A MADÁRVONULÁS

Írta: SCHENK JAKAB

A természetvizsgáló búvárkodó elméje nem ismer minőségi különbséget a természet tüneményeinek megítélésében, valamennyi egyformán csodálatos, lebilincselő, tanulmányozásra csábító. A fű észrevétlen növése, a csiga lassú mozgása éppen olyan mélyreható kérdéseket tár a kutató elme elé, mint a strucc vágtatása vagy a kondorkeselyű több ezer méteres, rakétaszerű lezuhanása a magasból. Mégis a különböző természeti tünemények külső megnyilvánulása és lefolyása lényegesen más és más hatást gyakorolhat akár a megfigyelő természetvizsgáló, Akár az érdeklődő természetbarát kedélyére. Így külső hatását tekintve, talán alig van a természetnek még olyan tüneménye, amely annyira vonzó és egyes megnyilvánulásaiban valósággal fönséges volna, mint éppen a madárvonulás, különösképpen pedig a tömeges madárvonulás.

Bármilyen örömmel is köszöntsük az első pacsirtaszót, az első gólyakelepelést, fecskecsicsergést, kakukszót, gerlebúgást, mégis mindaz; amit az éber és élesszemű megfigyelő a rendes lefolyású madárvonulásból a tavasz folyamán észlelhet, – bármennyire vonzó és érdekes legyen is az csak szegényes morzsája annak a nagyszerű és lebilincselő látványosságnak, amelyet a tömeges éjszakai madárvonulás tár a szemlélő, illetőleg hallgató elé. Mint a mindent magával sodró árvíznek morajló, zajgó hullámai, úgy hömpölyögnek végig az úttalan, vaksötét éjszakában a vonuló madarak tömegei. Tízezrekre, néha százezrekre rúg a madaraknak a száma, amelyek ily tömeges vonulások idején egyetlen éjszaka folyamán tovaszáguldanak kedvező fekvésű hegyszorosok, világítótornyok, tenger- és földszorosok, vagy a vonulás irányába eső mocsárterületek fölött. Minden megfigyelő egyetért az éjszakának idején lefolyó tömeges madárvonulás páratlanul vonzó és lenyügöző hatásának magasztalásában.

Hogyan folyik le ilyen tömeges éjszakai madárvonulás hazánkban? Hogyan és hol lehet azt megfigyelni? Mikor van annak az ideje?

Borus, márciusvégi napon, egy heti hideg után kitartó meleg déli áramlat kerekedik. Eddig teljesen szünetelt a madárvonulás. Költöző madaraink ott rekedtek az Adria lagunáiban, a Balkán és Olaszország lagunáiban és berkeiben, várva a kedvező időt az utazás folytatására. Estére, éjszakára ideérnek. Nagykiterjedésű alföldi turjányok közé rejtett, a pákászkunyhó előtt lobogó lánggal égő tűzcsóva világít bele a sötét éjszakába. Messze távol ez az egyetlen fény, amely akár a tengerparti világítótorony, sok kilométer környezetből magához vonzza, megszólalásra készteti a vonuló madárrajokat s kedvező idő esetén úgy rajzik fölötte a sok vándor, mint a hulló hópehely.

Hamarosan meg is érkeznek az első vonulók. Süvítő szárnycsapás, majd a tűz fölé érve, zagyva beszéd hallatszik, aztán csattan a víz s megszólal a tőkés réce gácsérjának messzehangzó „háp, háp” szava. Az első csapatot követi a második, harmadik, aztán mind többen és többen jönnek; egy részük még leszáll, de a legtöbb megy föltartóztathatatlanul északkelet felé, szinte megszakítatlan láncolatban. Közben újabb madárhangokat hallunk. Kilőtt puskagolyóhoz hasonló rövid, éles sivítás hallatszik s néhány gyorsan elhaló, csöndes „ker, ker” hang kíséretében apró réce-csapat vágott el fölöttünk, oly sebesen, mint a tűnő gondolat. Alig szóltak fölöttünk, már kilométernyi távolságról szólal meg újra még éppen hallhatóan jellegzetes hangjuk. Messzi északi hazájába siet a gyönyörű, hófehér és aranyzöldes, feketetarka kerceréce is. Mint a villamos csengő, de még jóval magasabb, gyorsabb hangot és ütemet ád sebes szárnyalása. Megszámlálhatatlan mennyiségben, mint óriási hullám hömpölyögnek el fölöttünk az egymást követő vagy egy időben elsuhanó csapatok. A sokféle szárnycsapás zajától szinte zizeg a levegő. Valósággal pokoli hangversennyel üdvözlik az égbetörő tűzcsóvát a fütyülőrécék. Az első csapatok egy ideig kerülgetik a fényt, számuk a folyton érkező újabb csapatokkal csakhamar ezrekre szaporodik. Egyre kóvályognak a fény körül s egyre hallatják éles, sivító, füttyszerű hangjukat. Lármájuk szinte elnyeli a többi vándor szavát. Pedig új vendégek érkeztek. Még ezt a fülsiketítő zajt ás túlharsogja a szürkegémek kísértetiesen hangos, mély, rekedt „kra” szava, amely mérföldnyi távolságra hangzik le a magasból. Nem sokkal enyhébb a bíborgémek magas nyerrentése, amelyhez méltó társként csatlakozik a szárcsa folyton fölújuló, nyikorgó „krk krk” szava, a velencei pákász szerint „talicskázása”.

Az első roham után kis szünet áll be a mozgalomban. Lassan-lassan elszéled a fény által idecsalogatott tömeg. Egyik részük leereszkedik a körülöttünk hullámzó vízre, a nagyobb tömeg azonban száguld tovább a maga kifürkészhetetlennek tetsző útján. De csak rövid ideig tart a csönd.

Mint a távoli jégverés zúgása, folytonosan erősödve egy nagy madársereg szárnyzúgása közeledik. Mély „ga, ga” szavuk elárulja, hogy nagytestű tőkésludak. A fénysávban egy ideig kavarognak, fölbomlik a szabályos V betűvé formálódott csapat, szárnyuk zúgása már nem ütemes, hanem össze-vissza hangzik, majd újra sorakoznak és egyenesen északkeletnek tartva, tovább mennek a vak éjszakában.

Nem tudunk szabadulni attól a gondolattól, hogyan is tudják eltalálni ennyi kavarodás után az eredetileg betartott északkeleti irányt, vadludaink közismert vonulási irányát?! Még el sem hangzott utolsó szólamuk, már újabb és újabb falkák jönnek. Messzi hazájába indul a vetésiludak sok ezernyi tömege; hangos, trécselő „gi, gá, gá” szóval beszélgetnek egymással s mintha hangfogóval ellátott ágyúk pergőtűzében csupa nehéz gránátlöveg adna egymásnak itt találkát, úgy megtölti a levegőt a számtalan súlyos szárnycsapás zúgása. Közbevegyül a gyöngyvérek vagy hókás ludak, veszekedő „lilik” hangja, a „gege”-ludak jellegzetes szólama, majd újabb réce- és gémfalkák riadója és szárnysüvítése, úgyhogy valósággal fülsiketítő zajt csap a töméntelen vándor.

És csodálatosképpen mégis tisztán, messzecsengően, mint a tárogató hangja, még ebből a hangzűrzavarból is kihallatszik a pólimadár érces, szívreható szava. „Póli, póli” – hangzik az ékalakban vonuló csapat élén haladó vezető szava s utána zengi kórusban a csapat többi tagja ezt a gyönyörű szólamot, amely úgy hangzik le hozzánk a magasból, mint a szabadság ódája. Nincs több ilyen madárhang. Még a fülemilének a holdvilágos tavaszi éjszakába belecsattogó, bűbájos szerelmi dala sem hat oly megrázó erővel, mint a pólimadár hatalmas szózata. A korlátlan szabadság hangja ez, mely lenyügözően érezteti az emberrel a röghözkötöttségét. Szinte nem is hallom már a fölöttem nyüzsgő madársokaság hangversenyét, csak lesem a mindjobban távolodó és gyöngülő pólihangot. Elkísérem északi hazájába, a törpefűzfás, virányos tundrára, ahol nyáron sohasem nyugszik le a nap...

Mint a tárogató után a furulya, úgy hangzik a hatalmas pólihang után a többszörös gyorsvonatsebességgel tovairamló cankók mélabús, dallamos füttye, a lilék és partfutók fuvolázása és tilinkózása. Ezüst csengettyűként szól a billegető cankó minduntalanul fölhangzó „dlidlidli” szava; bánatosan hangzik a juhászka „tyü-tyütyü” szólása, az aranylile „tlüi, tlüi” hívása, a havasilile „drü, drü” hangja s hogy még a humor se hiányozzék, komikusan szentimentális hangon fölsír odafönt a nyápic, rosszul röpülő vízi guvat. Kurta, kerek szárnyával csak nehezen röpül s nem szívesen kél szárnyra ily messzi útra; alighanem ezt panaszolja magas, elnyujtott, siralmas „vrij, vrij” szava.

Mindinkább erősbödik a mozgalom, a messze világító fénysáv mind több és több vándort vonz bűvkörébe. A zúgó, süvítő, zizegő szárnycsapások csodás hangkeveréket adnak a folytonosan fölhangzó, változatos, fütyülő, tilinkózó, fuvolázó, sipoló, gágogó, csörgő, hápogó, nyerrentő, vakkantó és krákogó madárhangokkal. S még mindig nem teljes a hangverseny! Távoli harangszóba mintha trombita- vagy harsonaszó vegyülne, mely folytonosan erősbödve, valóságos harangzúgásba megy át, majd fokozatosan gyöngül s elhaló sóhajként hangzik el a távolban. Hattyúk vonulnak át. Hatalmas szárnyuk csapása a távoli harangzúgásra, messzehangzó szavuk pedig a harsonaszóra emlékeztet. Ritka szerencse jut osztályrészül annak, aki ezt a hajdan gyakori madarunkat manapság még megfigyelheti.

És folyik tovább a hazafelé siető madárseregeknek ez a gyönyörű mozgalma. Néha oly nagy a zsivaj, hogy alig tudom számontartani és lejegyezni az összes hangokat. Végre éjféltájban csökken a madárlavina, szűnik a zajgás, lassanként elmaradnak a seregek, csak apró, elkésett csapatok vágtatnak el fölöttünk, a hangzavar föloldódik s tisztán cseng le a tovasiető vándorok egymást hivogató szólama.

Tiszta, felhőtlen égre virrad a hajnal, majd a színes pászták alatt kibukkan a nap óriási tüzes gömbje. Szinte látja az ember, amint első sugarai végigszökkenek a földszínén s biborszínűre festik a hullámfodros vizet. Ameddig a szem ellát, a tó tele van madarakkal, melyek az éj leple alatt szálltak le a csalogató fénytől megvilágított vízre. Csak egy foszlánya ez a madártömeg annak az óriási madáráradatnak, amely az éjszaka folyamán áthömpölygött fölöttünk. Ezer és ezer a legkülönbözőbb fajokhoz tartozó vadréce, tengernyi vadlúd és szárcsa feketéllik a tó hátán. Hosszúnyakú vöcskök, mint távoli tornyok tükröződnek a ragyogó vizen. A fekete tömegek között, mint a tavi rózsa virágos mezői fehérednek a dankasirályok csapatai. Kékbegyek gubbasztanak a nádtorzsákon, nádisármányok seregestül lepik el a nádbugákat, csíkosfejű és fülemilesitkék bujkálnak a nádszéleken, kihallatszik a víziguvat veszekedő „kruif” és a pettyes vízicsibe csengő „puit puit” szava s valami igen furcsán hangzó megelégedett „ühm”-getés. Most tanulgatja szerepét a bölömbika. Ebből a csöndes „ühüm”-ből lesz az a hatalmas, szinte harangszótávolságba hallatszó bömbölés, amelyről bölömbikának vagy vízibikának nevezte el a magyar nép ezt a gémféleséget.

Szokatlanul nagy a csönd és nyugalom a tó hátát ellepő madarak között. Nem is nagyon óvatosak és vigyázók. Amint végigcsónakázunk a tavon, egymásután felriasztjuk a falkákat, de egy se távozik messzire. Láthatólag fáradtak a nagy utazás után s pihenni akarnak. Majdnem valamennyien díszruhában vannak. Ilyenkor legszebb a madár, amikor tavasszal hazaérkezik.

A hazafelé vezető úton minden tocsogó és turjány mellékén csakúgy bizsereg a rengeteg cankó, lile, bíbic és partfutó-féle. Nagy rajokban szálldos a jódlirozó „lódjó, lódjó, lityő, lityő lityityő” szavát hallató goda, „dudog” a sárszalonka, minduntalanul fölhangzik az erdei cankó „pszi hühü” szólása, éles „isz, isz, isz” szóval kél a sok rétipityer, fityfirittyel a sok fehér és sárga billegetős hallom a székiIile vagy népiesen „guruló” pribribri hangját, amint a szikes talajon láthatatlanul tovagurul. A sekély vízben mindenfelé gémek láthatók, amint égnek meresztik hosszú nyakon ülő hegyes csőrüket. Jó messzire egy csapat nagy fehér madár vonja magára a figyelmet – gyönyörű díszruhás kócsagok figyelik minden mozdulatunkat s amint feléjük fordulunk, már mennek is. Minden nagyobb tocsogóról valóságos madárfelhőt riasztunk föl, miközben megszólal mindenféle tilinkozó hangján a sok vízimadár.

Megélénkül a madárélet a levegőben is. Most érkeznek a nappal vonuló madárfajok, amelyek ma hajnalhasadáskor keltek útra. Fölhangzik a darvak érces „krú” szava s csakhamar láthatók szabályos „V” betűbe sorakozott falkái, amint Északkelet felé vonulnak. A borzas cankó óriási csapatai mint madárfelhők hangtalanul lebegnek tova. Vadludak, pólimadarak, gém-félék „V” betűi szelik az eget s távcsövemmel végigkutatva az égboltozatot, gólyacsapatot fedezek föl, amint mozdulatlanul, egy szárnycsapás nélkül, csak nagy evezőtollaikat rezgetve úsznak oly magasságban, hogy szabad szemmel nem is láthatók. Talán 4000 méter magasságban vonulnak s onnan végigláthatják az egész magyar földet, föl a Tátra havas csúcsai-ig. Önkénytelenül is arra kell gondolnunk, hogy ezeknek hát nem kell térkép ahhoz, hogy utazásaikon eligazodjanak.

A mezőkön, mesgyéken, szőlőkön, ligeteken is minden tele van madárral. Búgva szólal meg a vadgalamb, fáradtan repülnek odébb a fölvert rozsdafarkú fülemilék, füzikék, vörösbegyek, hantmadarak, csaláncsúcsok, rigók, sármányok, pintyek stb. stb. Csak néhány méterrel mennek odébb, aztán újra leereszkednek. Látszik ezeken is, hogy holtra vannak fáradva. Kétségtelen, hogy az éj folyamán érkeztek.

