükséges hatáson kívül még előre való hatás is keletkezik. Ha már most a madár ily módon – vagy esetleg evezőrepülés, vagy nekifutás segítségével, vagy egyébként – lényegében előre irányuló mozgásba jön, akkor egy Millatól hangsúlyozott további mozzanat is járul hozzá ahhoz, hogy ennek a „vándorrepülés”-nek a könnyedségét fokozza. A szárny most nem merőlegesen fel és le, hanem, mivel a madár mozgás közben előrehalad, ferde irányban mozog a levegőben s bizonyos sebesség mellett oly ferdén, hogy most a szárny emelésekor – amely az egész mozgási folyamat legkedvezőtlenebb része – légörvény képződik a domborulat alatt és ennek révén szintén nem jelentéktelen felhajtó erőhöz jut a madár. A repülés különös és nehezen érthető módja a sokat megcsodált, mozdulatlan s vízszintesen kifeszített szárnyakkal végzett vitorlázó repülés, amelyben a ragadozómadarak, gólyák és mások, de mindenek előtt az albatroszok, csodálatos teljesítményt végeznek. Úgy látszik, hogy ilyenkor a testet a levegőben tartó erőt a váltakozó felszálló légáramok kihasználása s alig észrevehető apró kormányzó műveletek szolgáltatják. Ami a kormányzást illeti, erről az a nézet van elterjedve, hogy elsősorban a fark ferde beállításával történnék. Ez azonban Milla szerint nem így van. Ha a madár föl akar emelkedni, akkor mind a két szárnyát vízszintes tartásban előre nyujtja, amikor is a szárnyfelület középpontja a test súlypontja elé kerül, tehát a törzs hátul lesüllyed, a mell és fej pedig felemelkedik; ha pedig a madár lefelé törekszik, akkor szárnyainak hátratartásával az ellenkező állapotot idézi elő. Úgy az egyik, mint a másik esetben, az irányváltoztatás erőveszteség nélkül történik, amely pedig a farkkal való kormányzáskor elkerülhetetlen volna. Az oldalirányban való kormányzást is többnyire a szárnyak segélyével végzi a madár és pedig a bal- vagy jobbszárny csekély s a repülést gátló harántfordításával. Joggal mutat rá Milla nézetének támogatásául arra, hogy a legjobb repülők közül néhánynak, amilyenek a sirályok, gólyák, albatroszok, gyengén fejlett farkuk van, mások pedig, mint a vöcskök, noha repülni és kormányozni is kell nekik, egészen fark nélkül szűkölködnek. Megfigyelt olyan galambokat is, melyek egészen elvesztették farktollaikat és azért éppoly biztosan kormányoztak, mint csonkítatlan társaik. Ha másfelől meg sok madár, amilyenek a csérek, fregattmadarak és különösen a ragadozók, nagy szárnyfelülettel vannak ellátva, úgy ez elsősorban abból a szokásukból magyarázható meg, hogy hirtelen fordulatokat szoktak tenni, amelyeket a fark segélyével végeznek, másrészt a ragadozóknál abból magyarázható, hogy testük hátsó részének a karmaik közt hurcolt zsákmány révén való erős megterhelése a támasztó felület hátrafelé való megnagyobbítását teszi szükségessé.

A repülés gyorsasága és módja a szárnyalakjával és a tollazat milyenségével van legbensőbb kapcsolatban. Hosszú, keskeny, élesen kihegyezett, keménytollú szárny és rövid tollazat gyors, ellenben rövid, széles, tompa szárny és laza tollazat csak lassú repülésre képesít; a nagy, elkerekített, széles szárnyak megkönnyítik a hosszabb ideig való lebegést, stb. A repülés gyorsaságában a madár fölülmul minden más állatot, amely légi mozgásra képes; a kitartást illetőleg megjegyezzük, hogy a madár ebben a mi felfogásunk szerint megfoghatatlan képességet fejt ki, mert néhány nap alatt sok ezer kilométert tesz meg s néhány óra alatt széles tengert tud átrepülni. Némely költözőmadár napokig repül jelentősebb pihenés nélkül, a lebegő madarak pedig órák hosszat játszanak a levegőben. Csodálatraméltó az is, hogy a madár a legkülönbözőbb magasságokban, ahol tehát a levegő sűrűsége szerint más és más erőt kell kifejtenie, látszólag egyforma könnyedséggel repül. A madár a körülmények és ügyessége szerint többféleképpen végzi a leszállást a repülés befejeztével. A zuhanás erejét vagy keresztbehajlított szárnyainak előrecsapásával egyensúlyozza ki, vagy pedig, egyenesen kifeszített szárnnyal röviddel a kissé magasabban fekvő „kikötőhely” előtt felfelé lendül s ennek a magasabb helyzetnek az elérése közben egyenlíti ki a zuhanás erejét. Rossz repülők, például foglyok, „kifutással” végzik a leszállást, amikor is a lábukkal fékeznek.

A jó repülők többnyire többé-kevésbbé képtelenek a valódi járásra, azonban köztük is akadnak olyanok, amelyek könnyű szerrel tudnak futni. A járás maga igen sokféle; vannak rohanó, ügető, futó, ugró, lépkedő, járkáló s végre ügyetlenül totyogó, sőt csúszó madarak. Az ember járásától, aki hozzájuk hasonlóan szintén két lábon jár, a madarak járása igen eltérő. Néhány csak csúszva mozgó vízimadár kivételével, minden madár lábujjakon jár; a legjobb járók azok, amelyeknél a test súlypontja annak közepére esik, habár ezek nem mindig egyúttal a leggyorsabb járók; jó járók – noha nagyon kimérten lépkednek – a hosszúlábúak, míg a rövidlábúak rosszul s inkább szökdécselve járnak; a középmagas lábbal bírók nagyon sebesen és inkább iramodva, mint futva mozognak. Az összes egyenes tartású madarak (pingvinek) nehézkesen és ügyetlenül mozognak, szintúgy azok is, amelyek lábai nagyon is a test hátulján helyezkedtek el; csak alig könnyebben mozognak azok, melyek elülső részüket meghajlítják, mivel minden léptüket testelejük egy-egy fordulatának kell kísérnie. Igen gyorsított futás közben sok madárfaj szárnyával is segít magán.

Sok madár a vízben is gyorsan mozog, úszva végzi legtöbb munkáját, a víz szinén evezve halad előre s a mélységbe is alábukik. A vízre dobatva mindegyik madár úszik és az aktív úszóképesség nemcsak a tulajdonképpeni úszókra szorítkozik. Ezek tollazata, úgy mint a vizek környékén élő minden madáré, sűrűbb a többinél s mivel zsírral is folytonosan kenegetik, a nedvességet kitünően távoltartja a tollazattól. A víz színén tovaúszó madár minden megerőltetés nélkül egyensúlyban van, úgyhogy minden egyes evezőcsapás merőben a test odábbmozgatására szolgálhat. Úszás közben rendszerint csak a lábait használja, melyeket összehajtva, éllel előre visz, majd ott kifeszíti őket s azután egész erővel a vízre nyomja; ha csendesen akar úszni, felváltva használja lábait, ha azonban sebesebben kíván haladni, többnyire mindkettőt egyszerre működteti. Kormányzás céljából az egyik kiterjesztett ujjú lábát hátra nyújtja, a másikkal pedig evezget. Egyes madarak a víz alatt sebesebben úsznak, mint annak színén s vetekednek a halakkal; ilyenkor gyakran részben, vagy pedig, mint a pingvinek, kizárólagosan szárnyukat használják; mások, a „csapva bukók”, csak úgy tudnak lebukni, ha bizonyos magasságból vetik magukat a vízbe. Úgy a mélység, melybe egyes bukók a víz alá merülhetnek, mint az irány és sebesség, mely mozgásukra a víz alatt mértékadó s végre az idő, melyet a felszín alatt tölthetnek, rendkívül különböző. Dunnarécékről állítják, hogy hét percig tudnak a víz alatt maradni s Holböll szerint 120 méter mélységbe is leszállanak. Némely madár nemcsak úszni és bukni tud, hanem a víz fenekén is futkároz.

