Persephone

Persejonh, Persejoneia (v. ö. perJein és jonoV, tehát a. m. gyilkoló, halálos), Persejassa, Fersejassa, Korh, Proserpina, az alvilágnak isteni királyasszonya, Zeusnak és Demeternek leánya (Hom. Il. 14, 326. Od. 11, 217), a kiről már Homerus azt mondja, hogy Hadesnek tiszteletre méltó felesége és férje oldalán az árnyaknak félelmes uralkodója. Ő parancsol a megholtak lelkeinek (Hom. Od. 11, 213 skk. 226. 385), az alvilág szörnyetegeinek (Hom. Od. 11, 633) és Hadesszel egyetemben meghallgatja és végrehajtja az emberek átkait. Hom. Il. 9, 457. 569. A római költők felfogása szerint is ő az, a ki a halandók fejéről egy-egy fürtöt levág és ezzel a halálnak szenteli őket. Verg. Aen. 4, 698. Homerus után azonban ez a rettentő jelleg veszít rideg voltából és olyan tulajdonságok alakulnak ki, melyek gondolati összefüggésben vannak az anyaföld azon jellegével, hogy az élőket táplálja és a halottakat eltakarja (meliboia, polubia, Athen. 10, p. 455C 14, p. 624C). P. megmarad az alvilág királyasszonyának, a ki sötét tekintetű férje mellett trónol, de mégis határozottan meglátszik rajta, hogy a jóságos Demeternek leánya, Core, a ki még az árnyak országában is megőrzi örökifjú leányságának bűbájos hímporát. Játszi gyermek ő, még akkor is, mikor az alvilág királya elrabolja, a mi a mythus szerint Nysa mezején (más hagyomány szerint Eleusis és Hermione tájékán vagy Hipponiumban vagy végül Siciliában az Aetna aljában, Enna hímes virányain) történt. P. társnőivel, leánypajtásaival ép virágot szedett, midőn a komor Hades négyes fogatán feljött az alvilágból, hirtelen kocsijára kapta Demeternek bájos leányát és Zeus előzetes engedelmével elrablotta sötét országába. Az aggódó anya már csak gyermekének utolsó sikoltását hallotta, először kétségbeesetten bolyongott, majd aztán olyan kegyetlen bosszút forralt, mely még az isteneket is félelembe ejté (v. ö. a Demeter czikket). Végre is Zeus megparancsolta Hermesnek, hogy P.-t hozza fel az alvilágból és adja vissza édesanyjának. Mivel azonban P. az alvilágban már megízlelte azt a gránátalmát, a melyet Hades a nász jelvényéül adott volt neki, s a melyet elfogadni egyértelmű a házasság megkötésével, Zeus úgy egyenlítette ki a nehéz dolgot, hogy P. az esztendőnek kétharmadrészét idefenn töltheti a föld szinén, anyjánál, tavaszi verőfényben és nyári örömben; egyharmadrészt azonban lenn kell lennie az árnyak országában. Igy dalolták ezt a költők, így szóltak erről Lasus és Pindarus, Archilochus és Bacchylides vallásos költeményei, de kivált Homerus hymnusa, mely ősrégi énekeken alapszik. Ebben a mythusban, melyet a hellen nép lelke a Homerusra következő időben alkotott, P. a növényi természetnek symboluma, a növényzeté, mely évenként kicsirázik és megint eltünik a föld méhében, a magé, melyet a földalatti homályba rejtenek, de mely megint feltámad és hoz magával új életet, új virulást. Mikor pedig ehez a természetes hasonlathoz a vallásos reflexio is hozzájárul, P. lassankint a lélek halhatatlanságának jelképe lesz és mint ilyen szerepel Demeternek mysteriumaiban. Ez a mystikus P. aztán nagyon változatos és érdekes viszonyba lép Iacchusszal, Demeter és Zeus fiával, a kinek hol testvére és arája, hol meg épenséggel édes anyja (v. ö. Dionysus és Eleusinia). Még nagyobb szerep jutott neki az orphikusok világnézetében. Náluk P. valóságos mindenható őselem, mythikus testet öltött principium, mely mindent létrehoz, egyuttal azonban mindent meg is semmisít. Élet és halál, keletkezés meg enyészet egy személyben. Állítása és tagadása a létnek, mely formák