A SEREGÉLY ÉLETMÓDJA

Hogy a seregély vonuló, kóborló, vagy állandó madár-e, az a tartózkodási helyétől függ. Angliában és Dél-Európában télen-nyáron át megmarad. Németország némely vidékén szintén telel, különösen az enyhébb éghajlatú nyugati vidékeken. Szinte az a látszat, mintha csak az újabb időben kezdene itt maradni, főként ha az időjárás nem túlságosan zord és az ember is elősegíti áttelelését. Valamennyi vonuló madár közül körülbelül elsőnek érkezik vissza és itt marad késő őszig. Vonulásakor legfeljebb Észak-Afrikáig megy. Algírban és Egyiptomban minden télen rendszeres vendég. A főtömeg Dél-Európában marad, hol különféle más madarakkal, különösen varjú-félékhez és rigókhoz szegődve kóborol.

Tán alig van madár, mely virgoncabb, jobbkedvű, vidámabb volna a seregélynél. Éneke nem sokat érő, inkább csacsogás, mint ének, néhány kellemetlen csikorgó hangot is hallat, de oly jó kedvvel és vígan adja elő, hogy szívesen hallgatjuk, már csak azért is, mert a tavasz közeledtét hirdeti. Kiváló utánzóképessége lényegesen hozzájárul ahhoz, hogy énekében gyönyörködjünk. A környéken hallható összes hangokat: az aranymálinkó halk füttyét, a szajkó rikácsolását, az ölyv hangos vijjogását, valamint a tyúkok kotkodácsolását, a malom kelepelését, ajtó vagy szélkakas nyikorgását, a fürj pittypalatty szavát, az erdei pacsirta mélabús énekét, a nádi poszáta, rigó, kékbegy dalának egész strófáit, a fecske csicsergését és hasonlókat, gyakorlott fülével nagyszerűen felfogja, nagy buzgalommal tanulgatja, majd a legmulatságosabb módon előadja. A seregély már kora hajnalban megkezdi éneklését, napközben el-elhallgat, este azonban még hosszabb hangversenyt rendez. Az első nagy fagyok beálltával, vagy amint az első hó borítja a földeket, délre költöznek.

A seregélyek egyik legnagyobb éjjeli tanyáját Forrest Angliában figyelte meg. Moreton Corbet mellett, Shrewsbury-tól mintegy 6 km távolságra északkeleti irányban található ez a hálótanya és pedig nem is nádasban, hanem a Dawson Rough nevű erdő mogyoróbokrokból álló aljazatában. A hálótanya közelében Parry nevű egyénnek a közelben fekvő Shawbuky-ban levő kertjében óriási körtefája volt, melyen a seregélyek egy része Dawson Rough felé való vonulásuk közben rövid időre meg szoktak pihenni. Oly nagy tömegekben szálltak erre a fára, hogy annak ágai a teher súlya alatt lehajlottak. Szeptember végével és október elejével a seregélyek serege Dawson Rough-ban még jobban megnövekedett. Parry az ott tanyázó seregélyek számát milliókra becsülte, ami mindenesetre túlzott, de ha százezerekre tehető a számuk, az is elég.

Való igaz, hogy a szőlőkben lényegesen, cseresznyésekben és konyhakertekben itt-ott érezhető a kártétele, sőt ott, ahol tömegesen a nádasban van a hálótanyája, a nádszálak letörése által is számottevő kárt okoz, máskülönben azonban oly rendkívül hasznos, hogy a gazda legjobb barátjának nevezhetjük. A szőlősgazda mindenesetre fel van jogosítva, hogy a szőlőjébe lecsapó seregélyeket tekintet és kímélet nélkül elűzze, úgyszintén a kertész is, ki dísz- és hasznothajtó növényeit látja veszélyeztetve. A földmívesgazda azonban határozottan helyesen cselekszik, amikor a seregélyt óvja és kíméli és gondoskodik róla, hogy megfelelő fészkelő alkalmatosságuk legyen, mert a cinegéken kívül alig van más olyan hasznos madár, melyet oly könnyen lehetne megtelepíteni és tetszésszerinti számban szaporítani, mint a seregélyt, melyet szerencsére mindinkább megismernek és megszeretnek.