A madarak egyik sajátságos képessége még a kúszás, amelyhez sokan értenek, egyesek meg éppen kiválóan. A kúszáshoz elsősorban a lábaikat használják, mellékesen azonban csőrüket és farkukat, sőt esetről esetre a szárnyukat is. Némelyek inkább lebegnek fölfelé, mintsem kúsznak, amennyiben minden fölfelé való mozgás közben szárnyaikat meglibbentik s visszarántogatják, vagyis inkább felszálldosnak s azután megkapaszkodnak. Majdnem minden kúszómadár csak alulról fölfelé kúszik, vagy az ágak felsőrészén mászkál; némelyek azonban valóban fejjel lefelé is tudnak futkosni a törzsön, mások pedig az ágak alsó felén is mozoghatnak.

A madarak egyik kitünő tehetsége, hogy messzehallatszó, erőteljes és tiszta hangot tudnak adni. Ámbár sok olyan is van közöttük, amely csak kevés, vagy csupán kellemetlen, rikácsoló és visító hangot ad, a többségnek azonban rendkívül változatos és dallamos hangja van. Hangjuk vonzó énekre és gazdag „beszéd”-re képesíti őket, melyben az egyednek változó hangulata, mozgása, a külvilágról való benyomása jellemző kifejezésre jut és így más madarakat is, amelyek ezt hallják, cselekvéseikben befolyásol. A madarak csalogatják, hívják egymást, örömüket, szeretetüket nyilvánítják, küzdelemre szólítják egymást, vagy segítségért, és oltalomért folyamodnak egymáshoz, figyelmeztetnek ellenség közeledtére, vagy más veszélyre és általában elmondják legkülönbözőbb közleni valóikat. És nemcsak az egyes fajok értik meg egymást, hanem a kiválóbbak gyengébb tehetségűekkel is tudnak beszélni. A nagyobb mocsári madarak figyelmeztetését a kisebb parti madarak társasága szemfülesen lesi, egy-egy varjú meginti a seregélyeket és egyéb mezei madarakat, a feketerigó vésztjelentő füttyére az egész erdő népe vigyáz. Kiválóan elővigyázó madarak mintegy őreivé válnak a többieknek és nyilatkozataikat a többiek mindig megszívlelik. A szerelem időszakában, csacsogva, egymást becézgetve, gyakran a legszeretetreméltóbban beszélgetnek egymással a madarak és épp így nyájaskodva szól az anyamadár a fiókákhoz. Egyesek rendszeresen, közösen, bizonyos versszakok keletkezésében működnek közre, amennyiben kölcsönösen felelgetnek egymásnak; mások érzelmeiket szavakkal tolmácsolják, nem törődve azzal, hogy mondókájuk megértésre talál-e vagy sem? Ezek közé tartoznak az éneklőmadarak, mondhatnók a teremtés kedvencei, amelyek ennek az állatosztálynak ama tagjai, melyek révén általában szeretetünket megnyerték.

Addig, amíg pusztán társalgásról van szó, a két ivarnak a beszédben való ügyessége körülbelül egyforma. Az ének azonban a hím előjoga, mert csak nagy ritkán akad tojó is, mely egyes strófák előadását elsajátítaná. Minden igazi éneklőmadárnál és ezek mind a két ivaránál az alsó gégefőben levő izmok lényegileg egyforma alkotásúak. Éneklőtehetségük azonban mégis nagyon különböző. Minden egyes fajnak megvannak a maga sajátságos, jellemző hangjai, úgyszintén hangterjedelme. Mindegyik sajátságos módon alakítja az egyes hangokból a maga strófáit, melyek a hangok kisebb vagy nagyobb teltségére, kerekdedségére és erejére nézve a hasonlóktól könnyen megkülönböztethetők; egyesek éneke csak bizonyos csekély számú hangra korlátozódik, másoké ellenben több oktávra terjed. Ha az ének egyes részeit, szakaszait élesen, határoltan hangsúlyozva s jól elválasztva adja elő a madár, akkor énekét csattogásnak nevezzük, ellenben énekről beszélünk, ha a hangok ugyan folyton változnak, de nem illeszkednek szakaszba. A fülemile vagy a pintyőke csattog, a pacsirta és a tengelic énekel. Különben minden éneklőmadár éneke változatos és éppen ezért annyira megkapó. A vidék hatása is megváltoztatja az éneket, – mert ugyanaz a faj a hegységben másként énekel, mint a sík vidéken, noha persze csak szakértő fogja az eltérést megítélhetni. Bizonyos vidéken egy-egy jó „csattogó” vagy „éneklő” madár kíváló tanítványokat is nevelhet magának, ellenben a rossz énekes a jókat is megronthatja: a fiatal madarak saját fajú öregeiktől tanulnak, csakhogy sajnos, ők is – akárcsak az emberi gyermekek – a silányabbat inkább elsajátítják, mint a tökéletesebbet. Egyesek a saját, eredeti dalukat mintegy keveslik s ezért abba más madarak egyes hangjait vagy strófáit is beleszövik, sőt a fülüknek feltűnően hangzó zajt és egyéb hangokat is. Ezek az „utánzó madarak”. Gúnymadaraknak is szokták őket nevezni, habár ez az elnevezés nem illik rájuk, mert nem gúnyolnak, hanem egyszerűen csak utánoznak.

Valamennyi madár korán ébred rövid éjjeli álom után. Legtöbbjük már élénk, mielőtt a hajnali pir feltűnik az égen. A sarkkörön túli vidékeken a legmagasabb napállás idején alig tesznek különbséget a nappal és éjjel órái között. Hallottam a kakukot még éjféli tizenkét órakor és már éjfél után egy órakor megint megszólalt. A közbeeső idő egész tartama alatt, tehát éjfél után 1 órától a következő éjfélig állandóan ébren találtam, illetve hallottam. Aki minálunk nyár közepén reggel megy az erdőbe, az már az első hajnali szürkületkor és éppen úgy naplemente után is hallja a madarak hangját. Úgy látszik, hogy alvásra elég nekik az éjszaka kis része, meg olykor-olykor néhány perc napközben is. Tyúkjaink ugyan már naplemente előtt nyugovóra térnek, de még ilyenkor nem alszanak és reggeli ébresztő szavuk jelzi, hogy alig három órára volt szükségük, hogy a hosszú napi munkához erőt gyüjtsenek. Hasonlóképpen áll a dolog a legtöbb madárnál; úgy látszik, hogy csak a nagyobb ragadozómadarak, különösen a keselyűk, hagyják el későn a hálótanyáikat.

Az a madár, melynek hang és ének jutott osztályrészül, dallal köszönti a fakadó reggelt, legalább is a költés szakában, mikor a szerelem egész lényét megindítja és áthatja. Csak miután énekelt, kezdi élelmét keresni. Majdnem mindegyiknek két étkezési ideje van; az egyik a reggel, a másik az alkonyat; a déli órákat pihenésre, tollazatuk tisztítására és tollaik rendezésére fordítják. Kivételt alkotnak ebben a tekintetben is mindazok a madarak, amelyek táplálékuk megszerzésében többé-kevésbbé a kedvező véletlenre vannak ráutalva. A ragadozómadarak rendesen naponként csak egyszer esznek s köztük azok, melyek nem maguk szerzik a zsákmányukat, hanem egyszerűen döggel élnek, nem mindig olyan szerencsések, hogy naponként ehessenek, ellenkezőleg gyakran napokig éhezniök kell. Legtöbb esetben csak azt az élelmet költik el, amit egy-egy nap szerezhettek; egyesek azonban, pl. a gébicsek, harkályok, csuszkák, a fölösleges eleséget összehordják s bizonyos helyeken elteszik, tehát valóságos éléstárakat készítenek, még télire szolgálókat is. Étkezés után isznak s azután fürdenek, víznek hiányában homokban, porban és hóban is. Tollazatának ápolására mindig sok időt fordít a madár s annál többet, minél kedvezőtlenebbek a viszonyok, melyekkel tollazatának dacolnia kell és annál kevesebbet, minél jobb állapotban vannak tollai. Minden fürdő után legelőbb is rázogatás után kissé megszárítja tollazatát, majd fölborzolja, hogy a nedvesség elpárolgását siettesse, azután minden egyes tollát lesímítja, csőre segélyével farmirigyéből vett zsírral minden elérhető testrészén a tollakat bekenegeti, közben karmaival is lekapargat belőle csőréről s odajuttatja, ahova csőre el nem érne, miközben tarkója segítségével még jobban szétdörzsöli, ezután újból mégegyszer minden tollát felborzolja és rendbehozza, különös gonddal a dísztollakat, evezőket és kormánytollakat, ismételve megrázza egész tollazatát, mindegyik tollát a maga helyére illeszti s csak akkor látszik megelégedettnek, ha minden rendetlenséget teljesen megszüntetett. Ilyen módon megtisztálkodva, kényelmesen pihenve emészt; azután második vadászútjára indul. Ha ez is eredményes volt, akkor estefelé bizonyos helyeket keres föl, hogy itt mások társaságát élvezhesse, vagy az énekesmadár még egyszer egész tűzzel hangoztatja dalát; ezután a madár végre nyugalomra tér, mégpedig másokkal közösen kiszemelt hálótanyán, vagy a költés idejében fészkén ülő párja vagy még nem önálló fiai közelében, föltéve, hogy azokat nem vezetgeti. A nyugalomra térés nem történik hirtelenül, sőt inkább csak sok tanakodás, sok csicsergés, lármázás, zajgás után, míg végre a fáradság elnémítja őket. Kedvezőtlen időjárás az életmód rendszerességét megzavarja és megváltoztatja, mert az időjárás a madárra általában a legnagyobb hatással van.