kölcsönösen föltételezik egymást, mikén ta fény és az árnyék, a csend és a zaj, a fájdalom és a gyönyörűség. Ezt a mystikus lényeget egy-egy szó, gy-egy határozott kifejezés már vissza sem adhatja, az egyenesen kimondhatatlan (arrhtoV), a mit csak körülírni lehet avagy jelzők halmozásával megsejtetni, miként ez az Orpheus-féle hymnusokban történik. Ezzel párhuzamosan azonban P. egyéniségét egyre több és több földben lakó és földalatti istenséggel keverték össze: különösen Hecatéval és Artemisszal; de nem kevésbbé Athenával és Aphroditéval, a ki mint természeti istenség (kivált mint Libitina) sokszoros hasonlatosságot mutat P.-val. Az itt felsorolt istenségeken kívül összekeverték P. alakját Gaeával, Rheával és Isisszel. Ehez képest voltak aztán olyan melléknevei is, melyeken más istenségekkel osztozott. Ilyen különösen a Despoina (úrnő) és Megalh Jea (nagy istenasszony), melyek közöt melléknevei anyjával Demeterrel, a kivel nemcsak ebben egyesül, hanem a cultusban is (különösen Boeotiában, Eleusisban és Siciliaszigetén). Egyébiránt P. cultusában háromféle irányú ünnepséget és ritualis szertartást lehet megkülönböztetni: 1) Olyat, a hol P. életének bizonyos mozzanatait ünneplik (az alvilágból való feltünését és leszállását; édes anyjával vagy férjével való egyesülését); 1) olyan ünnepségeket, melyek a halottak tiszteletére és halotti jóslatokra vonatkoznak és 3) mysteriumokat. A feltünésnek (anodoV) és alászállásnak (caJodoV) ünneplése általában sokszoros hasonlatosságot mutat Dionysus tavasziés őszi ünnepségeivel. Az anodoV-nak örömteljes voltát virágok és derült szokások fejezték ki, a caJodoV-t gyászolva siratták el komor, sötét jellegű szertartásokkal. Az anodoV ünnepségeinek ideje az ion törzsű államokban Anthesterion (febr.-mart.) havára esett, jellemzetes példája az ú. n. kisebb Eleusinia (l. ezt) Athenaeben. Ugyanilyen jellegüek voltak az Anthesphoriák Siciliában (l. Demeter), de különösen Hipponiumban, mely a locrisiak telepes városa volt. A P. leszállására vonatkozó ünnepségek hideg ősznek idejére estek, a mikor minden népnek természeti vallásában többé-kevésbbé borongó, mélabús szertartások tünedeznek fel. A természet elpusztult pompájának gyászát ülik ilynekor, melynek lombját, virágát elsorvasztotta az öldöklő napsugár, gyümölcseit levágta a sarló. Az ünnepségek belső vonása ilyenkor az, mintha P. (Core) újból és újból elraboltatnék. Ehez képest az ünnepségeken mimus alakjában be is mutatták az elraboltatát (ilyen volt péld. a catagwgh KorhV Siciliában), mely alkalommal előfordult a KoragoV és ugyanolyan szerepet játszott, mint a nagy Eleusiniák ’IaccagwgoV-a. De míg a cultusnak ezen mozzanata egyes ünnepségeknél (Thesmophoriák, Eleusiniák) valósággal hatalmas természeti eseményeket jelképezett, máskor nem volt egyéb az istenek nászának symbolikus előadásánál. Így mutatták be Aidoneus és P. nászát (gamoV PloutwnoV cai P., o en ’Aidou gamoV, Orci nuptiae) kivált a Theogamiák és Anacalypteriák ünnepségén, a mikor P. corh-ből numjh lett, és azon a napon, mikor nászfátyolát elvesztette (anacalupthria, epaulia, opthria), csakúgy kapott menyasszonyi ajándékot, mint bármely más földi hellen menyasszony. Erre alapították a cultus szokásait azok a városok, a melyek P.-t különös tiszteletben részesítették. Magukról avagy lgealább fellegvárukról azt tartották, hogy Zeus isten nászajándékul adta kedves gyermekének (így különösen Cyzicus, Thebae és Agrigentum). Ide sorolandók az attikai Scirophoriák is, melyek bár eredetileg Athena Scirusnak voltak szentelve, symbolikus jellegű szertartásaik sorába P. elraboltatását is felvették. Schol. Aristoph. Thesmoph. 