| A MADÁRVONULÁS | TARTALOM | MADÁRMENHELYEK |
A MADARAK VÉDELME
Írta: CSÖRGEY TITUS
A madárvédelem egyrészt a még meglévő madárállománynak mint etikai és esztétikai értéknek lehetőségig való megóvására törekszik és ezt a részben nemzetközi megállapodásokon alapuló törvényekkel iparkodik elérni. Másrészt pedig a kert-, erdő és mezőgazdaságra kiválóan hasznos madárfajok mesterséges megtelepítésével és szaporításával foglalkozik. Ez utóbbinak, tehát a gyakorlati madárvédelemnek célja: annak az egyensúlynak legalább részben való helyreállítása, amely egykor a növényvilág, valamint a rovar- és madárvilág között fennállott és amelyet az őstermészet rovására terjeszkedő ember – a saját kárára erősen megzavart. Azáltal ugyanis, hogy egyre nagyobb területeket vett mező- és kertgazdasági művelés alá, zárt tömegekben termelve ugyanazokat a növényeket, egyes növényevő rovarok elszaporodását akaratlanul is maga segítette elő. Annál is inkább, mert az erdők és bokrosok egyidejű írtásával, a megmaradt erdőségeknek modern kezelési módjával, hasonlóképpen a gyümölcsösöknek műkertekké való alakításával egyre több rovarevő madarat fosztott meg a fészkelés lehetőségétől. Mindenképpen a rovaroknak kedvezett tehát a madarak rovására.
Mindennek természetes következménye a káros rovarok oly mértékű elszaporodása, amellyel egyedül emberi erővel, a madarak mesterségesen is fokozott segítsége nélkül megküzdeni nem tudunk.
A gyakorlati madárvédelem azonban, noha elsősorban gazdasági érdekeket szolgál, egyben a tisztán ideális célokat követő, a madarat is belefoglaló természetvédelemnek is egyik szerves alkotórésze mondhatjuk legbiztosabb alapja is. Tapasztalat szerint ugyanis a madárral eleinte talán csakis anyagi érdekből történő foglalkozás a megismerés révén idővel az önzetlen madárszeretet terén is megtermi gyümölcseit.
Bizonyság erre a madárvédelem története. Ugyanis már az elmúlt századokban is akadtak egyes melegszívű természetbarátok, köztük a mi nagy Petényi Salamonunk is, akik a madaraknak tisztán önmagukért való védelme érdekében szót emeltek. Ámde tapasztalat szerint tömegmozgalommá csak akkor fejlődött a madárvédelem, amikor azt Berlepsch János báró, türingiai nagybirtokos és huszártiszt egy egész hosszú élet munkássága árán gazdasági, gyakorlati alapon megszervezte és példájával világszerte meghonosította!
E világmozgalom a kétségtelen anyagi eredményeken kívül csakhamar az erkölcsi téren is éreztette hatását, amennyiben a hasznos madarak mesterséges megtelepítésével és szaporításával való foglalkozás, különösen a gyermekek körében, oly kiváló nevelőeszköznek bizonyult, amely alkalmas arra, hogy a természet szépségei iránt fogékonyabb, szebb lelkületű új generációt fejlesszen, tehát az önzetlen természetszeretet számára is utat nyisson az emberi szivekhez.
Az embernek a természet rendjébe való erőszakos beavatkozása legerősebben azokat a rovarevő madarakat sújtotta, amelyek nem fák vagy bokrok ágai közt, hanem – mint a cinegék, csúszkák, rozsdafarkú fülemülék stb. – természetes vagy harkály-vájta faodvakban fészkelnek s ilyenek híjján hontalanokká váltak. Védelmüket tehát a természetes fészkelőhelyeknek mesterséges fészekodvakkal való pótlásával kell megalapoznunk.
A legtökéletesebb ily műodvakat Berlepsch J. bárónak köszönjük, aki igen helyesen a természetes harkályodvakat vette mintául. E műodu természetes, kérges fatörzsdarab, a harkályodvak méreteinek megfelelő zacskós üreggel, melybe a hűen utánzott röplyuk szájadzik. Az odu fedele a M. Kir. Madártani Intézet kezdeményezésére most már Németországban is könnyen leemelhető szerkezetű, hogy az időnként szükséges tisztogatás lehetővé tétessék.
A fészekodvakat erdőkben, parkokban, kertekben fákra, fák vagy bokrok közé állított cölöpökre, kerítésoszlopokra, kertre néző házfalakra szegezzük 1 métertől 4 méterig terjedő, kivételesen nagyobb magasságba, lehetőleg délre vagy keletre nézően.
