| A MADARAK VÉDELME | TARTALOM | A SZOBAMADARAK TARTÁSA |
Az emberiség állandó és nagyarányú szaporodása folytonosan fokozódó táplálékszükségletet igényel s ezért mindig újabb és újabb területeket kell a tápláléktermelésbe belevonni. Minden ilyen újabb területnek mívelés alá való vétele, a közlekedés céljára való megnyitása, hontalanná teszi az eladdig ott békességben és harmóniában együttélt állati és növényi társadalom legnagyobb részét. Egyesek alkalmazkodnak a megváltozott viszonyokhoz, így üggyel-bajjal megmaradnak, mások viszont haszonélvezői lesznek az új területnek, amelyeken sokszor oly mennyiségben szaporodnak el, hogy valóságos isten csapásává válnak és súlyosan veszélyeztetik az ember számára megindított tápláléktermelést s irtó hadjáratot kell indítani ellenük. Az újonnan mívelés alá fogott területek őslakosságának legnagyobb része azonban pusztulásra van ítélve.
Azonban nemcsak a létföltételek erőszakos megváltoztatása, hanem egyes fajok folytonos kérlelhetetlen üldözése – akár húsuk, akár dísztollaik miatt – ugyancsak megritkíthatja azok állományát, sőt egyes esetekben már is azok teljes pusztulását, kihalását idézte elő. így például a Dodo, a Mauritius szigetén élt óriásgalamb az emberi kapzsiságnak esett áldozatul, úgyszintén a hajdan millió számban előfordult amerikai vándorgalamb, míg a kócsagot, a paradicsommadarat, a kolibrit a divatőrület fenyegeti végpusztulással.
Ameddig csak kevésbbé feltünő, főleg esztétikai hatást ki nem váltó fajokról van szó, addig csak az illetékes szakemberek búsulnak azon, hogy ismét kipusztult egy faj, de ha föltűnően szép vagy a hagyományok útján a köztudatba került állatfajok vannak veszélyeztetve, mint például Amerikában és nálunk a kócsag, vagy Hollandiában a kanalas és vörös gém, új-Guineában a paradicsommadár stb., akkor a szakemberek vészhírei alapján sokszor a társadalom is megmozdul és követeli ezeknek a pusztuló fajoknak a megmentését. Egyes fajoknál elegendő az, hogy védelem alá helyezik, tiltják lelövését, a madaraknál egyúttal tojásaik, fiókáik elszedését. Igen sok madárfajnál azonban ez az intézkedés egymaga nem tudná a pusztulást megakadályozni, hanem az is szükséges, hogy megfelelő táplálkozási és fészkelési területeket biztosítsanak számukra.
Ez a megfontolás vezetett azután először az úgynevezett „Nemzeti Parkok”, majd ennek folyományaként a „madármenhelyek” – angolul „bird sancturies” (madárszentélyek), németül „Vogelfreistätten” szervezésére. A Nemzeti Parkok is tulajdonképpen madármenhelyek, csak annyiban különböznek ezektől, hogy nemcsak madaraknak nyujtanak menhelyet, hanem a területen előforduló valamennyi élő lénynek (csak ha nagyon károsnak mutatkozik valamelyik, akkor irtják, illetve csökkentik). Sőt nemcsak az élő lények pusztítása van tiltva, hanem a talajalakulatokkal szemben is tilos minden emberi beavatkozás. Így például Amerikában lehetetlen volna a dunántúli Sághegy gyönyörű csonka kúpjának, az egész Kemenesalja jellegzetes alakulatának a lebányászása, vagy a Badacsony csodaszép sziluettjének a megbontása.
Minthogy úgy a Nemzeti Parkok, mint pedig a madármenhelyek létesítése nemcsak érzelmi és etikai, hanem elsősorban pénzkérdés, azért természetesnek kell találnunk, hogy ezt a mozgalmat Amerika karolta föl a legnagyobb és leghathatósabb mértékben. Ott az állam birtokában óriási ősállapotban levő területek voltak, amelyek fölött egyrészt korlátlanul rendelkezett, másrészt jövedelmet is alig hoztak, úgyhogy aránylag könnyű dolog volt azokból Nemzeti Parkokat alkotni. Így a világhíres Yellowstone Nemzeti Park, mely 8678 négyzetkilométer terjedelmű, 1872-ben létesült, 1885-ben követte ezt a 4665 négyzetkilométer terjedelmű Rocky Mountains Park, 1890-ben pedig a 2914 négyzetkilométeres Yosemite Nemzeti Park.
A Nemzeti Parkok létesítése után aztán sor került a madármenhelyek létesítésére is. Ezeket majd alább ismertetem.