834. Jellemzi a Scirophoriákat az is, hogy maga a Scirophorino hónap, mely a természet naptárában a nyári forróság elejére esett. Plutónak volt felajánlva. Plato, de leg. 8. p. 828. A föntebbiekkel rokon szokások uralkodtak Metagitnion havában, a mely hónap mindjárt az aratásra következett és a kánikulának idejére esett, de még inkább Boedromion és Pyanepsion hónapjaiban, az Eleusiniák és Thesmophoriák idején, mely utóbbi ünnepségek lényegökre és jelentésökre nézve arató ünnepek. Ilyen őszi ünnepségek voltak még a Pherephattiák Cyzicusban és a Coreák Sisiliában és Arcadiában. P.-nak őszi feljövetelét és alászállását azonban nemcsak a lélek nélkül való természetre vonatkoztatták a népek, kapcsolatba hozták ők azt a láthatatlan lelkekkel is, melyekről azt htiték, hogy olyankor (a természet fölpezsdülése és megmerevülése idején) rendkívüli felindulásban, élénk tevékenységben vannak, sürögnek forognak az úrnőjük példájára hol feltámadnak, hol ismét a poklokra szállanak alá. Így alakul ki P. tiszteletével kapcsolatosan és párhuzamosan a halottak tisztelete (pl. Apolloniában Anthesterion havának idején, Athen. 8. p. 334), de nemcsak tiszteletök hanem felidézésük is azon czélból, hogy tőlük jóslatokat és jövendőmondásokat lehessen kapni. Erre pedig különösen alkalmasak voltak mindazon helyek, a melyekről a régiek azt hitték, hogy bejáratul szolgálnak az alvilágba, Hades és P. országába. A hol a föld szine megrepedt és méhéből gőzök avagy meleg források tódultak ki, a hol a tüzes és vulcanikus erők, ha csak időnkint is, jelentkeztek és a földből eltőörve mintegy titokzatos utat mutattak le a mélység rejtelmes honába: ott mindenütt azt hitték a régiek, hogy találkozhatnak az elköltözötteknek sok-sok hazajáró lelkével és idézhetik őket, mint a hogy Odysseus megtette, s a hogyan Herodotus Perianderről mondja (5, 92). Ettől a meggyőződéstől már csak egyetlen lépés kellett ahoz, hogy a jóslás és kikérdezés czéljából külön szentélyeket építsenek, a milyen volt az ephyriai Thesprotiában, a phigaliai Arcadiában és mások. Nagy Görögországban ilyen volt a sokat emlegetett cumaei, sőt lényegére nézve még a Trophonius lebadeai barlang-oraculuma is ide vonatkoztatható. A ritualis élet gyakorlati szempontjából minden eddig említett mozzanatnál fontosabbak a mysteriumok, melyek úgy P.-nak mint a vele mindenkor kapcsolatosan és párhuzamosan tisztelt Demeternek alvilági természetét és annak minden jellemvonását teljesen kimerítik. Maguk a mysteriumok azután kezdettől fogva kétfélék: Thesmophoriák és Chthoniák. Mindkettőben a földalatti (chthonikus) istenségek képezik a ritualis és mythologiai központot, de itt is amott is egészen eltérő felfogással. A chthoniák (mely néven különösen a hermionei szentélynek mysteriumai tartották fenn maguakt) szertartásaikat csaknem kizárólag az alvilágra vonatkoztatták, a Thesmophoriák ritusa mindenütt a szántás-vetésre s a vele kapcsolatos, rendezett társadalmi életre támaszkodik, különös tekintettel a házasságra és erkölcsös női életre. A Thesmophoriák és Chthoniák mellett keletkeztek aztán az Eleusiniák (l. külön), melyek azonban, noha eredetileg szintén a chthonikus felfogásból indultak ki, lassanként nagy átalakuláson mentek által, különösen az által, hogy hol a Thesmophoriákból hol Dionysus mysterumaiból vettek egyes elemeket kölcsön, sőt utoljára már az orphikus és egynémely külföldi mysteriumhoz is közeledtek. Ezáltal hovatovább egyetemes jellegük támadt, mely annál népszerűbbé és elterjedtebbé