A természet felébredésével a madár is megélénkül. A költés mindenütt a tavasz idejére esik, a térítők táján tehát az esős időszak kezdetére, mely nem a télnek, hanem a mi tavaszunknak felel meg. Más állatoktól eltérőleg, a legtöbb madár egész életre szóló házasságot köt) s csak kevés van köztük, mely az emlősökhöz hasonlóan soknejűségben vagy helyesebben többnejűségben és -férjűségben él, mert a soknejűség úgy látszik egyesegyedül a struccok körében fordul elő. [A madárgyűrűzési kísérletek eredményei szerint a házastársak általában elég gyorsan válnak. Például a fecskéknél elég ritka a több éven át tartó házasság, sokkal gyakoribb az az eset, hogy még ugyanabban az esztendőben a második költést már másik házastárssal végzik. De ettől eltekintve, mindig egynejűségben élnek.] Az összekerült párok egész életükön át hűségesen kitartanak egymás mellett s csak kivételesen fordul elő, hogy a házastársak egyike a házasság kötelékének törvényeit nem tiszteli. Minthogy a madarak közt több a hím, mint a tojó, szinte természetes, hogy minden madárfaj körében állandóan akadnak meddőn maradt legények vagy özvegyek, melyek mátkanézőben ide-oda kószálnak és menthető, hogy ha ezek nem tartják mindig szentnek a házasságot, sőt a saját fajú, házasságban élő társuk párját is elhódítani igyekeznek. Az ilyen bűnös törekvésnek a szükségszerű következménye aztán nem lehet egyéb, minthogy a törvényes férj a szemtelen betolakodóval szemben teljes erővel lép föl s bizonyos körülmények közt tettlegességre is ragadtatja magát: ezért a költés szakában a hímek harca szinte napirenden van. Valószínűleg minden madárférjnek van valami holmi szomorú tapasztalata; minden erejét meg kell feszítenie, hogy párját megtarthassa magának. Minden bizonnyal akadnak egyes tojók, melyek párjukkal védelmi- és dacszövetséget kötnek s a betolakodókkal szemben közösen támadnak a csendbontóra; a legtöbb azonban elég könnyen letér az erény ösvényéről s úgy látszik inkább ragaszkodik a hímhez, mint a párjához. Különös megfigyelések szólnak e mellett. Előfordult, hogy oly madarak, melyek hímjét megölték, már félóra mulva új párra tettek szert s midőn a második férj ugyancsak ellenségeinek áldozatul esett, ugyanazok a tojók minden lelkifurdalás nélkül meghódították maguknak a harmadik férjet. A hímek rendesen sokkal mélyebben gyászolják párjuk elvesztét, de valószínűleg csak azért, mert ők sokkal nehezebben szerezhetnek maguknak ismét hitvestársat, mint a tojók.

A hímek egész szeretetreméltóságuk fitogtatásával udvarolnak a tojók körül; egyesek epekedő hivogatással vagy énekkel, mások kecses táncokkal, vagy repülési mutatványokkal stb. Gyakran az udvarlás oly szenvedélyes, hogy a hím órákig, látszólag mérgesen űzi a tojót; rendszerint azonban a tojó csakhamar meghallgatja szerelmesét s aztán egész odaadással csüng rajta. A nemi ösztön benne nem kevésbbé hatalmas, mint a hímben s a legkoraibb ifjúkorban és késő vénségben egyaránt nyilatkozik.

Már a szerelmi játékok idején kikeresik maguknak a párok a fészek részére alkalmas helyet, feltéve, hogy nem tartoznak a telepesen költő madarakhoz, melyek évenként ugyanarra a helyre térnek vissza. A fészek többnyire annak a területnek a központjában van elhelyezve, amelyre egy-egy fészkelő pár igényt tart. Ennek a területnek a nagysága persze fajok szerint nagyon változó.

Szorosan véve minden alkalmas helynek, akár a magasságot, mélységet, akár a vizet vagy szárazföldet, akár az erdőt vagy mezőt tekintsük is, megvan a maga kedvelője. A ragadozómadarak előszeretettel magas helyekre rakják fészkeiket s csak kevés faj fészkel a földön; a futók ellenben majdnem mind a földön, a talajon fészkelnek; az erdei és fán élő madarak a gallyakra, ágakra, kész vagy saját maguk készítette üregekbe, a föld színtáján a mohába stb., a mocsári madarak sás és nád közé, a rétbe és parti fűbe, kis szigetekre, esetleg magára a vízre valami úszó alkotmányra rakják a fészküket. Egyes tengeri madarak a sziklarepedésekben vagy maguk vájta földi üregekben, és hasonló helyeken rejtik el otthonukat: egyszóval, a fészek helye annyira változó, hogy általában csak azt mondhatjuk, minden fészek vagy úgy el van rejtve, hogy elkerüli az ellenség szemét, vagy ha nyiltan áll, úgy van építve, hogy egykönnyen ne lehessen észrevenni, vagy végre oly helyeken van, melyek számbajövő ellenségeik részére elérhetetlenek. Valamely madár bizonyos családba vagy rendbe való tartozandósága nem vezethet arra a következtetésre, hogy fészkét azonos módon készíti, mint rokonai, mert éppen a fészek elhelyezésében lényeges különbséget találunk egy-egy család, sőt nemzetség különböző tagjai között. Gyakran az ember is lényegesen befolyásolja a fészek helyét, részint úgy, hogy új lakóhelyeket szerez a madárnak, részint úgy, hogy a régieket megsemmisíti. Mindazok a fecskefajok, melyek most házakban költenek, önként cserélték fel hajdan sziklahasadékokban vagy faodvakban elhelyezett lakásaikat és bizonyos körülmények között még manapság is megcsinálják e cserét; a veréb és házi rozsdafarkú, a vörös- és fehérkarmú vércse, a vándorsólyom, gyöngybagoly, kuvik, havasi és közönséges sarlósfecske, csóka, pásztormadár, búbosbanka és sok más faj az ember külön igyekezete nélkül is házi lakókká váltak; a seregély és egyik-másik oduban fészkelő azonban elfogadta az ember nyujtotta, mesterséges fészek alkalmatosságokat. Másrészt azonban, mikor az ember az odvas fákat és ezek maradványait kivágja, a kőrakásokat elegyengeti, széthordja: a cinegéket és hant-; madarakat reákényszeríti arra, hogy földi üregekben keressenek fészkelő helyeket.

