Dionysus

DionusoV, DiwmusoV, BaccoV, Bacchus, Liber, a bornak és bortermelésnek istene és védőszelleme, Zeusnak és Semelének fia. Hom. Il. 14, 325. Ő az, a ki a bornak adománya által az emberek szívét megörvendezteti (carma brotoisin), a gondokat és bajokat elűzi (LuaioV = gondok feloldója). Ő ád a testnek egészséget és viruló fejlődést; tehát megmentő (swthr) úgy a testnek, mint a léleknek dolgaiban. Ő társítja az embereket, nyújt nekik módot derült örömre és társas élvezetekre, azért találjuk kiséretében a Charisokon kívül Erost, sőt magát Aphroditét is. Szereti a Múzsákat és a mennyire lehet, elősegíti művészetöket (’MelpomenoV), az ő tiszteletéből fejlődnek ki egyes fontos műfajok (dráma, dithyrambus). A jóslás terén megközelíti Apollót, néhol külön jóslóhelyekkel rendelkezik, egyébiránt része van a delphibeli jóslásban is. A természetre nézve ő, a ki eredetileg csak a szőlőhöz áll közelebbi viszonyban, lassankint egyre nagyobb és tágabb hatáskört nyer. Ezen a réven számos melléknévre tett szert, melyek egytől-egyig a virágzással, tenyészettel és megtermékenyüléssel állnak összefüggésben. Ilyenek: FloioV (jloiw-tól = floreo), ’AnJeuV, ’AnJioV, DendrithV, ĄhV, melyek mind arról tanuskodnak, hogy D. hatásköre bizonyos korlátokon belül azonos a Demeterével (l. ezt), a kivel abban is osztályos, hogy az emberiség körében szelidebb erkölcsöket terjeszt és a művelődés gondozója (FesmojoroV). Az is közös sorsa D.-nak Demeterrel, hogy Homerus nem sorolja őket az olympusi istenségek közé, szerinte D. a földön időzik és az emberiségnek egyik jóltevője. Egy szempontból azonban mégis kiemelendő, a hogy Homerus D.-ról megemlékezik: ismeri az istennek rajongó (orgiastikus) tiszteletét. Il. 6, 130 skk. Az istentisztelet ezen módjának eredete valószínűleg Boeotia mythikus lakóinál a thraxoknál keresendő, a kik Pieriában tanyáztak az Olympus környékén, továbbá Közép-Görögországban a Helicon és Parnassus körül. Ezen a réven támadt az a hagyomány is, mely szerint D. Boeotiában született. Anyja Semele, Cadmus leánya, Thebaeben lakott. A féltékeny Herától vetett tőrbe esvén, vesztére maga kérte Zeustól, ki hozzája leszállott volt, hogy neki is ugyanazon alakban jelenjék meg, a melyben Herát megölelni szokta. Zeus, a ki ezt látatlanban megigérte, saját szava által kötve kénytelen volt azt be is váltani. Mennydögésnek és villámnak közepette közeledett a házhoz, melyben Semele lakott, mindent lángba borított és Semele haldokolva egy idétlen gyermeket szült, a későbbi D.-t. Ezt Zeus aztán úgy érlelte meg, hogy saját lágyékába varratta és addig tartotta ott, a míg életképes nem lett; aztán ápolás végett odaadta Inónak, Athamas orchomenusi király feleségének. Mikor azonban a féltékeny Hera Athamast (l. ezt) őrjöngéssel sújtotta, Inónak pedig menekülnie kellett, a kisded isten gondozását másra kellet bízni, s így jutott az a nympháknak, a kik Nysa erdős völgyében laktak (azért DionusoV). Ápolói a haragos Hera elől a kisdeddel egy barlangban vonták meg magukat, a gondjukra bízott isteni kisdedet mézzel és más édességekkel ápolván. Ezt a mesés Nysát a történeti kor hagyományos földrajza különféle helyeken kereste: Thraciában, Arabiában, Indiában; de legtöbbször Boeotiában, a honnan az istennek tisztelete tényleg sokfelé elterjedt. Onnan származott el D. tisztelete Atticába, a Parnassusra, Sicyonba, Corinthusba, a szigetekre (Lesbos, Chius, Tenedus, Andrus, Naxos). Naxos szigetén oldalán mint felesége megjelenik Ariadne (l. Theseus), a kitől több symbolikus jelentőségű