Kiegészítheti ezt a kerti építmények téglaréseinek fészkelőhellyé való alakítása oly deszkabetéttel, amely a tisztogatás céljából kihúzható.
Az odvakat ugyanis évenként legalább egyszer, ősszel ki kell tisztogatnunk, eltávolítva és elégetve a használt fészekanyagot a bennük tanyázó élősdiekkel együtt. Ezzel érjük el, hogy az ilyen, tiszta, száraz és élősdiektől mentes műodvakba szívesebben települnek a madarak, semmint az élőfában lévő, nyirkos és gyakran élősdiektől hemzsegő, elhagyott harkályodvakba vagy korhadás folytán keletkezett üregekbe.
Nem elég azonban csupán a fészkelő alkalmatosság pótlásáról gondoskodnunk. Odulakó madaraink javarésze ugyanis – köztük a gyümölcstermelésre leghasznosabb cinege – a telet is nálunk tölti és a táplálékát elzáró ólmos esők vagy hóviharok napjain tömegesen pusztul el. E veszélyt úgy hárítjuk el, hogy esőtől és hófuvástól feltétlenül megóvható készülékekbe rakott olajtartalmú magvakkal – tök, napraforgó, kendermag – és faggyúdarabokkal segítjük át madarainkat a nehéz napokon. E téren is Berlepsch volt az úttörő. Készülékeinek asztalkáját körülfutó üvegkeret védi a hófuvástól. Ily szerkezetű a magyar „galambducetető” is.
Ennek aljához ágakra borított gyékényből „tetőereszt” is kapcsolhatunk. Fönn, a ducatetető asztalán a cinegéket, csúszkákat stb. tarthatjuk jól olajos magvakkal, lenn pedig a pintyek, sármányok, búbospacsirták és feketerigók számára teríthetünk asztalt. A magevőknek maghulladékot adhatunk, a rigóknak pedig deszkára rakott főtt ételmaradékot, rizst, sült almát, vagdalt aszaltszilvát és ősszel gyüjtött bogyókat. Csak kenyérmorzsával ne etessünk, mert ez nyirkos időben fedél alatt is megsavanyodva, halálos bélhurutot okozhat.
Jól beváltak a kertre néző ablakokra szerelt kis etetők is, melyek vendégeiben a szobából gyönyörködhetünk. Számos mintájuk közül az „alulnyíló ablaketetőt” mutatjuk be, melynek bejárójára a tetőről lecsüngő fél dióval hívjuk fel a madarak figyelmét.
A téli etetés, valamint a fészekodvak nyujtotta éjjeli menedék biztosítása a legjobb módja annak, hogy a cinegéket több más odulakó fajjal együtt ott is megtelepíthessük, ahol azok eddig nem fészkeltek. A téli etetéssel juttathatunk továbbá a cinegék téli tisztogató munkájából oly területeknek is, amelyek valamely okból e madarak nyári megtelepülésére nem alkalmasak, mint például egyes, erdőktől távol eső gyümölcsösök, házak közé ékelt kertek és hasonlók. E madarak ugyanis a téli etető környékén is állandóan rovartáplálék után kutatnak. A fák kérgének, a karóknak, tőkéknek, kerítésoszlopoknak repedéseiből a télire odabúvó rovarokat, azok bábjait és petéit elpusztítva, épp ilyenkor végzik a leghatásosabb munkát. A lepkepeték egy részét ugyan látszólag változatlan állapotban ürítik ki; ámde az ily petékből – gondos vizsgálatok bizonysága szerint – sohasem kel ki hernyó.
Az ember okozta változások a fákon és bokrokon fészkelő madarakat is súlyosan érintették. Erdeink egyre jobban kivetkőznek természetes jellegükből, bokrosaink nagy része kiirtatott, ami pedig élő sövény vagy kerti csoportozat alakjában megmaradt, csak részben felel meg a madár igényeinek. Mert ne higyjük, hogy a madárnak minden bokor jó! Csak ott települ meg, ahol fészke befogadására alkalmas ágcsomó van és ahol földig érő lombozat kelti benne a biztonság érzetét.
E hiányokon úgy segítünk, hogy alul kiritkult bokrosainkat sűrűn tartott bokorgyűrűvel vesszük körül, élősövényeinket kúpalakú átmetszetben neveljük, a túlságosan sűrű ágpamatokat megfelelőleg kiritkítjuk, vagy ezek híján mesterségesen fejlesztünk ágcsomókat.
E téren is Berlepsch vezet, aki a csúcshajtásokat egy-egy rügykoszorú fölött csonkítva, a sugarasan előtörő hajtásokat ismételten visszavágva, ideális tökéletességű ágcsészéket nevelt. Ezzel és mindig többsoros élősövényeinek befelé emelkedő szabásával érte el, hogy mintatelepén oly tömegben fészkel a bokorlakó énekesmadár, aminőt sehol másutt nem találunk.