Fogságban ritkábban találkozunk vele, mint ahogyan ajánlatos tulajdonságait tekintve megérdemelné. Kevés madarunk van, amely annyira igénytelen volna a fogságban, mint a seregély. Ezentúl fölötte tanulékony, víg, játékra és incselkedésre mindig kapható. Igen gyorsan megtanulja a nótákat, sőt szavakat is; gazdájához igen ragaszkodik, majdnem egy emberöltőn át bírja a fogságot, úgyhogy alig van még olyan madár, amely annyi előnyös tulajdonságot egyesítene magában, mint a seregély. Már Plinius meséli, hogy Nero és Britannicus gyermekkorukban beszélő seregélyeket tartottak fogságban.

Mielőtt még áttérnék a seregély magyarországi előfordulásának és gazdasági szerepének tárgyalására, a fentiek kiegészítéseként meg kell emlékeznem arról, hogy a seregélyt Észak-Amerikába is betelepítették s hogy ott rövid idő alatt igen nagy mértékben elszaporodott.

A seregély (serege, seregje, seregény, seregil) Magyarországon igen gyakori madár, de igen nehéz kérdés annak a pontos megállapítása, hogy a Linné óta rengeteg alfajra bontott seregély-formakörnek mely tagjai fordulnak elő Magyarországon. Egész biztosan annyit mondhatunk, hogy a nálunk fészkelő seregélyék túlnyomó része a Sturnus vulgaris törzsfajhoz, illetőleg az először leírt fajhoz tartozik. A Dunántúlon és a Felsőmagyarországon fészkelő seregélyek a tudomány mai állása szerint egész biztosan ehhez a formához tartoznak. A Délmagyarországon és Erdélyben fészkelő seregélyeknél azonban már kételyek merülnek föl a hovatartozás tekintetében, mert itt két szomszédos formával, a görög (Sturnus vulgaris graecus Tschusi) és balkáni seregéllyel (Sturnus vulgaris balcanicus But. & Härms) érintkezik az elterjedési terület – itt már részben ez a két forma fordulhat elő, részben előfordulhatnak a kettőnek a törzsfajjal alkotott korcsai.

A kérdést nehéz eldönteni, mert a legkiválóbb seregélyszakértők, Hartert és Jordans se tudtak végleges megállapodásra jutni a magyar seregélykérdésben, mert ők is úgy nélkülözték a vizsgálatokhoz szükséges magyar seregélyeket, mint ahogyan a magyar kutatók nélkülözik az összehasonlításhoz szükséges külföldi seregélyeket.

Jordans nagy seregély-monografiájában csakis a Geyr által Vukováron gyüjtött seregélyeket vizsgálhatta meg, melyek a világhírű Koenig-Muzeumba (Bonn városában) kerültek. Ezek a szlavóniai seregélyek az összehasonlító vizsgálatok szerint a”görög seregély”-hez tartoznak, de nem egészen tiszta „görögök”, hanem kis részben átmenetet alkotnak a törzsfajhoz.

Jordans szerint azok a seregélyek, amelyek a magyar madártani irodalomban Sturnus vulgaris mensbieri Sharpe, vagy ami ugyanaz: Sturnus vulgaris poltaratskyi Finsch, valamint a Sturnus vulgaris purpurascens Gould néven szerepelnek, valószínűleg szintén a „görög” formához tartoznak, bár a Sturnus vulgaris balcanicus – a balkáni seregélyhez való tartozásuk is vitatható. Ezeket a formákat dr. Madarász Gyula vezette be a magyar irodalomba s elegendő összehasonlító anyag hiányában Chernel is, meg magam is elfogadtuk azokat. A nyári időszakból valók s ezért ittfészkelőknek kell őket tekinteni.