tette őket, minél több és többféle nép hajolt meg a hellen néplélek előtt. De nemcsak ez esett meg Demeter és P. cultusának körében, hanem az is, hogy Arcadiának, Messeniának és más vidékeknek ősrégi cultusai is átalakultak, a minek legérdekesebb és legjellemzetesebb példáját az argosi Lernaeák szolgáltatják a maguk valósággal megfelelt ritusával. De bármennyire változott és alakult Demeter és P. cultusának belső jellege és külső megnyilatkozása, bizonyos vonások és sajátságok következetesen megmaradtak. Ilyenek: az éjjeli óra, a virrasztás és fáklyafény, a ruhák sötét szine, melyekben a két istenasszonyt elképzelték (D. melaina, P. furva) és melyekbe tisztelőik maguk is öltözködtek, az áldozati állatok sötét szine, de még inkább az áldozás mikéntje. P. hívei mély, földalatti helyeken áldoztak, nem oltárokon, hanem vermekben és pinczegádor módjára kivájt helyiségekben (megara, anactora), a hol az áldozati állat alacsony vágó-padon (escarai) vérzett el, míg a hivek imádság közben tekintetöket napnyugta felé fordították, a hol az éltető verőfény megszakad, s a hol homály és az alvilág nagy titkai várják a halandót. Nem kevésbbé jellegzetesek a P. tiszteletnek bizonyos külső symbolumai (a mystikus cista, a calathus, l. ezt), de még inkább a belső (psychikus) jellemvonások (ascetikus gyakorlatok, erkölcsi önvizsgálat és önmagába szállás, sajátszerű mélabús zene és ének stb.). – Az itt dióhéjba foglalt cultusból merített a képzőművészet is, mely azonban P. titokzatos jellegének megfelelőleg eleinte tartózkodik a határozottabb (typikusabb) képleges ábrázolásoktól, később pedig foglalkozik velök, de termékeit nem igen hozza nyilvánosságra. Sokáig tartott, a míg a művészi ambitio a mystikus titok varázsát megtörte. Ám ez kiegyenlítődik azzal, hogy fából faragott szobork helyett mindjárt a tökéletesebb technika kezd P.-val foglalkozni és kialakítja kettős jellegét: a viruló szép leányt és az árnyak sötét pilláju királyasszonyát, ki halavány arczával mélán üdvözli a jövevény-lelket, de aztán Hades oldalán lát törvényt is, ha kell. Ez utóbbi felfogásában körülbelül ugyanúgy hasonlít és ugyanúgy különbözik Herától, mint a hogyan pluto Zeustól. Mint fiatal, szép leánynak (Core) attributumai virágok, leányos ékszerek, nymphák kisérete, továbbá a calathus és a mystikus láda. Mint alvilági királyasszonyt fejedelmi ékszerek és fáklya jellemzik. Legio azoknak a műemlékeknek száma, a hol Artemishez és Hecatéhoz, sőt Aphroditéhoz hasonlóan ábrázolják, a kikkel aztán vajmi könnyen össze is téveszthető, akár csak anyjával Demeterrel, a kivel közös attributumaik isvannak. Az eleusisi mysteriumok nagyban hozzájárultak, hogy P. művészi ábrázolása határozott jelleget nyerjen; a mi nem is lehetett másként, kivált ha eszünkbe veszszük, hogy nem kisebb mesterek foglalkoztak ezzel mint Praxiteles és messenei Damophon. Praxiteles iskolája megőrizte P. egyéniségének mélyen vallásos felfogását és bizonyára ezért van, hogy p. szoborképei és más ábrázolásai az istenasszonyt mindig más istenségektől (Dionysus, Triptolemus) körülvéve ábrázolják. Legtöbbször az eleusisi istenségekkel eyütt jelenik meg, Demeterrel és Triptolemusszal (pld. a híres eleusisi reliefen, l. az Eleusinia czikket) vagy Iacchusszal. Kivételt e tekintetben csak az ú. n. kis művészet képez, a hol terracottákon (Siciliából és Magna Graeciából és pénzeken (Agathocles pénzein és cyzicusi érmeken) megtaláljuk Korh Swteira bájos fejecskéjét, mely karcsú nyakon pihen, melyet viszont nyakláncz diszít. Hullámos fürteit, melyeket hátrafelé boruló laza csomó