Mindez már akkor történt, amikor nálunk csak a pusztában elhangzó kiáltásként jelentkezett egy-egy fölszólalás a pusztulásra, kihalásra ítélt madárvilág érdekében. Pedig a magyar madárvilág is óriási változáson ment keresztül az idők folyamán. A folyamszabályozás és belvízlecsapolás a legkisebb mértékre vetette vissza a hajdani vízi madár-világot, amely jelenleg csak szegényes maradványokban tengődik egyes területeken s ezeken is belátható időn belül fenyegeti őket a többtermelés, a termőföld után való vágyakozás. A természetvédelem első csíráját Csokonai Vitéz Mihály 1790-ben megjelent egyik dialógusában találhatjuk. A bagoly és kócsag beszélgetése közben utóbbi leírja, hogy milyen rettentő mértékben pusztítják Magyarországon a víziszárnyasokat. Az emberek abban látják a hazafiságot, hogy mennél nagyobb gém- vagy darutollcsomót hordoznak a kalapjukon, vagy a süvegükön. Ezért kell kipusztulnia a szegény gémnek és kócsagnak. Az 1880-as évek elején Fényes emelt szót egyik pusztuló természeti emlékünk; az erdélyi havasokban; főleg a Retyezáton élő szakállas saskeselyű érdekében. Az első fontosabb propagandairatot Sajó Sándor írta 1905-ben, Kaán Károly 1909-ben és 1914-ben szintén adott ki propagandafüzeteket; de ezek mellett erélyes kézzel a gyakorlatban is át akarta vinni a természetvédelmet, de ebben az időközben kitört világháború megakadályozta.
Úgy látszott, hogy a világháború, majd az összeomlás és forradalom okozta zűrzavar miatt hosszú időre el kell temetni a magyar természetvédelmi törekvéseket; de a sors kedvezése folytán a porba sujtott remények nemcsak újra éledtek, de váratlan örömteljes meglepetésként „a kócsagok hajdani és jelenlegi fészkelőtelepei” című, német nyelven is megjelent dolgozatom visszhangjaként sok száz holland forintnyi külföldi pénzadomány érkezett az utolsó magyar kócsagtelep védelmére. Drijver János, az Amsterdam székhellyel működő hollandi madárvédelmi társaság titkárának nagyarányú propagandája alapján indult meg az a mozgalom, amelyhez azután Warga Kálmán egyik ujságunkban kiadott felhívása alapján a magyar közönség is csatlakozott élükön vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzó úr Ő Főméltósága nagyobb összegű adományával, úgyhogy 1922-ben a reménytelenül sivár bel- és külpolitikai állapotok közepette megtehettem azt, amit még a legboldogabb békeesztendőkben se remélhettem, hogy állandó kócsagőrt alkalmaztam a kisbalatoni utolsó magyar kócsagtelepen:
Azóta úgy a kül- mint a belföldi adományok kifogytak, de a kócsagőr most is teljesíti hivatását, mert a magy. kir. földmívelésügyi minisztérium mindenkori vezetője a kérdés fontosságának elismerésében évenként bizonyos összeget áldoz a magyar madármenhelyek őrzési költségére.
A kisbalatoni kócsagtelepen kívül állami őrzés alatt van még Ürbőpuszta, ahol különböző gázlómadarak részesülnek védelemben.
Sajnos; mind a két állami védterületen lecsapolási munkálatok folynak, amelyek vége és eredménye egyelőre még beláthatatlan.
Igen örvendetes jelenség, hogy az állami őrzés nyomán magán madármenhelyek is keletkeztek. Így Frigyes királyi herceg Ő Fensége sátorhelyi uradalmában évek óta védelem alatt áll a réti sas és fekete gólya, ugyanez a helyzet a kalocsai érseki uradalomban és báttaszéki alapítványi erdőkben. Mint nagy reményekre jogosító kezdeményezést a kunszentmiklósi vadásztársaság határozatát kell kiemelni: megtiltotta területén a rendkívül hasznos és Magyarország egyik híres madártani specialitásának, a kékvércsének a lövöldözését, amely eddigelé szinte céltáblául szolgált a kezdő és vasárnapi puskások lövőgyakorlatainak.
Mindezek alapján örömmel meg kell állapítani, hogy a madármenhelyek létesítésének annyira kívánatos és szükséges folyamata már nálunk is megindult, de éppen olyan élénk sajnálattal kell megállapítani azt is, hogy mindezideig Magyarországon nincsen egyetlenegy olyan terület, amely megfelelne az igazi „madármenhely” fogalmának. Az említett területek bármelyikében a védelmet máról holnapra meg lehet szüntetni, mindegyikben oly munkálatokat lehet kezdeményezni és végrehajtani; amelyek teljesen megváltoztathatják eddigi természetrajzukat, úgyhogy az ott lakó ritka és érdekes madárvilág máról holnapra földönfutóvá válhatik.
