| A SZOBAMADARAK TARTÁSA | TARTALOM | MAGYARORSZÁG ÉS ERDÉLY FOSSZILIS MADARAI |
Hogy a madarak törzse a hüllőkével közeli rokonságban áll, sőt egyenesen emezekéből hajtott ki, azt ma már érvek hosszú sora bizonyítja. A madarak és hüllők sok anatomiai és fejlődéstani hasonlósága és megegyezése volt az oka annak, hogy egyes búvárok a két osztályt közös, magasabb rendszertani egységbe, a Sauropsida-osztályba vonták össze.
Hosszú, tudományos vita folyt azon kérdés körül, vajjon a madarak az osztályukra annyira jellemző repülést fán lakó, ú. n. arborikol ősöktől örökölték-e vagy futás közben, terrikol életmód mellett sajátították-e el, illetve fejlesztették-e ki repülőszervüket: szárnyukat? Az arborikol-eredet hívei csalitosban bujkáló, fára kúszó és ágról-ágra ugráló ősök repülőhártyájából, patagiumából vezetik le a madárszárnyat.
Magyar búvár, Nopcsa Ferenc báró érdeme, hogy megdönthetetlen érvek kimeríthetetlen arzenálját vonultatta föl, amelyek egytől-egyig azt bizonyítják, hogy a madarak ősei kétlábon futó, ú. n. biped, a Dinosaurus őshüllőkkel rokon szervezetek voltak, amelyek rohanás közben fejlesztették ki a felsőkar és test, majd a felső- és alsókar, végül a farok és a hátulsó végtag közötti paragium-ot, amelynek ősi, hüllőszerű pikkelyzetét a metsző légáram bontotta föl szálakra, a mai tollakra. Messze vezetne ennek a két évtizedes vita után végre nyugvópontra jutott kérdésnek részletes ismertetése; legyen elég utalnom Nopcsa azon három értekezésére, amelyekben a kérdést fölvetette és diadalra vitte. (Ideas on the origin of flight. Proc. Zool. Soc. London, 1907; The origin of flight in birds, u. o. 1923; Noch einmal Proavis; Anat. Anzeiger, 1929.)
Külön is hangsúlyozni szeretném, hogy a Proavis, vagyis a madárős, amilyennek Nopcsa a futó, mások, élükön Abellal a fáról leereszkedő első madarat elképzelik, csak hypothetikus alak; szellemes viták során rekonstruált theoretikus szervezet, amelyet nem ismerünk. Hogy élt valamikor és ilyen volt, az kétségtelen, de mivel még nem ismerjük kővé dermedt maradványait, csak elméletileg vehetjük hasznát.
A legrégibb madármaradványokat a földtörténeti középkor, a mezozoikum dereka tájáról, a jura-időszak felső rétegeiből ismerjük. Eddig összesen négy jura-kori madár maradványai kerültek napvilágra: kettő, az Archaeopteryx néven ma már minden tankönyvben szereplő példányok a bajor föld solnhofeni palarétegeiből; egy, a Laopteryx, Észak-Amerikából; erről azonban még édeskeveset tudunk; a negyedik, az Archaeopteryx-eknél jóval kisebb, mindössze verébnagyságú szervezet a spanyolországi Lerida tartományból, ez azonban nyomtalanul eltűnt.
A jura-időszak legendás két ősmadarát a londoni British Museum és a berlini Museum für Naturkund őrzi. Mind a kettőt Bajorországban, Eichstätt környékén találták. Az elsőt, amelynek tollruhája és sajátságos csontváza keltett méltán nagy föltűnést, koponyája azonban hiányzott. 1861-ben találták és a londoni múzeum 14.000 márkáért váltotta meg. Húsz évbe telt, míg napvilágra került, alig negyedfélórányira az elsőnek lelőhelyétől a második, épebb megtartású lelet, ezúttal koponyástul. Ezt, hosszas alkudozás után, a berlini múzeum kapta meg 20.000 márkáért.
Az első, ú. n. londoni leletet Richard Owen angol paleontologus írta le Archaeopteryx lithographica néven, a másodikat Wilhelm Dames, egyetemi tanár Archaeopteryx Siemensi néven.
Fél évszázadnál tovább sokat vitatkoztak a két, csodálatos megtartású lelet fölött; egyesek tollas gyíknak, mások fogas madárnak nézték; sokan azt a hiányzó láncszemet, missing link-et üdvözölték benne, amely a hüllők és madarak osztálya között tátongó ürt áthidalja; de akadt olyan – szerencsére hamarosan elnémult balvélemény is –, amely hamisítványnak tekintette az első leletet.
