Demeter

Dhmhthr, Ceres, maga az istenasszonynyá avatott anyaföld (Gh-mhthr), a növényvilágnak és különösen a gabonának védőasszonya, szülei Cronus és Rhea, ő maga testvére Zeusnak. Hesiod. Theog. 454. Szelid, áldást adó istennő, az emberek táplálója, a kit a hőskor harczais napjai és hagyományai nem ismertek, s a kit Homerus is csak mellékesen, Iasionnal kapcsolatban említ. Od. 5, 125 v. ö. Hesiod. Theog. 969. Róluk beszéli Homerus, hogy a termékeny Creta szigeten háromszor felszántott televényén nemzették Plutust (a gazdagság), csakhogy akkor Zeus, a ki maga is közeledett D.-hez, féltékeny lesz és Iasont villámával lesújtja. D. mythologiai jelentősége abban a viszonyban rejlik, melyben leányához Persephonéhoz áll, a kit Hades elrabolt (l. Persephone). Az Ilias és Odyssea ezt sem ismeri, de annál terjedelmesebben szól róla a Demeterről irott homerusi hymnus, a negyedik. Demeter teljes 9 napon által kereste elrablott leányát, végre a tizedik napon megtudja a mindent látó Heliustól, hogy gyermekét Hades rabolta el. Gyászba borultan bolyong a földön, neheztel Zeusra is, kinek tudtával a leányrablás történt. Végre teljesen megváltoztatja alakját és egy öreg asszony képében, a kit Deónak (Dhw) hívnak (a kereső), Eleusisba jut, a hol Celeus és felesége Metanira rája bizzák kisded fiacskájoknak Demophoonnak gondozását. Az istenasszony cserében a vendégszerető fogadtatásért, a melyben Celeus házában részesült, elhatározza, hogy a kisdedet halhatatlanná fogja tenni, ambrosiával kenegette hát és éjjelenkint tüzes zsarátnok fölé tartotta. Történt egyszer, hogy a kisded anyja ezt az istenné avatást megpillantotta és ijedtében hangosan felkiáltott. D. ezen megharagudott és a megkezdett művet nem folytatta, e helyett azonban felfedezte isteni természetét, melyből még így is annyi jutott a kisded Demophoonnak, hogy felsőbb lénynek tisztelték, mint olyant, a ki egy istenasszony ölében pihent. D. ezentúl a földön maradt, templomot építtetett magának és az embereket megtanította, hogyan kell őt tisztelni. Az Olympust azonban kerülte és a földet is terméketlenné tette, mindaddig, a míg Zeus D. anyai fájdalmát csillapítandó, Persephonét az alvilágból fel nem hozatta, s meg nem határozta, hogy ezentúl a leánynak az esztendő kétharmadát a felvilágon, édes anyjánál kell töltenie (l. Persephone). Ekkor D. végre mégis visszatért az Olympusra, elébb azonban Eleusis uralkodóit (Triptolemus, Diocles, Eumolpus és Celeus) megtanította a maga sajátságos szertartásaira és áldozati szokásaira. Eleusis lett és maradt D. tiszteletének legmaradandóbb fészke, ott tisztelték az istenasszonyt mint a földmüvelés megalapítóját, melynek nyomán ott jár a rendes település és polgári rend, családi élet és békés társulás, jog és törvény (Qesmia, QesmojoroV). A D. tiszteletére tartott mysteriumokat iletőleg l. Eleusinia. Eleusius mellett egy földet évenkint felszántottak, annak emlékére, hogy a hagyomány szerint ott vetették el a legelső gabonát. Ugyancsak Triptolemusnak is ott volt oltára, a miért az ekét feltalálta és a földnek népét D. megbízásából a sznátásvetésre oktatta. Mint az anyaföldnek sajátos istenasszonya, kinek szavára a növények, de különösen a vetések sarjadoznak (Anesidora, ’Anhsidwra = az ajándékok felküldője; Chloë, Cloh = a zöldelő), D. földalatti istenség is volt (CJonia) és mint ilyen sokszorosan frigyre lépett Posidonnal, a nedves elem képviselőjével. Tisztelete a nagy vándorlásokat megelőző (pelasgus) őskorban egész Görögországban el volt terjedve, sőt elszármazott Siciliába is, a melyet termékenységénél fogva D. kedves tartózkodó helyének tekintettek, s a hol neki tavaszszal és őszszel az ünnepségeknek egész sorozatát szentelték (’AnJesjoria, Qeogamia, ’Anacalupthria, Koreia, Qesmojoria). A dór vándorlások és a velök járó katonás szellem egy időre háttérbe szorították D.-nek békés tiszteletét, mely azonban később az ion törzsek növekvő hatalmával maga is új tekintélyre vergődött. Szent állatai voltak: bikák, tehenek és sertések, symoblikus növényei: a búzakalász, a mák, a gyümölcsfa. – A képzőmüvészetben D. typusa rendkivül lassan és aránylag nagyon későn alakul ki. A legrégibb időben egymagában alig-alig is ábrázolták, hanem mindig leányával Corával, a ki gondosan megkülönböztetendő az immár alvilági királynővé lett és Hades oldalán trónoló Persephonétól. D. és Cora e korban alig különböznek, mindkettő egyaránt fiatalos és gyöngéd; mindkettőnek attributumai ugyanazok (búzakalász, mák, fáklya). Csupán egy jellemző D.