Delphibeli jóshely.

A görögök legtekintélyesebb jóshelye a Parnassus délnyugati nyúlványán eredetileg nem Apollónak vala a szentélye. A pelasgus hagyományok szerint mindenütt az anyaföld adott jóslatokat, s Aeschylus (Eum. 1 sk.) a régi delphibeli legendák alapján úgy beszél a jóshelyről, hogy első birtokosa Gaea és Daphne nympha), azután Gaea lenáya, Themis, ki testvérének Phoebének ajándékozta, s csak tőle mint keresztanyától örökölte Apollo. A történeti korban Delphi már kizárólag Apollo jóshelye, s a pythói Apollóhoz írt homerusi hymnus is úgy dicsőíti az istent, mint a jóshely megalapítóját. Ugyanis születése után nemsokára helyet keresett temploma számára, s a legalkalmasabbnak a crisai síkot találta, melyet egy Pytho (vagy Delphyne) nevű sárkány, Gaeának gyermeke, őrzött. A szörnyeteg megölése után Apollo delphin alakjában cretai emberek hajójához úszik; ezeket Crisába vezérelve, feltárja előttük isteni lényét; meghagyja nekik, hogy Delphinis neve alatt emeljenek számára oltárt, s gondozzák templomát. Azonban a Pytho megölése után nyolcz évig kellett Gaea haragjnáak kiengesztelése végett száműzetésben élnie; egy, nyolcz évenként tartott ünnepen (Septeria) a szertartás megérzékítette az isten bűnhődését és megtisztulását. Az isten képviselője ez ünnepen egy fiú volt, a kinek szülei még éltek. A sárkányt jelképesen megölték; erre gyorsan elszaaldtak, s a fiút ünnepi menetben Dorison, Locrison, az Oetán, Aenianián és a maliaiak földén át a Tempe völgyéig vezették (erre menekült a legenda szerint maga Apollo is), s itt ünnepélyes tisztulásban részesítve, örömtől ujjongó karok éneke közben hozták vissza Delphibe. A tulajdonképeni jóshely fekvése is jelzi, hogy eredetileg földi isten szentélye vala; az aduton kivájt barlang fölé épült, benne egy szűk mélyedésből hideg kéngőz szivárgott ki, s ennek belehelése hozta ihletbe a jósló Pythia papnőt. A mélyedés fölött magas, aranyozott tripus állott, rajta egy áttört korong (olmoV, cortina), s ezen volt a Pyhia széke. A tripus előtt állott az oujaloV, egy kúpalakú fehér sziklakő, a görög hagyomány szerint a föld közepe, mert a Zeustól ellenkező irányban kibocsátott két sas itt találkozott. Pind. Pyth. 4, 4. – A Pythia, kit Delphi fiatal leányai közül választottak, Apollo jegyeseként szükségkép szűz maradt; midőn a 4. század végén a thessaliai Echecrates egy ilyen papnőt megszöktetett, ezentúl csak 50 évet meghaladt nőt szemeltek ki, de azért ruházata leányos maradt; később ismét a régi szokáshoz tértek vissza. Kezdetben csak egy Pythia adott jóslatot; a jóshely tekintélyének növekedtével két rendes és egy kisegítő papnőt alkalmaztak; Plutarchus korában aznoban egy Pythia is elegendő volt a jóslatkérők kielégítésére. E papnőket különben csak passiv eszközöknek tekintették; nem voltak tagjai a delphibeli papi testületnek, mely őket gyakran a legtudatlanabb néposztályból választotta ki. A jóshely igazgatása előkelő családok kiváltsága volt; egy öt tagból álló papi testületet neveztek ki, mely a templomot gondozta; ezek voltak a osioi, s úgy ők mint más papok is voltak a projhtai, azaz jóspapok. Mert a Pythiát önkívületi állapotában egy vagy több jóspap figyelte meg; följegyezték össze nem függő szavait, articulátlan kiáltásait, s rendszerint versben szerkesztették meg a jóslatokat, melyeknek ünnepélyes hang és kiszámított homály volt a jellemvonásuk. A theologiailag kiművelt és a jóslatkérő viszonyait ismerő jóspap elfogadható válaszokat adhatott, ha erkölcsi kérdésről volt szó vagy tanácsot