Legegyszerűbb „madárvédelmi ültetvény” is 3-soros; középen az ágcsomókat tartó „törzsbokrokkal”, kétoldalt alacsonyabb, sűrű „védőbokrozattal”, amelyet időnként tőre metszet, hogy árnyékával a törzsbokrokat ki ne ritkíthassa. Kiváló eredményt ért el a kettős sorban nevelt lucfenyővel is, amelyet vezérhajtásának háromévenként végzett csonkításával kényszerített harántul való terjeszkedésre. Az így keletkező zárt, örökzöld boltozat elsőrendű téli menedéket is nyujt.
Madaraink megtelepítésének mindezeken felül az ivó és fürdő alkalmatosság is fontos eszköze, amely kivált vízben szegény vidékeken messze környék madarát hozzánk csalogatja és a legkedvesebb jelenetekben mutatja be. A medence vize lassan mélyedjen, hogy benne a madár veszély nélkül fürödhessen. A vizet vagy szökő sugárral és túlfolyással frissítjük, vagy nyelőgödörbe bocsátjuk le naponként.
A telepítés módjai után lássuk már most azoknak két legfőbb hátráltatóját is. Egyik a veréb, a másik a macska. A házi és mezei verébtől nemcsak odulakó madaraink szenvednek, amennyiben fészkelő helyüket erőszakkal elfoglalja, hanem a bokorlakó énekesek is, amelyeket civakodó, lármás természetével üldöz el körünkböl. A műodvak röplyukának 28 milliméterre való szűkítésével csak fél eredményig jutunk, mert az ily oduba csak a ritkább kék- és barátcinege fér be, a számánál fogva legfontosabb széncinege már nem. Vagy az odvak számát kell tehát annyira növelnünk, hogy a cinegéknek is jusson belőle, vagy az odvak 1/3 részét kell fák és bokrok közé állított karókra alacsonyra – 1–1 ¼ m-nyire – helyeznünk, ahova a cinege szívesen lemegy, a veréb már ritkán. Ily helyeken a fészekodvakat tavasszal is revideálnunk kell, eltávolítva a szalmából és tollakból magasra halmozott verébfészkeket, de csak akkor; amikor már a 4–5 tojás is bennük van! Ahol seregesen laknak, a téli etetést is zavarják. A nyitott asztalú „ducetetőkbe” ily esetben napraforgó vagy kendermag helyett tökmagot rakunk. Ezt nem kedveli a veréb. Az alulnyíló etetőket pedig fonálkereszttel védjük meg hivatlan vendégeiktől.
Igaz ugyan, hogy a veréb is, kivált a kis mezei veréb, szorgalmas rovarirtó. Elhatalmasodását mégis gátolnunk kell a nála hasznosabb fajok érdekében. Kivételt csak ott tehetünk, ahol a cinegék valamely okból meg nem telepíthetők s így a rovarirtást a verebekre kell bíznunk.
A macska a verébnél is sokkalta veszélyesebb ellensége a madárvilágnak. Nemcsak a földön, bokron, fán fészkelő; hanem az odvakban lakó fajok sincsenek tőle biztonságban. A különálló fákon, magas cölöpökön lévő műodvak még csak megvédhetők előle, tövises gallyak koszorújával vagy lefelé nyitott sodronyfonat-tölcsérrel. A bokorlakók védelme azonban csakis a kóbor macskák erélyes üldözésével és a háznál lévőknek május-június havában zárva tartásával lehetséges. Tömérdek oly park és kert van, amelynek különben alkalmas bokraiban egyedül a macskák miatt nem települ meg a fülemüle és poszáta. Ez, a miénknél melegebb égöv alól hozzánk telepített ragadozó különben mint a legfélelmetesebb gyermekbetegségek terjesztője, az emberi életnek is állandó veszedelme.
Mindenképpen érdekünk tehát, hogy csak a legszükségesebb számban élhessen környezetünkben.
E vázlatos ismertetéshez még csak annyit fűzök, hogy a madárvédelmi mozgalmaknak hivatalos szerve a m. kir. földmívelésügyi minisztérium által fenntartott M. Kir. Madártani Intézet (Budapest, II., Herman Ottó út 15.), amely a propagandát tudományos és népszerű kiadványainak terjesztésével, levélbeli felvilágosításokkal, szakmúzeumában, valamint a vidéken is tartott előadásokkal szolgálja.
| A MADÁRVONULÁS | TARTALOM | MADÁRMENHELYEK |