Az egyik tanya kéményén levő fészkén már ott trónol a gólya. Úgy mondják, alig félórája van idehaza. Bizonyára abból a csapatból ereszkedett le régi fészkére, amelyet a rét felett láttunk elvonulni. Az eresz alatt ott csicsereg az első fecske. A pitvarra kilépő kislány alighogy meglátja, lóhalálban szalad a kútra mosakodni, miközben folytonosan mondogatja a versikét :

„Fecskét látok, szeplőt hányok.”

Teszi ezt pedig azért, hogy a tavaszi napsugár szeplőt ne fakasszon az arcára. Azért kell minden kislánynak jól ügyelnie arra, hogy meglássa az első fecskét. Ha a szeplők ellen nem is használ, de tiszta öröme telhetik a régi fészkükre visszatérő fecskék vidám csicsergésében, amellyel köszöntik az otthonukat.

Az ilyen nagyarányú tömeges vonulások általában nem tartoznak a rendes jelenségek közé. A normális az, hogy vonulóink szép sorrendben érkeznek, egyesével, párosával vagy kisebb-nagyobb csapatokban, mindegyik a maga idején és szokása szerint. Csak egyes különösen kedvező vagy kedvezőtlen időjárási helyzetek idéznek elő tömeges madárvonulást, mert akkor nagy területek vonuló madárvilága egyszerre, egyidőben kerekedik föl és az útirányukba eső vidékeket valósággal elárasztják tömegeikkel. Vannak azonban kiváltságos helyek, amelyek kedvező földrajzi fekvésüknél fogva minden vonulási időszakban gyüjtőtelepei a vonuló madaraknak.

Nálunk Magyarországon a keleti tiszántúli vidékeken jóval föltűnőbb a madárvonulás, mint a nyugati felében s tömeges madárvonulásairól különösen a Hortobágy nevezetes, amely olyan gyülekezési tanyája a vadludaknak, amilyen kevés van a földkerekségen. Ennek oka elsősorban abban gyökerezik, hogy Európa vonuló madarai legnagyobbrészt délnyugat-északkeleti irányban vonulnak, délnyugatról az Adria felől vagy a Balkán belsejéből érkeznek tavasszal, ősszel pedig északkeletről érkeznek s délnyugat felé vonulnak el a téli szállásaikra. Az Oroszországból érkezők az északkeleti Kárpátokat átrepülve vagy egyenesen jutnak el az Alföldre, vagy pedig a Magas Tátra eltereli őket részben kelet felé, részben pedig nyugat felé. Az előbbiek nagyobbrésze a Tiszántúlra, az utóbbiak a Maros völgyébe, majd a Fertőre jutnak. Minthogy a kolosszális madártömegeiről világszerte híres rokitnói mocsarak, de még inkább a kimeríthetetlen madárbőséget termelő tundrák nyílegyenest északkeleti irányban vannak tőlünk s az ezekről a vidékekről délnyugat felé elvonuló madártömegek, főleg a vadludak, sok milliónyi számban útban találják a Hortobágyot, amely természetrajzi viszonyainál fogva kiválóan alkalmas átvonulási és téli szállás, egyrészt biztonságot nyujt, másrészt táplálékot szolgáltat és vízzel is rendelkezik. Nagyobbszabású madárgyüjtő helyek még a Fertő, a Balaton, a Velencei tó, az Aldunai rét, a délkeleti hegyvidék szorosai, de egyik sem oly klasszikus vadlúdtanya, mint a Hortobágy.

De még a Hortobágy madárvonulási jelentőségét is messze túlszárnyalják egyes különösen kedvező pontok óriási méretű madárvonulásai. Ilyenek egyes világítótornyok vagy más kedvező helyek, amelyek úgynevezett útvonalak irányába esnek és amelyeken igen nagy területek madarai szoktak átvonulni. Egyik leghíresebb ilynemű madárvonulási terület az úgynevezett Kurische Nehrung, a Memeltől Königsbergig terjedő hosszú keskeny félsziget, amely a Kurisches Haffot elválasztja a Keleti-tengertől. Ez a félsziget valóságos iránytűje az Oroszországból érkező vonulóknak s ezért évenként szinte megszámlálhatatlan mennyiségben vonulnak erre. A legjobb megfigyelő pont Rossitten falucska, ahol a német kormány úgynevezett madárvártát létesített, melynek vezetője dr. Thienemann János.

A második német madárvárta Helgoland szigete, amely Gätke félszázadra terjedő megfigyelései révén lett híressé. Itt a világítótorony a madárcsábító. Ez vonzza a dán partok mentén vonuló madarakat. Különösen nevezetesek az Ázsiából idáig eljutó madárritkaságok, amelyeket Helgoland mellett csak Norvégiában és egyes angol szigeteken kívül másutt nem figyeltek meg. Sokáig valóságos rejtély volt az ornithologusok előtt, hogyan, mi módon jutnak ide ezek a ritkaságok. Legújabb tanulmányomban, amelyben az erdei szalonka vonulása alapján foglalkoztam a madárvonulás kérdésével, azt hiszem megtaláltam a rejtély megoldását. Megállapítást nyert, hogy a vonuló madár elindul a területére és fajára jellemző elvonulási irányban és azt következetesen betartja addig, ameddig valamely tengerparthoz ér. Ettől fogva aztán a tengerpart mentében vonul tovább, de nem mindig találja el a helyes irányt. Némely esetben nem a déli irányba vezető partot követi, hanem az ellenkezőt. A Helgolandon található keletázsiai ritkaságok is ily eltévedt vonulók, amelyek hazájukból délkeleti irányban indultak útnak s a tengerpartot elérve nem déli irányban haladtak tovább, hanem az északi partok mentén megkerülték egész Ázsiát, majd elérik a norvég partokat, majd innen, az itteni vonuló madarak példáját követve, egyrészt Helgolandra, másrészt az angol szigetekre jutnak el, főleg a Faire szigetre, amely szintén egyik találkozóhelye a keletázsiai ritkaságoknak.

Igen nagyszabású madárvonulást figyelnek meg ezenkívül az Eddystonei világítótoronynál, Anglia déli partvidékén, amelyen a híres angol ornithologus, W. Eagle Clarke figyelte meg a madárvonulást. Itt óriási tömegek vonulnak, mert a Norvégiából és a később ismertetendő nyugati útvonal mentén Angliába érkező madártömegek a tehetetlenség elvénél fogva átkelnek Irlandba is, de onnan visszafordulnak s Anglia déli partvidéke mentén haladnak a francia partok felé, amelyek mentén eljutnak a téli szállásokba.

Mindezeket a viszonyokat az erdei szalonka vonulását feltüntető térkép szemlélteti.

Nemcsak híresek, de egyenesen hirhedtek az alpesi hegyszorosok, melyekben összezsúfolódnak a melegebb tájakra igyekvő madarak, de vesztükre, mert a déli népek Nimródjai ezrivel lövöldözik őket, de még ők is csak elenyésző pusztítást végeznek közöttük, a madarászok tömeges fogásaihoz képest. Évezredek óta folyik itt a madarászat, folytonosan tökéletesedő szerszámokkal s ha a mi madárbarátaink tavasszal hiába várják vissza kedvenceiket, ha üresek maradnak a tavalyi fészkek, bizony sokszor ökölbe szorul a kéz s átok száll a madárpusztítók felé. Még hirhedtebbek a Földközi-tenger partvidékeinek egyes pontjai, ahol szintén tömeges madárvonulás és fogás dívik évezredek óta s ahol különösen pacsirtáinkat és fürjeinket szokták pusztítani.

Hosszadalmas volna leírni mindazt a pontot, ahol nagyszabású madárvonulás figyelhető. Az említetteken kívül még Amerikából említek föl egy példát, azt a minden képzeletet fölülmúló tömeges vonulást, amely Florida déli partvidékén figyelhető meg. Az egész óriási amerikai kontinensről összegyülekező miriádnyi madártömegek legnagyobb része innen repüli át a mexikói öblöt és halad a délamerikai téli szállásba.

Ha már most a tömeges vonulásokkal szemben azt keressük, hogy Földgömbünk mely pontjain nincsen madárvonulás, akkor a legszorgosabb kutatás dacára sem találnánk olyan területekre, ahol madárvonulás ne volna. Tán az örök hó és jég birodalmára, az északi vagy déli sarkra lehetne gondolni. Bebizonyított tény azonban, hogy ameddig csak eljutott az ember, még mindig talált madarakat, amelyek északi vagy déli irányban vonultak a sarkok felé. Tán a sivatagokban szünetel a vonulás? A Szaharában utazó kutatók egyöntetűen arról tanuskodnak, hogy ott is vonulnak a madarak. A magyar madárgyűrűzések eredménye szerint egyes gémeink Nigériában telelnek, tehát a Szaharán átrepülnek. A füsti fecskéket a Szahara kellős közepében találták, amint nyílegyenesen észak felé vonultak.

De tán a trópusokban szünetel a vonulás? Nem akarok arról beszélni, hogy a mérsékelt és hideg égövek madarai tömegesen telelnek a trópusokban, tehát itt is nagyszabású vonulás folyik, de habár a trópusokban honos madarak nem is kényszerülnek arra, hogy ily rendszeres vonulásokkal védekezzenek a téli hideg és táplálékhiány ellen, ezek se teljesen mentesek az időszakos mozgalmaktól. Sok trópusi madár az úgynevezett száraz időszakok beálltával elvonul és csak az esős időszak beálltával tér vissza, hogy fészkeljen. Délamerikában az Amazon síkvidékéről a Kordillerák felé vonulnak el a madarak a forró időszak beálltával. A mozgalom célja tulajdonképen ugyanaz, mint az igazi vonulóknál, egyrészt menekülés a kedvezőtlen időjárás elől, másrészt visszatérés a szaporodási időszakban – éppen csak a vonulásra késztető ok más.

A magas hegyvidéken is rendszeres madárvonulás folyik. A legmagasabb havasok sem akadályozzák a madarak átkelését habár magától értetődik, hogy távolról se folyik le oly óriási méretű madárvonulás, mint az arra alkalmasabb helyeken.

Még tán legkevesebb vonuló akad az óceánokon. Az óriási vízfölületek sehol se nyujtanak pihenőtanyát, sehol se adnak táplálékot a vándoroknak s mégis sok madár van, amely az óceán fölött vonul el a téli szállásba. Ilyen madár a nálunk közismert fehér barázdabillegető, valamint a hantmadár. Mind a kettő rendes fészkelő madár Izland és Jan Mayen szigetén, továbbá Grönlandban. Ha föl is tételezzük, hogy a Farői szigetek érintésével jutnak Jan Mayenbe, mégis 1000 kilométer utat kell tenniök egyfolytában a tengeren, amelyen sem megpihenni, sem táplálkozni nem tudnak.

De még ez a nagynak tetsző távolság is igen kicsiny ahhoz képest, hogy egyes vízimadarak mily nagy utakat tesznek meg az óceánon át. Így például az amerikai aranylile egyhuzamban vonul Alaskából a Hawai szigetekig. Az Atlanti-óceán partvidékén fészkelők Dél-Amerikáig vonulnak szintén az óceán fölött. A Bermuda-szigeteken szép időben le se szállanak. Amerikai madarak nagyszámban fordultak elő Angliában. Egy Németországban megjelölt sirály. a mexikói öbölben, a Golfban került kézre. Ezek csak az óceánon átvonulva érhettek el ide. Bármilyen messze is legyen valamely sziget a szárazföldtől, a vonuló madarak mégis felkeresik. Szóval az óceán fölött is van madárvonulás.

Elmondhatjuk tehát, hogy nincs az a zuga a Földgömbnek, amelyen madárvonulás ne volna.

A vonulás napszakát tekintve háromféle kategória van. A vonulók egy része csak nappal vonul, másik része úgy nappal, mint éjjel, a túlnyomó nagy része csak éjjel.

Nappali vonulók a gólya, az összes nappali ragadozó madarak és a varjufélék.

Nappali és éjjeli vonulók a daru, bibic, vadludak, gémek, szélkiáltók, lilék, sirályok, fecskék, rigók, pacsirták, seregélyek, légykapók, hantmadarak, pityerfélék.

A többi madárfaj éjjel vonul és pedig holdfény mellett éppen úgy, mint a legsötétebb éjszakában.

Sok fejtörést okoz a kutatóknak az a kérdés, miért vonulnak a madarak inkább éjjel, mint nappal?

A régebbi és szinte egyetlen magyarázat szerint a madarak azért vonulnak előszeretettel éjszakának idején, mert akkor nagyobb biztonságban vannak ellenségeik, főleg a ragadozó madarak elől. Némi halvány igazsága lehet ennek a magyarázatnak, de ellentmond annak az a tény, hogy a vonulás idején a ragadozó madarak együtt vonulnak az apróbb madarakkal s egyik rá se hederít a másikra. Ilyenkor mindegyik annyira el van foglalva a vonulás gondjaival, hogy a táplálkozás kérdése ideiglenesen tökéletesen kikapcsolódik.

Az éjszakában történő vonulásnak azonban valószínűleg mélyebben rejlő oka van, amennyiben összefügg a tájékozódás kérdésével. A nappal vonuló gólyák vonulásánál lehetetlen elzárkózni attól a nézettől, hogy az öreg tapasztalt gólyák vezetik az öregekből és fiatalokból álló vegyes csapatokat a jól ismert utakon keresztül a téli szállásba. Ezeket tehát a sötétség zavarja meg a helyes út követésében. Viszont ott van a fiatal kakuk. Szülei attól kezdve, hogy a tojást becsempészték dajkálója fészkébe, többet nem törődtek vele, rábízták az ösztönére; a kakuk éjjel vonul az ösztöne által sugallt irányban, amikor az alatta elterülő vidék konfigurációja nem zavarja meg őt a vonulás kezdetén fölvett irány állhatatos követésében. Nagyon valószínűvé teszi ezt a fölfogást az a tény, hogyha az éjszakában vonuló madarak erős fényforrás közelébe jutnak – világítótornyok, tűzvész, vagy városoknak a mennybolt felé kivetített fényárja – akkor vonulásukban megzavarodnak, kiáltoznak, keringenek a fényforrások körül, beleütköznek a meg nem világított tárgyakba és néha tömegesen halálukat lelik, különösen a világítótornyok körül. Újabban a világítótornyokat külön lámpákkal megvilágítják.

Az éjszaka vonuló madarak jó része egyedül vág neki a nagy útnak, másik része csapatosan vonul. A magányosan vonulók ritkán szólalnak meg, legfeljebb, ha valami zavaró fényforrás ingerli őket, a csapatosan vonulók túlnyomóan szintén némák, de a csapat összetartása végett mégis megszólalnak.

A nappal vonulók között tán csak a ragadozók azok, amelyek magányosan vonulnak, a többség kisebb-nagyobb csapatokba verődik, amelyek azután igen különböző alakulatokat vesznek föl. Az apróbb madarak sűrű csapatokban vonulnak, mert testnagyságukhoz képest a csapat egyes tagjai között levő távolság még mindig elegendő ahhoz, hogy az összeütközést elkerüljék. De különben is oly csodálatos fegyelmezettség uralkodik közöttük, például a seregélyeknél, fecskéknél, hogy minden hang vagy parancsszó nélkül is a sok 100 főre menő csapat minden egyes tagja abban a pillanatban ugyanazt a mozdulatot, fordulatot tudja elvégezni. A nagyobb és nehézkesebb madárfajoknál már nem olyan könnyű a csapatban való vonulás, különösen, ha a csapat tagjai lehetőleg közel akarnak lenni egymáshoz. Ugyanis a haladásban előforduló legkisebb akadály esetén ezek a nagytestű madarak összeütköznének.

