| MADÁRMENHELYEK | TARTALOM | FOSSZILIS ÉS KIHALT MADARAK |
Bár tagadhatatlan, hogy a madár a legszebb és a leghasznosabb kint a szabadban: a Természetben, hol csapongó röptében és gondtalan ugrándozásában nem gátolja a szoba négy fala vagy bár aranyos, de szűkre szabott kalitkája. Azért mégis sokan vannak, akik madaraik énekében és viselkedésében állandóan szeretnek gyönyörködni a hogy ezt megtehessék, fogságban tartják őket, ahol figyelmes és aprólékos gonddal foglalkoznak velük, gondoskodnak kényelmükről és boldogan becézgetik.
De hát, kérdezik sokan, van-e egyáltalán jogosultsága a madarak fogságban tartásának, hiszen javarészt a leghasznosabb énekesmadarakat szokták kalitkában tartani, melyek közül az úgynevezett „lágyeleségűek” úgyszólván majdnem kizárólag rovarokkal táplálkoznak a szabadban a ezek valamennyien a törvényesen védett fajok sorába tartoznak? Kegyetlenség-e az erdők, mezők és kertek független lényeit legdrágább kincsüktől: szabadságuktól megfosztva szűk kalitkákban szobafogságra kárhoztatni?
Az első kérdésre nehéz a felelet. A magyar madárvédelmi törvény nem szól a szobamadarakról, de az eddigi szokás alapján komoly madárbarátok a hatósági engedélyt megkapták a szükséges madarak befogására.
A második kérdésre határozott nemmel kell felelnem, – de csak abban az esetben, ha igazi madárkedvelőről van szó. A cél és ok nélküli, illetve időleges és alkalomszerű madártartás, mikor a foglyul ejtett madár vagy a fészkéből kiszedett tehetetlen és fejletlen fióka csak átmeneti játékszerül szolgál, hogy azután rövid idő alatt elpusztuljon: föltétlenül elítélendő. Az ilyen madártartást valóban kegyetlenségnek kell minősíteni.
Ha azonban a fogságba jutó madár melegszívű természetbarát kezeibe kerül, ki azzal szeretettel és hozzáértéssel bánik, alkalmas helyen és módon tartja, megfelelő eledellel táplálja és figyelmes körültekintéssel gondozza: – akkor viszont igazán csak túlzott skrupulózitás volna ezt a benső vonzalomból fakadó cselekményt kegyetlenségnek minősíteni.
A fogságban tartott madár különben viselkedésével és hangulatával maga cáfolja meg a madártartás ellenzőinek érveléseit. A helyesen tartott madár jól érzi magát kalitkájában, és ezt a jóérzését százféleképpen is kifejezésre juttatja: – fürge ugrándozásával, vidám énekével, a gondozójához való megható ragaszkodásának számtalan jeleivel. Számos példa volt már arra is, hogy a madár gazdája vissza akarván adni foglyának szabadságát: kiengedte azt kalitkájából, de a szabadon bocsátott madár újra meg újra visszatért gazdájához, sőt – egyenest a kalitkájába röppent vissza!
A madártartás általános ellenzőinek azt az érvelését se lehet elfogadni, hogy a szobamadártartás lényeges pusztulást idéz elő a hasznos madarak állományában. Hennicke szerint ugyanis már a régi búvárok, mint például Brehm és Liebe azt tapasztalták, hogy a szabadon élő madarak között a hímek jelentős számbeli túlsúlyban vannak a nőstényekkel szemben. Ennek folytán nem minden hím juthat párhoz, és éppen ez a körülmény idézi elő azokat a heves harcokat, melyeket a hímek a nőstények birtokáért folytatnak. És mivel a madárkedvelők énekük miatt éppen a hímeket tartják fogságban: úgyszólván önkénytelenül is hozzájárulnak a szabadon élő hímek és nőstények számarányának üdvös korrigálásához, miáltal közvetve a nőstények zavartalanabb kotlását és így a madárállomány szaporodását is előidézik. Igen sok madár a fogságban lelkiismeretes ápolás mellett szaporodik is, úgyhogy hovatovább azok fogása fölöslegessé válik.