Tulajdonképpen csak azoknak a madárfajoknak nincs fészkük, melyek tojásaikat minden előkészület mellőzésével a puszta földre rakják; ezekhez sorakoznak azok, melyek tojásaik számára legalább némi mélyedést kaparnak; ezek után említhetjük azokat, melyek ezt a mélyedést legalább puhább anyagokkal kibélelik. Ez a fokozat megismétlődik azoknál a fajoknál, amelyek a sík föld helyett oduban költenek, s bizonyos értelemben azoknál is, amelyek úszó fészkeket építenek, noha természetes, hogy ezeknek előbb megfelelő alapot is kell készíteniök. A fákon található fészek majdnem annyiféle, mint ahányféle a fákon tartózkodó madár. Némelyek csupán néhány ágacskát tákolnak össze jól-rosszul, mások előzőleg legalább rendes alapot is csinálnak. Ezt az előbbiek kimélyítik, utóbbiak pedig a mélyedést száraz növényi szárral, finomabb ágacskákkal rakják ki és még mások ágakat, apró vesszőket, gyökerecskéket, szőröket és tollakat is felhasználnak erre a célra; többen a mélyedést befoltozzák, mások a bebújó lyukakat is csövesen meghosszabbítják. Az ágakból építőkhöz legközelebb állanak a szövők, melyek nem csupán fűszálakat, hanem gyapjas növényi anyagokat is fonnak, szőnek és nemezszerűen alakítanak, sőt ezeket talált vagy maguk készítette szálakkal valósággal összevarrják s ezzel a fészekrakás valóságos mestereivé és művészeivé válnak. Művészetükben azonban mesterek a csuszkák is, melyek fészkeik falazatát agyagból készítik. Ezt az agyagot benyálkázás által még különlegesen összegyúrják, hogy ragadósságát fokozzák, úgyhogy a fészek rendkívül tartóssá válik. Vannak azonban csuszkák amelyek nem is használják az agyagot, hanem finom növényi anyagokat, pl. mohát, levélrészecskéket hordanak össze s ezeket nyállal bevonják, ismét más fajok csak nyállal dolgoznak, amelyek csakhamar megkeménykedve, egymagában alkotja a fészek falát. A fészek rendszerint csak arra készül, hogy befogadja a tojásokat, bölcsője legyen a fiókáknak. Néhány madár azonban játék- és mulatság- vagy téli tanyának szolgáló fészkeket is készít, vagy legalább is a fészket ilyen célokra is használja. Az előbbiek közé tartozik többféle szövőmadár, a selyem- és gallérosmadarak, úgyszintén egy mocsárlakó madár is, melynek óriási fészkében van költő- és társalgóhelyiség, sőt még őr- és ebédlőszoba; utóbbiakhoz sorolhatók egyebek közt a harkályok, melyek mindig faoduban alusznak, vagy pedig verebeink, melyek télen át ott ahol elegendő hely van, melegen kibélelt fészekben éjjeleznek. A pesti verebek töméntelen mennyisége természetesen kénytelen a szabadban a fák ágain éjjelezni. Az egyes madárfajok rendszerint mindig azonos építőanyagokat használnak, az esetleg megváltozott viszonyokhoz azonban nagyon könnyen alkalmazkodnak, ámbár néha minden látható ok nélkül is nagyon válogatósak és önfejűek. Így sokszor fölhasználják azokat az anyagokat, amelyeket az emberi kéz és gyáripar termel, amelyeket tehát a jelenleg élő madarak ősei sohasem használtak föl fészeképítéshez, úgyszintén kelendőségnek örvendenek a meghonosított növények gyapjas magvai és más alkalmas részei.

Többnyire a tojó rakja a fészket, míg a hím hordja a hozzávaló anyagot. Ez a szabály. Előfordult azonban a fordítottja is. Például a szövőmadarak hímjei egymaguk építik fészkeiket, a tojók legföljebb csak a fészek belsejében igazítanak el egyet-mást. A többi madár legnagyobb részénél a hímek a fészek táján legalább is az őrködés szerepét veszik át és csak a soknejűségben élő hímek nem törődnek vele. A fészek megépítésében számos madár hímje oly módon is közreműködik, hogy dolgozó hitvesét dalával vagy fecsegésével mulattatja. A fészek elkészítése teljes odaadással folyó munkát igényel, ezért ezt lehetőleg szakadatlanul folytatják és gyorsan befejezik, néha azonban ismételten újból kezdik és abba is hagyják, ez a munka találékonyságra is vezet és oly tehetségeket ébreszt föl, melyek egyébkor teljesen szunnyadnak. Az építési anyagokat csőrükkel és lábaikkal törik le, a földről, vízből szedik föl, a levegőben fogják, széthasítják, hajlékonnyá teszik, hántatják s csőrükben, lábaikkal, a háti tollazat közt viszik a fészekhez; itt csőrükkel, lábaikkal a megfelelő helyre juttatják, a hím segítségével, az ágak közé csavarják, lábaikkal szétszedik és mellükkel összenyomkodják.

Egyes madarak közös fészkeket építenek és az anyamadarak ezekbe közösen rakják le a tojásaikat s felváltva is kotolják; mások egyetlen közösen készített főépítményt különböző kamrácskákba osztanak; melynek mindegyike egy-egy család lakóhelyéül szolgál, ismét mások más madarak fészkeibe építik a magukét, esetleg annak alapzatába és gazdáikkal egyidőben költenek.

A költési időtartam a különböző fajoknál azonban már erősebb ingadozásoknak van alávetve: a strucc 55–60 napig kotol, a kolibri ellenben csak 10–12 napig; 18–26 napon át tartó kotlás tekinthető az átlagos időnek.

Mielőtt a madárfióka kibújnék a tojásból, ide-oda mozog, folyton emeli, majd süllyeszti fejét és a csőrén levő éles aragonit-darabkával a tojásnyitó bütyökkel (népies nyelven a csőr „kásájával”) tördeli a tojás héját, minek következtében apró héjrészek lepattogzanak, rések, hézagok támadnak s a tojáshéj hártyája szétszakad, majd a fióka kinyujtott lábbal kidugja fejét és végre elhagyja a törött burkolatot. kevéssé figyelemre méltatott körülmény itt még az, hogy a tojáshéj annál porhanyóbbá válik, minél kotlottabb a tojás. Legkeményebb a friss tojás héja.

Oken kezdeményezésére a madarak osztályának tagjait a tojásból való kikelés után való fejlődöttség szempontjából két csoportra, a fészeklakókra és fészekhagyókra osztjuk; a két csoport nincsen élesen elválasztva és különböző átmeneti alakok kapcsolják őket össze. A fészeklakók közül azok, amelyek legfejletlenebb állapotban bújnak ki a tojásból, mint például az éneklők fiókái teljesen gyámoltalanok, csupaszok és vakok; fejük aránytalanul vastag és nehéz, úgyhogy gyönge, vékony nyakuk nem is tudja azt emelgetni; csőrük rövid, széles, lágy és szélesre kitátható, a szájzugnál sárga dudorral; a zárt szemhéjaktól fedett szem erősen kidülled. Bőrük fonnyadt, petyhüdt és ráncos, imitt-amott pelyhes tollacskákkal borított. Hasuk idétlenül vastag, mert ilyenkor még a szik maradványait is magában foglalja. A hideggel szemben rendkívül érzékenyek ezen az apróságok, mert a fejlődésnek ezen a fokán tényleg változó hőmérsékletűek. Nagyon fejletlen és csunya ilyenkor a külsejük.

Ezzel szemben a legmagasabb fejlettségű fészekhagyók, például a kiscsirkék igen kedvesek: teljesen pehely takarja őket, ugyan még szerény, de csinos elosztású színezetük van, fényes, apró szemeikkel élénken és vidáman néznek a világba. Nyakuk elég erős ahhoz, hogy bájos kis fejüket könnyen hordhassa és lábuk már kikelésükkor arra képesíti őket, hogy még akkor is fürgén tova futhassanak, ha hátsó részükhöz odatapad a tojáshéj, amelyből csak az imént bújtak elő.

A fészeklakó fajoknál igen fontos a fészek tisztán tartása s ez úgy történik, hogy a szülők a fiókák ürülékét kihordják a fészekből. Ezt annál könnyebben tehetik, mert maga a folyós ürülék kocsonyaszerű burokban van s egy darabban lehet kihordani a nélkül, hogy széjjelmenne. Vannak azonban odúban költő madarak, amelyek, minthogy csőrük erre alkalmatlan, fiókáik ürülékét nem tudják eltakarítani, úgyhogy aztán annyira összegyülemlik a fészekodúban, hogy az valóságos pöcegödörré válik; de azért a fiókák éppen oly jól nevelkednek, mint azoknál a fajoknál, amelyek gondosan ápolják csemetéiket. Ismét mások, mint például a ragadozómadarak, ebben a tekintetben nem szorulnak szülői gondozásra, hanem egyszerűen a fészek szélén átemelkedve, híg, meszes ürüléküket messzire kifecskendezik; ennek persze az a következménye, hogy a fészek peremét és környékét bemocskolják. Ragadozómadaraknál és halevőknél, például gémeknél és kárókatonáknál ehhez a piszokhoz még a mindenféle odahurcolt ételmaradékok is járulnak, melyek aztán megrothadnak s elviselhetetlen bűzt terjesztenek, úgyhogy ezeknek a madaraknak a háza, illetőleg a fészektája bizony cseppet sem takaros.

