Colus

hlacath, guzsaly. A régieknél, kik a pergő rokkát még nem ismerték, a fonás eszközei voltak a guzsaly és az orsó (atrakioV, fusus; l. e.). A guzsaly egy kb. 50 cm. hosszú nádszár volt, felső vége felé behasogatva és kidudorítva, hogy a gyapjúpamat (toloph, mollis lana, tractus) jól megállhasson rajta (209. á.) A fonó nő a guzsalyt bal kezébe fogva, jobbjával kihúzta a szálakat, összesodorta s az orsón levő horogra (agkistron) erősítette (210. á., vázakép után); erre aztán megpörgete az orsót s megnedvesített újjai közt egyengetve, folyton eregette a szálakat (sthmona katagein, filum deducere), melyek az orsó forgása következtében fonállá sodródtak. Az egész eljárást, mely különben nálunk is dívik, leírja Catullus 64, 311 köv. Ha a fonál már oly hosszú volt, hogy a földre ért, akkor az orsóra csavarta, a mikor pedig az orsó megtelt, elszakította a fonalat (stamen abrumpere) és a gombolyagot (klwsthr, glomus) az orsóról levéve a fonókosárba (kalaJoVc, talaroV, calathus, quasillus) tette (211. á., pompejii falkép után). Minthogy a fonás (lanam facere) a háziasszonynak volt kiváló foglalkozása, azért a rómaiaknál a férje házába vonuló menyasszony előtt gyapjas guzsalyt (colus compta) szoktak vinni.