egyesít leányos kontytyá, buzakalászból és repkényből font koszorú fogja körül. Az egész csupa szűziesség és kellem. Ámde ezek az ábrázolások mind mind háttérbe szorulnak azok előtt, melyek P. elrablását és az alvilágból való visszatértét mutatják. Itt kétségkívül Praxiteles volt az, a ki a művészi hagyományt megalkotta, s a kinek felfogásából egy-egy vonás még a későbbi idők sarcophagus-ábrázolásaiba is eljutott. Hiszen ő volt az, a ki P. elraboltatását érczbe öntötte, a míg Nicomachsu ugyanazt megfestette. Plin. n. h. 34, 8, 19. 35, 10, 36. utánuk a művészek népes tábora, kezdve a sarcophagusok mestereitől egészen az érmek vésőjéig, el nem fáradt ennek a hálás motivumnak ismétlésében, bár a jelenetnek typukus előadása már réges-régen kialakult. Közös vonás a hirtelen rémület, az ellentét a rettentő Hades és a gyönge leányka, a kegytelen halál és viruló élet között. Közönségesen három mozzanatot karolnak fel az ábrázoló művészek, a mi a sarcophagusok hármas tagozódásának is megfelel: a virágszedést, a rablást és a gyermekét kereső anyát. A Louvre híres sarcophagusán (Clarac de poche, 214. t. 33. ábra) ezekből csak kettő van meg, de azért jellemzetes P. és Pluto alakjai és helyzetük szenvedélyes volta szempontjából. Így fogta fel e két alakot az ókori művészvilág: Plutót könyörtelennek, kegyetlennek, szertelennek (ameilicoV, adamastoV, pelwrioV), a ki daczosan fordulva a környezők felé, vad erőszakkal ragadja karjaiba a vergődő leánykát és rohan vele alvilági otthonába. P. viszont tehetetlenül hever a halálisten karjaiban, bomlott fürtei leomolva repülnek a szélben, öltönye rendetlen, karjával kétségbeesetten kap fejéhez, mint a ki már minden ellentállásról lemondott. Ez az alapcsoport, melyet az egyes művészek egyéniségükhöz képest látnak el más és más mellékalakokkal. Megesik, hogy az anya másik fogaton siet Pluto kocsija után, de még az is, hogy P. férje mellett állva és Hermes által vezetve egész békésen bucsuzik anyjával (alsó italiai vázán, Millingen, Uned. Mon. 16). Más művészek inkább az alvilágból való feljövetelt alakították (pl. annak a reliefnek mestere, mely a Museo Boncompagniban van, mely másolatban Hampelnél, Az antik szobrászat története czímű munkának hátlapján látható) avagy (különösen festményeken szembeállították egymással a fölérkezést és leszállást, a minek ellentéte aztán nemcsak a milieu derült és komor jellegében, de a ruhák és paripák szinében is kifejezésre jutott. Erre gondolva mondja aztán Pindarus (Ol. 6, 92): ’Ierwn joinicopezan amjepei Damatra leucppou te JugatroV eortan, a mivel kétségkívül a siciliai ünnepségre czéloz. Igy a P. elrablására vonatkozó képzőművészeti alkotások olyan szilárd hagyományt teremtettek, melynek hullámai ma is rezgésbe hozták az alkotó geniust, mint a hogy arról az angol Walter Crane remek képe mindenkit meggyőzhetett, a mely Budapesten is ki volt állítva, s a mely az antik vázaképek művészi másodvirágának egész bátran tekinthető. Ugyanilyen költői másodvirága a P. alvilági szerepére vonatkozó vázaképeknek az a remek leirás, melyet Hamerling Amor und Psyche czímű költeményének egyik énekében olvasunk (magyarra fordította Ábrányi E). - A római Proserpina tisztelete az örök városban 249-ben kezdődik, a midőn egyrészt a carthagói háború is válságosra fordult, másrészt pedig rendkívüli események (pl. a város falának villámcsapás folytán történt elpusztulása) izgatták a kedélyeket. Akkor a decemvirek a senatus parancsára megkérdezték a sybilla könyvek véleményét az iránt, vajjon miképen lehetne az égiek haragját megkérlelni. A felelet az volt, hogy a római nép P.