A madártartás megengedhetősége mellett szól még az a körülmény is, hogy a madárkedvelők a fogságban tartott madarak szokásait közvetlenül megismerve: azok életjelenségeinek vonzó megnyilvánulásait a szabadban is figyelemmel kísérik, s azokat mindenképpen megszeretve: madárvédelem ügyének lelkes szószólóivá válnak.
A következőkben rövid vonásokban ismertetni fogom azokat a gyakorlati útmutatásokat és szakszerű tanácsokat, melyeket az öregen fogott madarak beszoktatása, a fiatalon szedett madarak felnevelése, a szobamadarak élelmezése, elhelyezése, ápolása, tenyésztése, végül a beteg madár felismerése körül a kezdő madárkedvelőknek ismerniök kell.
Az öregen befogott madarat faja szerint megfelelő kalitkában, egyedül kell elhelyezni. A madár a legtöbb esetben szabadulni igyekszik fogságából és a kalitka mellső rácsozatának, esetleg tetejének ugrálgatva: csőrtövét, sőt fejét, szárnyát és farkát is odaverdesi, miáltal állát és homlokát összevérzi, és rongálja. Hogy ezt elkerüljük, a madár szárnyvégeit erősebb cérnával összekötjük, a kalitkát pedig áttetsző zöld vagy világos kelmével letakarjuk, olykép, hogy azon a madár ne lásson keresztül, de a kalitka belseje azért ne legyen túlsötét. A kalitkában csak két ugrópálca legyen, a csészékben pedig beadjuk a vizet és eleséget. Ezután megfigyelés alá vesszük madarunkat. Megtörténik, hogy a kiéhezett madárnak az eleség láttára megjön az étvágya, és magától is enni kezd. Ez a jobbik eset. Megtörténik azonban, hogy a madár hozzá sem nyúl az eleséghez, sőt a vízhez sem. Ekkor mesterséges beavatkozáshoz kell folyamodni; a madarat tömni kell! A madarat a kalitkából kifogva, óvatos és könnyed, de azért határozott és biztos tartással a balkezünkbe vesszük, olymódon, hogy miközben háta tenyerünket éri, ujjainkkal csak gyengéden körülhatárolva fogjuk át a testét, nyakát pedig a mutató- és hüvelykujjunk által a kívánt szorosságban alkotott gyűrűben könnyedén rögzítjük, anélkül, hogy teste bármely pontjára is nyomást gyakorolnánk. A hüvelyk- és mutatóujjunk által alkotott gyűrű biztonsági zár gyanánt szolgál, mely nélkül a madár egyetlenegy erősebb szökkenés által képes kezünkből kisiklani. Ennek a biztos fogásnak, illetve kézbentartási módnak a begyakorlása fontos, mert a madár kézbevételének szükségessége sokszor felmerül. Arra igen vigyázzunk, hogy a madarat farkánál, szárnyánál, vagy lábánál meg ne ragadjuk, mert farka kiszakadhat, szárnya megrándulhat, lába kificamodhat igen könnyen. Már most a tömés úgy történik, hogy a kézben tartott madár csőrét jobbkezünk hüvelyk- és mutatóujja közé véve: hüvelykünk körmét gyöngéden a két káva közé tolva; a mutatóujj segélyével felnyitjuk a csőrt, majd az ilymódon felnyitott csőrt a madarat tartó balkezünk hüvelyk- és mutatóujjába vesszük át, – és ekkor felszabadult jobbkezünkbe vékony kis pincettát véve: annak segélyével az eledelt a madár csőrébe, illetve torkába toljuk, és ezt a műveletet többször is megismételjük. Megtörténik, hogy amint elengedjük a madár csőrét, az kirázza és visszaökrendi torkából az eledelt. Ilyenkor türelmesen addig ismételjük a műveletet, míg a madár végre is lenyeli a táplálékot. Az ivásra már könnyebben rávehetjük, csőrét rövid időközönként vízbe mártva. Ha madarunk időközben már szomjassá vált, gyors eredményre juthatunk vele, ha csőrét a vékony sugárban