kellett osztogatnia; jóslata azonban ingadozó és tekervényes vala, ha a jóslatkérő igazán a jövendőt akarta megtudni. Az így megszerkesztett jóslatok világosabb megmagyarázása végett éltek a szentélyben hivatásos jóslatmagyarázók; de a szentélyen kívül is voltak Delphiben sokan, kik a jóslatok magyarázásával foglalkoztak. A mi a jóslás idejét illeti, kezdetben évenként valószínűleg csak egyszer, tavaszszal, Apollo születésnapján (az év hetedik hónapjában, melynek Delphiben BusioV volt a neve), adott a Pythia jóslatokat; később a 3 téli hónap kivételével, mikor u. i. Apollo a népies felfogás szerint távol volt, minden hónap 7. napján kaphatott a jelentkező jóslatot, vagy más napon is, ha az előbb bemutatott áldozat (cphstiria) vagy más jel a napot kedvezőnek (aisia) tüntette föl. Eur. Ion. 421. Plut. de def. orac. 51. Természetesen voltak tilos napok is (hmerai apojradeV). Kedvező jel esetén a Pythia megmosakodott a Castalia vízében, hosszú ruhájában és ékesen fésült fővel belépett az adytumba, ivott a Cassiotis vízéből és leült a tripusra. Mellette állott a projhthV, a kinek már előlegesen bejelentették, hogy milyen dologban kérnek jövendőt. A jóslatkérőket erre szintén az adytumba bocsátották, hogy adják elő kérelmüket. A Pythia belehelvén a felszálló kéngőzt, önkívületében jósszavakat dadogott, melyeket a jóspap versbe, rendszerint hexameterekbe szedett, s így adta tudtára a jóslatkérőnek. E versek néha nagyon rosszak voltak, s a jóslatokat később prózában is közölték. Több jelentkező között sorshúzás döntött a sorrendre nézve, hacsak a jóslatkérőnek vagy valamely államnak nem volt meg az előjoga (promanteia; Hdt. 1, 54). Az államoknak adott jóslatokat pecsét alatt adták ki a követeknek, s összegyűjtve gondosan megőrizték a levéltárakban. Ilyen jóslatgyűjteménye Pisistratusnak is volt (Herod. 5, 90) az Acropolison. Az említett papokon kívül a szentélyben voltak szolgamunkát végző asszonyok (prospoloi gumaiceV) és kalauzok az idegenek vezetésére (perihghtai). – A jóshely rendkivüli népszerűsége nagy hatással volt Görögországnak nemcsak politikai hanem erkölcsi fejlődésére is. Habár ifjabb keletű volt mint a dodonai, de már Homerus ismeri jelentőségét (Od. 8, 79 sk.), s az ő kora után csakhamar a legkiválóbb jóshelylyé vált; jelentőségét különösen az a körülmény alapította meg, hogy az amphictyoni gyűléseket (l. Amphictyones) Delphiben tartották. Hozzájárult ehhez, hogy a papok, kik a pythia jóslatait a hivőknek kihirdették, rendkivül okos és nagy politikai belátású emberek voltak. Hirük hazájukon túl is elterjedt; a lydiai királyok sokszor kikérték tanácsukat (Hdt. 1, 13. 14. 19. 25. 46 s köv.) és nagy kincsekkel gazagították a szentélyt; az etruriai Caere városának saját kincsesháza volt Delphiben (Strabo 5, 220); Tarquinius Superbus fiait küldte oda (Liv. 1, 56); Fabius Pictor egy követség élén kereste fel (Liv. 22, 57. 23, 11), s állítólag Cicero is kért a pyhiától jóslatot. Plut. Cic. 5. A perzsa háborúk koráig a delphibeli papok a tiszta görög szellem képviselői; hazájukban a pythia beleegyezése nélkül semmiféle új államalakulás, gyarmattelep, új istentisztelet vagy nemzeti játék nem keletkezhetett. Az ő hatásuk következtében hanyatlott az istenek természeti felfogása, s az erkölcsi elem jutott mindinkább érvényre. Mert nem volt elég a jóslatkérő fogadalmi ajándéka: tiszta lelkülettel kellett az isten színe elé járulnia. Önismeret (gnwJi seauton) és önmegtartóztatás (umden agan) volt az első parancs, mely a templomhoz vezető