A külföldön ezzel szemben vannak már régen és sok helyen ismert igazi végleges madármenhelyek, amelyek legfeljebb elemi csapásoktól szenvedhetnek, de az emberi beavatkozástól véglegesen mentesek, mert részben államtulajdont alkotnak, melyet a törvény véd, részben madár vagy természetvédelmi társaságok magántulajdonát alkotják s így fönnmaradásuk biztosítva van.
Az alábbiakban egész röviden ismertetem a különböző államokban létesített madármenhelyeket.
A madármenhelyek létesítését célzó mozgalom az Északamerikai Egyesült-Államokban érte el a legnagyobb eredményeket. A mozgalmat az amerikai kócsagpusztítás indította meg. A divatirányító tényezők a vízimadarak, főleg a kócsag gyönyörű dísztollainak viselését tették kötelezővé a hölgyvilág számára s így ezeknek a tollaknak a beszerzése jó jövedelmi forrás lett, úgyhogy igen sokan erre az üzletre vetették magukat, s nehány esztendő folyamán óriási mértékben apasztották, helyenként teljesen kipusztították a hajdan jelentékeny kócsagállományt. Egyes helyeken ugyan őriztették a kócsagokat, de a dísztollvadászok több ízben az őröket is meggyilkolták, csakhogy hozzájussanak a drágán értékesíthető tollakhoz.
Ezek a jelenségek rendkívül fölháborították az amerikai közönséget, úgyhogy valósággal a közvélemény nyomására indult meg a madármenhelyek létesítésére vonatkozó mozgalom. Roosevelt elnök 1903-ban kezdte meg az állami területeken a madármenhelyek létesítését. 1928 végéig kb. 70 állami madármenhelyet rendeztek be az Egyesült-Államokban, amelyek területe 2 és 40.000 kat. hold között váltakozik. Ezeken a madármenhelyeken főleg vadrécék, vadludak, gödények, kárókatonák és batlák részesülnek védelemben.
Az állam mellett a hatalmas taglétszámmal bíró és rendkívül gazdag és agilis „Audubon Society” is tart fenn 40 madármenhelyet, amelyeken kócsagot, különböző gémfajokat, batlákat, sirályokat, cséreket stb. részesítenek védelemben. A legjelentékenyebb ilyen védterület vagy menhely a „Rainey Wild-Life Sanctuary” Louisiana államban, amely 40 négyszögmérföld területű. Itt folytonosan cirkálnak az őrzőjáratok, hogy a zavaró elemeket távoltartsák, azonkívül mesterségesen tenyésztik a védett madárfajok táplálékát s rendszeresen etetik őket. Ezen a területen 131 madárfaj él s egyesek 20.000-es csapatokban telelnek.
A vízimadártelepek mellett vannak apró madarak számára fönntartott területek, amelyek túlnyomóan emberi települések közelében létesültek, hogy ott a lakosság a madárvédelmet elsajátíthassa. Ezekben mesterséges fészekodvakat és téli madáretetőket helyeznek ki, madáritatókat rendeznek be, ahol a védett madarak tehát minden életszükségleteiket megtalálják. A legnevezetesebb ilyen védterület a „Roosevelt Memorial” New-York mellett, Roosevelt síremléke közelében. Mindezeken fölül az állam legújabban a vadászat céljaira szolgáló állatok részére is fölállított ily menhelyeket, ahol minden állat, tehát a madár is védve van. Kétségtelen, hogy az Egyesült-Államok a 70 állami, 40 Audubon-társulati és számos magánberendezésű madármenhely számát tekintve vezetnek ezen a téren, különösen, ha tekintetbe vesszük azt, hogy ezeken kívül még 19 Nemzeti Parkban és 32 Nemzeti Védterületen is menedéket találnak a madarak, mert ezekben az ott lakó állatok bárminő pusztítása tiltva van.
A hatalmas terjedelmű Egyesült-Államok mellett egyik legkisebb ország az, amelyben a legnagyobb sikereket érte el a madármenhelyek létesítésére indított mozgalom, s ez Hollandia, ahol már szintén elég korán fogtak hozzá a pusztuló természeti emlékek megmentéséhez.