gyermeke születik; nevezetesen: Oenopion (a borívó), Euanthes (a virágzó) és Staphylus (a gerezdes ember). D. tisztelete jóval később terjedt el Görögországban az olympusi istenek cultuszánál; azonkívül az ő derült, kicsapongásra hajló jellegével mindig ellentétben állott amazoknak (kivált a komoly Apollónak) cultusa. Talán ez okozta, hogy a meghonosítására irányuló kisérleteket sok helyütt határozott ellenszenvvel fogadták, a mire számos mythus mutat. Ilyen pld. a Lycurgusra vonatkozó. Il. 6, 130 skk. Lycurgus, Dryas fia és az edonusok királya Thraciában, D. dajkáit a nysai berekben annyira megijesztette, hogy az istennek szánt edényeket a földre ejtették, míg D. maga a tengerbe ugrott, a hol Thetis vette gondjaiba. Ezért aztán Lycurgus elveszítette az istenek kegyét, a kik szigorú büntetést mértek rája. Homerus szerint Zeus megvakította Lycurgust, a későbbi hagyomány szerint elébb országát verték meg az égiek terméketlenséggel, majd ő rája bocsátottak olyan őrületet, melynek hatása alatt családját kiírtotta. Végre is alattvaloi a Pangaeus mellett kitették D. bosszújának, a ki lovaival tépette szét. Apollod. 3, 5, 1. Soph. Antig. 355. skk. Általában D. nagyon keményen bánt el mindazokkal, a kik isteni tekintélyével ellenkeztek, vagy tiszteletének meg nem hódoltak. Így például őrültséggel verte meg az argosi asszoyokat, úgy hogy saját gyermekeiket megölték és felemésztették. Tyrrhenusi kalózokat, a kik őt a tenger partján jó prédának nézték, delphinekké változtatott, az egy kormányos kivételével, a ki D.-ban felismerte az istent (l. Acoetes 1, és Pentheus). A hagyomány szerint D. tiszteletének legbuzgóbb terjesztője maga az isten volt. Nemcsak Hellast járta be így győzelmesen, hanem körültekintett a barbarok földjén is, ki egészen a távol Indiákig. Kiséretében voltak a maenasok és silenusok, továbbá a satyrusok, a kik a szőlővel és repkénynyel övezett botokkal (thyrsus) fölfegyverkezve, gyalog és párduczháton valóságos állandó diadalmenetet ültek és a képzőművészetnek napjainkig hálás motivumát képezik. Miután így az isten magának az egész ismert világot meghódította volt, anyjával együtt felvonult az Olympusra, a hol amaz mint Thyone (Fuwnh = az őrjöngő), ő maga mint Thyoncus (FuwneuV) halhatatlanságot élveztek. Így a mythikus hagyomány. – D. tiszteletének története viszont arról tanúskodik, hogy eredetileg nagyon egyszerű volt, de lassankint rajongó (orgiastikus, extatikus) jelleget öltött. A legrégibb korban elegendő volt egy koszorús boros kancsó, melyet az alkalmi menet élén vittek; utánna egy bak következett, végül pedig még egy bak, hátán egy kosár fügével. Később ez az egyszerű jelleg mindinkább megváltozik; lármás zenével, ittasan ünneplik D.-t, a kinek mellékneve így lett BaccoV (a lármás). Ugyanezen tulajdonságon alapulnak D.-nak következő melléknevei: BacceioV, BromioV, EuioV. Ezen ünnepi tiszteletnek, mely legnagyobb részt éjjel folyik le, legfőbb résztvevői azok az ittas asszonyok, a kik különféle néven (Bacchae, Maenades [ilyeneket ábrázol az apahidai sírlelet egyik ezüstkannája, az Erdélyi Muzeumban, Kolozsvárott, 234. á.], Thyiades, Mimallones, Bassarides [maga D. Bassareusnak neveztetik], Bistonides) D. rendes kiséretét képezik. D. tiszteletének ezen zajos elemei Kis Ázsiából kerültek, még pedig azon a réven, hogy az isten hívei átvették Cybele cultusának jellemző eszközeit: az érczből készült fúvó hangszereket, a kézi dobot stb. Ennek természetes következménye lett, hogy D. tisztelete összeolvadt a Cybeléével és Attiséval, az istent magát pedig Sabaizusszal azonosították, egy ázsiai istenséggel, melyet szintén kicsapongó módon ünnepeltek. D. Sabazius a természet viruló életének képviselője, mely a halálnak rabja lesz, de újból felébred. Jóformán ugyanezen felfogáson alapszik D. Zagreus («a szerteszakított»), alakja, a kiről az orphikusok azt beszélték, hogy Zeus és Persephone fia volt, a kit atyja szülői felgerjedésében az égnek trónjára ültetett, de a kit a titánok darabokra téptek. Akkor Zeus megette D.