-nak és a vele mindig együtt szereplő Dis paternek (l. Hades) tiszteletére tartson a Mars mezőn három egymást követő éjjelen fényes játékokat (Ludi Tarentini), mutasson be áldozatul fekete állatokat (hostiae furvae), még pedig P.-nak fekete üszőt, férjének fekete bikát; egyuttal pedig fogadja meg, hogy ezt az ünnepséget száz esztendő mulva megismétli. Val. Max.l 2, 4, 5. Zosim. 2, 3, 3. Ez a fölelevenítés 146-ban tényleg meg is történt, de a következő században Augustus az egész ünnepséget olyképen alakította által, hogy teljesen elszakította azt Dis és P. tiszteletétől, a kinek földalatti oltára azonban tovább is ott maradt a Mars mező Tarentumnak elnevezett részén. A szentélyt ujabban fel is ásták (v. ö. Lanciani, Monum. antichi d. Lincei, 1, 540). Talán nem tévedünk, ha mindezek után azt hiszszük, hogy a rómaiak P.-nak és férjének tiszteletét a görögöktől még pedig Tarentumból vették kölcsön, de a nélkül, hogy ezért a szigorú párért valami nagyon lelkesedtek volna. A fentemlített szentélyeken kívül más római P.-oltárról nem olvasunk, sőt a fogadalmi feliratok is aránylag nagyon ritkák (mindössze 3: CILVI 137–139. V 773. 3225). Akad azonkívül egy sacerdos Matris duem et P.-ae (CIL VI 508), egy külön oltár és templom Viboban (X 39), egy templum deae P.-ae Malta szigetén (X7494) és egy Perseponának (!) szentelt fogadalmi költemény Corfiniumból (Rhein. Mus. 33, 283 skk.). De mi ez a római világ óriási kiterjedéséhez képest! Annál mélyebb gyökeret vert P. sötét tekintetű isteni férjével egyetemben a római költészetben. A hellen mondákat tovább szőve, de különösen az alvilágról megemlékezve egészen megbarátkoznak velök, a magukénak vallják és egy-kettőre besorozzák a Dii manes közé. Így szerepelnek a kötött beszédű sírfeliratokban, így az ólomtáblákra vésett átokformulákban (defixiones), úgy hogy utoljára P. még az igazi törzsökös italiai alvilági istenségeket is kiszorítja és magát a mundust is (l. Alvilág és Manes) úgy tekintik, mint a mely P.-nak van szentelve. Marc. sat. 1, 16, 17. A keresztény-római korszak bekövetkeztével, különösen a provinciákban Pr. lassankint eltünedezik és helyét egy Aeracura (’´Hra Kria vagy tán még inkább ’´Hra Korh?) nevű istenasszony foglalja el. CIL VI 142. De ezzel az alakkal Romában is találkozunk, különösen a Praetextatus catacombának híres festményén, mely Vibiának az alvilágba való leszállását ábrázolja (reproductiója Garruccinál, Storia dell’arte christ. 6, 493). Nyilván a Juno Stygiával van dolgunk, a ki úgy viszonylik az igazi Herához, mint Pluto Zeushoz (l. fentebb). Ugyanígy engedi által helyét P. afrikai feliratokon Ceresnek, a kinek szakasztott olyan módon Cyria a mellékneve. CIL VIII 9020. – A mythologiai és régészeti szakszótárak és kézikönyvek (Preller, stb.) mgefelelő czikkein kívül v. ö. a következő munkákat: Welcker, Raub d. Kore (Zeitschrift für Gesch. u. Auslegung d. alten Kusnt 1, 1). Preller, Demeter u. P. (Hamburg, 1837). Eckermann czikke Ersch és Grubernél, 3, 17, 293–347. l. Baumeisternek Demeterről irott czikke. Ujabban: Hartwig, Der Raub d. Kore auf einem Vasenbilde in Eleusis (Mittheil. d. kais. deutschen Arch. Instit. Athen. Abtheil. 1896, 4, 377–384. l.). U. a. Die Wiederkehr d. Kora auf einem Vasenbilde aus Falerii (Mittheil. d. kais. deutschen Archaeol. Institutes, Röm. Abth. 1897, 2, 89–104. l.). A P. és Demeter közös tiszteletére rendezett mysteriumok leirását l. Buzássy Ábel Eleusis cz. czikkében (Görög földön, Emlékkönyv a magyar tanárok 1893. évi tanulmányútjáról, 198. skk. ll.).