A legjelentékenyebb ilyen madármenhely az úgynevezett „Naardermeer”, amely 1400 hold terjedelmű és sok kanalas- és vörösgémnek, nádicinegének és tücsökmadárnak, több nádiposzátának a tanyája. Nagyjában emlékeztet a magyarországi híres velencei tóra. Ezt már 1906-ban vette tulajdonába a Németalföldi Természetvédelmi Egyesület.
A „Voorne’s Duin” kb. 1500 holdas gyönyörű fövény – „Düne” – és füves – „puszta” – terület, ahol gulipán, borzas cankó, dankasirály, folyami és törpe csér és bütykös ásólúd talál menedéket. A terület ajándékozás útján jutott az Egyesület birtokába.
Ezeken kívül még kb. 15 madármenhely van Hollandiában, főleg Texel-szigeten, amelyeken cankók, bibicek, godák, sirályok, lilék stb. részesülnek védelemben. Hogy milyen nagyszerű eredményekkel jár ez a nagyfokú védelem, azt személyesen is tapasztalhattam Texel-szigetén, ahol a védterületet átszelő utak mentén az egyébként óvatos és vad vízimadarak rá se hederítettek a járókelőkre, kerékpárosokra és autókra. Az egyik töltésen végigvezető műuton volt a borzas vagy pajzsos cankók küzdő tanyája. Körülbelül egy óráig figyeltem őket 50 lépésnyi távolságból, miközben legalább 5 percenként autó száguldott végig az úton. A cankók oldalt kitértek s a következő pillanatban már újra leszállottak a küzdőtérre a folytatták bohókás lovagtornájukat, mintha mi sem történt volna.
Németországban is igen jelentős madármenhelyek vannak az északtengeri szigeteken. A legszebb és legjelentékenyebb ilyen terület az úgynevezett „Memmert”, amely 1907 óta áll védelem alatt. A védelem eredménye valóban csodálatos volt. 1907-ben még csak 1000 vízimadár fészkelt itt – főleg sirályok és csérek – 1923-ban pedig már közel 10.000 fészkelő párra emelkedett az állomány. Hasonló méretekben emelkedett a fészkelő párok száma Mellum, Trischen és Norderoog állomásokon, minek következtében pl. az ezüstsirály állománya az 1906. évi 5000 párról 17.000 párra emelkedett 1923-ig. Németországban ezek a menhelyek részben az állam, részben magánosok tulajdonában vannak. Utóbbiak főleg bérletek, melyek úgy keletkeztek, hogy régebben ezeket a madártelepeket bérbeadták a tojás hasznosítása végett. Magától értetődik, hogy a bérlő igyekezett lehetőleg kizsákmányolni a területet s azon volt, hogy minél több tojást elszedjen eladás végett, ami ennek a madárvilágnak a rohamos pusztulását vonta maga után. Így pl. Borkum-szigetén 1869-ben még 7000 sirálypár fészkelt, 1907-ben pedig már csak 2000. A madárvédelmi Egyesületek aztán kibérelték ezeket a fészkelő területeket, persze hasznosítás és tojásszedés nélkül, minek következtében aztán az állomány örvendetesen megnövekedett.
Angliában is jelentős mozgalom indult meg a madármenhelyek szervezése terén, így pl. London nagy parkjai, élükön a Hyde-parkkal kimondott védterületek, amelyek rendszeres őrizet és megfigyelés alatt állanak. Már 1895-ben alakult „az ország természeti szépségeit védő nemzeti egyesület”, amelynek jelenleg már 120 védterülete van. Magánemberek is nagyon fölkarolják az ügyet, azonkívül van 18 olyan grófság, amely egyes területeket madármenhelyeknek minősített s ebből a szempontból kivonta azokat a tulajdonosok szabad rendelkezése alól, úgyhogy ezek tartoznak tűrni az őrzést és maguk is alá vannak vetve a madarak őrzésére vonatkozó rendelkezéseknek.
Állami tulajdonban levő madármenhely azonban Angliában sincs még.
Svájc is azok közé az országok közé tartozik, ahol a madármenhelyek ügyét igen lelkesen fölkarolták. Igen sok itt a madármenhely, de többnyire csak kisebbméretű. A legfontosabb a sempachi és kaltenbrunneri.
Európa egyéb országaiban a mozgalom még kevés tért hódított, pedig már Ausztráliában és Dél-Afrikában is jelentékeny érdeklődés fordul a madármenhelyek létesítése felé, Canada meg szinte versenyez az Egyesült-Államokkal abban, hogy minél több madármenhelyet létesítsen.
