Divinatio

– I. A jóslás művészetének adománya, görög neve mantich (t. i. tecnh). Valamint az ókor minden népe, úgy a görögök és rómaiak is lelkük mélyéből hitték, hogy az istenek jelek útján adják tudtul az embereknek, hogy mit tegyenek vagy kerüljenek; lehetségesnek tartották tehát kitalálni, a mi el vala rejtve s a mit a jövendő takart. Ilyen jeleket lehetett kérni; de az istenek önként is kinyilatkoztatták akaratukat álmok vagy ihletettség útján. Ezért a régiek kétféle d.-t különböztettek meg: természetes vagy mesterkéletlen (atecnoV) és mesterséges (entecnoV) jóslást. Cic. div. 1, 6, 11. 2, 11, 26. – A. A természetes d. legegyszerűbb alakja, ha az ember könnyen érthető álmot lát vagy az istenség behatása alatt ihletett állapotba jut, s bensőjét bizonyos JeopneustoV oruh, furor divinus, hajtja, hogy az istenség akaratát kinyilatkoztassa. A classikus népek ihletett jósai azonban nem oly nemes alakok, mint a zsidó próféták, kik az isteni szellemmel folyton érintkezve, szabadságuk teljes tudatában hirdetik akaratát. Mindazonáltal hasonló vonásokat mutat Homerusban is az Apollótól ihletett mantiV. Így Helenus hallja az istenek szavát (Hom. Il. 7, 53), még inkább Calchas, ki tudja a multat, jelent és jövendőt, folyton ihletett állapotban van, bár öntudatát sohasem veszíti el; s nincs külső jelre szüksége, hogy jósolhasson. Hom. Il. 1, 86. 385. De a pogány népeknél a jósban a tudatos állapot uralma nem fejlődik ki; az isteni kinyilatkoztatásnak csak olyan formáit ismerik, melyek az embert öntudatlan állapotba juttatják; ez is csak pár pillanatig tart, és külső hatás eredménye. A természetes d. ezen alsóbbrendű formái az extasis (önkivület), álmok és jóslatok. – 1. Az extasis pár pillanatig tartó, ihletett önkivületi állapot (Cic. div. 1, 31), mikor a lélek testi kapcsolatától megszabadulva, az istenséggel benső érintkezésbe jut és jóslólag hirdeti a jövendőt. A régiek felfogása szerint a lélek ezen tehetségét csak külső, nagyrészt elemi erő (víz, tűz stb.) szabadítja fel és hozza működésbe; hitük szerint főleg nagybeteg emberek és a haldoklók jövendölése volt igaz (Plat. Apolog. 39 C. Cic. div. 1, 30, 38); s már Homerus ismeri a jóslás e faját. Il. 6, 447. 16, 843. 22, 358. Od. 18, 153. Különösen a nőket tartották képeseknek arra, hogy jósló extasisba jussanak (Cassandra, Pythia, Sibylla). – 2. Az álom jósló erejének az a hit volt az oka, hogy a lélek szabadabban működik, ha a test alszik: mert ekkor inkább képes megérteni az istenek szavát, kik a legkényelmesebben álom útján közölhetik akaratukat az emberekkel. Ekkor u. i. még párbeszéd is lehetséges (Hom. Od. 4, 795 sk.), a mi rendes jóslásoknál tilos volt. Homerus meggyőződése, hogy az álom Zeustól jő (Il. 1, 63. v. ö. Hdt. 1, 34. 46. 5, 55), de külön álomistent még nem ismer. Természetesen nem minden álmot tartottak jelentőségesnek; az istenek gyakran csalóka álmot is küldenek, hogy kárt okozzanak (Hom. Il. 2, 6 sk. Hdt. 1, 121); de legtöbbször igazat jövendölnek alvás közben. Hom. Od. 4, 825 sk. 19, 535 sk. Az álom vagy élő vagy meghalt ember alakjában jelenik meg, a ki érthetően beszél és szava nem szorul magyarázatra (Xen. an. 3. 1, 12 sk. Plat. Crit. 2. p. 44 A); gyakran azonban álomfejtő (oneirocroithV vagy oneiropoloV) tudja csak megmondani valódi értelmét. Hogy mennyire el volt terjedve e szokás, bizonyítja a sok könyv, mely onirocritikával foglalkozott. Egy ilyen munka a Kr. u. 2. századból ránk is maradt Artemidorus könyve. Innen magyarázható, hogy a nép képzelete később külön álomistent alkotott, Hypnus és Thanatus testvérét, kinek szobra különösen Aesculapius, Amphiaraus és mások templomában állott, hol épen álom útján kértek jóslatot (egcoimhsiV, incubatio). Paus. 2, 10, 2. Homerus szerint az álmok