A nagy madaraknál a csapatban való vonulás problémáját a gólya úgy oldja meg, hogy laza csapatokat alkot, amelyekben az egyes madarak nagyjában egy síkban vonulnak, egymástól körülbelül 10–20 méter távolságban. Ha mármost valamelyik madár vonulás közben vagy lassít, vagy irányt változtat, akkor a mögötte röpülő madárnak elegendő ideje marad a kitérésre. Így együtt tudnak maradni és mégse zavarják egymást. Ha például a sok ezerre menő gólyacsapatok ékalakban akarnának együttmaradni a vonulás folyamán, akkor ez rendkívül megnehezítené az összetartást és hátráltatná a vonulás sebességét is, mert a rengeteg hosszú ék összetartása túlságosan igénybevenné a madarak figyelmét, minduntalanul szakadások állanának elő stb.

A többi kisebb-nagyobb testű madár a csapatban való vonulást különböző alakulatok fölvételével teszi lehetővé. Egyik ilyen rendkívül jellegzetes és közismert vonulási alakzat a „V”-betűformában, vagy ékalakban való vonulás, melynek magyarázata már igen sok fejtörést okozott a kutatóknak.

Aki látott valaha ilyen ékalakban vonuló madárfalkát, annak észre kellett vennie, hogy az élen haladó vezető elég gyakran változik. A vezető lemaradása után a következő madár kerül az élre, majd ez is az ék másik szárába vonul vissza s újból a következő madár kerül sorra. Az éknek így hol az egyik, hol a másik szára a hosszabb. A vezetőnek ez a folytonos változtatása szinte önkéntelenül is arra a magyarázatra vezeti az embert, hogy a vezetőnek van a legnehezebb dolga a csapatban, neki kell legyőznie a levegő ellenállását, azért fárad ki, azért adja át a helyét a következőnek.

Ezt a fölfogást tudományosan, számításokkal is próbálták alátámasztani. Eckardt számításai szerint az ékalakban való vonulás következtében kétharmad résszel kisebb levegőellenállást kell legyőznie a madárnak, ami tehát igen lényeges megtakarítást jelentene. A másik kutató, Wieselsberger, repüléstechnikai szempontból foglalkozott a problémával s arra az eredményre jutott, hogy a szomszédos madár szárnycsapásai által előidézett fölfelé irányuló légáramlat nemcsak az ékalakban, hanem az egymás mellett repülőknél is előnyt jelent. Szerinte az ékalak csak a nagy és nehezen röpülő madárfajoknál nyujt számbavehető előnyt, mert ezeknél a hatalmas szárnycsapások nyomán igen erőteljes fölfelé irányuló légáramlás keletkezik, míg a kisebb és ügyesebben röpülő madaraknál ennek a fölfelé irányuló légáramlatnak a hatása valósággal elenyésző. Végeredményben megállapítható, hogy az ékalakban való vonulás teszi lehetővé a nagyobb madarak társasröpülését és haladás közben való együttmaradását, mert kiküszöböli az összeütközés veszedelmét, ha a csapat valamelyik tagja röpülés közben lassítana, irányt változtatna, vagy más módon zavarná a csapat előrehaladását. Az ékalakban való röpülésnek a levegő ellenállásának a legyőzésében, tehát a röpülés megkönnyítésében kimutatható szerepe nincsen, legfeljebb megkönnyíti a röpülés ütemének a betartását. Ha azok a madarak, amelyek ékalakban szoktak vonulni, nagyon kevesen vannak, akkor az éknek csak az egyik szárán helyezkednek el, vagyis ferde vonalban röpülnek, amelynek jelentősége teljesen megegyezik az ékalakban történő vonulással.

Azok a fajok, amelyek igen nagy csapatokban szoktak vonulni, mint például a gólyák, magától értetődően nem vonulhatnak ékalakban. Mint említettem, ezek kilométer széles és sok kilométer hosszú laza csapatokban vonulnak. Azok a madarak, amelyek mégis igen nagyszámban szeretnek vonulni anélkül, hogy ilyen kilométeres távolságokon kellene eloszolniok, azok az úgynevezett „rétes” formában vonulnak, mint például a vadrécék. Ebben a rétes formában a madarak széles arcvonalban vonulnak néhány kilométeres hosszúságban, úgyhogy a madarak egymás mellett és mögött vannak. A Fertőn láttam egyszer ily vadrécecsapatot, mely legalább egy kilométer szélességben vonult Dél felé. A „rétes”, illetőleg arcvonal minden egy méter hosszúságára körülbelül 2 réce jutott, így az egész csapat legalább 2000 darabból állott. Az ebben a formációban vonuló madarak szintén együtt maradhatnak a nélkül, hogy zavarnák egymást, mert ha a csapat valamelyik tagja elmarad, az a sorban nem okoz zavart, hiszen nincs mögötte haladó madár, amellyel összeütközhetnék.

Már ebből, az akár tudatos, akár ösztönös gondosságból, ahogyan a vonuló madarak megválogatják a röpülés közben követendő legelőnyösebb formát, megállapítható, hogy mily gazdaságosan bánnak az erejükkel. Ez az erővel való gazdálkodás jut kifejezésre abban is, hogy mekkora sebességgel röpülnek és mekkora magasságba emelkednek a vonuló madarak.

Ameddig pontos mérések nem derítettek fényt a vonuló madarak röpülésének sebességére, addig valóban fantasztikus számok keringtek erről a sebességről s tekintettel arra, hogy rövidebb távolságokon egyes madarak, például a sólymok, récék, cankók valósággal rakétaszerűen szoktak a megfigyelő mellett elvágtatni, azért ezeknek az adatoknak némi hitelt is adtak.

Különösen Gaetke rendkívül szellemesen megírt és ezért igen népszerű könyve a helgolandi madárvártáról volt az, amely igen széles körökben terjesztette ezeket az adatokat. Így például az amerikai lile vonulási sebességét azzal a föltevéssel határozta meg, hogy ez a madár a Labrador és Brazilia közötti utat egy hajtásban teszi meg, vagyis 6000 kilométert 15 óra alatt, ami óránként körülbelül 400 kilométeres útnak felelne meg.

A leghirhedtebb sebességmegállapítás a kékbegyre vonatkozott. Ennek a madárfajnak két alfaját ismeri el a tudomány: az egyik a fehércsillagos déli kékbegy, a másik a vöröscsillagos északi kékbegy. Minthogy ezt az utóbbi alfajt Közép-Európában szerfölött ritkán észlelték, de Helgolandon gyakori, télen át pedig Egyiptomban fordul elő, azért azt hitte Gaetke, hogy ez a madár az Egyiptom és Helgoland közötti utat egyetlen tavaszi éjszaka folyamán teszi meg, vagyis körülbelül 9 óra alatt 3000 kilométert, tehát óránként 340 kilométert. Arra persze nem gondolt, hogy az Egyiptomban észlelt példányok hazája valószínűleg Szibéria.

Gaetke nagyszerű könyvének hatása alatt, eleinte vita nélkül elfogadták ezeket a rendkívüli sebességeket, de hovatovább mind többen kétségeskedtek s rajta voltak, hogy azokat pontos adatok alapján megcáfolják. Nevezetesen hivatkoztak a póstagalamb-versenyek alkalmával elért átlagos sebességekre. Habár a póstagalamboknál észlelt sebességek első látszatra nem lehetnek mértékadók, azért mégis csak nyujthatnak némi tájékoztatást az összehasonlításban. Ezeket az adatokat tudvalevőleg úgy nyerik, hogy a versenyek alkalmával följegyzik az elindulási, valamint a hazaérkezési időt s ennek, meg a megtett útnak a viszonya adja azután az átlagos sebességet. Így például a Budapest és Kassa közötti légvonalban 214 kilométeres utat a legjobb galamb 2 óra 59 perc alatt tette meg, tehát másodpercenként 20 méteres, óránként 72 kilométeres sebességet ért el. Ennél sokkal kisebb sebességgel röpült az a galamb, amely a Budapest és Fiume közötti 425 kilométert 8 óra 18 perc alatt tette meg, tehát óránként csak 50 kilométeres sebességgel haladt. A póstagalamboknál elért legnagyobb sebesség 94 kilométer volt óránként. Mindenesetre tekintetbe kell venni a legjobb és legrosszabb eredményeknél azt is, hogy kedvező szél esetleg gyorsította vagy ellentétes irányú szél lassította a repülési sebességet.

Ezek a sebességmegállapítások természetesen nem elégítették ki a kutatókat, mert egyrészt arra hivatkoztak, hogy a póstagalambok a tájékozódásban is időt veszítenek, másrészt arra, hogy ezek tulajdonképpen nem vonuló madarak, így mint sebességadatok magukban érdekesek ugyan, de a vonulási sebesség kérdésében mint bizonyítékok nem szerepelhetnek. Közvetetlen sebességmérések azonban mindezideig nem voltak, mert ezekhez egyrészt kedvező terep, kedvező alkalom, másrészt pedig megfelelő berendezés is kell. Mindezekkel a föltételekkel rendelkezett a rossitteni madárvárta, melynek vezetője Dr. Thienemann János oldotta meg a föladatot. A kedvező terepet és alkalmat az úgynevezett Kurische Nehrung adja, az a hosszú, keskeny, egyenes földnyelv, amely a vonuló madarak valóságos országútja. Legkeskenyebb részén a vonuló madarak legtöbbnyire irányváltoztatás nélkül haladnak. A terep itt fában, erdőben szűkölködő puszta, tehát jól áttekinthető s a vonuló madarak útja hosszabb időn át is jól s akadálytalanul követhető. Ezen a kiválóan alkalmas területen két megfigyelőállomás van berendezve, amelyek pontosan 500 méternyi távolságban vannak egymástól. Az első állomáson van a szélirányjelző és szélsebességmérő. Mind a kettő úgy van fölszerelve, hogy a megfigyelő közvetetlenül leolvashatja a szükséges adatokat. Mind a két állomáson egy-egy karósor van kitűzve, amelynek iránya merőleges a fölvonulási irányra. A két megfigyelő tábori telefón útján érintkezik egymással.

Magát az eljárást Thienemann szavaival fogom elmondani. Helyet foglalok ősszel az északi megfigyelő fronton, amelyet először érint az átvonuló madár, míg segédem a déli karósornál helyezkedik el. Látom, amint egy dolmányos varjú közeledik. Egyenletes sebességgel röpül s pontosan betartja az irányt. Abban a pillanatban, amikor a karósor fölött van, megindítom a stoppórámat, aztán megnyomom a tábori telefón csengőgombját és érintkezésbe lépek segédemmel. Csakhamar tisztában vagyunk azzal, hogy egy és ugyanazt a madarat figyeljük. Abban a pillanatban, amikor a varjú a másik karósor fölött repül át, megkapom a telefónjelzést és megállítom a stoppórát. Ezzel az eljárással most a lehető legpontosabban megállapítom azt az időt, amelyre a varjúnak szüksége volt, hogy az 500 méteres utat megtegye. Hosszadalmas volna részletezni azt, hogy miképpen adja hozzá vagy vonja le az észlelt sebességhez a szél iránya és sebessége okozta hátráltatást vagy többletet, csak arra szorítkozom, hogy mérései alapján fölsoroljam a sebességeket.

A legnagyobb sebességet mérte a seregélynél, amely óránként 75 kilométert szokott megtenni. Ezzel szemben a sebes szárnyalásukról híres ragadozók közül a karvaly 41, a vándorsólyom pedig 60 kilométeres sebességgel vonult. A dolmányos vagy szürke varju sebességét 50, a csókáét 60, az erdei pintyét 52 kilométernek találta óránként. Thienemann vizsgálatai csak néhány fajra vonatkoznak s sajnos, még nem akadt senki, aki más fajokra vonatkozó mérésekkel öregbítette volna idevágó ismereteinket.

Annyit azonban már ez a kevésszámú adat is bizonyít, hogy a madaraknak csak egy része fejti ki a vonulás alkalmával a maximális sebességet. A többség kellő kényelemmel és erőbeosztással vonul. Példa erre a vonuló karvaly és vándorsólyom vonulási sebessége, amely kisebb, mint a seregélyé, holott utóbbi elég gyakran esik áldozatul a ragadozó madaraknak.

Ez is azt bizonyítja, hogy a madarak többsége nem is röpül egyfolytában az otthonból a téli szállásra, hanem útközben kisebb-nagyobb szüneteket, pihenőket tart, különösen ősszel. Ahol kedvező táplálkozási viszonyokra, alkalmas hálótanyákra lelnek, ott néha heteken át is megmaradnak, amíg az időjárás és a táplálék megengedi. Ezek az úgynevezett pihenő és gyülekező állomások. Magyarországon ilyen állomás a Hortobágy, a világ egyik legnagyobb vadlúd gyülekező helye, ilyen továbbá a Balaton, főleg a fecskék és seregélyek számára. Amikor másutt a fecskék már mind elvonultak, a Balaton mellett még sok százas és ezres csapatot lehet látni, különösen este felé, amint hangos, vidám ficserékelések végtelennek tetsző láncolatban korzóznak a nádas fölött, vagy ijedt vészkiáltással rebbennek széjjel, amikor legveszedelmesebb ellenségük, a kabasólyom igyekszik kifogni közülük a vacsoráját.

Hogy mekkora átlagos napi sebességgel vonulnak a madarak, arranézve az első megbízható adatokat a madárjelölési kísérletek szolgáltatták. Így például oly helyeken, ahol kevés gólya fészkel, pontosan meg tudták állapítani, mikor indult el az a gyűrűs gólya, amely néhány nap mulva kézre került. Az idevonatkozó adatok szerint a napi teljesítmény átlagosan 200 km.

Ez az átlagos napi 200 kilométer elég nagy teljesítmény s ennek is az a magyarázata, hogy a gólya Dél-Afrikában telel s odáig kb. 12.000 kilométeres utat kell megtennie, tehát sürgős az útja. Valóban bámulatos, hogy milyen okos beosztással végzi ezt a nagy utat.

A közelebb telelő fajoknál már jóval kisebb a napi teljesítmény. Így pl. az átlagos 75 kilométeres sebességgel vonuló seregélyek közül, két gyűrűs példány csak 20 nap mulva került kézre 680 kilométernyi távolságban, tehát naponta átlag csak 34 kilométert tettek meg. Ezeknél a fajoknál általában azt tapasztaljuk, hogy szép kényelmesen vonulnak, jó táplálkozási helyeken hosszabban elidőzgetnek s ráérnek akkor is sietni, amikor hirtelen időváltozás kényszeríti őket erre.