folyó vízvezeték csapja mellé tartjuk; ilyenkor csőrével maga fog a vízsugár felé nyúlni, és apró kortyokban csakhamar inni kezd. A tömést naponta 6–8-szor ismételjük meg, és addig folytatjuk, míg madarunk magától nem kezdi meg az evést, melyet ha elértünk, nyert ügyünk van. Ekkor levesszük a kalit takaróját, és néhány nap mulva, ha a madár már nyugodtabban viselkedik, szárnyai végéről is levesszük a kötést. Gyöngéd bánásmód mellett sokszor az öregen befogott madár is teljesen megszelidül, és egész bizalmassá válik. A magevők: pintyfélék és sármányok, továbbá a cinkék tömése körülményesebb, mint a lágyeledelűeké, de megjegyzem, hogy én ezek tömésénél is hangyatojást és vagdalt lisztférget szoktam használni, és a legtöbbször eredményesen. Ha az öregen befogott magevő madarat hasonfajúak társaskalitkájába helyezzük: a többiek példáját látva, a legtöbbször önként fog az evéshez. Ha lágyeledelű madarak, nevezetesen poszáta- és rigófélék május második felében, tehát a nőstények kotlása idejében lesznek befogva, beetetési fáradságunk a legtöbbször kárbavész, és a madár elpusztul. Ilyenkor kísérletezés helyett legcélszerűbb szabadonbocsátani a madarat.
A fészekből szedett madárfiókák fölnevelése sokszor igen könnyű, de sokszor elég nehéz feladat. Mindenekelőtt lelkes szeretet és odaadó türelem kell hozzá. Felnevelés végett legcélszerűbb olyankor szedni ki őket a fészekből, mikor szárnyacskáik még csak tokosak, vagy mikor az evezőtollaik még csak bontakozni kezdenek, tehát addig, míg csőrük tátogatása mellett sipákoló hangon még maguk kérik az eledelt, vagyis 7–10 napos korukban. Mert később a már tollas fiókák fejlődésük fokán odáig jutottak, hogy megkülönböztetik az eledelt hozó szülőket, és ha más közeledik hozzájuk, szorosan egymáshoz simulva lelapulnak, sőt esetleg kiugrálnak a fészekből, de az ember által nyujtott eledelt már nem fogadják el. Az ilyen korú fiókákat azután már csak erőszakos tömés útján lehet felnevelni, ami bizony kissé körülményesebb feladat, melyre csak az a madárkedvelő vállalkozzon, kinek könnyű, ügyes és gyakorlott keze van a művelet végrehajtásához, különben másvilágra neveli őket. A körülbelül egyhetes fiókákat fészkestől együtt kisebb ládikában helyezzük el, hol éjszakára kis laza vatta takaróval könnyedén letakarjuk őket, és a ládikára rátesszük annak kilyuggatott tetejét is, hogy egyenletes melegben és sötétben legyenek. Ha nincs meg az eredeti fészek, akkor megfelelő dobozban szénából mélyítünk számukra nyughelyet. A fiókákat eleinte ötpercenként, negyedóránként, később félóránként, óránként etetjük meg. Az etetés úgy történik, hogy leemeljük a ládika tetejét és a vattakarót és azután valami cirpegő madárhangot utánozva; a ládikát az etetőpincettával kissé megkopogtatjuk, mire a fiókák ugyancsak kérő hangon szólva és eltátott csőrrel várják az eledelt, melyet pincettával; esetleg valami nem bökősre hegyezett pálcikával, ecsettel vagy tollcsévével helyezünk a csőrükbe. Ezt 4–5-ször megismételjük, és ha a végén a fiókáknál nehezen menne a nyelés, akkor a pincettával óvatosan a nyelőcsőbe toljuk az eledelt. A gyors emésztés után kiadott ürüléket a fészek pereméről mindig eltávolítjuk, és ügyeljünk, hogy a fészek tisztán maradjon. Mikor a fiókák jól kitollasodnak, szép lassan önállóakká válnak, és maguktól kezdenek táplálkozni. Ekkor