Hogy a nálunk átvonuló és téli vendégként jelentkező seregélyek melyik formához tartoznak, azt csak találgatni tudjuk. Hozzánk főleg északkelet felől érkeznek a téli vendégek, így leginkább az „orosz” seregélyről lehetne szó, de abban még se Jordans, se Hartert nem tudott megegyezni, vajjon az orosz formát a Sturnus vulgaris sophiae Bianch., vagy a Sturnus vulgaris zitkowi But. név illeti meg, sőt még abban sincs végleges megállapodás, hogy az oroszországi seregély külön alfaj-e, vagy pedig a törzsfajhoz, a vulgaris-hoz tartozik.

Összefoglalva a következőket mondhatjuk a Magyarországon előforduló seregélyekről: fészkel a törzsfaj, a Sturnus vulgaris és valószínűleg a St. v. graecus, esetleg a St. v. balcanicus. Átvonuló és téli vendég a Sturnus vulgaris és annak tőlünk északkeletre lakó rokona, amelyet tán később a St. v. sophiae vagy zitkowi néven vezetnek be a seregély formái közé, kivételesen esetleg a St. v. poltaratskyi. A seregélykérdés vizsgálata Magyarországon még kezdeti stádiumban van s ezért, ha valaki a gyümölcsöskertjében, vagy a szőlőjében elriasztás céljából teljes joggal elejt néhány seregélyt, gondoljon a tudományra, és küldje el azokat valamelyik múzeumnak, nem törődve azzal az eshetőséggel, hogy esetleg éppen a nálunk leggyakrabban előforduló törzsfajjal szaporítja az illető intézmény gyüjteményét.

Télen át feltűnő nagy számban maradnak nálunk a seregélyek, különösen a Balaton vidékén. Hogy ezek honnan valók, azt majd csak akkor tudjuk meg, ha akad közöttük gyűrűs példány. Első gondolatra azt lehetne hinni, hogy az itt telelők magyarországi származásúak, de ennek kereken ellentmondanak a seregélyek gyűrűzése révén elért érdekes eredmények, amelyeket Szeöts Bélának köszön a magyar tudomány, aki a zemplén megyei Tavarna községben hosszabb időn át évről-évre meggyűrűzte a seregélyfiókákat. Ezek közül húsz példányt jelentettek vissza a gyűrűkön lévő fölírás alapján és pedig 2 darabot október hónapból és Olaszországból; még novemberben is akadt 2 példány Olaszországban; a többi Tuniszban és Algírban került kézre novembertől március elejéig. Négy példányt márciusban találtak Tavarnán, vagyis a szülőföldön, vagy annak közelebbi környékén. Télen át egyet se találtak Magyarországon.

Meggyőző bizonyíték ez arra nézve, hogy a nálunk honos seregélyek télire elvonulnak s az itt telelők más tájakról kerülnek hozzánk.

A gyűrűzési kísérletek alapján a seregély vonulása meglehetősem tisztázódott. Megtudtuk azt, hogy az egyes nagyobb területek seregélyei mind jól körülhatárolt téli szállást keresnek föl. Ezek a téli szállások rétegesen helyezkednek el. A Keleti-tenger vidékén honos seregélyek Angliában telelnek, a németországiak Spanyolországba mennek, a csehországiaik Dél-Franciaországon keresztül szintén Spanyolországba s onnan még tovább Algírba és Marokkóba mennek téli szállásaikra. A magyar seregélyek Olaszországon át vonulnak. Ezeknek az adatoknak az alapján mondhatjuk, hogy a nálunk telelő seregélyek északkeleti vagy keleti származásúak.

Ezek az idegenből származó seregélyek azok, amelyek nálunk kárt okoznak, különösen a szőlőkben, de viszont a mieink is, amerre csak járnak, szintén nem tartoznak a hasznos madarak közé; így pl. Olaszországban, Tuniszban ugyancsak nagy károkat okoznak. Így aztán előáll az a furcsa helyzet, hogy mi a költési időszak alatt nemcsak kíméljük, de mesterséges fészakodvak kihelyezésével lehetőleg szaporítjuk is a nálunk fészkelő seregélyek állományát, ezzel szemben a tőlünk elvonulókat az átvonulási területen és téli szállásban üldözik. Ugyanezt cselekesszük azonban mi is azokkal a seregélyekkel, amelyek hozzánk érkeznek északról vagy északkeletről, mert ezek viszont nálunk károsak.