A hosszadalmas vita végre is abban csúcsosodott ki, hogy Archaeopteryx-et nem lehet a mai madarak ősének tekinteni, mert a híres kövület a madártörzsnek egy korán elhalt ágát képviseli csak. Külsőleg tisztára madár már, belsejében azonban megőrizte a hüllők jellegeit.
A világháború alatt Bronislaw Petronievics gondosan tovább preparálta a londoni, majd a békekötések után a berlini példányt is, hogy a kőzetbe rejtett részekből próbáljon választ kapni a még vitás kérdésekre. Részben kapott is; az ő érdeme, hogy a világ eddig ismert legrégibb madarairól ma már többet tudunk, mint tíz évvel ezelőtt.
Petronievics a két példány pontos összehasonlítása alapján olyan különbségekre mutat rá, amelyek alapján a két Archaeopteryx-et nemcsak külön fajnak tekinti és nemcsak külön genusok-ba sorolja, a londonit továbbra is Archaeopteryx-nek nevezve, a berlinit Archaeornis névre keresztelve, hanem a primitívebb Archaeopteryx-et a futó, az Archaeornis-t pedig a repülő madarak ősének tekinti. Ez a merev szembeállítás már csak azért sem indokolt, mert az összes ú. n. futómadarak (Ratitae) eredetileg jó repülő ősökből degenerálódtak. Ha ettől a túlzástól eltekintünk, annyiban igazat kell adnunk Petronievics kutatásainak, hogy a két solnhofeni ősmadár fajilag nem azonos és nyilván két külön nemzetség (genus) képviselője.
A szárnykarmokon, hosszú farkon és hüllőszerű vázelemeken kívül legfeltűnőbb vonásuk a fogazatuk, amelyet a kréta-időszak madarain is fejlett fokban találunk meg. Észak-Amerika kréta-időszaki üledékeiből ismerjük a mai vöcskökre emlékeztető Hesperornis-t és a sirályokhoz közelálló Ichthyornis-t. Az első nagyszerű úszó és bukó, a második pompás repülő volt. És mindkettőnek állkapcsait erős, hegyes fogak vértezték. Míg azonban ennek a Nyugat madarának – ahogyan a Hesperornis latin nevét magyarosíthatjuk – valamennyi foga közös barázdába volt ágyazva, addig a halmadárnak – latin neve Ichthyornis, a halakéhoz hasonló csigolyái alapján – valamennyi, alsó állkapcsában számszerint 21 foga, külön-külön fogmederben foglalt helyet. A Hesperornis alsó állkapcsában 66, a felsőben 20, összesen tehát 94 fogat viselt.
A kréta-időszakon túl, tehát a földtörténeti újkorból már nem is ismerünk igazi fogasmadarakat. Az Archaeopterix, Hesperornis és Ichthyornis fogai emlékei a madártörzs régmultjának és bizonyítékai a hüllőkkel való közös eredetnek. Mikor azonban a madár egyre inkább elszakadt a szárazföldtől és víztől, el kellett veszíteni fogait ugyanúgy, mint ahogyan a szelek szárnyán szálló test pehelykönnyű voltának követelménye az egész csontváz csontállományának csökkentésére törekedett. A léghajón repülő ember, amikor még nem motorok, csak a ballon fölhajtó ereje emelte a léggömböt, homokzsákokat dobált ki gondolájából s így szökkent egyre magasabbra. A madár szervezete ezt úgy érte el, hogy koponyacsontjait papírvékonnyá sorvasztotta, fogait elvetette s helyébe szarukávás csőrt fejlesztett, vázrendszerének többi csontjaiba pedig belemélyesztette tüdejének légzsákjait, úgyhogy csaknem valamennyi csontja légüres, pneumatikus, ekként is csökkentve a repülő test súlyát.
A madarak osztályának nagy kiformálódása a földtörténeti középkorban ment végbe. A geologiai újkor, a tercier- vagy harmadkor már tarka madársereggel ékes; az ősi réteken, erdőkben madárdal zengett, a magásban ragadozók keringtek már a geologiai újkor hajnalán, az eocénidőszakban.
A kihalt madarakról szólva, mindenkit elsősorban az óriás madarak érdekelnek. Azok, amelyek mellett még a ma madárvilágának óriásai: a struccok, kazuárok és rokonaik is eltörpülnek.
Roppant méreteket öltött az északamerikai Wyoming, új-Mexikó és New Jersey eocén rétegeiből föltárt Diatryma, amelynek legjobban ismert alakja: D. Steini jó negyedfél méter magasra nőtt. Akadtak óriások a pinguinek sorában is; a Seymour-szigetéről kiásott, gazdag pinguinmaradványok közt az Anthropornis Nordenskjöldi, a ma élő, egyméteres magasságot is elérő császárpinguinnél még jóval nagyobbra nőtt.