-nak még vonagló szívét, s úgy szülte önmagából újra az istent. Így jutott bele D. a Demeter és Persephone mysteriumaiba, melyekben mint Iacchus (’IaccoV) szerepel és Persephonénak fitestvére és vőlegénye egyszemélyben. – D.-nak eddig felsorolt eléggé sokoldalú természetéből ünnepségeiben leginkább az a szerep emelkedik ki, melyet mint a természeti tenyészet, de különösen a bortermelés gondozója és védője játszik. Tanúság erre az attikai D.-ünnepségek (Dionysia, Dionusia) cyclusa, mely 4 ünnepélyből állott; nevezetesen: Először is a kisebb v. falusi Dionysiák (Dionusia ta cat’ agrouV, en agroiV, ta uicra). Ezeket Poseidon (december-januarius) havában ülték, tehát azon időben, a mikor a vidéken legelőször ízlelték meg a fiatal bort. Az ünnepély főrészeit képezte az áldozathoz való felvonulás és a kecske-áldozat, de voltak benne tréfás tánczok és parasztos mókák is, melyek a későbbi drámai költészet csiráit rejtették magukban. Későbbi időben vándorszinészek előadásai is élénkítették az ünnepélyt, melynek egyik kaczagtató részlete volt az úgynev. Ascolia (’Ascwlia), a mikor t. i. fiúgyermekek a nézők mulatságára féllábbal ugráltak felfújt és olajjal bekent tömlőkön. Erről az ünnepségről szól Aristophanes pompás leírása Acharn. 241 skk. 263 skk.). Vele egyidőben tartották Athenaeben és Elensisben a szérüs ünnepet (Haloa, ’Alwa), mely egyaránt szólt D.-nak. Demeternek és Persephonénak. A következő ünnepséget, a Lenaeákat (Lhnaia) Athenaeben ünnepelték Gamelion (januarius-februarius) havában. Eredetileg folytatását képezte a vidéki (kisebb) Dyonisiáknak, mert nem állott egyébből, mint abból, hogy Athenaenek és a legközelebbi környéknek lakói Lenaeum kerületben (a mely az isten régebbi és újabbi templomát foglalta magában) összejöttek és a fiatal bort megkóstolták. Később is ez maradt a fődolog, melyet azonban kiegészített egy ünnepi lakoma, melyhez a húst a város közköltségen szolgáltatta; volt körmenet is, melyben az emberek szekérhátról (ex amaxwn) incselkedtek egymással. A drámai költészet felvirulása korában tragoediákat is bemutattak ilyenkor, de még inkább comoediákat. A harmadik ünnepség Anthesterion (februarius-martius) havának 11–13. napjaira esett, miért is neve Anthesteria (’AnJesthria). Azon kezdődött, hogy az új bornak hordóját csapra ütötték («hordónyitás», PiJuigia), mely alkalommal urak és szolgák közösen és együttesen mulattak. A második napon, a «kannák ünnepén» (oi CoeV) valóságos versenyivást rendeztek, melyre D. papja hívta meg a községet, a győztesnek maga az archon Basileus szolgáltatta ki a díjat, egy lepényt vagy boros tömlőt. Az ünnepély ezen napjának fénypontja mindazonáltal mégsem ez volt, hanem az, mikor az archon Basileus feleségét egy titokzatos jellegű fáklyás körmenet alkalmával az istennel annak rendje és módja szerint összeadták. Az Anthesteriák harmadik napjának neve Cotroi (Aztékünnep) mely név onnan ered, hogy fazekakban hüvelyes veteményekből álló áldozatokat mutattak be az elköltözött lelkeknek és azok vezérének, a földalatti