Aránytalanul kisebb a szülők gondja a fészekhagyóknál, melyek koránérettség tekintetében körülbelül ugyanazon a fokon állanak, mint az emlősök között a kérődzők. Közvetetlen azután, hogy a szorgosan kiköltött tojásokból kibújnak a fiókák és tömött pehelytollazatukat a kotoló anyjuk melege megszárította, a szülőikkel együtt elhagyják a fészket és ettől fogva, többé-kevésbbé követni tudják szüleiket. Ezek vezetése mellett azután a szárazföldi fajok a mezőségeket, rónákat kalandozzák be, az úszásra termettek pedig legalább is javarészt kivonulnak velök a vízre. Segítség nélkül azonban sem ezek, sem amazok nem haladhatnak önállóan az élet ösvényén s talán csak egyes lábastyúk-félék alkotnak kivételt ebből a szempontból. A fészekhagyók túlnyomóan még szintén huzamosabb, gyakran hosszú ideig igényelik a szülői oltalmat. Apjuk, anyjuk, legalább is az utóbbi, vezetgeti és vezérli, összetartja, melegíti és védelmezi őket a sokféle fenyegető veszedelmek ellen. Minden házityúk példája igazolja azt, hogy az anyamadár nemcsak a megfelelő táplálék kikaparásával gondoskodik szükségleteikről, hanem megható odaadással nyujtja nekik saját teste melegét, ha a szükség úgy kívánja. A napot elfödő minden felhő aggodalomba ejti, a feltornyosuló zivatar pedig valóságos halálfélelmet gerjeszt benne. Jégesőben saját testével födözi ivadékát, habár talán a hulló jégdarabok őt magát is agyonüthetik; gondosan kikeresi azokat a helyeket, amelyek legtöbb élelmet ígérnek s éhező fióka-seregével közelben s távolban átkutatja a fészke táját, hogy fenyegető veszélynek elejét vegye. A fiókákkal szemben valamennyi madár oly odaadást tanusít, mely saját életük biztonságát is veszélyezteti, egész lényüket megváltoztatja és még a legfélénkebbeket is bátrakká teszi vagy találékonyakká mindenféle, az ellenség kijátszására szolgáló színlelésben. Látszólag törött szárnnyal vergődik és sántikál a tojó, sokszor a hím is, az ellenség előtt, hogy fiókáitól eltérítse vagy tévútra vezesse azt; majd mindenféle alakoskodással fokozzák az ellenség prédavágyát s ha céljukat elérték, akkor hirtelenül fölemelkednek s szinte ujjongva visszatérnek a most már megmentett fiókákhoz és gyorsan elvezetik őket.

Azonban sem a fészekhagyók, sem a fészeklakók szülői gondja nem ér véget akkor, amidőn a fiókák a fészket elhagyják vagy annyira megerősödtek, hogy anyjuk nélkül is képesekké válnak az életküzdelemre vagy legalább is élelmük megszerzésére. Mert a madarak rendkívül gondosan oktatják fiókáikat mindazokra a teendőkre, amelyekre későbbi önállóságuk idején mulhatatlanul szükségük van. Élesen visítva nyilal városaink utcáim a sarlósfecske fiókáinak repítése után, majd a templomtornyok körül lebegve, majd vad iramban mindenféle ívelések közepette összevissza cikázva, hol magasan az ég felé emelkedve, hol meg csaknem a földet surolva s ezzel valóságos leckeórát tartanak fiaiknak. Arról van szó, hogy a fiatal sarlósfecskék a repülés nehéz művészetében kellően gyakorolják magukat s megtanulják, hogyan kell a rovarokat elfogdosni, amelyeket eladdig a szülők szedték össze számukra s még inkább, hogy előkészüljenek a hamarosan beköszöntő költözködésre. Minden jó repülő huzamosabb ideig tartó gondos oktatásra szorul ebből a szempontból s kivált azoknak van szükségük erre amelyek táplálékukat reptükben fogják el. A nemessólyom hímje és tojója együttesen tanítja a fiókákat a vadászat módjára. Az eljárás ilyenkor az, hogy a szülők egyike valami prédát szerez, ezzel jó messzire elrepül, majd lassanként a nyomában járó fiatalok fölé emelkedik s leejti zsákmányát. Ha a fiatalok egyike elkapja azt, akkor ügyességét a préda megjutalmazza; ha valamennyien elhibázzák, akkor a fiatalok alatt repülő másik szülő ragadja azt meg, még mielőtt esésében a földet érte volna és most ő emelkedik föl ezzel a magasba, hogy megismételje ugyanazt a játékot.

Csak ha már teljesen önállóak a fiókák, tökéletesen értik a mesterségüket, akkor fejeződik be ez az oktatás s ezután már a szülők magatartása teljesen megváltozik: ugyanazok a madarak, melyek eddigelé fáradhatatlanok voltak ivadékaik etetésében és tanításában, most kíméletlenül elhajtják őket lakóhelyök tájáról és többé nem gondozzák őket.

A kisebb alakú fészeklakók kikelésük után három hét mulva már röpülősek; a nagyobbak csak hónapok mulva tudnak röpülni; egyeseknél pedig évekig tarthat, amíg szülőikhez minden tekintetben hasonlókká válnak. Mert a madár ifjú korának nem akkor szakad vége, amikor repülni tud, hanem csak akkor, amikor a felnőttkori ruhát felölti. Sok madárnak az első tollruhája egyáltalában nem hasonlít a szülők tollazatához, mások ifjúságukban külsőleg a tojóhoz hasonlítanak és az ivari különbségek csak a felnőttkori ruha felöltésekor tűnik szembe. Egyes ragadozó madarak az évek sorát átélik, míg az öregek, vagyis valóban felnőtteknek ruházatát ölthetik magukra.

A vedlés akkor következik be, amikor a tollak huzamosabb használat, fény, por, nedvesség stb. behatása következtében többé-kevésbbé megromlottak, rendesen a költés szakának végeztével, mert akkor van a tollazata legjobban megviselve. Ez a tollváltás a test különböző részein kezdődik, s csak annyiban történik mindig egyenletesen, amennyiben a test két felén a megfelelő tollakra terjed ki. Sok madárnak az első vedlés alkalmával csupán a kis tollai újulnak meg és csak a második vedlés alkalmával cserélődnek ki egyúttal az evező- és kormánytollak is; másoknál az utóbbiak pótlása több évig is eltart, mert egyidejűleg mindig csak két tolluk képződik újra és ismét másoknál a tollazatnak ez a része oly gyorsan vedlik át, hogy egy időre repülni sem tudnak. Ameddig a madár egészséges, minden új vedlés új szépséget kölcsönöz neki s ez az öregedéssel fokozódik, nem pedig csökken, mint a legtöbb más állatnál. Ha a vedlés menete elakad, akkor a madár megbetegszik, mert tollainak megújhodása föltétlen életszükséglete.

Az aránylag nagy életkor, melyet a madár elérhet, az illető faj nagyságával, s talán az idő tartamával is némileg összhangban áll, amelyet mint fiatal, vagyis ivarilag éretlen állapotban tölt el. Gondos ápolásban részesülő kanári madarak körülbelül annyi ideig élnek, mint a házi kutyák, tehát 12, 15 vagy 18 évig; a szabadban – hacsak erőszakos halál nem vet véget életüknek – talán még tovább is elélnek; sasok 100 évnél tovább éltek a fogságban, papagájok pedig több emberöltőnyi kort értek el. Betegség, szerencsétlenség valószínűleg csakúgy éri a madarakat, mint az emlősöket; legtöbbjük valamely ragadozó fogai és karmai közt fejezi be életét, a védekezni tudók közül sokan talán végső elgyengülésben pusztulnak el, vagy fajrokonaik ölik meg őket. Járványt is észleltek már, amely valamelyik fajból sok egyedet pusztított el gyorsan egymásután és ugyancsak tudjuk, hogy a házi- és szobamadarakat is megtámadják bizonyos betegségek, melyek rendesen halállal végződnek. A szabadban ritkán találunk madárhullára, a legritkább esetben valamely nagyobb szárnyaséra, feltéve, hogy haláluk természetes módon következett be. Sokról nem is tudjuk, hol és hogyan pusztulnak el. A tenger néha partra veti lakóinak hulláit; mások hullái néha a hálótanyák alatt találhatók, de a legtöbbnek a hullája eltűnik, mintha csak a természet maga temetné el őket.