Közismert dolog, hogy a szőlőkben okozzák a legtöbb kárt s főleg szüret idején, amikor nagy tömegekben rájárnak az érett szőlőre, melyet ugyancsak megdézsmálnak. Itt okozott kártételeik azonban szintén nem egyformák. Míg a Balaton mellett a seregély kártételei túlnyomó részben alig számbavehetők, úgyhogy nagyobbszabású védőberendezéseket se láthatunk a szőlőkben, addig a Fertő mellett egész más kép tárul elénk. Az 1906 őszén a Fertő vidékén végzett madártani megfigyeléseim alapján erre vonatkozólag a következőket írtam: „A szőlőterületeken mindenütt láthatók a madárijesztők, hallhatók a szélhajtotta kereplők, a szőlők szélén lévő levelek fehérre vannak meszelve, messzire világítanak a szőlőkben a magas póznákra tűzött fehér köcsögök, kerek lapok és egyéb riasztószerek s mindannyian a seregélyek berepülése ellen akarná megvédeni a szőlőt, de a csőszöktől és birtokosoktól beszerzett értesülés szerint valamennyi óvszer csak addig használ, amíg a seregély nem nagyon éhes, mert ebben az esetben csakis a fegyver és a legéberebb őrzés mentheti meg a szőlőt az érzékeny károsodástól. A szőlőbirtokosok nagyon félnek a seregély pusztításaitól, mert szerintük 5000–6000 főnyi csapatok is leszállanak a szőlőbe s már néhány pillanat alatt is le tudnak szüretelni egy hektoliterre valót s többszöri beröpülés által tönkretehetik egy-egy szőlő egész termését. Legveszedelmesebbek kora reggel, amikor éhesen kiszállanak a Fertő nádasaiból. Ilyenkor szükséges a legéberebb figyelem. Napközben a java nem is tartózkodik a szőlőterületen, hanem a környéken lévő réteken, ahol bogarásznak. Délutánonként aztán ismét megjelennek, hogy pihenésretérés előtt még egyszer jóllakjanak a szőlőből. Nagyon veszedelmesek a tartós borus napok is, amikor egész napon át veszélyeztetik a szőlőket s ravaszságukkal még a legéberebb csősz eszén is túljárnak.”

Hogy ez a seregély-veszedelem a fertői szőlőkben nem újkeletű, ha nem régtől fogva megszokott dolog, arra rávilágít a legrégibb magyar madártani értekezés, amelyet Bél Mátyás hírneves tudósunk írt a seregélyről. Ez az éppen olyan alaposan, mint kedves közvetlenséggel megírt tanulmány azt a tanulságot szolgáltatja, hogy kb. 200 évvel ezelőtt is már ugyanazt a szerepet játszotta a sopronvidéki szőlőkben, mint jelenleg.

A pásztormadár (Pastor roseus L.)

Pásztormadár (Pastor roseus L.).

A pásztormadár fészkelőhelye a hortobágyi Nagyhíd szárítócsövében.

A pásztormadár párzási tánca.

A pásztormadár (Pastor Temm.) nemzetség egyedüli képviselője a pásztormadár, amely abban különbözik az előbbitől, hogy kissé hajlott csőre rövidebb. Fejtollazata, mely a tarkón lelógó, hosszú bóbitát alkot, a nyak mellső része a mellig, a hátsó oldalán a dolmánya kezdetéig fekete, telt ibolyás ércfénnyel, szárnya, farka, alsó és felső farkfedői, lábszára fekete, acélzöldes fénnyel, egyéb részei halvány rózsaszínűek. Csőre rózsaszínű, szeme barna, rendkívül erőteljes lába vörösesbarna.