-nek régi vázaképein: a magas fejdísz (kalaJoV). A fentebbi hasonlatosság megvan még a nagy eleusisi reliefen (D., Persephone és Iacchus), melynek keletkezése ideje a Phidias és Praxiteles közötti korra teendő. A D.-typus teljes kialakulása valószínűleg athenaei művészektől ered, a mint hogy az istenasszony tiszteletében Athenaenek mindenkor kiváló része volt. Ámde itt is egy régibb és egy újabb typus lép elénk, melynek közös vonása arczkifejezésben az anyaiság, külső alakban a Herára emlékeztető asszonyos erő (telt kebel, test és végtagok). A régibb typusnak jellemző mintája egy márványszobor Romában, melyet sokáig Herának néztek (az 5. és 4. század határáról), az újabb typusnak méltó képviselője a cnidusi D., arczán az anya fájdalmával, melyet elvesztett leánya felett érez (a 25. á. a cnidusi D. márványszobra a Brit. muzeumban, Londonban; eredeti mű a Kr. e. 4. századból Scopus vagy Praxiteles köréből). Aránylag nagyon sokat foglalkozott a művészet Corának Hades által történt elrablásával és az alvilágból való visszajöttével, a hol azonban D. csakis mint mellékalak fordul elő (sarcophagus-reliefek, vázaképek). A római korból több pompás pompejibeli falkép jutott reánk, így egy trónoló D., fején kalászból font koszorú, kezében égő fáklya, lábainál kalászszal telt, díszesen font kosár (a Casa del navigliobol, 226. á) és egy álló D. feje körül glóriával, kezében gyümölcsös kosárral. – A rómaiaknál D. teljesen görög eredetű istenasszony, és noha római neve van (Ceres), mégis jövevény istentelenségnek tekintendő, a mi leginkább abból tűnik ki, hogy a régi Latiumban Ceres tiszteletének semmiféle nyomára nem akadunk. Ennek daczára,vagy talán épen ezért, Ceres tisztelete egyike a legtekintélyesebbeknek a régi Romában, Tac. ann. 2, 49. Eredete visszanyúlik a Porsenna ellen vívott háborúk napjaiba, az ő nyomukban támadt éhinség ellenében honosították meg a búznáak és bornak görög istenségeit. 496. Kr. e. fordul elő A. Postumius fogadásában az aedes Cereris Liberi Liberaeque, a melyet 3 évvel utóbb Sp. Cassius fel is avatott, még pedig az Aventinus hegyen a Circus Maximus mellett. Liv. 40, 22. 41, 28, 2, 3, 55, 7. Míg a megelőző idők templomai és a templomok berendezése csaknem kizárólag etruriai csapáson haladt, Ceres temploma volt az első, mely minden tekintetben (stilus, berendezés, plastika és festés) görög volt; ugyancsak görögök voltak a papnők és az istentisztelet nyelve is. A nőkön kívül, a kik sajátszerű, titokzatos szertartásokkal tisztelték (Cic. de leg. 2, 21), különösen a plebejusok fordultak hozzája bizalommal és ők tartották tiszteletére Aprilis havában a Cereadiákat és a Ludi Cereales ünnepségét. Ov, fast. 4, 393 skk. Díszbe öltözve körmenetben járultak a Circusba, a hol 8 napig tartó lóverseny járta. Kiki fehér ruhába öltözött és a plebejusok alkalmi ajándékokat küldözgettek egymásnak. Legkeresettebb áldozati állat a sertés volt. Aratás előtt is azt áldozott neki a paraszt (porca praecidanea), aratás után pedig a termés zsengéit (praemetium). Ceres tisztelete aránylag gyorsan származott el a provinciákba, noha feltűnő, hogy Gallia, Hispania és Britannia római felirataiban az istenasszony neve jóformán soha sem fordul elő. Ellenben elő kerül Africában és Pannoniában (egyebek közt egy Ceres Augusta Sziszekről), a hová talán afrikai legionariusok útján jutott el. – Irodalom: Baumeister és Roscher szakszótárain kívül: Preller, D. und Persephone (Hamburg, 1837). Forster, Raub und Rückkehr der Persephone (Stuttgart, 1874). Mannhardt, Mythologische Forschungen (Straszburg, 1884), Brunn, Griechische Götterideale (München, 1893). Gemoll, Die homerischen Hymnen, 276 skk. lapok, a hol az egész előzetes irodalom olvasható. Hahn, d. und Baubo (Lübeck, 1897). Pestalozza, I caratteri indigeni di Cerere (Milano, 1897). Ábel Jenő, A homerosi Demeter hymnusról (Budapest, 1886). Petiscus-Geréb, Az Olympos (u. o. 1893, 168 s köv. lapok). Récsey, Pannonia mythologiai eml. Budapest, 1894, 40. l.