Számos madárfaj közvetlen a költés befejeztével útra kel. Ez az utazás, vonulás vagy költözés a fajok és családok szerint, úgymint az otthont és lakóhelyet is tekintve, hosszabb vagy rövidebb, kiterjedtebb vagy korlátoltabb lehet. Ezeket az utazásokat költözködés, vándorlás és kóborlás néven különböztetjük meg. A „költözködés” a madárutazásnak az a módja, mely évenként határozott időben és határozott irányban történik; a „vándorlás” oly utazás, melyet a mindenkori szükség parancsol, tehát sem bizonyos időhöz, sem irányhoz kötve nincs, nem is évenként történik és véget ér, ha okai megszűnnek; a „kóborlás” végül szűkebb határok közt folyó vándorlás, melyet az a szükséglet szokott megindítani, hogy az előbbi lakóhely egy másikkal fölcseréltessék, s hogy bizonyos, alkalmilag bőségben kínálkozó táplálkozási lehetőség kihasználtassék.

A vándorlás bizonyos körülmények között annyiban hasonlít a költözködéshez, hogy többé-kevésbbé meghatározott időben szokott lefolyni. A vándormadarak közé tartozik néhány északsarki madárfaj, amely bizonyos szűkebbre szabott területen ugyan évről-évre kóborol, de nem költözködik minden esztendőben messzebb fekvő, enyhébb vagy táplálékot bővebben kínáló vidékekre és országokba. Az ilyen vándorlások indító oka a várható vagy már beállott táplálékhiány. Mindazok a madarak, melyek élelmüket a földön keresik, melyek tehát nagy havazások alkalmával nem találnak terített asztalra, rendesebben vándorolnak, mint azok, melyek táplálékukat ágak közt keresik. Ezért utóbbiak, kivált a famagvakat és bogyókat evők, nem minden télen jelennek meg vidékeinken, sokszor több egymást követő évben sem, de majdnem biztosan ellátogatnak hozzánk, ha jó mag- és bogyótermés van. Mi módon szereznek maguknak erről tudomást, az még ma rejtély. Tény az, hogy kiválóan dúsan terített asztalhoz rendesen megjönnek. Ezekkel a nem állandó vándorlókkal ellentétben, a magas helységek felső övében élő madarak évenként szabályosan mélyebb tájakra húzódnak le s tavasz kezdetén, ugyancsak meghatározott időben ismét rendes tartózkodási helyökre vándorolnak vissza; utazásuk tehát az igazi költözködőkéhez hasonlít, de nem irányul vízszintes irányban, mondjuk északról déli irányban, hanem függőleges irányban, a magasabb tájakról az alacsonyabbak felé.

A kóborlással egész éven át és az egész földön találkozunk. A „kajtárok”, vagyis a meddőn maradt agglegények és özvegyek valamennyien kóborolnak, nagyobb ragadozók már csak az élelem miatt is; mások meg látszólag inkább szórakozás céljából, mint szükségből kóborolnak; némelyek igen szűk körben kószálnak, mások meg mérföldnyi utakat tesznek meg így. A térítők táján az efféle helyváltoztatás is hasonlíthat a költözködéshez.

Bármiként utazik is a madár, akár mint költözködő vándor, vagy mint az országút csavargója, s bármily messze vezeti is útja: hazája mégis mindig csak ott van, ahol szaporodik. Ebben az értelemben a fészkük táját a házuk tájának, vagyis otthonuknak is nevezhetjük.

A madárvonulás tüneményét és a vele összefüggésben levő érdekes problémákat külön cikk tárgyalja, mely ennek a kötetnek a 46. lapján kezdődik.

A madarak úgynevezett „szellemi képességei”-t azelőtt és gyakran még ma is nagyon túlbecsülik. Mindenekelőtt nem jogos dolog, ha abból a nagyfokú célszerűségből, amellyel a legtöbb madár a fészkét építi, a táplálékát szerzi s magát ellenségeitől megvédi, továbbá hogy a zordabb évszak beálltával alkalmas vidékeket keres fel, mindebből intelligenciára, vagy pedig abból a nyilvánvaló buzgóságból, mellyel fiókáit gondozza, védi és tanítja, szülői szeretetre és gyöngédségre következtetnénk. Mert a madáréletnek éppen ezen legfigyelemre méltóbb vonásai bizonyára egészen vagy legnagyobb részt vele született ösztönön alapszanak. Ez a faj fenntartása érdekében nélkülözhetetlen lévén, minden egyedben majdnem éppen ugyanazon módon található fel. Az olyan madár, melyet a tojásból váló kikelése óta teljesen elszigetelve neveltek fel, amely tehát sohasem nézte még végig, hogyan kell fészket építeni, mégis mihelyt ez az ösztöne felébred, éppen úgy megrakja a fajra nézve jellemző fészkét, mint az a fajtársa, amelynek módja volt hozzá, hogy ebben a képességében gyakorlat útján tökéletesíthette magát. Az ugyanazon módon, tehát egyedül felnevelt madarat, ha az őszi vonulás ideje elérkezik, a nélkül, hogy példát látna, vagy valamiben hiányt szenvedne, mégis élénk nyugtalanság fogja. el. A tojásból éppen kibújt s még csupasz és vak kakukfióka, amely még a fejét is alig tudja felemelni, szárnya és háta segélyével végrehajtott egészen bonyolult mesterkedéssel önkéntelenül dobja ki a, fészekből nevelőszüleinek fiókáit. Ezek után magától érthető, hogy az elszigetelten felnevelt madár fajának jellemző mozgásainak: a járásnak, úszásnak, fürdésnek, víz alá bukásnak, elrejtőzködésnek a tudása, mihelyt a szükséges erő birtokában van, veleszületett tehetség. Azok az ingerek pedig, melyek az egyes ösztönöket kiváltják és kormányozzák, túlnyomóan egészen mások és kezdetlegesebbek, mint a hogyan első megfontolásig gondolhatná az ember.

Így például Watson szerint a kotló csérnek kitartását, mellyel fenyegető veszély esetén is a fészkén marad, nem az a tudat váltja ki, hogy tojást rakott, hanem a fészekben levő tojásnak a puszta jelenléte. Mert ha Watson annak a csérnek, amely még tojást se rakott és ennek megfelelően közeledtére félénken menekült, a fészkébe idegen tojást helyezett el, akkor a visszatérő madár, alig hogy a tojást megpillantotta, azonnal úgy viselkedett, mint a kotló madár, azaz rögtön mentesült a félelemérzéstől, annak rendje és módja szerint elhelyezkedett a fészekben s a közeledőre ráfújt és feléje vágott. Sok madár úgyszólván alig törődik azzal, hogy milyen is az a tojás, amelyet gondjába fogadott. Watson a szúla tojásait befestette feketére vagy rikító tarka színűre s ennek dacára a madarak a legcsekélyebb mértékben sem zavartatták magukat a költésben; azt már említettük, hogy a kotló madár alá követ is tehetünk s azt is hűségesen üli. Különös és emberi fogalmak szerint alig érthető, hogyan tudnak a madarak bizonyos helyzetekbe beletájékozódni. Egy ízben Watson körülbelül 1 méter magasra emelte fel az egyik csérfészket, úgyhogy pálcákat helyezett alája s amikor a madár ehhez az új helyzethez hozzászokott, akkor távolléte idején 1 méternyire oldalt elmozdította azt. A visszatérő csér aztán lebegve és csapongva kereste fészkét ugyanazon a helyen a levegőben, ahol utoljára volt! Amennyiben itt a térben való tájékozódás kizárólag a szem révén történik, úgy ezt a csért valószínűleg nem a végcél képe, hanem csak a távolabbi környék összképe vezette, amint ezt egészen hasonló körülmények között a méhekre és poszméhekre nézve tényleg be is bizonyították. Hogy miképpen tájékozódnak a madarak hosszú vándorútjaikon, azzal még nem vagyunk tisztában. Hogy a szem viszi a lényeges, sőt a főszerepet, az bizonyos, de talán az optikai ingereken kívül mások is közreműködnek, amelyekről egyáltalában még semmit sem tudunk. Thauzies szerint olyan postagalambok, amelyeket hazájuktól 500 km távolságban s oly vidéken engedtek szabadon, hol azelőtt még egész biztosan sohasem voltak, hazatalálnak a dúcba: optikai emlékképek itt mindenesetre nem szerepelhetnek.