Egész másként alakul azonban a helyzet azoknál a madárfajoknál, amelyek nemcsak nagy utakat kénytelenek megtenni, hanem oly területeken át vezet az útjuk, amelyeken nincsenek megfelelő pihenő állomások, ahol pihenni és egyúttal táplálkozni is tudnának.

Angliában pl. igen gyakran találnak Észak-Amerikából származó madarakat – apróbb énekeseket is, amelyek tehát ezen a kb. 5000 kilométeres úton se nem táplálkozhattak, se nem pihenhettek. Sokkal ritkábban európai madarak is átrepülik az Atlanti-óceánt. Így egy ízben Észak-Amerikából Londonba vittek 9 póstagalambot, amelyek közül három példány hazaérkezett. Angliában gyűrűzött bíbicet is találtak már az óceán tulsó partján.

Mindezek többé-kevésbbé eltévedt madarak, amelyeket valamely külső behatás térített el rendes vonulási útjukról. Vannak azonban fajok, amelyek nem ilyen kivételesen, hanem rendszeresen szelik át az óceánokat őszi és tavaszi vándorlásaik alkalmával. Ilyen faj pl. a már említett amerikai aranylile, amely Alaszkából kiindulva a Hawai-szigetekig tartó kb. 3000 kilométeres utat valószínűleg egy hajtásban teszi meg. Hogy mekkora sebességet fejt ki ez alatt, hány óra hosszáig repül, azt legfeljebb csak sejteni lehet. Közvetlen megfigyelés szerint ennek a madárfajnak egy példánya közel 40 óra hosszat követett egy San-Franciskóból kiinduló hajót, miközben állandóan körülröpdöste azt. Csak második nap estefelé gyengült láthatóan, amikor aztán el is maradt a hajótól. Ha csak 30 órás röpülést veszünk alapul, akkor óránként 100 kilométeres utat kellene megtennie, ami nem éppen lehetetlen, de mindenesetre kivételes sebesség, azt lehetne mondani, hogy őt illeti a világbajnokság, habár nem ő tartja is egyuttal a távolság világbajnokságát is. Ezen a téren a sarki csér vezet. Ez a madár nagyon közeli rokona a nálunk is fészkelő folyami csérnek. Az északi félteke sarkvidékein költ, ameddig csak alkalmas helyet talál a fészekrakáshoz. 7 ½ foknyira az északi sarktól találták meg a fészkét egy éppen kikelt fiókával, amelyet frissen hullott hó borított. Amint a fiókák fölcseperedtek, már útnak is indul az egész társaság és néhány hónap mulva már a déli sark közelében találhatók. A két terület egymástól való távolsága 20.000 kilométer, tehát oda-vissza 40.000 kilométer utat kell megtenniök – nem számítva azt a sokezer kilométert, amelyet táplálékszerzés céljából tesznek meg. Érdemes kissé részletesebben foglalkozni ennek a madárnak a csodálatos vonulásával, mert évente megteszi az utat az északi sarktól a déli sarkig és onnan vissza. A fészkelő területen kb. június közepén jelenik meg s ott marad augusztus 25-ig, tehát 14 hétig. A téli szállásban kb. 20 hétig tartózkodik és kb. ugyanannyi marad a 40.000 kilométeres útnak a megtevésére. Az átlagos napi teljesítmény tehát kb. 300 kilométer volna.

Ez az átlagos napi teljesítmény azonban nem igényel egyuttal jelentősebb óránkénti teljesítményt, mert a sarki csér röpülés közben szerzi a táplálékát, tehát útközben vonul is, meg táplálkozik is. Ha napi 12 órai röpülési időt veszünk alapul, akkor óránkénti sebessége csak 25 kilométer, tehát elég könnyen bandukolja végig két ízben is az északi és déli sark között levő távolságot. A 25 kilométeres óránkénti sebesség csak hét méteres sebesség másodpercenként.

Mi ez ahhoz a rakétaszerű sebességhez, amellyel vadrécék, cankók, sólymok és egyéb madarak suhannak alá a magasból. A legnagyobb sebességeket a madár úgy éri el, hogy nagyobb magasságba emelkedik s onnan hirtelenül zuhan alá, mint a prédájára csapó sólyom. A ferde lejtőn lefelé zuhanó madár saját sebességét növeli a Föld vonzóereje. Még aránylag apró madarak, mint pl. a fecske vagy a seregély is, hirtelen alázuhanását erőteljes zúgás szokta kisérni. Ha valamely madár 1000 métert zuhanna, akkor az 1000 méter végén már 140 méter másodpercenkénti sebességre tudna szert tenni a kezdő sebességen kivül.

Ez a megfontolás vezet át arra a kérdésre, hogy mily magasságban vonulnak a madarak. Ez a kérdés is igen sok vitára adott alkalmat. Különösen Gaetke volt az, aki a nagy magasságban való vonulást hirdette. Szerinte pacsirták, vetési varjak és póli madarak oly magasságban vonulnak, amelyekben láthatatlanok és csak hívó hangjuk hallatszik le a földre. Karvalyok és erdei pintyek fínom porszemként lebegnek az égboltozaton, vonuló rigók és erdei szalonkák rakétaszerű zúgással vágódnak le oly magasságokból, amelyben előzőleg láthatatlanok voltak; egerésző ölyvek folytonos csavarvonalakban való keringés közben oly magasságokba emelkednek, hogy eltűnnek a szem elől.

Gaetke megfigyelései helyesek, csak a magasságok becslésében tévedett, mert pl. szerinte a karvaly 3000 méter magasságban válik láthatatlanná, holott a léghajó kosarában elhelyezett hosszú vékony rúdon, kiterjesztett szárnnyal lelógó, kitömött karvaly már 850 méter magasságban eltűnt a megfigyelők szeme elől. A vetési varjú az idevágó kísérletek szerint 1000, a daru és saskeselyű 2000 méter magasságban vált láthatatlanná. A kísérletek szerint tehát nagyon óvatosnak kell lenni a madarak vonulási magasságának a becslésénél.

A léghajósok és repülőgépvezetők megfigyelései szerint a madarak többsége alacsonyan vonul. Már 400 méteren túl igen ritka a madár. Így például egyik német pilóta azt írja, hogy 3000 röpülése alkalmával csak egyetlen egyszer találkozott 1000 méter magasságban vonuló madárral – két hattyúval. Másik pilóta 1800 méter magasságban négy vonuló gólyát észlelt. Ilyen nagy magasságokban tulnyomóan csak nagyobb testű madarak szoktak vonulni s csak egyetlen egy ízben láttak 2000 méter magasságban apró madarakat, valószínűleg vonuló fecskecsapatot.

Talán csak egyetlenegy madárfajunk van, mely többnyire nagy magasságokban vonul, s ez a fehér gólya. Magam is több ízben figyeltem meg az érkezésüket, amikor lassanként mint apró pontok bukkantak elő az égboltozaton, majd csavarmenetekben ereszkedtek le olyan magasságból, amelyben még ezek a nagy madarak is láthatatlanok voltak. Ennek a nagy magasságokban való vonulásnak tán az lehetne a magyarázata, hogy a gólya ezen a módon tájékozódik vonulás közben a követendő utat illetőleg. A tapasztalatok alapján ugyanis alig lehet elutasítani azt a feltevést, hogy a vonuló gólyacsapatok idősebb tagjai ismerik a téli szállásba vezető utat, s azért emelkednek ily nagy magasságokba, hogy áttekintést nyerjenek. Ezt a föltevést bizonyos fokig megerősítik a keselyűk, amelyek szintén igen nagy magasságokba emelkednek, hogy ott szemmel tarthassanak nagy területeket. Így pl. Humboldt Dél-Amerikában, amikor ő maga is 4300 méter magasságban volt, a hatalmas kondorkeselyűt figyelte meg a zeniten, ahol apró pontként lebegett, tehát legalább 7000–8000 méter magasságban volt.

Összefoglalva a madarak vonulási magasságára vonatkozó tapasztalatokat, arra az eredményre jutunk, hogy a vonulás kb. 400 méter magasságban folyik le, s hogy nagyobb magasságokban csak kivételesen találkozunk vonuló madarakkal, akkor is túlnyomóan csak derült időben. Borult, ködös, esős időben a vonulók általában az alacsonyabb régiókban vonulnak, mert tájékozódás céljából szükségük van arra, hogy lássák a földet.

Ezzel a megállapítással elérkeztünk a madárvonulás legfontosabb kérdéséhez, a tájékozódás problémájához, amelyről mindjárt előljáróban meg kell mondanom, hogy máig sincs megoldva.

A tájékozódás rendkívül nehéz és bonyolult kérdésének a tárgyalását a nappali vonulókkal kell kezdenem, mert ezeknél nagyon helytállónak látszik az a föltevés, hogy az öregebb, tapasztalt madarak a már több ízben megtett utat, mely a fészkelő helyről a téli szállásba és vissza vezet, ismerik és ennek az ismeretnek az alapján vezetik a csapatokat. Csodálatos, emberi szempontból érthetetlen és fölfoghatatlan memória és helyismeret képesíti őket erre a hihetetlen teljesítményre. Közvetlen bizonyítékaink száma szerfelett csekély, de nagyon meggyőzők.

A legpompásabb erre vonatkozó megfigyelést Thienemann közli, a hírneves rossitteni madárvárta vezetője. Szó szerint a következőket írja: „Húsz év óta állandóan ugyanarra a helyre szoktam kihelyezni „buhu”-mat s évről-évre a vonulási időszak alatt ezer és ezer varjú vonult el fölötte, s mérgelődött a grimaszain. Ha aztán véletlenül nem volt ott a buhu, akkor furcsa dolog történt. Az átvonuló varjak vészkiáltásokkal, elkanyarodásokkal és egyéb módokon jelezték, hogy változás történt, nincs ott a buhu. Eleinte oda-odaszaladtam megnézni, mi történt, tán az egyik varjú, amelyet tegnap lőttem le, ottmaradt a fán, vagy tán csak toll riasztja őket, de sohasem találtam semmit s csak azt a kérdést tehettem föl magamnak, vajjon ismerik-e ezek a varjak emlékezetből ellenségüknek ezt az állandó helyét? Nem mertem „nem”-mel válaszolni, hiszen a gyűrűzési adatok tanuságai szerint mindig ugyanazok a varjak vonulnak itt keresztül.

Ha tehát a vonuláson levő madarak ily jeltelen, eldugott, apró pontra tudnak visszaemlékezni, mint egy szál buhunak a tartózkodási helyére, mennél jobban emlékezhetnek a magasból jól látható területek egyes jellegzetes alakulataira, – hegycsúcsokra, tengerszorosokra, vagy folyóvölgyekre stb.

Közvetlen bizonyítékunk van arra vonatkozólag is, hogy fiatal gólyák, amelyek nem utaztak el a szüleikkel, egész más irányban haladtak. 1909 nyarán Horvátországban kelt gólyafiókát kapott egy Marburgban lakó orgonamester, aki azt fölnevelte és föliratos fémtáblácskával megjelölte. Marburgban nem fészkel a gólya, így a fiatal madár őszre kelve egyedül kelt útra és Olaszország Reggio-Kalabria tartományában került kézre, tehát egészen más utat követett, mint a többi gólya. Az esetet csak úgy lehet megmagyarázni, hogy ez a gólya egyéb vonuló madarak példáját követte, tehát ő is délnyugatnak vette az útját, nem pedig délkeletnek.

A pásztormadár vonulási módja is teljesen azt a föltevést igazolja, hogy az utat ismerő, tapasztalt vezetők után igazodik a tömeg.

Hogy ez az „öntudatos tájékozódás” hogyan történik, milyen folyamata a madárszervezetnek, annak a megállapítása még a messze jövendő föladata. Még inkább annak a föladata lesz magyarázatot adni a nem öntudatos vagy „ösztönös tájékozódásról.” Csak néhány nagyon érdekes példát akarok erre nézve fölsorolni. A kakuk és tövisszúró gébics pl. jóval későbben vonulnak el, mint szüleik, mégis pontosan eljutnak a téli szállásba, vissza is térnek onnan, mert hiszen, ha nem úgy volna, akkor a faj hamarosan kipusztulna, illetőleg már rég kipusztult volna. A nálunk is honos fehér barázdabillegető és hantmadár Grönlandban is fészkel. Hajósok találkoztak velük Irország és Grönland között olyan helyen, ahonnan még kilométeres magasságból se láthattak volna szárazföldet, – mégis odataláltak. A billegető cankó télen át Dél-Amerikában, Afrikában, Ausztráliában, tehát a déli félteke összes szárazföldjein csatangol, tavasszal pedig ismét elfoglalja régi fészkelő helyét a Kárpátok valamelyik patakjának a partján. Middendorff szerint a tundrákba visszaérkező vadludak és egyéb vonuló madarak ködben, zimankós, vaksötét időben is pontosan a szokott irányban vonultak, az amerikai Cooke szerint a mexikói öbölben a hajósok sokszor találkoztak vonuló madarakkal, amelyek a mindent elborító köd dacára is nyílegyenesen a part felé tartottak, azonkívül a legsötétebb éjszakákon is átvonulnak a madarak Kuba szigetéről Floridába. Kosztka László magyar ornitológus a pacsirtáknál figyelte meg, hogy rengeteg mennyiségben vonultak az Adria fölött, alig néhány arasznyira a tenger színe fölött, s bár ilymódon lehetetlen volt a látás alapján való tájékozódás, mégis nyílegyenesen dél felé tartottak.

Ez az „ösztönös tájékozódás” azonban nemcsak a vonuló madaraknál található fel, hanem sok emlősnél, ősállapotban levő embernél, sőt még egyes vonuló halaknál is. Büttner szerint Szibériában a dél felé vonuló rénszarvasok minden ősszel ezernyi ezres csapatokban gyülekeznek a Kolyma-folyónak meghatározott helyén, hogy ott átkeljenek a vízen. Könnyen érthető okokból ismerik ezt a helyet a bennszülöttek is, amelyek itt szörnyű mészárlásra gyülekeznek össze.

Az ősállapotban élő emberekre vonatkozólag Middendorff közölt rendkívül érdekes megfigyeléseket, amelyek szerint a szamojédek Szibéria végtelen tundráin való kóborlásaik közben csodálatos tájékozódási képességről tettek tanuságot, s megbízhatóbbaknak bizonyultak, mint az iránytű. A mágneses sark közelsége – amire Middendorff eleinte nem gondolt – túlságosan eltérítette az iránytűt. A szamojédokat azonban a mágneses sark nem tudta megtéveszteni, s a kiváló tudós végtére is engedett a szamojédoknak, mert különben végzetesen eltévedtek volna. Ez a fölfedezés Middendorffban nagy örömet keltett, mert hiszen a madaraktól nem kérdezhette meg, hogyan és miként tájékozódnak, de a szamojédoktól – úgy hitte – megtudhatja a rejtély nyitját. Unszolta is őket, hogy elárulják a titkot, de a szamojédok a tájékozódási képességet magától értetődő dolognak minősítették, s inkább azon csodálkoztak, hogyan lehet az, hogy vannak emberek, akik nem tudnak tájékozódni.