kivesszük őket a fészkesládákból és a társaskalitkába vagy egyes kalitkába helyezzük őket, hol csakhamar kiülnek az ugrópálcákra, de azért önálló táplálkozásuk első napjaiban még gyakran kéregetik az eledelt. A lágyeledelű, illetve rovarevő madarak fiókáit legjobb friss hangyatojással felnevelni, naponta 4–5 apróbb lisztféreg hozzáadásával; de közbe-közbe adhatunk nekik legyeket, kis tejbe áztatott zsemlyét, fehér sajtot, kevés vagdalt nyers húst is. A magevő madarak fiókáit keményre főtt tojás és száraz kétszersült összevegyített reszelékével nevelhetjük fel, de közbe-közbe nekik is adhatunk az előbb említett tápanyagokból. A kifejlett fiókák közül a hímek körülbelül 6 hetes korukban vagy már előbb is halkan hangicsálni kezdenek. Tapasztalt madárkedvelők, Csörgey Titusz szerint, a fióka barátposzáták tollasodó búbjából kihúznak néhány tollat, mire a hímeknél az újra növő fejtollak már feketék lesznek, és így már az őszi vedlés előtt megismerik a fiókák nemét. A felserdült fiókákból a legerősebbeknek igérkező hímeket szobamadarakul megtartjuk, a többit pedig a nőstényekkel együtt lehetőleg a költés helyén még a nyár végén szabadonbocsátjuk, hogy társaikkal együtt elvonulhassanak.
A fiókák felnevelését sokan az öreg madarakra bízzák, oly módon, hogy vagy mindkét szülőt vagy legalább is az egyiket elfogják, és a fiókákkal együtt otthon kalitkába helyezik, mely esetben az öreg madár a nyujtott tápanyaggal a fogságban felneveli fiókáit; – vagy pedig a fiókákat a fészekkel együtt megfelelő kalitba helyezve: kint hagyják őket az erdőben vagy a kertben, mikor is a szülők a kalitka rácsain keresztül fogják tovább etetni és felnevelni fiaikat.
A madarak tápláléka, illetve a szobamadarak élelmezése úgyszólván fajok szerint, de általában családok szerint különféle. A két főcsoportot a lágyeledelű és a magevő madarak eledele alkotja. A lágyeledelű madarak főtápláléka a friss hangyatojás és a lisztféreg. Vegyes eledelük az úgynevezett „rigókeverék”, mely reszelt sárgarépából, főtt és reszelt marhaszívből, zsemlyemorzsából, szárított hangyatojásból és vagdalt lisztféregből áll. A reszelt répát könnyedén kifacsarjuk, hogy ne legyen túlnedves, mert úgy könnyen bélhurutot kapnak tőle a madarak. Ezt a rigókeveréket a fülemilék is igen kedvelik. A poszáták szeretik a tojáskenyér, tojáskalács, sárgarépa, különféle bogyók és édes gyümölcsök keverékét, melyhez változatosságból még tejsajt (összement tej túrójából készült sajt), zúzott kendermag, vagdalt sovány hús, reszelt főtt tojás is járulhat. A magevő madarak főtápláléka az úgynevezett „kanári-eledel”, mely repce, fénymag, hántolt zab és köles keveréke. Adhatunk nekik ezenkívül salátalevelet, gyermekláncfű-levelet, „madárfüvet” vagyis csillaghúrt, és az útifű érett magvas termését; továbbá reszelt főtt tojást, tejbe mártott kiflit, főtt sárgarépát, piskótát, fügét és szépiacsontot, mely utóbbi főleg a csontképződést segíti elő. A cinegék igen szeretik a napraforgó- és tökmagot, diót, mákot, kendermagot, sajtot, továbbá a faggyút, hájat, szalonnát. De ezenkívül majdnem minden madárfajnak megvan a maga különösen kedvelt eledele; így például többek között a stiglic a bogáncsmagot, a csíz az égermagot, a zsezse a nyírmagot, a süvöltő a fagyalt és juharmagot, a meggyvágó pedig a prunuszbogyót és celtiszbogyót szereti a legjobban.