Félméternél hosszabb koponyát viseltek roppant testükön a délamerikai Phororhacos-félék, amelyek külsejükben a darvakhoz, anatómiai részleteikben a brazíliai Cariama-hoz és Chunga-hoz állnak közel.
Tekintélyes méreteket öltött a Reims környékén az eocén-időszakban élt Gastornis is, de a méretek terén nem vitathatja el az elsőbbséget a legendás Aepyornis-féléktől és moáktól.
Az Aepyornis-ek eddig kizárólag Madagaszkár-szigetéről voltak kimutatva. Legnagyobb alakjuk, az Aepyornis maximus 2.68 m magas volt; a kisebbik Aepyornis Hildebrandti még mindig meghaladta a másfél métert (1.58 m). Négy Aepyornis-fajon kívül három Müllerornis-faj képviselte a földkerekség e legnagyobb, akár külön kontinensnek is beillő szigetén az állatvilág rémeit; hozzájuk hasonló, termetes élőlény nem fenyegette a sziget ritkaságát mindaddig, míg meg nem jelent az ember.
Méreteikről jobb fogalmat nyerünk tojásaik arányai alapján. Ha meggondoljuk, hogy a legnagyobb Aepyornis-tojások egyikének hossza 34, szélessége 221 ½, kerülete pedig 8.2 cm, úgy elhisszük, hogy ürtartalrma 6 strucc tojásának vagy 148 tyúk tojásának, avagy pedig 50.000 kolibri tojásának felel meg.
Csoda-e, hogy ennek a mozgó hústoronynak elsorvadtak a szárnyai, de annál hosszabbra nyúltak és izmosabbakká erősödtek lábai? Hiszen nincs az a mellizomzat, amely ilyen mázsás szörnyeteget a magasba tudna emelni. Szárnyainak elveszítésével járt karöltve szárnyizmainak elkorcsosulása elannyira, hogy mellcsontjukról teljesen nyomaveszett a repülőizmokat megtapasztó szegycsonti tarajnak. Gigászi méreteikhez viszonyítva, föltűnően apró a fejük.
E sorok írójának a közelmultban sikerült kimutatnia, hogy a madagaszkári Aepyornis- és Müllerornis-félék – nem, mint eddig hitték – Kelet felől, India felől, hanem Nyugatról: az afrikai kontinensről jutottak szigethazájukba, ahol azután izolált életmódjuk következtében óriásokká nőttek. Kontinentális ősüket a Fayum-sivatag oligocénjéból írtam le, Stromeria fayumensis néven. Ez a Müllerornis-félékhez nagyon közelálló ősfutó madár még a geológiai harrmadkor elején akkor vándorolt át Madagaszkárra, amikor ez a mai sziget még nem szakadt volt el anyakontinensétől.
Az Aepyornis talán az egyetlen ősmadár, amely a világirodalomban is polgárjogot nyert. Természetesen fölcicomázva a költői képzelet színes tollaival. Az Ezeregy éjszaka mesegyüjteménye vezette be az irodalomba. Szindbád kalandos történeteiben szerepel, mint az az óriás, amelynek tojása messziről hatalmas fehér golyónak tetszett s amikor Szindbad megközelítette a tojást, megjelent a levegőben a költését féltő anyamadár. S amikor megjelent, kiterjesztett szárnyai elhomályosították a napot. A madár olyan hatalmas volt, hogy nemcsak Szindbád kapaszkodhatott bele: de még vízilovakat és elefántokat is a magasba emelt roppant karmaival.
Végigelemezve a mesét, kitűnt, hogy a tojás csakugyan az Aepyornis tojására vonatkozik; az anyamadár azonban nem homályosíthatta el a napot, hiszen az Aepyornis szárnyaszegett, futómadár volt. A mondának az óriásmadárra vonatkozó elemei a Málta-szigetén a jégkorszakban élt óriáskeselyűre (Gyps melitensis), a víziló és elefánt pedig a Földközi-tenger partvidékén a jégkorszakban élt törpe vízilovakra és törpe, alig egy méteres elefántokra vonatkozhatott. Ebből a három elemből: a madagaszkári Aepyornis-ból, a máltai keselyűből és törpe vízilovakból meg elefántokból rakta össze a költői fantázia a legendás Ruk-madarat.