Talán a legcsodálatosabb dolog a halak „hazatalálása”. A lazacok a tengerből mindig ugyanabba a folyóba vagy patakba térnek vissza ívás céljából, amelyben kikeltek a petéből. A Bretagneban egyízben 12 fiatal lazacot jelöltek meg a farkúszóba erősített rézgyűrűvel s ezek közül három év alatt 11 darabot fogtak ki ugyanabból a folyócskából az ívás ideje alatt. Ugyanezzel az eredménnyel járt az a kísérlet, amelyet a Rajna mellékfolyóiban végeztek a lazacokkal – mindegyik a maga mellékfolyójában ívott. A lazacok ezt a tulajdonságukat azokban a vizekben is megtartják, amelyekbe mesterségesen betelepítették őket. Így pl. az Ausztráliába telepített lazacok mindig azokban a vizekben ívtak, amelyekben kihelyezték őket. Hasonló csodálatos jelenséget mutat a keletszibériai ketalazac, mely az ívás befejeztével elpusztul még mielőtt a peték kikelnek. Utódjai azonban ivásra mind odasereglenek, ahol a petéből kikeltek. Itt tehát igazán szó se lehet róla, hogy a tapasztalt öregek vezetik a fiatal nemzedéket.

Ezek a csodálatos és egyelőre érthetetlen jelenségek folytonosan újabb és újabb feltevésekre ösztökélték a kutatókat. Így pl. a már említett Middendorff úgy vélte megoldani a tájékozódási képesség rejtélyét, hogy a madarat tökéletes mágnesnek minősítette, amely tehát bármely helyen érzi a mágneses sark irányát és ahhoz igazodik vonulása közben. A legszívósabb életű volt Palmén feltevése, mely szerint a vonuló madarak bizonyos meghatározott útvonalat követnek költözésük közben s ezeknek az útvonalaknak az ismerete öröklődik egyik nemzedékről a másikra. Ennek a rendkívül tetszetős és igen sok kutató által folytonosan tökéletesített elméletnek még a mai napig is sok lelkes hivője és védője van, dacára annak, hogy egyáltalában nem helytálló, mert igen sok madárnak a tájékozódási képességét nem lehet vele megmagyarázni.

Ilyen madarak azok, amelyek úgynevezett „széles arcvonalban” vonulnak, mint pl. az apró énekes madarak legnagyobb része. Egyedül szoktak útra kelni a fészkelő helyről túlnyomóan ugyanabban a meghatározott irányban – Magyarországon többnyire délnyugat felé – s ezért valamely adott területen a vonulás idején mindenütt előfordulnak. Ezek a madárfajok tehát nem tájékozódhatnak az „útvonalak öröklött ismerete” alapján, nem is szólva arról, hogy a szerzett tulajdonságok és ismeretek nem öröklődnek át az utódokra.

A legújabb álláspontot a madarak tájékozódási kérdésében „Az erdei szalonka vonulása Európában” című tanulmányomban fejtettem ki. E szerint, ha feltesszük azt, hogy valamelyik madár-nemzedék mindig a megelőzőtől sajátítja el a vonulás alatt követendő út irányának és menetének az ismeretét, akkor a sor végén mégis csak azokhoz az ősökhöz jutunk el, amelyek a vonulást nem tanulhatták, hanem minden tapasztalat nélkül kellett azt elvégezniök, ahogyan azt pl. a fiatal kakuk is meg tudja csinálni. Ha pedig öröklődést tételezünk fel, akkor a sorozat végén szintén azokhoz az ősökhöz jutunk, amelyek semmit se örökölhettek, azonban meglévő képességeik révén vonultak, ahogyan azt jelenleg is megcsinálják a madarak, ha a szükség úgy hozza magával. Így pl. Erdély több vidékén élnek elvadult házigalambok, melyek szigorú tél idején elvonulnak és tavasszal újra visszatérnek. A házigalamb ősalakja a szirti galamb, amely tipikus állandó madár és sohase szokott vonulni, tehát még arra sem lehet gondolni, hogy az elvadult házigalamb szervezetében tán csak szunnyad az ősök vonulási képessége. Amerikába telepített pacsirták és seregélyek ott szintén vonultak a teljesen ismeretlen vidékeken s éppen úgy „hazataláltak”, mint európai őseik, a maguk hazájába. „Vannak tehát madarak, amelyeknek a tájékozódáshoz megteendő útnak, sem elsajátított, sem öröklött ismeretére nincs szükségük, hanem erre szervezeti berendezésük képesíti őket.”

Sokan külön tájékozódási érzékre gondolnak, vagy valamelyik ma még ismeretlen szervre. Az idevágó kutatások folyamatban vannak, de eredményre még nem vezettek. Részemről azt vallom, hogy a madár értelmi fejlettsége elég magas ahhoz; hogy különleges éles érzékszerveinek és gyors helyváltoztatási képességének segélyével meg tudja oldani a tájékozódás sokszor hihetetlenül csodás és nehéz problémáját. Hogyan és miként végzi ezt, arról még alig tudunk valamit.

Az erdei szalonka vonulását a következőképpen próbáltam magyarázni. Természetesnek kell tartani, hogy a madár ismeri tartózkodási helyének úgynevezett nyári és téli felét, tudja, mert érzi, honnan érkeznek a hideg és honnan a meleg légáramlatok, tehát az őszi elvonulás a nyári oldal felé oly észszerű életmegnyilvánulás, amelynek magyarázatához semmi érzék fölött levő elemre nincs szükségünk. Az út további folyása már programmszerűnek mondható. Ha útközben nem talál valami jellegzetes vonalat, amely iránygerendának szolgálhatna, akkor minden megszakítás nélkül tovább vonul, amig eléri téli szállását. Ha azonban a téli szállás felé vezető tengerpartot talál, akkor azt követi, amig csak el nem jut a téli szállásba. Téli szállásban ott állapodik meg, ahol megélhetését biztosítottnak érzi a megfelelő táplálkozási lehetőségekkel. Ezt szintén tapasztalati úton állapítja meg, mert ha nem talál elegendő táplálékot, akkor odább áll s más területre költözik. Ha aztán a folyton bővülő táplálék, valamint az erősbödő napsugár hatása alatt megindul az úgynevezett belső elválasztódás, egyes arra teremtett mirigyek hormontermelése, akkor a szervezetben fokozatosan kifejlődik a vonulási feszültség, amely az első alkalommal kirobbanik s hazatérésre készteti. Hogyan tájékozódik ilyenkor, ezt legfeljebb sejteni lehet azon az alapon, hogy mindig bizonyos meghatározott időjárási helyzetből kifolyólag indul útnak. Ez az időjárási helyzet délnyugatról-északkelet felé irányuló meleg légáramlatot idéz elő, amely – azt lehet mondani – magával sodorja a fészkelő helyétől délnyugati irányban telelő erdei szalonkát északkelet, vagyis az otthona felé.

Nem lehet azonban minden egyes madárfaj tájékozódását ennyire leegyszerűsíteni. Még annyira ismeretlenek a vonulási viszonyok, hogy egyes madárfajoknál teljesen tanácstalanul állunk szemben a hazatérés nagy problémájával. Az erdei szalonka téli szállása a mi időjárási területünkhöz tartozik, – de mi készteti hazafelé Dél-Afrikából a gólyát? Vajjon a gólya a folyton rosszabbodó időjárásra van beállítva, ellentétben a szalonkával, amelynek az „ébresztő órája” az időjárás javulására van beigazítva? Nagyon valószínű, hogy a tájékozódás kérdésében se lehet minden egyes fajra nézve érvényes törvényszerűséget kimutatni, mert minden faj a maga életmódjának, életszükségletének, azaz különleges faji képességeinek és berendezésének az alapján tájékozódik, amit minden egyes fajnál külön-külön kell tanulmányozni.

Ezek a fejtegetések önkénytelenül is ráirányítják a figyelmet arra, hogy mennyiben befolyásolja a vonulást az időjárás. Újabban számos kutató akadt, aki tagadja, hogy a vonulás és időjárás között bármilyen összefüggés volna. Különösen Lucanus száll síkra a vonulásnak az időjárástól való függése ellen. Három kiadást elért, egyébként nagyon kellemes és tanulságos olvasmányt nyujtó s a kérdés egész komplekszumát felölelő könyvében az időjárásnak a vonulásra gyakorolt befolyására vonatkozólag arra az eredményre jut, hogy az időjárás alig lehet döntő hatással a vonulás lefolyására, legfeljebb csak egyes időjárási rendellenességek gyakorolhatnak lényegesebb befolyást a vonulásra.

Ezzel a fölfogással szemben hivatkozni kell arra a tényre, hogy egyes madarászó, madárfogó népek már ősi idők óta bizonyos időjárási helyzetek bekövetkezésétől várják az annyira várt és óhajtott madaraik megérkezését. A szamojédok pl. az első tavaszi délnyugati szeleket „vadlud szélnek” nevezték el, mert az első vadludak a Taimyr tundrában délnyugati szelekkel szoktak megjelenni; ezek a délnyugati szelek, habár eleinte viharszerűek és még éjjeli fagyok idején szoktak beköszönteni, jelentik azokon a vidékeken a tavasz kezdetét.

A déli népek a pacsirtáról, fürjről, gerléről neveztek el egyes szeleket, mert bizonyos széljárás idején a legkiadósabb a fogás. Így Palermoban a tramontana mellett várják ősszel a pacsirtákat; sirokkó mellett a madarászok otthon maradnak.

Ezen a nyomon elindulva, a kutatás arra az eredményre jutott, hogy az időjárás és vonulás között lényeges összefüggés van. Különösen beigazolódott ez a fölfogás a Lucanus által jelentőségükben lefokozott magyar vizsgálatok alapján, amelyek kezdeményezője az elhunyt kiváló meteorológus, Hegyfoky Kabos volt. A Hegyfoky által megindított vizsgálatok azt eredményezték, hogy az időjárásnak lényeges hatása van a vonulás megindulására és lefolyására. Így többek között megállapította, hogy a füsti fecske nálunk a 9.4 C° izotermával halad előre Magyarország területén. Ezt úgy kell érteni, hogy a fecske csak azokon a területeken jelenik meg tavaszi vonulása alkalmával, ahol a hőmérséklet napi átlaga eléri a 9.4 fok Celsiust.

Ehhez hasonló eredményt mutatott ki Cooke hírneves amerikai madárvonulási kutató Észak-Amerikában. Szerinte a kanadai lúd a 2 C° fokú izotermát követi tavaszi fölvonulása alkalmával, vagyis tavaszi előrehaladása párhuzamos a jégolvadásával. Más fajok eleinte párhuzamosan haladnak valamelyik izotermával, de amint melegedik az időjárás, akkor már nem ragaszkodnak az izothermákhoz, hanem jóval gyorsabban haladnak előre. Így pl. az északamerikai csíkos bibirke (Dendroeca striata) Dél-Floridában április 20-a körül 22 C° -nál érkezik meg, de oly gyorsan halad tova, hogy Alaszkába május 3-án érkezik meg, ahol akkor még csak 7 C° az átlagos hőmérséklet.

Még élesebben jelentkezik az időjárás hatása egyes fajok érkezési idejére, ha nemcsak az érkezési területeken uralkodó közép hőmérsékletet vizsgáljuk, hanem az általános időjárási helyzetet tanulmányozzuk. Egyik legszebb példát erre vonatkozólag az erdei szalonka tavaszi vonulása szolgáltatja. Évek hosszú során át beigazolódott az a tény, hogy az erdei szalonka az első tavaszi északnyugati ciklon idején érkezik hozzánk legnagyobb tömegben. Ha Anglia fölött február végén megjelenik az alacsony légnyomás és néhány napig tart, akkor megindul a tömeges szalonkavonulás. Ha ilyen időjárási helyzet csak később alakul ki, akkor a szalonka is későbben érkezik. Az emlékezetes 1907. évben, amikor a tavasz oly soká váratott magára, csak április 2-án jelentkezett az első tavaszi északnyugati ciklon s a szalonkatömegek is akkor árasztották el az országot. Amikor ezeket a sorokat írom, 1929 március 25-én még szintén nem jelentkezett Anglia fölött az alacsony légnyomás – de szalonka sincsen, holott 1927-ben a február végén kezdődött s hosszú ideig tartott északnyugati ciklon idején a szalonkatömegek már március 2 és 6-ika között özönlötték el az országot s március 23-ika volt a legkésőbbi adat.

Az erdei szalonka vonulásánál tán azért is olyan szembetünő az időjárás hatása a tavaszi érkezésre, mert sok és pontos adatunk van róla, így a vizsgálatra tán a legalkalmasabb faj. Ha más madarakra vonatkozólag nem is lehet még ily pontos prognózist adni arról, hogy mikor érkeznek, mégis meg lehet állapítani, hogy egyes időjárási jelenségek igen nagy mértékben befolyásolják a vonulást. Nagy köd pl. szinte teljesen megakasztja a vonulást, úgyszintén a hirtelenül föllépő orkánszerű szél. Az Adria félelmetes bórája néha valóságos katasztrófákat zudít a vonuló madarakra. 1899 március 24–25-én, a megelőző jó időjárás után jeges bóra és erős havazás lepte meg a Zengg vidékére érkezett vonuló madarakat. Tömérdek pinty, pacsirta, rigó, erdei szalonka rekedt meg ott a kedvezőtlen idő miatt. Ezrek és ezrek pusztultak el a hideg következtében, igen sokan pedig a puskásoknak estek áldozatul. Végig az egész Adrián ilyen volt a helyzet s Zárában pl. 1500 erdei szalonka került piacra.

Hogyha huzamosabb ideig tartanak az ilyen időjárási rendellenességek, akkor előfordulhat az is, hogy a már megérkezett tavaszi vendégek újra eltünnek, valósággal visszavonulnak a melegebb vidékek felé és abban az évben másodszor is megérkeznek. Az ilyen esetek azonban ritkák. Az esetek túlnyomó nagy részében a madarak inkább elpusztulnak, de vissza nem mennek.

Az őszi vonuláson és téli szálláson is sok veszély fenyegeti madarainkat, egyrészt a déli népek részéről, amelyek évezredes szokás alapján vadásszák és tömegesen fogják őket, másrészt az időjárási viszontagságok következtében. Néhány érdekes idevágó esetet ismertetek a következőkben. Nagyon híresek a szicília-szigeti pacsirtavadászatok, amelyeknél millió és millió számra pusztul a mi kedves tavaszhirdetőnk. Fürjeinket hajórakományszámra fogják a Földközi-tenger partvidékén és szállítják Párizs és London vásárcsarnokaiba, az Alpesek délre húzódó völgyeiben és szorosaiban pedig emberemlékezet óta működnek a madarászok, amelyek Olaszország nagy városainak piacait látják el apró madarakkal.

Zeyk Miklós, a kiváló erdélyi ornithológus említi a következő érdekes megfigyelést. 1848 szeptember 17 és 18-án a hirtelenül beállott zord idő következtében százával pusztult a fecske. Ezrével gyülekeztek a nagyenyedi kollégium párkányain szorosan egymás mellett, hogy melengessék egymást, de a hideg és éhség következtében folytonosan holtan hullottak alá. A ragadozók is csakhamar észrevették a fecskéknek ezt a veszedelmét s ezért tisztán a fecskékből éltek.

