Alvilág.

A halottak országa, az alvilág, a hol ’AidhV, ’AidwnuV, ’AiV lakik (a miről a Homerus után való időben úgy mint az istennek magának az A.-nak is AidhV a neve), Homerus korában még nagyon homályos, határozatlan valami. Mindössze annyit tudunk róla, hogy sötét hely a földnek belsejében (Ilias, XX. 61), melynek a legszélső nyugaton, túl az Oceanuson, a hová már napsugár sem hatol, bejárata és előcsarnoka (tornácza) vagyon. Midőn Odysseus felkereste, az Oceanus nyugati szélén kötött ki társaival, hol a sötétség emberei, a ködbe és homályba burkolt cimmeriusok laknak; vadon parton, hol terméketlen topolyafák és füzek alkotják Persephone istenasszony berkét. Odyss. X. 508; XI. 14. Miután kiszálltak Odysseus az alvilág tornáczában felidézi az árnyékok országából Tiresiasnak és más elköltözötteknek lelkét. Odyss. X. 508. skk. XI. Az alvilág tornáczában kezdődik az a rét, a mely véges-végig be van nőve asphodelus-liliommal, s a mely a föld alatt addig terjed, a mekkora csak az A. Odyss. XI. 539, 573; XXIV. 13. Az Erebusba, a legsötétebb homályba és Hades istennek sajátképeni székhelyére Odysseus el nem jutott. Odyss. XI. 564, 627 skk. A Homerust követő időknek mythologiai felfogása pontosabban meghatározta a Hadesnek helyiségeit és benépesítette őket különböző lényekkel. Először is megszaporodtak az A.-ba vezető bejáratok, többnyire sötét barlangok és tátongó hasadékok alakjában (görög földön a Taenarum hegyfoknál, Hermione argolisi város határában, Colonus athenaei demosban, Italiaban Cumae környékén). Az egész Hadest óriási, rettentő folyamok folyják körül. Ezeket Homerus még nem ismeri. Említi ugyan néhányszor a Styx folyót (Ilias, VIII. 369; Odyss. V. 185), még pedig úgy, mint az A. képviselőjét; erre mondanak esküt az istenek, mintegy jelezni akarván, hogy hamis eskü esetén büntetésül ők is rabjaivá lesznek a halálnak és enyészetnek. Hasonlóan szerepel a Styx Hesiodus világnézetében. Megszemélyesítve Oceanusnak és Tethysnek legkiválóbb leánya, tőle származnak: ZhloV (a Buzgalom), Nich (a Győzelem), KratoV (a Hatalom) és Bih (az Erőszak). Maga Zeus is nagy becsben tartja, ő adja meg neki azt a jogot, hogy az istenek esküjének záloga legyen. Mint személy a Hades bejáratához közel magas csarnokban lakik, melyet ezüst oszlopok támogatnak, mint folyó az Oceanusnak egyik ágát alkotja és annak tizedik forrásából fakad. Theogonia, 361, 383 skk. 775 skk. Más alvilági folyóról Hesiodus meg nem emlékszik, eredetileg Homeros sem. Csak az Odysseában (X. 513) említi az Acheront, melybe az A. nyugati előtornáczában a Pyriphlegethon szakad, s a Cocytust, mely a Styxnek siója (aporrwx). De ez az egy hely alighanem későbbi betoldás, a minthogy a későbbi fogalmak szerint mindenfelül folyamok környékezik az A.-ot. Az Acheront illetőleg (l. ezt külön) több részletre akadunk Vergiliusnál, a ki szerint (Aeneis VI, 26) a Cocytusba folyik és vele együtt a styxi tavat alkotja (VI, 323). Az A. mindenfelül folyó vizekkel lévén körülvéve, természetszerűleg előállott egy révésznek szüksége, a ki az elköltözöttek lelkét a vizeken és tavakon általszállítsa. Ez a Homerust követő időben létesült alak nem más mint Charon (Caren a cairow igétől, tehát az öröm embere, képletesen e helyett «a bánat embere».) Vergiliusnál (Aen. VI, 548) a Pyriphlegethon vagy Phlegethon egészen különleges szerepet játszik, a mennyiben hatalmas tűzfolyam, mely a Tartarust, a kárhozat színhelyét határolja. Az eddig felsorolt folyókhoz járul ugyancsak a Homerust követő időben a Lethe, melynek vizétől a lelkek elfeledik mindazt, a mit az életben tapasztaltak. Az A. kapujának őre Cerberus. egy többfejű (a későbbi művészetben állandóan háromfejü) kutya, mely Typhaontól és Echidnától származott. Hesiod. Theog. 