A madarak elhelyezése rendszerint kalitkában, mégpedig egyes- vagy társaskalitkában, továbbá madárszobában és madárházban történik. Az utóbbi kettő igen költséges és így annak berendezését és fenntartását csak a gazdagabb emberek engedhetik meg maguknak. A kalitkák méretei a bennük tartandó madarak nagyságához és mozgásához vannak szabva, és a kívánalmakhoz alkalmazkodik formájuk vagy berendezésük is.
Igy például a fülemile és poszáták kalitkájának teteje és két oldala zöldszínű vászonnal van bevonva, azért, mert ezek a madarak mint éjjeli vonulók: a költözés idejében nyugtalanul viselkednek éjjelenként, ugrópálcájukról a vonulási ösztön hatása alatt a levegőbe szökkennek és ha kalitkájuk fedele nem vászonból, hanem drótból volna: fejüket összeverve, elpusztulnának. A pacsirta kalitkája alacsony, de hosszú, hogy kissé szaladgálhasson is benne. A fürj kalitkája kettős házikó, melynek favázas belső fülkéje sötétebb, drótvázas előtere ellenben világosabb; rendszerint a sötétebb belső rekeszben tartózkodik, hol akárcsak mint a vetésben: megbúvik és főleg csak pittypalattyolni jön ki az előtérbe. A papagájok kalitkája többnyire kupolaalakú, hatalmas rézalkotmány, melynek erős és vastag drótjain csőrük és lábuk segélyével ügyesen le-fölkúsznak. A röpkalitok nagyobb méretű kalitkák, melyek a társaságban elhelyezett madarak részére szabadabb mozgási lehetőséget nyujtanak.
A kalitkáknak célszerűeknek és könnyen tisztíthatóknak kell lenniök és emellett lehetőleg olyan beosztásúaknak, hogy a madár eledelét és homokját ne szórhassa ki belőlük. A kalitkák tartozékai: az eledelcsészék, a fürdőkád és az ugrópálcák.
A szobamadarak egészsége, hangulata, kedélye és külső kinézése, általában véve egész értéke azok gondozásától és ápolásától függ. Ha madarunkat figyelmes és gyöngéd bánásmóddal kezeljük, úgy végtelenül megszelídül és rendkívül bizalmassá válik. Ha sokat és behatóan foglalkozunk vele: szinte megérti szavunkat, megérzi óhajunkat és kitalálja szándékunkat. Figyelmünket és fáradságunkat vidámságával és csengő dalával viszonozza. Hogy tehát madarunk mindig élénk és mindig egészséges maradjon, gondunk legyen rá, hogy kalitkája mindig tiszta, eledele mindig megfelelő és ivóvize mindig friss legyen. Ivó- és fürdővize ne legyen túlhideg, mert attól könnyen meghűl és tollait ilyenkor a vedlési időszakon kívül is hullatni kezdi és énekével is elhallgat. Ne tartsuk madarunkat párás, gőzös vagy füstös helyiségben és ne állítsuk kalitkáját a légvonatba, mert megfázik és bereked és tiszta hangját hosszú időre elveszti. Kalitkáját lehetőleg arcmagasságban helyezzük el és ne magasabban, mert így járásunk-kelésünket könnyebben megszokja és közeledésünk nem fogja nyugtalanítani. Gondunk legyen rá, hogy kalitkája ne legyen mindig árnyas helyen, hogy naponta egy kis napfürdőben is részesüljön. Homokját gyakran meg kell újítani és mindennap ki kell szitálni. A beálló vedlést naponta langyos fürdővíz nyujtásával segíthetjük elő és vedlés idején erősítő tápanyagot, így például tojásételt nyujtsunk neki. Költöző madarunk kalitkáját a tavaszi és őszi vonulási időben éjjelre sötét kendővel terítsük le, hogy nyugalmát ezáltal biztosítsuk. Három-négyhavonként vizsgáljuk meg a madár karmait s ha azok oly hosszúra nőttek, hogy az ugrópálcán való forgolódásában akadályozzák, azok hegyét kis ollóval óvatosan vágjuk le. Vigyázzunk, hogy madarunkat ne lepje meg a madáratka (Dermanyssus avium), vagy ha ez a veszedelmes és szapora parazita befészkelte volna magát a kalitkába: azt egyik nap jól ki kell forrázni, az ugrópálcákat elégetni és újakkal helyettesíteni; következő nap pedig a kalitka minden részét benzinnel bőven beecseteljük és csak harmadnap eresszük vissza madarunkat. A madarat ideiglenesen másik kalitba helyezzük és közben óvatosan, langyos, szappanos vizfürdőnek vetjük alá, vigyázva, hogy orrát, szemét, fülét ne érje a víz; vatta közt való megszárítás után tollait rovarporral fújjuk be, ismét vigyázva, hogy előbb említett részeit ne érje a por.