Kiválóan fejlett ösztöneik mellett azonban a madarak még azzal a nagyfokú képességgel is rendelkeznek, hogy a jó és rossz tapasztalatokból tanulni tudnak. Ebben messze felülmúlják a gerincesek három alsó osztályát. Edinger szerint a madarak a „látott” dolgokat és folyamatokat föl tudják „jegyezni” és viselkedésüket a jövőben a szerint berendezni.

Persze a madarak „tanulás”-ának legnagyobb része bizonyára nem a magasabbfokú értelmen alapszik, hanem azon a sokkal egyszerűbb képességen, hogy azt az érzéki benyomást, amelyet egyidejűleg a jó vagy rossz élményként fogtak föl az olyankor végbevitt mozdulatokkal úgy kapcsolják össze, vagyis „asszociálják”, hogy a jövőben az illető mozdulatokat ismételik, hogy ha az hasznos volt, ellenben elhagyják ha káros volt. Így Morgan L. szerint a csibék kezdetben bizonyos nagyságú és bizonyos távolságban levő minden elképzelhető dolgot föl akarnak szedni, a padlón levő foltokat, kövecskéket, saját és társainak lábujjait; de igen hamar megtanulják asszociálni az etetésre szolgáló gabonaszemek és kenyérmorzsák képét a szedegetési mozdulattal, úgyhogy később már csak azok után kapkodnak. Sőt eleinte a csibék a kotlóstyúk képét sem ismerik, hanem ösztönszerűen csupán a kotyogásra jelentkeznek; csak a gyakran megismétlődő jó tapasztalat után válik a tyúk képe is számukra csalogató ingerré. Hasonló módon „szoknak hozzá” a madarak a vonat képéhez és lármájához, amely többszöri találkozás alkalmával sem okoz nekik kárt, vagy pedig az őket ápoló ember képét más emberektől pontosan meg tudják különböztetni. Azonban az őket üldöző vadász képe gyorsan és élénken bevésődik emlékezetükbe és menekülnek előle. Igazolják ezt Greppin megfigyelései, valamint az a tapasztalat, hogy a varjak, ott, ahol lövöldöznek reájuk, a vadász ismert képét kitünően meg tudják különböztetni a rájuk nézve ártalmatlan gazdálkodók alakjától.

Másrészt azonban bizonyos, hogy a madarak tanulási képessége nem szorítkozik csupán arra, hogy új érzéki ingerekre csak akkor reagáljanak, ha azokra eredeti ösztöneik már teljesen képesítik őket; sőt inkább a jó vagy rossz tapasztalatra vezető véletlen mozdulatot is megtanulják egyidejű érzéki ingerekkel asszociálni. Porter ezt a következő kísérlettel bizonyította be. Verebeket arra szoktatott, hogy eledelüket egy drótszekrényben keressék és amikor ez a asszociáció erősen kifejlődött és megrögződött bennük, akkor az eledelhez vezető utat ajtócskával elzárta, amely ajtócska zsinór húzásával nyílott. Az éhes verebek a szekrénykét találomra addig csipkedték, míg véletlenül megfogták a zsinórt és lehúzták, mire az ajtó kinyílt. Ebből a jó tapasztalatból gyorsan tanultak és a verebek egyike már tízszeri ismétlés után annyira vitte, hogy egyenesen oda szaladt a zsinórhoz és meghúzta azt. Sőt még az útvesztőkkel és zsákutcákkal ellátott „labirinthus”-ból is megtalálták a kivezető utat, először csak véletlen útján, de ez a képességük is a kísérletek folyamán biztosan beléjük gyökeredzett. Rouse azt tapasztalta, hogy egy galamb négy különböző labirinthussal megbarátkozott és úgy látszott, mintha az új labirinthusból kivezető út megtanulásának képességét a többszöri gyakorlás fokozta volna.

A madarak általában világpolgárok. A Föld ismert vidékein mindenütt találták őket; a sarkok körül fekvő szigeteken csakúgy, mint az egyenlítő alatt, a tengeren, valamint a legmagasabb hegycsúcsokon és azok fölött, a termékeny vidéken, valamint a sivatagban, az őserdőkben, úgyszintén a tengerből közvetlenül felmeredő kopár sziklakúpokon. A Föld minden egyes övének meg vannak a maga sajátos lakói. Általában a madarak is hódolnak az állatok elterjedésére érvényes törvényeknek, amennyiben a hideg övekben roppant egyed-számban, de kevés fajban szerepelnek és az egyenlítő felé tarka változatosságuk s a fajok száma folytonosan növekszik. A vizek egyformaságának hatását ők is megérzik: aránylag kevés fajnak biztosítja életföltételeit, míg a szárazföld sokféle változatossága visszatükröződik a madárvilágban is. Mert nemcsak minden övnek, hanem minden területnek is megvannak a maga jellemző madarai; mások élnek a tenger végtelenségén, mint a homoksivatagban; mások a síkságban, mint a hegyekben; kopár vidéken mások, mint az erdőben. A talaj minőségétől és az éghajlattól függő helyzetük szerint a madaraknak is éppúgy változniok kell, mint a hazájuknak. A vizen az egyes fajok elterjedési köre nagyobb, mint a szárazon, ahol már egy-egy széles folyam, tengerrészlet, hegység határt alkothat; de megvannak ezek a határok a tengeren is. Csak igen kevés madár lakja a szó szoros értelmében a Földnek minden részét s amennyire mostanáig ismeretes, csak egyetlen egy szárazföldi madár és néhány mocsári, meg vízi madár ilyen; világpolgár például a réti fülesbagoly, mely mind az öt földrészen előkerült, ugyancsak a kőforgató lile is, amely mind az öt világrész partvidékein előfordul.

Sclater példáját követve, a Földet a madarak elterjedése szempontjából hat tájékra osztjuk. Az elsőben, vagyis az észak-óvilági tájékon, amely Európát, Észak-Afrikát és Észak- meg Közép-Ázsiát a 30. szélességi fokig foglalja magában, Sclater állítása szerint mintegy 650 madárfaj él. Ezen a nagy területen csak igen kevés oly madárcsoport találkozik, mely másutt sokkal tökéletesebb fejlődésben elő ne fordulna. A legszegényesebb mindegyik közt, mert benne 1300 négyzetföldrajzi mérföldre mindössze csak egy madárfaj jut.

Az aethiopiai tájék, mely Afrikának a Szaharától délre eső részeit és e világrész délkeleti szigetségeit, Madagaszkár, Mauritius és Bourbon szigeteket, valamint Dél-Arábiát foglalja egybe, több sajátságos és csakis itt élő családnak ad otthont.

Kiválóan sajátszerű képet mutat Madagaszkár szigete. Ámbár az aethiopiai tájékhoz tartozik, mégis az Afrikára jellemző madárnemzetségek közül egyetlen egy sem fordul rajta elő, s ez okból majdnem igazolt volna ezt az állattani tekintetben oly figyelemreméltó szigetséget külön tájék rangjára emelni. Nem kevesebb, mint négy madárcsalád előfordulása kizárólag Madagaszkárra és a szomszédos szigetekre szorítkozik. Azonkívül Afrikával szemben egyéb családok sajátosan eltérő alakokban találhatók itt. Az aethiopiai tájék összes madárfajainak számát Sclater 1250-re becsüli, ami minden 350 négyzetföldrajzi mérföldre egy fajt jelent; Hartlaub szerint a Madagaszkáron élő fajok száma 220-at tesz ki, s közülök legalább 104 ennek a szigetnek jellegzetes alakja.

Sclater a harmadik tájék gyanánt az indiait vagy keletit különíti el, mely egész Ázsiát a Himalájától délre, tehát Indiát, Ceylont, Birmát, a maláji félszigetet, Dél-Kínát, a Szunda-szigeteket, a Fülöp-szigeteket és az ezekkel szomszédos szigetségeket foglalja magában.