311. Ugatása érczhangú, egész valója rettenetes, farka és sörénye kigyókból áll. Verg. Aeneis, VI. 417; Ovid. Metam. IV. 450. A belépőket nem bántotta, de kimenni soha senkit sem engedett. Homerus «Hades kutyáját», a melyet Hercules hozott fel az alvilágból, két helyen említi (Ilias VIII. 367; Odyss. XI. 623), de sem néven nem hivja, sem azt nem jelzi róla, hogy az A. kapuját őrzi. – Homerus nemcsak a vadászó Oriont (Odyss. XI. 572) és az ijjával fenyegető Herculest (u. o. 601), hanem Minost is (u. o. 568) úgy tekinti, mintha elköltözött lelkök a túlvilágon ugyanazt cselekedné, a mit már a földön is gyakorolt; jelesül Minos a túlvilágon is mint biráskodó király jelenik meg. Egyébiránt ez a homerusi hely is (Odyss. XI. 565–627) későbbi betoldásnak látszik. Az az eszme, hogy a túlvilági élet csak tükörképe és anyag nélkül való folytatása a földi létnek, Homerus előtt még ismeretlen. Ennél az eszménél is jóval későbbi korból való az a felfogás, mely szerint Minos az A.-ban az elköltözöttek lelkei felett itélkezik, a miben társai Rhadamanthys, Aeacus és Triptolemus. Plato szerint (Gorgias, p .524, A) Rhadamanthys az ázsiai lelkek felett itélkezik, Aeacus az európai lelkek felett. Minos pedig Zeus rendelkezése szerint kétes esetekben dönt. Aecus egyébként Hades kapuit is őrzi, miért is kulcscsal és kormánypálczával ábrázolják. Az alvilági bírákról szóló felfogás különben feltételezi azt a tant, mely a földi tettekért járó túlvilági jutalomról és büntetésről szól. Ezt a tant azonban a homerusi kor nem ismeri és azok a verssorok, melyek Tityus, Tantalus és Sisyphus túlvilági büntetésére vonatkoznak. (Odyss. XI. 576. 582. 593) alighanem későbbi beszúrások. De föltéve, hogy ezek a részletek Homerustól erednének is, a bennök leirt büntetések közül egyik sem alapszik valamely alvilági biróság ítéletén, hanem bünhődésük csak folytatása annak a földi bünhődésnek, melyet az istenek már ezen a világon mértek rájuk. Később ezekhez az A.-ban szenvedő bünösökhöz járultak még a következők: Ixion, a Danaidák, Salmoneus, Pirithous, Phlegyas stb. Így alakult ki lassankint az a felfogás, hogy az alvilági lelkek két csoportba (jutalmazandók és büntetendők) tartoznak, a mi aztán magával hozta egy-egy külön tartózkodási helynek megállapítását. Igy támadt a mythologiai felfogásban a Tartarus, a kinos bünhődés szinhelye (Plato, Respublica, 10. p. 616. A; Vergilius, Aeneis, VI. 543 skk.) és az Elysium, a boldog lelkek lakása. Verg. Aen. VI. 637 skk. Azokról a lelkekről, kik földi életökben a jó és rossz között ingadoztak, azt hitték, hogy testnélküli árnyak alakjában bolyongnak az Asphodelus-réteken (l. fentebb.) – A Tartarus (megszemélyesítve Aethernek és a Földnek fia,viszont a Földdel való egyesülése folytán a Gigasoknak és Tiphoeusnak atyja, Hesiodus, Theogonia, 821) Homerusnál még csupán a Titanok börtöne és a Hadestől szorosan megkülönböztetendő. Míg a Hades a föld alatt van, addig a Tartarus a földnek és tengernek legszélső szélét alkotja, olyan mélyen a földnek felszine alatt, a milyen magasan van az égboltozat a föld felett. Homeros, Ilias, VIII. 13 skk. v. ö. Hesiodus, Theogonia, 720 skk. De már a Hesiodus műveiben (Scutum, 255) együtt szerepel a Tartarus Hadesszel. Később aztán a Tartarus szó egészen egyértelmüvé lesz az A.