Ha madarainkat tenyészteni is akarjuk, akkor a párosítás, költés és fiókanevelés ideje alatt kétszeres figyelmet kell rájuk szentelnünk. A tenyészkalitkát föl kell szerelnünk fészkelőfülkével és fészekanyaggal, vigyáznunk kell a tojásokra, nehogy azok a fészkestársak között fölmerülő kergetőzés folytán tönkremenjenek. Kísérjük figyelemmel, hogy rendesen megy-e a kotlás, illetve, hogy a kikelt fiókákat szülőik kellően táplálják-e? Vagy hogy nem-e kell az etetésben segédkeznünk? Gondoskodjunk bőséges és kellő táplálékról. A felserdült és kifejlődött fiókákat pedig a kellő időben az öregektől válasszuk el, a már fölöslegessé vált fészekanyagot égessük el, a tenyészkalitkát pedig a paraziták megsemmisítése végett alaposan forrázzuk keresztül.
A fogságban tartott madár legszebb erénye és legnagyobb értéke az ének, mégpedig a hangok csengő tisztasága és a strófák változatossága szempontjából. Minden madárkedvelőnek megvan a maga kedvenc énekese és mindenki megalkotta magának az énekes madarak énekszerinti osztályozásának sorrendjét – de magától értetődik, hogy ez a sorrend mindenkinél más és máskép alakul.
Fogságban tartott madaraink közül a gyengébb tehetségű dalosok énekét úgy javíthatjuk meg, ha néhány hónapig kitünő előénekes mellé adjuk. Ezt leginkább a kanárikkal van módunkban megtenni. Gyengébb szólamú pintyünk, fülemilénk vagy barátkánk énekét sokszor úgyis föl tudjuk javítani; ha vászonnal bevont kis kalitkában tavasszal többször elvisszük az erdő olyan pontjára, hol faja valóban elsőrendű énekesének dalát alkalma van kihallgatni. Ilyenkor sokat tanulhat madarunk!
Szobamadaraink a legnagyobb elővigyázat és leggondosabb ápolás dacára is igen sokféle betegségnek vannak kitéve. Ezek a betegségek 4 főcsoportra oszthatók, úgymint: a légzőszervek és az emésztőszervek betegségeire, továbbá az egyéb belső és végül a külső betegségekre.
A beteg madarat igen könnyű fölismerni, mert elveszti élénkségét, tekintete bágyadttá és zavarossá válik, tollait fölborzolja és vagy csak igen fáradtan ugrál, vagy pedig csendesen üldögél, vállra hajtott fejjel. Orrlyukai szennyesek vagy beragadtak és rövid, szaggatott lélekzetét cuppogó vagy szortyogó, halk hangok kísérik. Madarunkat ilyen esetben legjobb azonnal elkülöníteni a többitől és ahelyett, hogy magunk kísérletezünk kezelésével és gyógyításával, legcélszerűbb a beteget szakértő állatorvos gondjaira bízni.
| MADÁRMENHELYEK | TARTALOM | FOSSZILIS ÉS KIHALT MADARAK |