Ha a terület saját madárfajainak számát 1500-ra tesszük, úgy minden 140 földrajzi mérföldre esik egy-egy faj s így az indiai tájék az összes óvilági tájékok közt aránylag a leggazdagabbnak látszik.

Az ausztráliai vagy óceáni tájékhoz tartozik, Sclater szerint Ausztrália, Új-Guinea és a többi pápuai sziget, Tasmánia, Új-Zeeland és a Csendes-óceán minden szigete. Ezeknek a területeknek a madárvilágát aránylag gazdagnak és fölötte sajátszerűnek mondhatjuk. Ha ezen az egész tájékon a fajok számát 1000-re tesszük, úgy 1800 földrajzi mérföldre jut egy faj.

Nem sokkal gazdagabb madáralakokban az észak-óviláginál az észak-újvilági tájék, vagyis Észak-Amerika, a prairi övtől a Jeges-tengerig. A fajok számát 660-ra becsülik, úgyhogy 560 földrajzi mérföldre számíthatunk agy fajt.

A délamerikai tájék végre, a benne élő madárfajok számát tekintve, első helyen áll és alakjainak sajátszerűségével is túlszárnyalja a többit. Sclater a benne élő madárfajok számát 2250-re becsüli, amiből következik, hogy 170 földrajzi mérföldre esik egy madárfaj. Legkevesebb 8 vagy 9, nemzetségekben és fajokban gazdag család kizárólag ebben a tájékban fordul elő; a kolibrik családja legnagyobb részében itt honos, mert rendkívül sok fajuk közül csak igen kevés fordul elő földünk északi részének nyugati felében, úgyhogy ezt a családot jogosan délamerikainak mondhatjuk.

Ennek az összeállításnak az alapján a Föld keleti felén körülbelül 4300, a nyugatin pedig mintegy 3000 madárfaj él. Azonban ezek a számok más kutatók becsléseivel sehogysem vágnak össze. Gray 1871-ben nem kevesebb mint 11.164, Wallace 1876-ban 10.200 fajt sorol föl, azonban egyik sem tudna adatainak megdönthetetlensége mellett helytállani. Sharpe szerint 1909-ben az ismert madárfajok teljes száma – az ásatagok beszámításával – 18.939.

Az emlősök az ember hasznára, a madarak pedig gyönyörködtetésére szolgálnak. Azoknak adózniok és robotolniok kell, ha azt nem akarják, hogy az ember elpusztítsa őket, viszont a madarak az összes többi állattal szemben kiváltságokat élveznek, mert az ember jóindulatába és szeretetébe fogadta őket. Alakjuk kedvessége, színeik szépsége, mozgásaik gyorsasága és ügyessége, kellemes szólásaik és csodás énekük, lényük szeretetreméltósága ellenállhatatlanul vonzanak. Már az első emberek, akiknek érzelmeiről tudomásunk van, megbarátkoztak a madarakkal, már az ősemberek is védelembe fogadták őket, a hajdankor papjai szent állatokat láttak bennük; a mult és jelen idők költői pedig lelkesedést merítettek belőlük. Életük, hangjuk, repülésük, a léttel való látható megelégedésük minket is felemel és épülésünkre szolgál. Szívesen vendégszeretetünkbe fogadjuk őket, amit az emlősöktől és méginkább a csúszó-mászóktól és kétéltűektől megtagadunk s még akkor is kedveljük őket, ha nincsenek is valami nagy hasznunkra; közülök több házibarátot és szobatársat választunk magunknak, mint az összes többi állatok közül; irántuk táplált hajlandóságunk még akkor sem ernyed el, mikor hálókkal és hurokkal törünk ellenük vagy reájuk vadászunk. A madarak a mi kedvenceink és pártfogoltjaink.

A madarak nélkülözhetetlen szemet alkotnak az élőlények láncolatában; az állatvilág egyensúlyának hathatós őrei, mert megakadályozzák más állatosztályok, kivált a rovarok túlkapásait, melyeknek védtelenül kiszolgáltatva, a Természet alighanem elpusztulna. A haszon, amit az embernek szolgáltatnak, persze nem számítható ki, még kevésbbé becsülhető meg, mert ebben a tekintetben még megoldásra váró kérdések vannak. Azt azonban meglehetősen biztosra lehet állítani, hogy hasznuk sokkal nagyobb, mint az a kár, melyet okoznak. Ezért tehát helyesen cselekszünk, mikor őket oltalmunkba, ápolásunkba fogadjuk. Mai mező- és erdőgazdaságunk éppen a legértékesebb madarakat károsítja, mert elrabolja és megszűkíti tartózkodási helyeiket, fészkelő tanyáikat, lakóhelyeiket s arra kényszeríti őket, hogy kivándoroljanak és máshol keressenek maguknak alkalmas otthont. Itt-ott az ember is közvetlenül ellenük tör, amennyiben fészkeiket fosztogatja, fegyverrel is jár utánuk és hálót vagy tőrt vet nekik. A vadászat és fogás révén keletkező veszteségek azonban jóval kevésbbé fenyegetik a madárállományt, mint a jelenleg dívó gazdálkodási módok. A madarak óvása és védelme tehát csak úgy lesz igazán eredményes, ha természetes vagy mesterséges úton-módon tartózkodási helyeket, lakásokat és fészkelőhelyeket szerzünk s a még meglévőket legalább is biztosítjuk.

Az egyes madárcsoportok és fajok tüzetesebb ismertetése előtt még szükséges a madarak törzsfejlődésének történetét is megismertetni, hogy ezáltal is tisztább képet nyerjünk a madárszervezetről. Ezt az ismertetést külön fejezet alatt „Kihalt madarak” címmel dr. Lambrecht Kálmán tollából közöljük.

Végül még rövid áttekintésben ismertetjük a madarak rendszertanát, amely a madarak beosztására vonatkozik. E rendszertan az idők során rengeteg változáson ment keresztül, mert amilyen élesen körülhatárolt és elkülönített a „Madarak Osztálya”, oly nehéz dolog a csoporton belül csak némileg is természetes és megfelelő csoportosítást eszközölni. Éppen a jelen korszakban valóságos forradalom keletkezett a madarak rendszertanában, amennyiben újabban már nemcsak kizárólagosan a külső jellegek szolgálnak a rendek, családok stb. megkülönböztetésére, ami durva hibákat eredményezett a természetes rokonság ellen, hanem az állatok belső szervezetére és fejlődésére is tekintettel van. De jelenleg még ez az új osztályozás koránt sincs befejezve. Minden „modern” rendszert gyors egymásutánban egy egészen más, még modernebb vált fel és így számunkra e téren bizonyos tartózkodás ajánlható. Ezért művünk részletes tárgyalásának alapjául Gadow kipróbált madártudós rendszerét tettük, amely ha nem is egészen tökéletes, de sokszor használják és mindenesetre a legjobbak egyike.

Gadow a Neornithes alosztályba tartozó madarakat két „öregrend”-be osztja be, nevezetesen laposmellcsontú madarakra (Ratitae) és tarajosmellcsontú madarakra (Carinatae). A szerző által bevezetett harmadik öregrend, amelyet Odontolcae-nak nevezett el, ezen a helyen nem érdekel bennünket, mert csak régóta kihalt, úgynevezett fosszilis vagy ásatag alakok (Hesperornis) tartoznak ide. A laposmellcsontú madarak öregrendje két rendre oszlik, amelyek közül az egyiket (Stereornithes), minthogy tisztán fosszilis alakokat ölel fel, itt ismét kihagyjuk; a másik (Ratites) 7 alrendet tartalmaz. Gadow a tarajosmellű csonttal bíró madarakat összesen 14 rendbe ossza be, amelyek közül az első szintén fosszilis, tehát ezen a helyen bennünket szintén nem érdekel, mert az ősmadarakat külön cikk ismerteti.

A jelenleg élő összes madarakat tehát 14 rend foglalja magában. A Gadow nyomán Brehmnek ebben az átdolgozott kiadásában követett rendszert a következő áttekintés szemlélteti.

A madarak osztálya – Aves

I. alosztály: Őskori Madarak – Archaeornithes

II. alosztály: Jelenkori Madarak – Neornithes.

1. Öregrend: Tarajos Mellcsontúak – Carinatae.