Magyarországon eddig még állami madármenhely nincsen, csak magánterületek vannak, ahol államilag fizetett őrök vannak alkalmazva a madárpusztítás megakadályozására. A legfontosabb terület a Kisbalaton, ahol 1922 óta kócsagőr van alkalmazva. Járandóságát kezdetben „A kócsagok hajdani és jelenlegi elterjedése” című, német nyelven is megjelent értekezésem visszhangjaként Drijver gyüjtése révén befolyt németalföldi pénzadományokból fedeztem. Miután ezek, valamint a jóval kisebb méretű belföldi adományok is elfogytak, a m. kir. földmívelésügyi minisztérium nyujtott segítséget, úgyhogy a kócsagőr alkalmazása belátható ideig biztosítva van: A kócsagállomány kezdetben örvendetesen gyarapodott, úgyhogy a kezdeti 10 párról fölment egészen 24 párig, majd újra alábbszállott s jelenleg újra csak 10 pár fészkel. A többi gém-féle állománya azonban lényegesen emelkedett.
A második államilag őrzött madármenhely a pestmegyei Ürbő puszta, régtől fogva híres vízimadár fészkelő tanya, amelyről már Bél Mátyás hírneves tudósunk azt írta az 1740-es években, hogy miriádszámra megy az a vízimadártojás, melyet innen a 40 napos bőjt idején Budára hoznak. Ezt a szokást a lakosság, sajnos, a legutóbbi időkig megtartotta s a „tikmonyázás”, a tavaszi bibictojásszedés oly méreteket öltött, hogy egy-egy tavaszon 15.000 tojást is szállított Budapestre valamelyik élelmesebb „tikmonyázó”. Jelenleg az ott működő madárőr a tojásszedést szinte teljesen megszüntette s a lakosság is lassan megszokja az új rendet, hogy a vadmadártojás nem közpréda. Ily módon az ott fészkelő gázlók, főleg bibic, cankó, nagy goda és széki csér, továbbá kis és törpe vízi csibe, kormos és fehérszárnyú szerkő, további fönnmaradása biztosítva volna, de úgy itt, mint a Kisbalatonon a többtermelés érdekében megkezdődtek a vízlecsapolások, amelyek az eddigi nádas mocsarakat, csuhus turjányokat, jószágjárásokat és legelőket gyökeresen átalakítják s ezzel hontalanná teszik az eladdig ott élő őslakosságot s új telepeseknek nyujtanak tanyát. Ürbő pusztán az 1928 év folyamán végzett vízlecsapolás még nem járt teljes eredménnyel, de a végpusztulás előreláthatólag már csak rövid néhány esztendő kérdése. A Kisbalaton sorsa még nincs eldöntve. Még van remény rá, hogy meg lehet menteni.
A két államilag őrzött madármenhely mellett vannak aztán szépszámmal magán védterületek. Ide tartozik elsősorban Frigyes királyi herceg ő Fensége sátorhelyi uradalma Mohács vidékén, ahol szigorú kíméletben részesülnek a pusztuló réti sas, valamint a dunai ligetek jellegzetes őslakója, a fekete gólya. Ugyanezek a fajok részesülnek védelemben a báttaszéki vallásalapítványi uradalomban, valamint a kalocsai érsekség dunamenti erdeiben. Bócsa községben a gulipán és gólyatöcs Egy-egy kisebb telepe részesül védelemben egy ott lakó kisgazda részéről s a kúnszentmiklósi vadásztársaság elhatározta, hogy a területén lévő leshegyi kékvércse-telepet védelem alá helyezi és az ott lakó csősszel őrizteti.
A madármenhelyek létesítésének nemes eszméje láthatólag hazánkban is mindinkább tért hódít s remélhető, hogy a példaadás hatása alatt majd mindinkább szaporodik a magán védterületek száma. Lassanként majd megindul a lelkek átalakulása is, úgyhogy a káros madarak közül is csak azokat irtják majd, amelyek állományát az irtás nem veszélyezteti, ellenben kíméletben részesülnek azok a fajok, amelyek bár életmódjuk alapján károsak, de csekély számuknál fogva legfeljebb csak alkalmi károkat és bosszúságokat tudnak okozni, országos szempontból azonban a kár tekintetében jelentéktelenek. Ez az egyénileg gyakorolt védelem azonban nem elegendő bizonyos fajok pusztulásának a megakadályozására. Ehhez szükséges a „madármenhely”, a kizárólag az ember számára termelő „kultúrsivatagok” között néhány oázis, amelyeken megmarad a természet a maga őseredeti állapotában, mert csak úgy biztosíthatja az ott lakó szervezetek fönmaradását.
| A MADARAK VÉDELME | TARTALOM | A SZOBAMADARAK TARTÁSA |