A pásztormadár cigánytermészetű, mert némely évben bizonyos vidékeken tömegesen jelentkezik, máskor meg ugyanott nyoma sincs, noha a viszonyok látszólag nem változtak. A madár csupa élet és minden mozdulata és egész lénye bájos. Mozdulataiban általában nem különbözik annyira a seregélytől, mint viselkedése által. Nem énekelget oly buzgóan, mint a seregély. Éneküket főleg fogságban tartott példányoktól hallottam s ez meglehetősen érdes csacsogás. Mint a félelmetes vándorsáska pusztítója rendkívül hasznos madár a keleten s a tatárok és örmények előtt oly becsben áll, hogy megjelenésekor engesztelő körmeneteket rendeznek, mert a közeledő sáskajárás előhírnökeinek tartják őket. A törökök nézete szerint a pásztormadár, mielőtt egy sáskát elköltene, előbb 99-et megöl, ami más szóval azt jelenti, hogy többet öl meg, mint amennyit megeszik. Sajnos azonban nem éri be a sáskákkal, hanem amint fiókái felnőnek, beveszi magát a gyömölcskertekbe, főleg az eperfaültetvényekbe és szőlőkbe, miért is Szmirna környékén májusban „szent”-nek, júliusban „ördögmadarának” nevezik. Ezeknek a hasznos madaraknak a tömeges fogását Olaszországban törvénnyel korlátozták, ennek dacára azonban valóságos kereskedést folytattak velük és darabját 2–5, majd később 12–18 líráért árusították.

A pásztormadár magyar népies nevei: csacska, csacska madár, sáskamadár, rózsarigó, apró pirosszarka, jöttment madár, vándorserege, tarka seregély, rózsaszínű seregély; a Hortobágyon afrikai seregélynek nevezték.

Azok közé a fajok közé tartozik, amelyek természetrajzát a legbehatóbban a magyar kutatás ismertette s ezt a körülményt annak kell betudni, hogy nyugat felé Magyarország az utolsó azoknak a sorában, amelyeken a pásztormadár még fészkelni szokott.

Magyarország területén nem jelenik meg minden egyes esztendőben, csak minden második-harmadik évben. Megjelenésének ideje május közepétől júniusig; nagy ritkán márciusban is jelentkezik s legkésőbb augusztusban távozik. Egyik gyűrűs pásztormadarunk augusztus 10-én már Görögországban volt. Az első nálunk járt példányokat még 1800 előtt Nagyszeben vidékéről szerezte Benkő Ferenc hírneves erdélyi tudós a nagyenyedi Bethlen-Kollégium gyüjteménye számára. Azóta 1928-ig összesen 57-szer jelent meg Magyarországon (illetőleg annyiszor észlelték) és összesen 11-szer fészkelt. Látható ebből, hogy elég ritkán fészkel nálunk. Az első nagyszabású beözönlése, amiről az irodalom megemlékezik, 1837-ben történt, amikor ezrével fészkelt a pestmegyei Baracs, Adacs és Vacs pusztákon s Budapesten a Gellért-hegyen is tett kísérleteket a megtelepedésre. Ez a nagyarányú beözönlés adott alkalmat Petényi János Salamonnak, Magyarország úttörő ornithológusának arra, hogy megírja a pásztormadárra vonatkozó alapvető gyönyörű monográfiáját, amely „felderített sok mindent, mi az érdekes madár sajátságos életmódjára vonatkozólag mindaddig homályban volt”. Általában inkább az ország északkeleti felében szokott mutatkozni, igen gyakran Erdélyben s rendesen az Alföldön, míg nyugaton s délen ritkább. Nagyobb inváziók idején azonban egészen az Adriáig is elkalandozik.

Brehm eredeti szövegezésében a pásztormadárra vonatkozó magyarországi megfigyelések egyáltalában nincsenek érintve, holott a pásztormadár Magyarország egyik legérdekesebb madárvendége, amelyet már Petényi megfigyelt s leírt klasszikus dolgozataiban.

Petényi följegyzései szerint a pásztormadár Pest megye több vidékén fészkelt, de úgy látszik, hogy maga Petényi nem látta a fészkelőtelepeket, csak hallomás útján értesült erről, pedig amilyen istenáldotta tehetségű megfigyelő volt, hát ragyogó képet festett volna róluk. Csak az 1907. évi hatalmas beözönlés idején fészkelt a Hortobágyon körülbelül 3000 pár s akkor nekem volt alkalmam a pásztormadár életmódjának teljesen új részleteit megfigyelnem, nevezetesen az eladdig teljesen ismeretlen párzási táncot.