Hermesnek, a ki cserében az áldozatért nyugalmat ád az elköltözötteknek. Mindezeknél nagyobb pompával ünnepelték a városi v. nagy Dionysiákat (Dionusia uegala, ta cat astu, ta astica v. rövidesen csak Dionusia) Elaphebolion (martius-aprilis) havának 8–13. napjain. A nagy pompa, a pazar fény, melyet ez alkalommal kifejtettek, rendkívül sok népet vonzott Athenaebe a vidékről és idegenből. Az ünnepély ezúttal is körmenetekből állott, de legnagyobb jelentőségét a vele kapcsolatos drámai előadásokról vette. Azt az ünnepi mozzanatot, mely szerint az istennek Eleutheraeből érkezett ősi faszobrát a Lenaeumból az Academiába és visszahordozták, újabb kutatók (küln. Mommsen) kétségbe vonják. Ellenben bizonyos, hogy a nagy Dioynsiák alkalmával énekelték a DionusoV eleuJerioV tiszteletére irott dithyrambusokat, melyeknek szerzésében a legjelesebb költők versenyeztek egymással. Ugyancsak nagy hatással voltak az irodalomra az ünnepség utolsó három napján tartott drámai előadások, különösen az új színművek bemutatói (cainoiV tragwdoiV), a melyek akkora közönséget vonzottak, hogy ilyenkor hirdették ki az ország-világnak szánt ügyeket és nyilvános kitüntetéseket, pld. Demosthenesnek megkoszorúzása is ilyenkor történt. Az itt felsorolt ünnepségeken kívül megvolt még a szüreti ünnep (wscojoria), melyet Pyanepsion (november-december) havában tartottak, s mely két lényeges részből állott; egy versenyfutásból és egy körmenetből, melyben két, női ruhába öltözött ifjú gerezdekkel teleaggatott szőlővesszőt vitt a kezében. Az ünnepély D. istennek és Ariadnénak volt ajánlva, miért is a magyarázó legenda Theseus mythusához kapcsolódott. Plut. Thes. 23. – D. a képzőmüvészetben kezdettől végig egy határozottan kialakult dualismust tüntet fel; az egyik typus az istent mint érett férfiút, a másik mint virágzó ifjút mutatja be. Amazt az archaistikus művészetben D.-álarczok és hermák előzik meg, majd a fénykorban Alcamenes fejleszti ideális szépségűvé arany-elefántcsont D.-szobrával, melynek képe az érmek alapján tisztán áll előttünk. Magastámlájú trónuson ülve mutatta be az istent, felemelt jobbjában a thyrsus, kiterjesztett baljában a cantharus. Ez a typus állandó marad és bár a második virágzás korának művészei előtt már ott lebeg az ifjú D. ideáljának kialakítása, a szakállas istenkép azért jelentőségéből és népszerűségéből semmit sem veszít és folytonosan megmarad úgy a hellenistikus, mint a római korban. Keleties elemek is vegyülnek alakjába, haja és szakálla dús, szinte búja; ruházata kényelmes, nőies (a 235. á. a londoni Brit. múzeumnak a hellenistikus korból eredő colossalis szobra után a szakállas D. typusát mutatja; ennek replikája a vatikáni szobor, melyet soká egy a későbbi kor szeszélyéből ruhájára alkalmazott fölirás után Sardanapalusnak neveztek). Egészen más jellegű az ifjúkori D., melynek első mintaképe a Calamis szobra Tanagrában. Remekműveikkel folytatták ezen D.-ideál fejlesztését Praxiteles és Scopas, kinek lélektani felfogásáról a leydeni D.-fő tanuskodik. Valamennyi mester a serdülő ifjak korában mutatja be D.-t. (igy mutatja a római Museo Capitolinóban levő márványfej, 236. á.). Testének izomzata lágy, egymásba folyó és nőies; álmatag arczában öntudatlan vágy, édes törődöttség fejeződik ki, hosszan lefolyó, göndör haját egy mitra, máskor repkény- és szőlővenyigekoszorú szorítja össze; alakja jóformán meztelen; többnyire csak hanyagul magára vetett palástot vagy állatbőrt visel (a 237. á. D. és a személyesített szőllőtő, Ampelus; márványszobor a Brit. múzeumban, London). A teljesen meztelen D.