csarnok falára volt vésve. A nemzet nagy költői és államférfiai állandó összeköttetésben voltak Delphivel; a spartaiakat már alkotmányuk utalta arra, hogy a Pythiával valóságos szövetségben álljanak, mert a néphit szerint ő adta Lycurgusnak az alkotmányt. A perzsa háborúk után a jóshely tekintélye, részben a papok ingatag politikája, részben megvesztegethetőségük, főleg azonban a kifejlődő skepsis következtében nagyon aláhanyatlott. Teljesen azonban sohasem vesztette el hitelét, s időről-időre újra felvirult, különösen a 2. században Kr. u., mikor újra érdeklődtek a régi vallás iránt. Végleg N. Theodosius pusztította el a 4. században. – A jóshely barlangnyilása fölé épített első kőtemplom a legenda szerint Trophoniusnak és Agamedesnek volt a műve. Ez Kr. e. 548-ban leégett (Hd. 2, 180. 5, 62), s később az athenaei Alcmaeonida család száműzött tagjai 300 talentumért vállalkoztak újraépítésére. Építőmesterül a corinthusi Spintharust szerződtették, s feladatukat sokkal fényesebben oldották meg, mint az egyesség eredetileg szólott, a mennyiben a homlokzatot mészkő helyett parusi márványból építették. Az oromzat szobordísze a keleti oldalon Apollót, Artemist, Letót a múzsák kiséretében ábrázolta, a nyugati oldalon Dionysus szobra állott a Thyiasokkal és a nyugodni készülő Napisten lovaival (mert Dionysus télen, mikor a néphit szerint Apollo távol vala a hyperboreusoknál, Delphiben nagy tiszteletben részesült). E szobrokat Praxias és Androsthenes faragták ki, így tehát a templom Kr. e. 430 körül készülhetett el. Az épület dór stilusú peripterus volt, nagy méreteinél fogva hypaethrus templom (l. ’ĄpaidroV), melynek gerendázatát belül ion oszlopok tartották. Magát a templomot nagy szentélykerület (periboloV) vette körül, melyben csarnokok, kincsesházak, szobrok, oltárok és egyéb fogadalmi ajándékok találtak helyet. A belépőcsarnok falain voltak a föntebb említett bölcs mondatok bevésve, benn a templomban állott az áldozó oltár örökös tüzével, továbbá egyéb szobrokkal együtt Apollo aranyszobra. A kincsesházakban voltak felhalmozva a szentélynek felajánlott műtárgyak, a hadi zsákmányok tizedéből szerzett kincsek. A templom bjeárata előtt egy oltár állott az égő áldozatok számára, s a nagy arany tripus, melyet a görögök a plataeai csata emlékére ajánlották fel (l. Fogadalmi ajándékok). A nagy kincseken kivül a szentélynek nagy földbirtoka is volt, szintúgy forgó tőkéje. Thuc. 1, 121. A templomot először a phocisiak rabolták ki Kr. e. 355-ben; utánuk többször garázdálkodtak itt gallus és római csapatok; maga Nero 500 szobrot hurczolt el, s az id. Plinius mégis 3000 szobrot látott még a szentély területén. Ennek határfalai részben fönmaradtak, s területén belül régibb eredménytelen kutatások után 1892 óta a franczia kormány Homolle vezetése alatt tervszerű ásatásokat rendez. A leletek leginkább régi épületmaradványok, kincsesházak (a siphnusi és athenaei), melyek Pausanius leírását (10. 5–24) sok tekintetben igazolják és kiegészítik; magát a templomot azonban még az ásatások alapján sem tudják eddig pntosan reconstruálni. – Irodalom: Götte, Das delphische Orakel (Leipzig 1839). G. Wolff, de novissima oraculorum aetate (Belrin 1854). A. Mommsen, Delphica (Leipzig 1878). Bouché–Leclercq; Historie de la divination de l’antiquité. III, 93 sk. H. Pomtow, Beiträge zur Topographie v. Delphi (Berlin 1889). U. a. írt czikkeket a szaklapokban a legujabb ásatásokról. Th. Drück, Delphi u. die neuestenfranz. Ausgrabungen (Allgem. Zeitung 1895. mart. 4.)