Az ilyen esetek egyáltalában nem ritkák. Így Kocyán Antal közli, hogy 1865 október 19-én pásztortüzet gyujtott az egyik nagy hodályban, amikor egyszerre nagy tömeg füsti fecske tódult be. Igen sokan a tűzbe hullottak, reggelre sokan elpusztultak s csak kevesen menekültek meg. A pásztor többnapravaló ételt szerzett az akkor elpusztult fecskékből.

Hasonló esetet említ Hodek Ede; 1872 október 17-én este a kopácsi nagy tavon a halászok kunyhójába jöttek az arra vonuló fecskék. Lecsalogatta őket a kéményből fölszálló füst melege. Ellepték a kunyhó tetejét, majd benyomultak s ott rendes szokásuktól eltérően még azzal se törődtek, ha kézzel megfogták őket. Valósággal ostromolták a betódulók a halászokat, mire ezek becsukták a bejárót, ahelyett, hogy minél többet beengedtek volna.

Ugyanekkor Apatinban is nagy fecskepusztulás volt. Nagy seregekben érkeztek a hidegtől és éhségtől elgyötört fecskék, ellepték a tornyokat, házak és fák tetejét. Tömegesen pusztultak, úgyhogy ezrével szedték őket össze az utcákon és az elhullott madarakkal a disznókat etették.

Ugyanekkor az Alduna mentén hasonló jelenetek játszódtak le. Plavisevicza községből Hoffmann említi, hogy a törött ablakon keresztül nyomultak be az elgémberedett fecskék a szobájába. Erre kinyitotta az ablakot s a szegény fecskék seregestől röpültek a szobába, ellepték a bútorokat s egész éjjel ott maradtak. Reggelre azonban tovább vonultak.

Még az olyan erőteljes és okosan vonuló madarakkal is történnek katasztrófák, mint amilyen a gólya. Nagyon emlékezetes az 1850-es évek nagyméretű gólyapusztulása, melynek következtében egész Németország gólyaállománya rendkívül megcsappant. Málta szigete táján tömérdek elpusztult gólya hulláját találták a hajósok. A katasztrófa oka valószínűleg nagy keleti szélvihar lehetett, amely a Földközi-tenger keleti partvidékén dél felé vonuló gólyatömegeket a tenger felé sodorta, ahol aztán elvesztették a tájékozódást s végül az éhségtől és fáradságtól kimerülve a tengerbe vesztek.

Szegény gólyákat azonban nemcsak az átvonulási területen fenyegeti a veszély, hanem a téli szálláson is egész különleges vész tizedeli őket. Minthogy főleg sáskákkal táplálkoznak délafrikai szállásukon, azért sokszor mérgezett sáskát fogyasztanak. A délafrikai gazdák a sáskák ellen ugyanis aképpen védekeznek, hogy legelőiket arzénnel permetezik. Gólyáink aztán a mérgezett, de még életben levő mozgó sáskákat ezerszámra fogyasztják s aztán maguk is elpusztulnak a méregtől.

A vonuláson és téli szállásban szenvedett nagy veszteségek hatása aztán abban mutatkozik, hogy egyes vidékeken a vonuló madarak igen csekély mennyiségben érkeznek vissza. Fölhangzik a panasz, hogy kimaradnak a fecskék, a gólyák csak felében-harmadában jelentkeznek, a fürjek teljesen elmaradtak stb. Ez onnan van, mert a madarak legnagyobb része „törzsenként vonul”. Egy-egy falu, vagy nagyobb terület fecske, fürj vagy egyéb madár lakossága együttesen szokott elindulni s így az együttesen elindult törzset egyidejűleg sujtván a veszedelem, az illető vidéken föltünővé válik az elpusztult madárfaj csekély állománya, míg más vidékeken a visszatérők száma nem mutat lényeges fogyatkozást.

Rendes körülmények között főleg a fiatal nemzedék az, amely a legnagyobb pusztulási kontingenst szolgáltatja. A kézrekerült gyűrűs madarakról szóló statisztikai adatok szerint az első ősz a próbaköve a fiatal madár életrevalóságának. Ilyenkor pusztul el a legtöbb – azt lehet mondani, hogy a fiatal nemzedéknek legalább 90 százaléka. Ez a normális pusztulás azonban nem idézi elő az állomány nagyobbméretű helyi fogyatkozását, mert a tapasztalt anyamadarak normális pusztulási arányszáma lényegesen kisebb, úgyhogy rendes körülmények között valamely madárfaj helyi állománya csak lényegtelen ingadozást mutat.

Nagyfokú ingadozások csakis a „törzsenként” vonuló fajoknál szoktak felmerülni. Vannak azonban madárfajok, amelyeknél az öreg hímek előbb érkeznek, mint a nőstények, ezek viszont korábban, mint a fiókák. Őszi vonulásuk esetleg éppen fordítva történik, mert először az anyamadarak vonulnak el, csak jóval későbben a fiókák. Nagyon jellemző ez a vonulási mód a gébicsekre. Ősszel a vén hímek már augusztus végén eltünnek, de fiatal példányokat még október végén is láthatunk. Azoknál a fajoknál, amelyek évenként két költést is végeznek, ott az első költésből eredő fiatal nemzedék önálló csapatokba verődik s úgy vonul el. Ilyen fajoknál a vonulás hosszú ideig elhúzódik, mert a második költéssel sokszor elkésnek s aztán az északibb vidékről érkező átvonuló példányok sokszor azt a látszatot keltik, hogy visszajöttek a tőlünk elvonult madarak pl. a fecskék. Ez azonban csak képzelődés.

Azonban a szokatlan későn előforduló vonuló madarak nem mindig téli vendégek, hanem sokszor sebzett, sérült példányok, amelyek nem tudnak elvonulni, így inkább itt maradnak, sem hogy a vonuláson a biztos halálnak menjenek elébe. Itt is vannak azonban kivételek. Így Amerikában megfigyeltek egy hazafelé vonuló vadlúd párt, amelynek egyik tagja szárnyaszegett volt. Párja mindig előtte röpködött s hivogatta gyalogszerrel vonuló élettársát. Végtelenül megható jelenség volt ennek a vadlúd párnak a vonulása, amely végül is a szárnyaszegett madár halálával ért véget.

Volt idő, amikor azt hitték, még neves ornithologusok is, hogy a gyönge repülők részben gyalogszerrel vonulnak. Így főleg a fürjet gyanusították ezzel. Ha azonban tekintetbe vesszük, hogy mily óriási távolságokról van szó, akkor teljesen el kell vetni ezt a felfogást, amelyet semmiféle megfigyelés se támogat. A madarak legnagyobb része röpülve vonul. Ugyanígy a mesék birodalmába kell utasítani azt a felfogást is, hogy az apróbb madarak a nagyobbak hátán, mintegy lovagolva vonulnak a téli szállásba.

Azt a felfogást, hogy egyes madárfajok úszóképességük fölhasználásával vonulnának, nem lehet olyan kereken elutasítani, mint az ügetve való vonulást. A végtelen tenger nem gördít akadályt az úszó madár elé, s így nem lehetetlen, hogy egyes edzett madárfajok – elsősorban récék – táplálékszerzés közben a vonulási irányt betartják, dacára annak, hogy arra semmi szükségük sincsen, mert hiszen szárnyuk erejével sokkal jobban vonulnak, mint az úszással. Csak egyetlenegy madárcsalád tagjai vonulnak úszva, a déli sarkvidéken honos pingvinek, amelyek röpülni nem is tudnak, viszont oly csodálatos úszók, hogy nagy távolságokat is aránylag rövid idő alatt tudnak megtenni.

Ezeknek a vonulása annyiban is könnyebb, mert hiszen a tenger nemcsak „közlekedési közeg”, hanem egyúttal kimeríthetetlen táplálkozási terület is. Egészen más azonban a helyzet a röpülve vonulóknál, amelyeknél a „közlekedési közeg” nem nyujt egyúttal táplálkozási lehetőséget. Ezzel a ténnyel számolni kell a vonuló madárnak, és akár tudatosan, akár ösztönösen, de számol is vele. Így pl. egyes madárfajoknál hihetetlen falánkságot figyeltek meg, úgyhogy rövid néhány nap alatt eredeti súlyuk kétszeresére vagy háromszorosára híztak. Világos dolog, hogy tartalékokat gyüjtöttek az elkövetkezendő nagy fáradalmak és valószínű táplálékhiány idejére. Ezzel a nagy falánksággal ellentétben az útrakelő madár közvetlenül az elindulás előtt nem szokott táplálkozni, hanem üres gyomorral indul útnak, hogy minél kevesebb „ballasztot” vigyen magával.

Rendkívül jellemző megfigyelésem volt erre vonatkozólag a Fertőnél, ahol sok vörös gémet láttam napközben, amint mozdulatlanul egy helyben üldögéltek ég felé meresztett csőrrel. Gém, amelyik nem halászik, éppen olyan ritka, mint a játékos, aki nem akar nyerni! Az alkonyat aztán megadta a rejtély nyitját – az egész vörös gém-állomány csapatba verődött s ékalakba rendeződve elindult az Adria felé. Hosszú az út odáig! 500 kilométer. Másnap egyetlenegy vörös gémet sem láttam. Ezek tehát éppen olyan okosan készültek a nagy útra, mint a versenyre készülő sportember, aki szintén óvakodik attól, hogy verseny előtt fárassza magát és dús lakoma után álljon sorompóba!

Az eddig elmondottak a vonulási tüneménynek arra a jelenségeire vonatkoztak, amelyeket a közvetlen megfigyelés alapján lehet megismerni. Kétségtelen, hogy a madárvonulás tüneményének tanulmányozásában ez a legkellemesebb rész. Az őstermészet kristálytisztán buzogó forrásából minden gyötrő és verítékes munka nélkül meríteni a tudást, oly csodálatos gyönyör, amelyhez csak a gyötrő és verítékes munka révén elért ismeretbővülést lehet hasonlítani. Aki csak a maga környékén, kissugarú látókörben figyeli a madárvonulást, idővel mégis csak vágyakozik megtudni, hogyan és miképpen folyik le a madárvonulás egyéb tekintetben, miképpen viszonylanak az ő megfigyelései a többiekhez, miben egyeznek, miben különböznek, általában milyen valamely fajnak a vonulása az elterjedés egész területén.

Ezeknek a vizsgálatoknak az alapját szolgáltatják a vonuló madarak érkezésére és távozására vonatkozó pontos adatok. A legemlékezetesebb, legszebb szalonkalesből is csak azt az esszenciává sűrített rövidke hírt használhatja a kutatás, hogy „ma láttam az első hosszúcsőrűt” – persze pontos dátum és hely megjelölésével. Minél több ilyen hírből alakult, első látásra visszataszítóan unalmasnak tetsző adatsorozatok halmozódnak föl a kutatás számára, annál eredményesebb, de egyúttal annál nehezebb is a vizsgálat, különösen, ha nagy területekről kell összeszedni az összes idevágó adatokat. Nincs is még jelenleg idevágó teljes vizsgálat arra nézve, hogy pl. a fecske tavasszal hogyan szállja meg Európa területét, de Magyarország területére vonatkozólag sikerült néhány faj tavaszi fölvonulásának a képét térképeken is föltüntetni.

Ezek a füsti fecske, fehér gólya, erdei szalonka és kakuk tavaszi fölvonulásának a lefolyását szemléltetik. Ezeknek a rendkívül érdekes térképeknek az alapján a négy említett faj tavaszi fölvonulását röviden a következőkben ismertetem.

A füsti fecske legkorábban érkezik a déli és alacsony tengerszín fölött fekvő területekre. Úgyszólván egy hajtásban szállja meg az Alföldet Zimonytól Pozsonyig és Ungvárig, behatol a Maros és Szamos mentén Erdélybe, de már megtorpan a Mecsek és Bakony szigethegységein, elkésve szállja meg a horvát hegyvidéket és a Karsztot, s csak a legvégén megy föl a Retyezátra, Bihar-hegységbe és a Tátrába. Közben is egyes zord és magas hegycsoportok, mint késői szigetek emelkednek ki. Általában úgy lehet legjobban szemléltetni a füsti fecske tavaszi fölvonulását, hogy Magyarország domborművű térképét az északi peremén kissé fölemeljük, alátámasztjuk a lassan vizet öntünk bele. Az ily módon előálló hullámnak a tovaterjedése nagyjában elég híven szemlélteti a fecske előrehaladását.

A fehér gólya ezzel szemben teljesen eltérő képet mutat. A fölvonulás iránya délkelet-északnyugati, úgyhogy pl. a keleti hegyszorosokban vöröstoronyi, törcsvári, tömösi, garcsini, stb. – a gólya éppen olyan korán érkezik, mint a legdélibb Alföldön, viszont az Adria mellékén legkésőbb az érkezés.

Az erdei szalonka éppen ellenkezője a fehér gólyának, mert tavaszi fölvonulási iránya délnyugat-északkeleti, tehát merőleges a gólya fölvonulási irányára. Mint a fecske, úgy az erdei szalonka is kezdetben kerüli a magasabb hegyvidékre való fölhatolást, így a Karsztban ő is későbben mutatkozik, mint Pozsonyban, de viszont az a körülmény, hogy Pozsonyban sokkal korábban jelenik meg, mint Orsován vagy Pancsován, kétségtelenül bizonyítja, hogy tavaszi fölvonulása délnyugat-északkeleti irányban történik.

Egész különleges a kakuk tavaszi fölvonulása. Föltűnő korán érkezik meg Erdélybe, fokozatosan késik nyugat és északnyugat felé, az Alföldön azonban csodálatos módon megkésik. Az a nézetem alakult ki, hogy ezt a késést a kakuk különleges életmódja okozza. Bizonyos időponton túl a vonulás nem az éghajlati viszonyokhoz igazodik, hanem vidékek szerint váltakozó dajkálóinak fészkeléséhez. Az Alföldön a kakukfiókák fődajkálója a későn érkező és fészkelő nádi rigó, tehát a kakuk is csak akkor jelenik meg, amikor az idő legalkalmasabb a tojásérlelésre és dajkálója fészkébe való becsempészésre. Ha valaki azt kérdezi, hogy honnan tudja azt a kakuk, hogy az Alföldre későn kell megérkeznie, arra felelni még nem tudunk. Egyelőre ebben a kérdésben csak ezt a csodásan érdekes tényt tudta megállapítani a kutatás; a többi a jövő megfigyelések és vizsgálatok föladata.

Arra a kérdésre azonban már meg tudunk felelni, hogy miért vonul a gólya délkelet-északnyugati irányban és miért vonul az erdei szalonka arra merőlegesen délnyugati és északkeleti irányban. Amikor ezt a kétféle fölvonulási irányt első ízben megállapítottam, még nem tudtam magyarázatot adni, hogy miben gyökerezik ennek a föltűnő jelenségnek az oka. Azóta azonban sokat haladt a kutatás. Mortensen dán ornithologus új és rendkívül eredményes módszert vezetett be a madárvonulási kutatásba: a föliratos lábgyűrűkkel való madárjelölést.