Új-Zéland szigetének is megvoltak a geológiai közelmultban a maga óriásai. A bennszülött maorik moáknak, a paleontológusok Dinornis-féléknek nevezik Új-Zéland e vastagbőrűit, amelyek csakugyan megérdemlik ezt a nevet, hiszen nagyobb és vastagabb bőrű lény nem élt nálunk ezen a távoli szigetvilágon, egészen gyarmatosításáig.
Termetük szerint meglehetősen széles végletek: 1 és 4 m testmagasság között ingadozó alakjaik teljesen szárnyaszegettek voltak: elülső végtagjuknak, a mai szárnynak legfeljebb hasznavehetetlen csökevénye lép fel; minek is fejlődött volna szárnyuk, hiszen úgysem tudta volna a magasba emelni izmos, otromba testüket.
A maori hagyomány szerint Új-Zéland őslakói izzó köveket dobtak a moák elé, hogy elpusztítsák az óriás madarakat. Ennek a legendának az a magva, hogy a magevő madarak, tyúkok, struccok stb., emésztésüket megkönnyítendő, csakugyan lenyelnek kisebb-nagyobb kavicsokat. A bolygatatlan rétegben, zavartalan helyzetben föltárt moacsontvázak gyomortájéka táján találtak is ilyen kvarc-, kalcedon-, kova- és achátkavicsokat. Épen reánkmaradt törzsdarabjaik, tollaik és vastaghéjú tojásaik azt bizonyítják, hogy a moák már a történeti idők során, mindenesetre néhány évszázada haltak ki. Táplálékul szolgáltak az ember számára, aki nagyobb állatot nem is talált Új-Zéland szigetvilágában. Meggyorsította pusztulásukat az Új-Zéland szigetén gyakori sok vulkáni kitörés, elemi tűzvész és a nagy kiterjedésű mocsaras ingovány is, amelyben sok moa pusztult el.
Pusztulásuk főoka azonban, mint minden ilyen óriás esetében, belső, fiziológiai okokra vezethető vissza. Nopcsa Ferenc báró szellemes úttörő vizsgálatai óta az ősvilági szervezetek óriásnövését az akromegaliával és gigantizmussal analog kóros állapotnak tekintjük. Az orr, ajak és nyelv, s végtagok megduzzadásaival járó akromegáliát és a fiatalkori óriásnövést, gigantizmust az orvostudomány az agyfüggelék (hypophysis cerebri) túltengő működésére, hyperfunkciójára vezeti vissza. Ezzel az óriásnövéssel együttjár a szervezet elesettsége, ellenálló erejének megcsappanása, amely élettani szükségszerűséggel vet véget az ilyen óriásokká nőtt törzsek életének.
Hasonló óriásokká degenerálódtak a Maskarenhas szigetcsoport galambjai: a dodo és a remetemadár is. A dodo (Didus ineptus, újabban Raphus cucullatus) Mauritius szigetén a 17. század elején még tömegesen élt, egy-két példánya Európába is elkerült – 1679 óta azonban nyoma veszett. Elsorvadt szárnyaival nem tudott elmenekülni a mohó hajósok elől, akik halomra bunkózták az érdekes, egykorú tudósítások szerint hattyúnagyságúra nőtt galambokat. Ugyanez a sors érte utól Rodriguez-sziget különös, lúdnagyságú galambját a remetemadarat (Pezophaps solitarius), valamint a Csendes-óceánban szerteszórt óceáni szigetek, a Chatham, Norfolk, Sandwich, Seychelles, Galapagos szigetcsoportok, azután az északi sarkvidék egyik-másik lakóját: a pápaszemes kárókatonát (Phalacrocorax perspicillatus), labradori kacsát (Camptolaemus labradoricus), az északamerikai vándorgalambot (Ectopistes migratorius) és a történelmi idők egyik legismertebb madár-halottját; az óriás vagy szárnyatlan alkát (Alca impennis), amely a jégkorszakban Gibraltárig is elkalandozott északi hazájától. A történeti idők folyamán egyre szűkebbre szorult elterjedési köre. A 16. században Új-Fundlandban még ezrével költött, a 17. században még gyakori volt a nyugati Hebridák St. Kilda szigetén. Európában, ahol a dán partok konyhahulladékai közt tömérdek csontjuk hirdeti létük nyomait, az utolsót 1768-ban lőtték Kielben; az 1830-as években már csak Izland környékén találjuk élve, 1844 június 3-a óta pedig nyoma veszett; már csak mintegy 25 csontváza, 70 tojása és 80 kitömött alkabőr tanusítja, hogy valamikor széles körben el volt terjedve ez a szép, hatalmas, repülni nem tudó madár.
| A SZOBAMADARAK TARTÁSA | TARTALOM | MAGYARORSZÁG ÉS ERDÉLY FOSSZILIS MADARAI |