MAGYARORSZÁG ÉS ERDÉLY FOSSZILIS MADARAI

A paleontológiai leleteknek általában, a madárpaleontológiai leleteknek különösen gyakran hangsúlyozták hézagos voltát. Ezzel az ismételten hangoztatott és ismételten visszavert szállóigével szemben talán elég lesz rámutatnom arra a tényre, hogy Magyarország és Erdély maroknyi területéről ma már a kréta időszaktól kezdve a jégkorszakot követő postglaciális időkig minden geológiai kornak ismerjük néhány madarát, úgyhogy nagy vonásokban beszélhetünk már ornisunk kialakulásáról is.

A középdunai medencék geológiailag legidősebb madara az Elopteryx Nopcsai. Ezt combcsont és lábszárcsont alapján néhai C. W. Andrews írta le (Geological Magazin 1913) a hunyadvármegyei Szentpéterfalva legfelső kréta (danien) rétegeiből, ahonnan Erdély gazdag dinosaurusaunája is kikerült. Andrews ősi evezőlábúnak, Steganopoda-nak nézte ezt az ősmadarat, amelyet a kárókatonák rokonainak tekintett. E sorok írójának alkalma volt tanulmányozni az ugyanazon lelőhelyről újabban napvilágra került leleteket is, amelyek azt bizonyítják, hogy az Elopteryx kimondott úszómadár volt.

A kréta-időszakból eddig 14 madárnem 30 faját ismertük; ezekhez járul az a Hesperornis- és Enaliornis-félékkel rokon forma (Neogaeornis Wetzeli, Lambrecht), amelyet legújabban írtam le Chile felsőkrétájából (Paleont. Zeitschr. 1929).

A geológiai harmadkor hajnalidőszakából, az eocénből, ennek is középső, a párizsi medencével egykorú szakaszából egy jó megtartású madárállkapcsot írtam le Eostega Lebedinskyi néven. A Kolozsmonostoron durva mészkőben talált állkapocs ugyancsak egy ősi szabású evezőlábút, Steganopodae képvisel, amely a kárókatonák (Phalacroncoraciade) és szulák (Sulidae) között áll. Pneumaticitása még korántsem állott olyan magas fokon, mint a kárókatonáké és szuláké. Az Eostega nemcsak származástanilag, de őséletföldrajzilag is várható volt azon a ponton, ahonnan megismertük. A felsőkrétában Erdélyben élt Elopteryx kollektív típust képvisel az evezőlábúak közt, amelyből azután a harmadkor elején kihajtott az ugyanazon a területen élt Eostega, ebből pedig leszármaztathatók Nyugat-Európa ó-harmadkori evezőlábúi: az angliai Actiornis Argillornis, Prophaeton és Odontopteryx.

Az oligocén madárvilágának egyetlen erdélyi képviselője az a csüd, amelyet Tulogdy János talált a kolozsvári Fellegvár egykorú rétegeiben s amely – eddigi vizsgálataim szerint – a guvatok és harisok között áll; ezért neveztem el Rallicrex-nek. Kár, hogy a régibb harmadkornak ebből a szakaszából nem áll rendelkezésünkre egyéb madármaradvány, mert Franciaország egykorú rétegeinek éppen ez az ornisa adna alkalmat a legtöbb összehasonlításra (quercyi foszforitok, Allier és Puy de Dome fosszilis madarai).

A geológiai harmadkor fiatalabb szakaszából, a neogénből úgy a miocén, mint a pliocén időszak szolgált Magyarország és Erdély földjéből madármaradványokkal.

Miocén-madárnyom Erdélyből az a néhány toll-lenyomat, amelyeket Mallász József gyüjtött a piskii felső mediterrán márgából. Ugyancsak miocén az a hattyú-szárnyközépcsont, amelyet Cygnus csákvárensis néven írtam le a fehérmegyei Csákvár gazdag Báracháza barlangjából.

Pannoniai-pontuai, tehát felső miocén vagy alsó pliocén-korú az a nyakcsigolya és szárnyközépcsont, amelyet Plotus pannonicus néven írtam le (M. kir. Földtani Intézet Évkönyve 24 k. 1. f. 1916) a biharmegyei Tataros aszfaltjából. A kígyónyakú madarak (Plotinae) Ázsiát, Amerikát, Új-Zélandot meg Új-Guineát lakják; fosszilis képviselőiket Madagaszkárról, Mauritius szigetéről, Queenslandból és Ausztráliából ismerjük.

A pliocén időszak végén, a jégkorszakot megelőző preglaciális időkben a baranyai Nagyharsány hegy táján élt egy a hollónál valamivel karcsúbb alkotásu varjú-féle (Corvus hungaricus Lambrecht, Aquila 22. k. 1915.), amelyet azóta H. G. Stehlin baseli őséletbúvár a senézei (Haute-Loire) felső pliocénben is megtalált (Ecl. geol. helv. 18. 1923.).

A legjobban természetesen a jégkorszak madárvilágát ismerjük, mert a barlangok glaciális és postglaciális üledékei őrizték meg számunkra a madármaradványokat a legépebben és legnagyobb tömegben. Hála a magyar barlangkutatók fáradozásainak, ma már egész sereg magyarországi és erdélyi barlang postglaciális ornisát ismerjük. A fontosabb barlangok, amelyeknek úgynevezett „diluviális agyagából” nem egy esetben ezerszám maradtak reánk a baglyok köpetei bezoárok alakjában csontmaradványok, a következők: répáshutai Balla-barlang, istállóskői, peskői, Szeleta-, Hermann Ottó-barlang, Puskaporos kőfülke a borsodi Bükkben; ó-ruzsini Antal-barlang és Novi két barlangja a Szepességben, jászói Takács Menyhért-barlang, Pálffy-barlang (Pozsony m.), Remetehegyi kőfülke (Mária Remete mellett), Kiskevély-barlang (Csobánka mellett), Pilisszántói kőfülke, Bajóti öregkő-barlang (Esztergom m.), Bukovac-barlang (Lokve) és Krapinai-barlang Horvátországban, Hidegszamosi csontbarlang, Erdélyben.

Egységes feldolgozásra vár még a sok tekintetben harmadkori (pliocén) elemeket tartalmazó preglaciális lelőhelyek (Püspökfürdő, Beremend, Csarnóta) anyagának feldolgozása.

A postglaciális barlangi formák tanulmányozása alapján elmondhatjuk, hogy Magyarország madártani szempontból a legjobban ismert területek élén áll és csak Olaszország egykorú ornisa ismeretes nagyobb fajszámban.

Leggazdagabb barlangi madárfaunánk a pilisszántói kőfülkéből került ki, ahonnan 60 negyedkori faj közül a barlangi üledékek „vezérkövületét” a havasi és hófajdot ezrekre rúgó tömegben mutattam ki.

A sarki hófajdnak (Lagopus lagopus Linn.) 2960 példánya, a havasi hófajdnak (Lagopus mutus Montin) 3112 példánya került ki ebből a kiterjedését illetőleg túlnagynak éppenséggel nem mondható apró barlangból.