Mortensen elgondolásának kiindulási pontja az volt, hogy valameddig nem ismerjük vonuló madaraink átvonulási területeit és téli szállásait, addig nem haladhatunk előre a madárvonulás kérdésének rejtélyében. Hogyan tudhassuk meg azt, hogy hol telelnek? Bizonyára lelövik a vonulókat útközben is, meg a téli szálláson is; ha a lelőtt madáron valami ismertető jel van, akkor az elejtő majd hírt ad róla, Mortensen tehát könnyű aluminium-gyűrűt tett a madarak lábára, amely életműködésükben nem zavarta őket, de a rajta levő fölirat és szám alapján valóságos útlevelet vagy keresztlevelet szolgáltatott ahhoz, hogy a madár személyazonosságát, születési helyét és korát meg lehessen állapítani.

Mortensen zseniális kezdeményezése csodálatosképpen csak nehezen tudott érvényesülni. 1899-ben kezdte idevágó kísérleteit, azonban Németországban Thienemann, a ma már világhírű rossitteni madárvárta vezetője csak 1903-ban követte ezt a kísérleti módszert, mint harmadik aztán kezdeményezésemre Magyarország is belekapcsolódott ezekbe a kutatásokba 1908-ban. Ezek után a madárvonulási kutatás már rohamosan fölkarolta ezt a módszert, s az utolsó években Amerika oly arányokban törtetett előre, hogy valósággal lehengerelte Európát. A negyed századdal korábban kezdődött európai madárjelölések a jelölt madarak száma tekintetében messze mögötte maradtak az Amerikában elért eredményeknek. Legújabban aztán Japánban és Indiában is megkezdték a madárjelölést, s nem nehéz megjövendölni, hogy nemsokára mindenütt gyűrűznek majd madarakat, amerre csak eljutott a madártani kutatás.

Messze vezetne, ha ennek az újabbkeletű nagyméretű madárjelölésnek az eddigi és várható eredményeit ismertetném, inkább csak arra szorítkozom, hogy a módszert és a magyarországi eredményeket vázoljam. Legegyszerűbb a könnyen elérhető fészkek fiókáinak a meggyűrűzése, így elsősorban a fecskék, mesterséges fészekodvakban fészkelő cinkék fiókáinak a jelölése. Már sokkal kevésbbé egyszerű a gólyafiókák megjelölése, mert sokszor nehezen hozzáférhető kémények tetején vagy fákon van a fészek. A gémfiókák megjelölése újból nehezebb föladat elé állítja a gyűrűzőt, mert naphosszat a mocsárban kell gázolnia, s a nádas- és rekettyefüzek sűrűjében versenyt törtetni a menekülő fiókák nyomában. Legnehezebb a magas fákon fészkelő madarak fiókáinak a meggyűrűzése. A fiókák mellett az anyamadarakat is gyűrűzik. Legegyszerűbb a művelet az úgynevezett „récevész”-ben (Entenkoje), ahol a fogásra mindig készenálló, állandó berendezésekben fogják a madarakat. Aránylag elég egyszerű a földön fészkelő gázló és egyéb madárfajok lefogása a fészekről, de pl. a gólyák lefogása szinte lehetetlen.

A legértékesebb eredményeket a fiókák és fészkelő madarak együttes gyűrűzése szolgáltatja, mert ezeknél biztosan ismerjük a madár „hazáját”.

A madárjelölésre szolgáló gyűrűk kezdetben aluminiumból készültek s jelenleg is ez a fém az uralkodó, mert könnyűsége miatt legkevésbbé akadályozza a madarat rendes életmódjában. A gyűrűkön a jelölő egyén vagy intézet címe van belevésve, továbbá folyószám, amelynek az alapján a törzskönyvekben megtalálhatók mindazok az adatok, amelyek a gyűrűt viselő madár korára és származására vonatkoznak. A gyűrűt a madár lábára alkalmazzuk, közvetlenül az ujjak fölé, az ú. n. „csüd”-re. A rátevés úgy történik, hogy a gyűrűt széthúzzuk annyira, hogy a csüd beleférjen, aztán ismét összezárjuk. Kisebb madaraknál a vékony lemezből álló gyűrűt rásodorjuk, nagyobbaknál, amikor vastagabb lemezt is használhatunk, minden egyéb záró mechanizmus mellőzésével, csak a gyűrű két végét szorosan egymás mellé zárjuk. Régebben majdnem kizárólagosan olyan gyűrűket használtak, amelyeken a két végen alacsony párkányok voltak, amelyek a gyűrű lezárásakor szorosan egymás mellé kerültek, s a rájuk boruló lemezt laposfogóval szorították le. Ezt a rendkívül erősen záró gyűrűfajtát ma már csak leginkább a gólyánál használjuk. újabban vörösrézből készült gyűrűket is alkalmazunk, mert az aluminiumgyűrűk azoknál a fajoknál, amelyek sokat mozognak fövenyekben, hamarosan lekopnak, s idővel annyira megvékonyodnak, hogy a madár el is veszti a gyűrűt.

A gyűrűzési eredmények valóságos forradalmat jelentették a madárvonulási kutatás terén, mert végre tisztázták a sokat vitatott kérdést, hogy hol van madaraink téli szállása, és milyen utakon vonulnak oda. A gyűrűzési eredmények nélkül csak megállapítani tudtuk azt, hogy pl. a gólya tavaszi előrehaladásának az iránya Magyarországon délkelet északnyugati, ellenben az erdei szalonkáé délnyugat-északkeleti. A gyűrűzési eredmények most már tisztára meg is magyarázzák, miért van ez. A gólya azért érkezik délkelet felől, mert Dél-Afrikában telel, az erdei szalonka azért érkezik délnyugat felől, mert Olaszországban és Észak-Afrikában telel, – mind a kettő tehát a téli szállásának az iránya felől érkezik Magyarországba.

A következőkben röviden ismertetem azoknak a vonuló madaraknak a téli szállásait, amelyekre vonatkozólag a gyűrűzések megfelelő adatokat szolgáltattak.

Mindjárt az elején kell megemlítenem, hogy az európai vonuló madarak általában három csoportra oszlanak. Az elsőbe tartoznak a dél-nyugati vonulók, s tegyük mindjárt hozzá, hogy ez a csoport óriási túlsúlyban van a többivel szemben. A második csoportba tartoznak a délkeleti vonulók, végre a harmadikba azok a fajok, amelyek a születési helytől többé-kevésbbé sugarasan távoznak nemcsak délnyugat és délkelet felé, hanem akárhányszor még északnyugat vagy északkelet felé is.

A délnyugati vonulókhoz tartozik a legtöbb éneklő madarunk, mint pl. a vörösbegy, hantmadár, sárga rigó, énekes rigó, seregély, gázlómadaraink javarésze, mint pl. a bíbic, cankó, goda, széki lile, borzas cankó, sárszalonka, erdei szalonka, a gémfélék, az úszók közül a dankasirály és kormos szerkő, szárcsa, vízityúk, s végül a galambfélék. A délkeletiekhez aránylag igen kevés madár tartozik: az eddigi adatok szerint a gólya, kakuk és búbos banka. A sugaras vonulók jellegzetes alakja nálunk a batla.

A legérdekesebb vonulók egyike a fehér gólya, amely a Weser folyótól keletre eső területeken délkelet felé vonul Magyarországon, Bulgárián és Kis-Ázsián keresztül Palesztinába, majd onnan Dél-Afrikába, ellenben a Weser folyótól nyugatra eső vidékekről délnyugat felé távozik Spanyolország és Marokkó felé.

Igen figyelemreméltó adatokat nyujtott a dankasirályok gyűrűzése. A magyar származású példányok délnyugatra távoznak az Adria felé, a csehországi sirályok azonban északnyugatra, az Elba folyó mentén az Északi-tenger felé s csak onnan kanyarodnak le az Atlanti-óceán délre vezető partvidékén. Az északnémetországi dankasirályok zöme délnyugat felé távozik, kisebb része azonban Bécs-Budapest érintésével Olaszországba vonul. A finnországi dankasirályok zöme szintén délnyugat felé vonul, de az északnémetországiakhoz hasonlóan, az egyik rész szintén dél felé távozik, úgyhogy már két finnországi dankasirály került kézre Budapesten. Két rossitteni példány átkelt az óceánon és a mexikói öbölben került kézre.

A seregélyek téli szállásai rétegesen helyezkednek el egymás fölött. Az északeurópai példányok Angliában telelnek, a középeurópaiak Franciaországban, Spanyolországban s onnan Marokkóba is ellátogatnak. Még Csehország seregélyei is oda mennek, de már a magyarok valamennyien Olaszország felé távoznak és Tuniszban, Algirban érik el utazásaik végpontjait. A seregélyek tehát látszólag fölosztják egymás között a rendelkezésre álló téli szállásokat, úgyhogy minden vidéknek más és más jut.

A bibicek szintén fölosztják egymás között a téli szállást. Így Skóciából Irországba vonulnak telelésre. (Innen egyszer, bizonyára vihar következtében Amerikába is sodródott néhány gyűrűs bíbic.) Hollandiából a francia partokra és Spanyolország nyugati partvidékére, Magyarországból Olaszországba, esetleg a Rivierán át Spanyolországba. Az ilyen, aránylag közeli téli szállásba vonuló madárfajnál azonban előfordulhat az az eset, hogy a téli szállásban is oly hideg idő lepi meg őket, hogy onnan is tovább kell vonulniok újabb téli szállásba. A magyar bíbicek vonulása ebből a szempontból csodálatosan érdekes. Ha enyhe a tél, akkor csak a Pó-folyó völgyébe, a lombard síkságra vonulnak téli szállásra. Ha itt is beáll a hideg, ami elég gyakori, akkor tovább mennek Spanyolország keleti partvidékére, néha Marokkóba, sőt Algirba is. Ha esetleg olyan a téli időjárás, hogy Spanyolországot is hideg borítja, akkor az Atlanti-óceán felé térnek ki a bíbicek, egészen a Bretagne-félszigetig s a belga-francia határig.

Akárhová mennek azonban, mindenünnen „haza” találnak, ahogyan azt a gyűrűzést követő években a fészekről fogott gyűrűs anyamadarak és fiókák bizonyítják.

A gémfajok ezzel szemben túlnyomóan ugyanazokban a téli szállásokban telelnek, csak az őszi vonulás előtt kóborolnak el a telepüktől úgyszólván a szélrózsa minden irányában szerteszéjjel – de mindenünnen odatalálnak a téli szállásba s onnan vissza arra a telepre, ahol a világra jöttek. így pl.16 éves vörös gémet találtak a béllyei uradalomban, ahol ez a madár fióka korában kapta a gyűrűt.

Az erdei szalonka nagyjában szintén rétegesen helyezkedik el a rendelkezésre álló téli szállásokban, de a rétegek nem észak-déli irányban fekszenek egymás fölött, hanem a délnyugat-északkeleti irányvonal mentén. Így Skóciából szintén Irlandba röpülnek a téli szállásba, de Spanyolországba is eljutnak. Oroszországból Angliába vonulnak, de Dél-Franciaországba is, sőt Itáliába. Svédországi erdei szalonkák szintén Dél-Franciaországban találhatók, viszont csehországiak Korzika szigetén.

Általában azt mutatták ezek a gyűrűzési kísérletek, hogy a téli szállásba siető, vonuló madarak az indulás alkalmával úgynevezett széles arcvonalban vonulnak a téli szállás irányában, tehát Európában kevés kivétellel délnyugat felé s ezt az irányt betartják mindaddig, amíg valami irányító tengerpartot nem találnak, amikor is az arcvonal-vonulásból áttérnek a vonulási utak mentén való vonulási módba. Ezt a vonulási módot az erdei szalonka őszi vonulásáról alkotott vonulási térképem szemlélteti. Tavasszal viszont a téli szállásból túlnyomóan, azt lehet mondani nyílegyenesen, hazafelé tartanak; ilyenkor már nem vonulnak tengerpartok mentében, hanem pl. az oroszországi erdei szalonkák Németországban kerülnek kézre a tavaszi húzás alkalmával.

Minthogy a vonuló madaraknak ezt a következetesen betartott délnyugati, illetőleg délkeleti elindulási irányát nagyon nehéz volt az illető madarak öntudatos ténykedésének minősíteni, azért a kutatás különféle elméletekhez folyamodott, hogy ezt a csodálatos jelenséget valahogyan megmagyarázhassa. Így keletkezett az a sok elmélet a madárvonulás okairól és keletkezéséről, amelyek azonban eddigelé oly kevéssé helytállók, hogy éppen csak nagy vonásokban ismertetem azokat, amelyek a legnagyobb hírnévre tettek szert.

A legelső idevágó elmélet volt a „submersiós” vagy alámerülési elmélet, amely tekintettel a fölsorolt nehézségekre egyszerűen tagadta a tényt, hogy a madarak vonulnának. Azt hangoztatta, hogy a madarak ősszel a víz alá merülnek s ott várják meg a tavaszt, amikor az újraéledő békák módjára a felszínre jönnek s újra megkezdik normális életüket. Talán már abban az ősrégi időben keletkezett az a néphit, amikor az első mondák szálltak szájról-szájra, de még most is él helyenként.

A vízalámerülés elmélete a fecskékre nézve van legrészletesebben kidolgozva s ha a fecskék őszi vonulásakor tanusított viselkedést vesszük alapul, akkor arra kell jutnunk, hogy a néphit ennek a viselkedésnek a hiányos megfigyeléséből és magyarázatából keletkezett. A fecskék ugyanis a téli szállásba való indulás előtt csapatokba verődnek a éjjeli szállásra a nádasokba vonulnak. Hogy miért ide, erre már 1783-ban megfelelt Leche János finnországi természetbúvár. A víz lassabban hül le, mint a levegő; éjjeli párolgásával sok meleg szabadul föl, tehát a víz fölött melegebb a levegő. Nem is volna igazi néphit, ha idővel némi sallangot és cifraságot nem aggattak volna rája. A halászrege szerint a fecskék alámerülés előtt gyönyörű bánatos dalban búcsúznak a napfénytől. A víz fenekén aztán az alámerült fecskék hosszú gyűrűket vagy láncokat alkotnak oly módon, hogy mindenik bekapja az előtte levőnek a lábát.

Később a gólyákra is kiterjesztették a vízalámerülési elméletet. Állítólag a halászok sokszor húztak ki nagy csapatokat a jég alól, amelyek aztán föléledve „nagy kívánsággal” ették amit elejökbe raktak. Az egyik hír szerint a gólyák a víz fenekén oly „nevetséges helyzetben voltak, hogy mindegyiknek az orra az előtte levőnek a hátuljába volt ragadva”.