-gal. Az Elysiumot l. külön. A halál után való állapotra vonatkozó mythikus képzetek Homerus egyes költeményeiben sőt azoknak egyes részleteiben is meglehetősen eltérők. A legrégibb felfogásnak az látszik, mely szerint a halottak árnyképek, a földi életnek csupán külső körvonalaival rendelkezvén, erő nélkül, hús, csont és vér nélkül, sőt hang és öntudat nélkül, mely utóbbit csak ideig-óráig tudják visszanyerni, még pedig az által, hogy vért isznak s ez által ismét testi életet öltenek. Az egyén létezésére nézve ugyanis ezen ősrégi felfogás szerint fődolog a test; a yuch, mely a testet élteti, soha sem semmisül ugyan meg teljesen, de azért a halállal mégis elveszíti tulajdonképeni létezését, a mennyiben az ember szellemi része, a jreneV, tönkre megy. Ezen felfogással szemben némi haladást tüntet fel az, a mikor (mint pl. a Minosra vonatkozó és fentebb idézett helyen) valamely egyénnek kedves foglalkozása, vagy jellemzetes szerepe a halál után is tovább tart. Ugyancsak magasabb foka a túlvilági állapotnak az, mikor a halottak (Odyss. XXIV) a nélkül, hogy vért innának, öntudattal és beszéddel rendelkeznek, tehát személyiségöket megtartják, a miből aztán önként fakad az a hit, hogy a halottak a földi életre sokszorosan befolyhatnak. Ámde daczára ezen felfogásoknak, melyek a népben is gyökeret vertek, daczára az egyes nagyobb tért hódító mystikának (l. Eleuisinia), sőt daczára a bölcseletnek, mely derültebb képeket festett a halál utáni állapotról: mindvégig érvényben maradt a hellén világnak amaz ősrégi felfogása, hogy csak az az igazi élet, mely a nap alatt a föld szinén pezsdül és hogy az az igazi öröm, melynek virágai a siron innen nyilnak. «Napszámosnak lenni a földön jobb, mint valamennyi árnyékon uralkodni», mondja Achilles az alvilágban. Homerus, Odyss. XI. 489. Az ember görcsösen ragaszkodik a földi léthez, sőt még halála után is legalább képzeletbelileg élni akar a világon; azt akarja, hogy megsirassák, eltemessék és megemlegessék. Odyss. XI. 71. – A rómaiak az összes görög képzeteket, melyek az alvilágra vonatkoztak, általvették, de a nélkül, hogy saját nemzeti hagyományaikkal teljesen szakítottak volna. Az A.-nak magának (inferi), valamint az A. istenének közös neve Orcus, néha azonban mundus is, különösen ebben a kifejezésben: mundus patet. V. ö. Religiosi dies, továbbá Manes, Lares, Larvae. – A képzőművészetben az A. eleinte csak azokkal az archaistikus vázaképekkel szerepel, melyeken egyes bünösöknek (Ixion, Sisyphus stb.) alvilági bünhődése fordul elő. Az első kép, mely az egész alvilágot tárgyalta, Polygnotus hires festménye volt, melyet a cnidusiak költségén festett Delphiben, s a melynek Pausanias leirására (X. 28 stb.) alapított reconstructióján Goethe is fáradozott (40 kötetes kiadás. 31, 118–147. old.). Ámde úgy erről, mint arról a másik nagy festményről, mely az athenaei Niciasnak, Praxiteles kortársának ecsetje alól került ki, csakis szórajzok maradtak reánk. Kézzelfoghatóbb a művészi felfogás az alsóitaliai díszvázákon (pl. az altamurain és canosain; mindkettő Baumeisternél, Denkmäler d. classischen Alterthums, III. kötet), míg az Esquilinuson kiásott falfestmény (kiadta Wörmann, die antiken Odysseelandschaften, München, 1876) épenséggel az Odysseus alvilági áldozatának illustratiója. Ugyanezen áldozatnak egyik epizódját (Odysseus és Tiresias) ábrázolja a Louvre remek márványreliefje (Hoppe, Bilder zur Geschichte und Mythologie der Griechen und Römer, Bécs, 1897). v. ö. Kauffmann, Die Jenseitshoffnungen der Griechen und Römer (Freiburg im Breisgau, 1897) és Danielovics Kálmán, Homerus és Vergil alvilága (Munkácsi programm, 1892).