-typust mindazonáltal csakis a hellenistikus korszak fejlesztette ki. Különleges és kevésbé cultivált D.-typusok voltak a szárnyas (a narnii fej), az oroszlánarczú és bikaszarvú. Ezeknél fontosabbak és kedveltebbek azok a szoborművek, melyeken D. más mythologikus lények társaságában fordul elő. Így ábrázolják őt Silenusszal (a hírneves, most lappangó Fejérváry-féle csoportozatban), satyrusokkal, maenasokkal (238. á. A Dionysusgyermeket bölcsőjében ringatja egy tánczoló maenas és satyrus: terracotta dombormű a Brit. múzeumban), centaurusokkal, nymphákkal és múzsákkal. Gyakorta mindezek egy menetet (thiasus, JiasoV) képeznek, melynek közepén ott van D., mellette pedig arája, a bájos Ariadne. Mindezen képeken és szoborműveken mint szentelt állatai és növényei, hol egyenkint, hol együttesen fordulnak elé: párducz, hiúz és tigris; bakkecske, szamár és delfin; szőllő és repkény. A görög D.-t a rómaiak a syncretistikus korban párosították, illetve összeolvasztották a bor istenével, a római ó-italiai Bacchsuszal (239. á. Bacchsu elefántcsontszobra Sabariából, M. N. Múzeum) vagy Liberrel (a sabinusoknál Loebasius), a kinek Libera néven nőnemű mellékalakja is volt. Liber vagy teljesebben Liber paternek ünnepsége a Liberaliák mart. 17-iki kelettel előfordul a római ünnepségek legrégibb lajtsromában («Numa-féle naptár»); maga a név alighanem Juppiter egyik melléknevének önálló istenséggé való fejlesztése útján keletkezett. A Liberaliákat (Ov. fasti, 3, 713 skk.) a városban látványosságokkal és színjátékokkal ünnepelték; a vidéken – ép úgy mint Atticában – tréfák és mókák alkották az ünnepségnek központját. Verg. G. 2, 385 skk. Liber alakjának teljes hellenizálása akkor következett be, mikor a sibyllai könyvek rendelkezése alapján egy hármas görög istenség vonult be Romába, mely Ceres, Liber és Libera alakjait azonosította Demeterrel és gyermekeivel: Iacchusszal (D.) és Coréval. Így esett meg azután, hogy az a Ceres-templom, melyet Aulus Postumius 496. Kr. e. a Circus Maximus közelében épített, a másik két istenségnek is szólott. Liber lassankint mindig határozottabban a bortermelés védőjévé válik, s mint ilyen talál tiszteletre a provinciákban, egyebek közt Pannonia Superiorban is. CIL III 3923, 3957. A nyilvános tiszteleten kívül azonban lassankint belopózott a titkos Bacchustisztelet is, a Bacchanaliák (’Orgia), melyeket éjnek idején és a legnagyobb szemérmetlenséggel ünnepeltek, úgy hogy a senatus külön határozattal (SC de Bacanalibus) lépett fel ellenök. (Liv. 39, 8 skk.), a nélkül azonban, hogy őket kiírthatta volna, mert nagy titokban még a császárság korában is fenállottak. Libera mindenütt mint Libernek mellékalakja szerepel és rendesen Ariadnéval azonosították. Pénzeken repkénynyel és szőllővenyigével koszorús fejjel találjuk. – Irodalom: A szakszótárak (Pauly-Wissowa, Roscher, Baumeister, Daremberg-Saglio) megfelelő czikkein kívül 1. Nägelsbach, Homerische Theol. 2. kiad.115 skk. Braun, Kunstvorstellungen des geflügelten D., 1839; Buchholz, Homerische Realien, Leipzig, 1884, 3, 300–305. Rapp, Beziehumegn des D.-kultes zu Thrakien, Stuttgart, 1882. Ribbeck, Anfänge u. Entwicklung des D.-kultes in Attika, Kiel, 1869. Mittelhaus, De Baccho Attico. Schmitz, Das Thiersymbol des D., Köln, 1892. Fejérváry, Liber antiquitatis, Eperjes, 1842 (kézírat a Magyar Nemzeti Múzeum érem- és régiségosztályában). Petiscus-Geréb, Az Olympos, 175 skk. Récsey Viktor, Pannonia ókori mythologiai emlékeinek vázlata. 41. lap.