A vízalámerülési elmélettel párhuzamosan alakult ki a téli álom meséje, mely szerint egyes madarak faodvakban, parti lyukakban stb. töltenék a telet. Így a fecskékről azt állították, hogy méhrajhoz hasonló csomókban lógnak le a barlangok faláról. Az üregekben vagy földalatti lyukakban „néminemű ájulás”-ban levők „megmellyesztve mezítelen” találtatnak saját tollaikon pihenve. A parti fecske seregesen gyülekezik a nyáron át fészekül szolgáló parti lyukakba s itt ugyancsak „mezítelen” állapotban telel át. A kakuk hasonlóan „megmellyesztve” alussza mély álmát a saját tollain pihenve s ha időközben mégis fölébred, akkor porral és pókokkal táplálkozik.

A submersiós elmélet persze magyarázni is akarta, hogy miért szállanak a fecskék a tavak fenekére, ahelyett hogy szárnyukra bíznák magukat s elvonulnának az úgynevezett jobb hazába. Miskolczi Gáspár azt mondja, hogy a vízbe merülő fecske éppen úgy nem döglik meg, mint az iszapba fúródó béka, azonkívül éhen se halhat, mert aki aluszik, annak nem kell étel. Grossinger meg azt mondja hogyan repülhetnének át az óceánon és miféle mágnestűvel irányíthatnák útjukat.

A teljesen kiépített elmélet aztán a következő volt: A fecskék ősszel nagyon meghíznak és ellustulnak, a sűrű őszi levegő nagyon megsűríti ezeknek a máskor oly fürge teremtéseknek a híg vérét, úgyhogy leküzdhetetlen álmosság száll szemükre; nagy kínnal és fáradtsággal vánszorognak a szegény jószágok a legközelebbi nádashoz, ráülnek valamelyik nádszálra s szívreható, bánatos énekkel búcsúznak a nyártól, a napfénytől, míg végre teljesen elnyomja őket az álom s beleesnek a vízbe, ahol megszabadulnak a rájuk nézve már-már tűrhetetlenné váló élettől. Csakhogy itt nem tartják meg madáralakjukat, hanem valamilyen halacskákká alakulnak át, kihullott tollaik helyébe pikkelyek nőnek s így töltik a telet a partok közelében a víz színe táján. Tavasszal, a nyugati szelek hatására újra kinő a tollazatuk, lassanként ismét felöltik a madáralakot, vérük fölhígul, míg végre örömtől repeső szívvel kiszállanak a vízből és visszatérnek a madárcéhbe. Mindebben már csak azért se szabad kételkedni, mert a madarak és halak vérbeli rokonok, amennyiben az Isten a teremtés ötödik napján a vízből szólította életre a madárvilágot.

A vízalámerülési elmélet nagy elterjedtségéről tanuskodik az a sok könyv és értekezés, ami megjelent róla. Még a tudomány ünnepélyes csarnokába is bevonult, úgyhogy a Francia Tudományos Akadémia 1838. évi május 21-én tartott ülésén nem kisebb ember, mint a hírneves Geoffroy Saint Hilaire is hírt adott a Pyreneusokban téli álomban talált fecskékről.

Jenner Eduard, a himlőoltás föltalálója végre „kísérletileg” bizonyította a vízalámerülési elmélet tarthatatlanságát; közvetetlenül a téli szállásba való elindulás előtt fogott fecskét a víz alá merített s természetesen már egy perc lefolyása alatt hullát tartott a kezében.

A vízalámerülési elmélettel szinte egyidejűleg más elméletek is keletkeztek. Így már II. Frigyes német császár, aki 1194-től 1250-ig uralkodott, azt mondja: „De arte venandi cum avibus” (a madarakkal való vadászat módjáról, azaz a sólymászatról) című művében, hogy a vonulás oka a hőmérséklet csökkenése, az azzal együtt járó táplálékhiány és valami közelebbről meg nem határozható előérzet. Ezt a fölfogást variálják aztán a későbbi kutatók a legkülönbözőbb módokon olyformán, hogy az egyik szerint nem a hőmérséklet csökkenése az igazi ok, hanem a táplálék hiánya, mások szerint se a táplálékhiány, se a hőmérséklet nem oka a vonulásnak, hanem valamilyen a tapasztalat, illetőleg emlékezőtehetség által erősbített ösztön, Brehm atyja szerint „csodálatos előérzési képesség”, Brehmünk szerint „éhség és szerelem”, Homeyer egész egyveleget sorol fel: „hőmérséklet, táplálék, haza, nemi ösztön, légáramok, társas élet, csökkenő és növekvő napfény”.

Látható ezekben a tapogatódzásokban az általános bizonytalanság, amely nem egyszer arra is vezette a kutatókat, hogy a madaraknak egészen különleges érzékeket tulajdonítsanak. Így Middendorff a már említett mágneses elméletet vallotta, mások elektromos hatásokat, ismét mások az időjárás iránt való különleges érzéket tételeztek föl a madaraknál. A zoológiai kutatás eddigelé nem állapított meg valamilyen különleges vonulási érzéket vagy berendezést a madaraknál.

Valóságos forradalmat jelentett a madárvonulás elméleti kutatása terén Palmén finnországi kutatónak „a madarak vonulási útjai” című nagyhatású munkája, amelyben azt vitatta, hogy minden madár bizonyos meghatározott útvonalakat követ tavaszi és őszi vonulásai alkalmával, s hogy ezek az útvonalak maradványai azoknak a főutaknak, amelyeken az illető fajok régebben észak felé terjedtek. Itt már csíráiban benne van a „jégkorszak” elmélet, amelyet dr. Weissmann Ágost fejtett ki egész terjedelmében. Szerinte akkor, amikor Európát, általában az északi féltekét nagy jégtömegek borították, amikor pl. a Kárpátokban is voltak gleccserek, az addig itt élő madárvilág délre szorult a trópusi vidékekre s a jég visszahúzódásával lépést tartva terjeszkedtek újra észak felé. A vonulás eleinte teljesen irány nélkül való kóborlás volt, amelyből csak nemzedékek során át fejlődött ki az igazi vonulás. Ebben a folyamatban a főszerepet játszotta a természetes kiválógatódás, mert csak azok az egyének maradtak meg, amelyek a helyes úton vonultak. Az utak ismerete azután nemzedékek során át végre mint öröklött ismeret ment át a faj tulajdonába.

Hasonló nézeteket vallott Braun Frigyes, aki vonulóink őshazáját szintén a trópusokba helyezi, már csak arra való tekintettel is, hogy pl. a fecskék, légykapók, gyurgyalagok stb. nem szerezhették faji jegyeiket mostani mérsékelt éghajlatunk alatt. A jégtömegek lassú visszahúzódásával aztán ezek a fajok fokozatosan észak felé terjeszkedtek. A később vonulássá fejlődött és rögzitődött terjeszkedés egyik főoka a költési időszak bekövetkeztével előállott nagyobb táplálékszükséglet volt s ez a táplálékszerzés ma is egyik főoka a vonulás tüneményeinek.

Deichler Keresztély még egy lépéssel tovább ment s még korábbi geológiai korszakba, az úgynevezett harmad- vagy tertiär-korszakba helyezi a vonulás kezdetét. Szerinte a vonulók őshazája a mi égöveink alatt volt, csakhogy a harmadkorban itt tropikus éghajlat uralkodott s abban szerezték meg faji bélyegeiket. A harmadkort követő negyedkorban bekövetkezett eljegesedések aztán a hidegebb évszak beálltával a trópusokba kényszerítették az itt élő madarakat, ahonnan azonban tavasszal költés céljából visszatértek azokra a területekre, amelyek még a jégkorszakok alatt is állandóan jégmentesek maradtak. Hosszú idők folyamán ez az évenkint való el- és visszavonulás ösztönné fejlődött, amely az időjárástól és táplálékhiánytól függetlenül működik s vonulásra készteti madarainkat már oly időben is, amikor táplálék még bőven akad, amint pl. a kalitkában tartott madarakon is kitör a vonulási ösztön, pedig védve vannak úgy az időjárás viszontagságai, mint pedig a táplálékhiány ellen.

Ez az elmélet valóban nagyon tetszetős és a vonulással kapcsolatos tünemények tekintélyes részével összhangban is van, de még mindig marad sok olyan is, amire kielégítő választ nem tud adni. Ilyen elsősorban a tájékozódás kérdése, amelyre vonatkozólag a többivel együtt ez az elmélet is azt tanítja, hogy a vonuló madárnak éppen olyan veleszületett tulajdonsága, mint a csibének a táplálékszerzés közben való közismert kaparása. Tapasztalás szerint azonban olyan madarak is remekül tudnak tájékozódni, amelyek sohase szoktak vonulni – a két tulajdonság tehát semmiképpen se függ egymástól.

Ugyanaz a helyzet az ú. n. vonulási ösztön jelentkezésében is. A téli álmot alvó emlősök sohase vonultak, tehát náluk nem a vonulás útján keletkezett a vonulási ösztön mintájára „alvási ösztön”-nek nevezhető állapot. Adler frankfurti fiziológus kisérletei szerint pl. a sündisznó téli álmát a pajzsmirigy elválasztásának a kimaradása idézi elő. A pajzsmirigy váladéka, úgynevezett „hormon”-ja szabályozza a köztiagy hőközpontjait, ezek viszont a test melegét. A téli álomban levő sün pajzsmirigyei csökevényesek és működésre képtelenek. Ha a téli álomban levő sün pajzsmirigybefecskendezést kap, akkor kb. két óra mulva megélénkül s fokozatosan eléri a melegvérű állatok normális 36 C°-os hőmérsékletét. Ezután egész normálisan viselkedik, ameddig ez a hormon-befecskendezés föl nem használódik, azután újra téli álomba merül.

A madár úgynevezett vonulási ösztönét is valószínűleg ilyen „hormon” lobbantja föl, amely bizonyos mértékig függ a külső időjárási tényezőktől, mert hiszen az időjárás szerint hol korábban, hol későbben jelentkezik, egyúttal minden fajnál más és más időben, mindegyiknél azonban az életmódjának megfelelő időben. Ez a „hormon-elméletem” a legújabb hajtása a madárvonulás okaira és keletkezésére vonatkozó kutatásoknak s eddigelé még nincsenek idevágó kisérletek, úgyhogy jelentőségét és helytállóságát jelenleg még nem lehet elbírálni. Hogy egyáltalában beszélni lehet róla, annak az az alapja, hogy tapasztalat szerint a madár nem a vonulás szokását örökli elődeitől, hanem a vonulásra való képességet, mert hiszen egyes fajoknál még jelenleg is keletkezik a vonulás, mihelyt annak szükséges volta fölmerül, amint azt a házi galamb, túzok, pinty-félék stb. már említett példája bizonyítja. A jelenség magyarázata céljából tehát nem kell visszamenni régmult geológiai korszakokra, hanem a jelenlegi viszonyokat kell tanulmányozni.

Az ismertetett elméletek szorosan hozzátartoznak a madárvonulási probléma megértéséhez, bővítik a kutatók látókörét, újabb s mélyreható gondolatokat fakasztanak s a laikusokat is további megfigyelésekre serkentik. Egyelőre azzal a megállapítással kell megelégednünk, hogy a madárvonulás oka végelemzésében az a berendezés, hogy „Föld”-nek nevezett bolygónk tengelye ferde a „Nap” körül leírt pályájának a síkjára. Ameddig a földgömb le nem hűlt a mostani mértékére, addig ez a berendezés csak téli éjszakákat idézett elő a sarki vidékeken, de már ez is elég volt ahhoz, hogy ott az életet ideiglenesen megszüntesse s ezáltal vagy téli álomra, vagy pedig elvonulásra késztesse a szervezete révén arra szoruló állatfajt. A földgömb fokozatos lehűlése aztán szükségszerűleg magával hozta az évszakok változását s ezzel együtt annak a szükségességét, hogy azok a szervezetek, amelyek a melegebb évszakban megélhetést találtak valamely területen, azok a hidegebb évszak beálltával vagy ideiglenesen beszüntessék életműködésüket, vagy pedig oly területekre meneküljenek, ahol életműködésüket folytathatják.

Ez a menekülés a vonulás. Ha a Föld tengelye nem volna ferde a Nap körül leírt pályája síkjára, akkor nem volnának évszakok, tehát egy adott területen mindig egyformák volnának a megélhetési viszonyok, nem volna tehát szükség se téli álomra, se vonulásra.

A vonulás végső okának kutatásában tehát odajutottunk, hogy a madarak egy része azért kényszerül a vonulásra, mert a Föld tengelye ferde a Nap körül leírt pályájára, így különböző hőmérsékleti és táplálkozási viszonyokkal bíró évszakok keletkeznek. Ha lemondunk a végső ok és eredet kutatásáról és egyelőre megelégszünk a tények megállapításával, akkor a Földnek ebben a ferde tengely állásában éppen olyan egyszerű, mint célszerű berendezést kell látnunk arra nézve, hogy egy adott területet minél jobban ki lehessen használni a szerves lények, „az élet” számára. A kedvezőtlen évszakban ezeknek a szervezeteknek egyik része ideiglenesen beszünteti életműködését, másik része eltávozik, a kedvező évszakokban aztán részben új életre kelve, részben visszatérve a faj szaporítása céljából sokkal jobban kiaknázhatják a terület nyujtotta megélhetési lehetőségeket, mint az évszakok váltakozása nélkül. A forgási tengely ferde állása következtében egyrészt nagyobb formagazdagságot, másrészt nagyobb fajállományt lehet elérni. Nagyon érdekes vizsgálat volna az, amely arra vonatkoznék, hogy a föld tengelyének 23° fokot kitevő elhajlása a merőlegestől ezen a téren a legkedvezőbb helyzetet jelenti-e. A természet tapasztalás szerint maximumokkal és minimumokkal operál, pl. minimális területen maximális létszám s így nem lehetetlen, hogy ez a 23° fokos elhajlás biztosítja azokat a viszonyokat, amelyek lehetővé teszik a szerves lények optimális létszámát a rendelkezésre álló megélhetési területeken.

Idáig eljutva a madárvonulási kérdés ismertetésében azt a kevéssé bíztató eredményt kell megállapítani, hogy a kutatás előrehaladásával és elmélyülésével a megoldásra váró kérdések száma nem hogy fogyna, hanem még inkább növekszik és pedig nemcsak mennyiségileg, hanem minőségileg is. A legnehezebb még megoldatlan kérdések szinte beláthatatlan sora torlaszolja el a probléma megoldása felé vezető utat s az a látszatja van a dolognak, hogy ez a megoldás mindig messzebbre és messzebbre távolodik tőlünk, éppen úgy, mint ahogyan az álló csillagok is annál kisebbeknek látszanak, minél erősebb nagyítással bíró távcsöveken át nézzük azokat. Nem szabad azonban csüggedni, mert ha az út végét nem is látjuk s nem is érjük el soha, az út mentében végtelen változatossággal annyi csodás kilátás nyílik a Természet gyönyörű tüneményeire, elképzelhetetlenül bölcs berendezéseire és mélységes igazságaira, hogy érdemes ezen az úton akár a megsemmisülés felé haladni...

A MADÁRVONULÁS Írta: SCHENK JAKAB

A MADÁRVONULÁS

Írta: SCHENK JAKAB