1907-ben a hírhedt marokkói sáska nagy tömegekben lepte el a Hortobágyot úgyhogy hatóságilag irtották a M. Kir. Rovartani Állomásnak külön erre a célra szerkesztett sáskairtógépeivel, kb. két méter széles drótkefékkel, amelyek erősen a talajra szorulva összezúzták az alájuk kerülő repülni még nem tudó sáskákat. A sáskatömegek madársokadalmat vonzottak oda, amely tevékeny részt vett a sáskairtásban s a sáskairtógépek alól elmenekült sáskákat is pusztította. A varjak tízezrei, gólyák ezrei, kékvércsék, ölyvek, bíbicek, széki cséren, pacsirták, sőt még a verebek is mind a sáskára vetették magukat. A legnagyobb fogyasztók voltak azonban a gólyák és a váratlanul megjelent pásztormadarak.

Aki csak arra járt, mind megcsodálta a híd kőkorlátján énekelgető, udvarolgató gyönyörű madárvendégeket, amelyek 2–3 lépésnyi távolságra engedték magukhoz a kíváncsi nézőket.

Itt láttam a párzási táncot, amelynek lefolyása a következő:

„A hím körüljárkálja a párját, de míg máskor jellegzetesen egyenes a tartása, most testének tengelye majdnem vízszintes. Szárny-és farktollait állandóan rezegteti, bóbitáját felborzolja, toroktollait kecskeszakáll módjára előremereszti s közben folyton hallatja trrr-trrr-tyityityi hangzású nászénekét. Majd mind gyorsabban járja körül a párját, amely cilij-cilij-cilij hangzású nászdalát hallatja és a maga részéről is kezdi körüljárni a hímet. Egyszer csak elkezdenek, szinte szédületes gyorsasággal egymás körül forogni, mintha közös tengely körül forgatnák őket, a nászdal mind erősebb lesz, majd a legsebesebb forgás közben a nőstény hirtelenül lekushad s a következő pillanatban már meg is történt a párzás.”

Ezután még 1908-ban fészkelt, újból a Hortobágyon,1909-ben a sóskúti kőbányában, 1918-ban Mezőkászony és Bodrogszentes határában 1924-ben Novaj és Szeghalom községekben, végül 1925-ben az eddigi legnagyobb invázió alkalmával a következő helyeken: Novaj (Borsod m.) 2400 párban, Szeghalom (Békés m.) 700 párban. Karcag (Jász N. K. Sz. m.) 1500 párban, Tarnaszentmária (Heves m.) 5000 párban, Sátoraljaújhely (Zemplén m.) 5000 párban, vagyis kb. 15.000 párban.

Végül még a pásztormadár mezőgazdasági jelentőségét bizonyítja, hogy a m. kir. földmívelésügyi minisztérium rendeletet adott ki a pásztormadár hathatósabb védelmére, melyben azt is hangsúlyozta, hogy megfelelő helyeken kőrakásokat építsenek számukra miáltal talán sikerül a pásztormadarakat, mint kiváló sáskairtót, állandóan megtelepíteni Magyarországon.

A fogságban való viselkedéséhez Petényi adta a legkimerítőbb adatokat. Szerinte nagyon szelíd és igen szorgalmas énekes. „Amint kissé jóllakott rázendít a szíve mélyéből fakadó egyszerű dalára, közben testét s fejét jó magasra emeli, szárnyát leereszti, begyét erősen felfújja, csőrét messze kitárva, szárnyával billeg. Közben testét is ide-oda dobálja, mint a csicsörke. Oly mulatságos az alakja, hogy a szemlélő egy tánctól és dalló vágytól megittasultat s jó magával tehetetlent vél maga előtt látni s nem állja meg nevetés nélkül.” Szelídsége mellett kitartó is; egyik ismerősénél 6 évig élt egy példány, csak az a kár, hogy a fogságban nagyon megfakulnak.