a napnyugta és a halottak országa közelében laknak. Házuknak két ajtaja van: az elefántcsontajtón járnak a csalóka és hízelgő álmok, a közönséges szarúajtón az őszinték. Od. 19, 560 sk. Ovidiusnál (met. 11, 592 sk.) az álmok az Éj gyermekei, s különösen háromnak neve ismerős: az emberalakú Morpheus, az állatalakú Icelus v. Phobetor, és az élettelen tárgyak alakjában megjelenő Phantasus. – 3. Jóslatok (oracula). A jóshely neve: manteion, crhsthrion; jóslatot kérni: crhsJai, a jóslat: Jesjaton, logion (= oraculum); az ihletett jós:crhsmwdoV vagy crpsuologoV (az utóbbi azonban nemcsak a jóspapot jelöli, hanem a jóslatgyűjtőt is, ki a birtokában levő jóslatokat közli és használja). A jóshelyek bizonyos istenségek szolgálatában állottak, s a templomok szentsége a jóslatoknak is nagyobb tiszteletet szerzett. Rendszerint papi testület közvetítette a jóslatokat, melyeket a görög nép lakta vidékeken igen sok helyütt osztogattak. A jóslás módja szerint e jövendölések négy csoportra oszthatók: vannak szóbeli jóslatok, jóslatok jelek segítségével, álomjóslatok és halotti jóslatok. – a) Legnagyobb tiszteletben tartották a szóbeli jóslatokat, melyekkel az isten, majdnem kivétel nélkül Zeus akaratának hirdetője, a jós isten Apollo, szóbelileg adta tudtul a jövendőt. A közvetítő papokat vagy papnőket nagyobbrészt természeti erő (gőznek belehelése vagy jósforrásvize) juttatta ihletett állapotba; az ekkor kiejtett szókat papok szedték versbe és adták válasz gyanánt a jóslatkérőknek. A leghíresebb e nembeli jóshely Delphiben volt (l. e.). Ezenkívül magában Görögországban Apollónak még több jóstemploma volt: a phocisi Abaeben (Hdt. 1, 46. 8, 33. Soph. Oed. tyr. 899. Paus. 9, 2, 1), Euboeában (Strab. 10, 445), Argosban, hol a papnőt havonként egyszer levágott bárány vérének ívása hozta ihlettségbe. Paus, 2, 24, 1. Több jóshelye volt Apollónak Kis Ázsiában is. Miletus mellett Apollo Didymaeus tiszteletét a hagyomány szerint a Branchidák, Apollo Branchus nevű fiának ivadékai alapították meg; s mielőtt az idevaló templomot Xerxes elpusztította, ez a jóshely versenyzett leginkább Delphviel. Hdt. 6, 19. A papnő itt ruhája szélét és lábait egy forrásba mártotta, s belehelvén a felszálló gőzpárát, egy kerékalakú korongra ült s úgy jósolt. Clarusban Colophon mellett szintén volt egy híres jóshely, melyet a mythus szerint cretaiak alapítottak Rhacius vezérlete alatt, ki a Delphiből ide kivándorlott Mantót, Tiresias leányát, vette nőül. A jóspap itt egy forrásból ivott, s meghallván a jóslatkérő nevét és szavát, nyomban versekben adott feleletet. Tac. ann. 2, 54. – b) A jelekből jósló szentélyek közül legrégibb a dodonai Zeusé, melyet már Homerus is megemlít. Od. 14, 327. Itt a szent tölgy leveleinek susogásából (jullomanteia), később egy érczüst hangjából jósoltak (l. Zeus, 1). A jelmagyarázat más módját űzték az olympiai Zeus templomában az Iamidák, Apollo fiának Iamusnak ivadékai, kik állatok beleiből és áldozatok égéséből jövendöltek. Hdt. 8, 134. Xen. Hell. 4, 7, 2. Strab. 8, 353. Voltak jóshelyek, hol koczkavetésből jósoltak, különösen az achaiai Burában, Hercules templomában. Delphiben is volt sorsvető jelekből adott jóslás, valószínűleg az év azon szakaiban, mikor a Pythia nem jósolt. Zeus Ammon szentélyében is jelek alapján jövendöltek. A jóslatok e faja már a mesterséges jósláshoz szolgál átmenetül, s bővebben a rómaiak jóslásainál lesz róla szó. – c) Álomjóslatokat leginkább Aesculapius templomaiban kértek. A betegek a gyógyító isten templomában előleges szertartások elvégzése után áldozati állat bőrén lefeküdtek, kik azután utasításokat adtak, mikép szerezhetik vissza egészségüket. Aesculapius leghíresebb temploma Epidaurusban volt, utána következett a pergamumi Kis Ázsiában. Híres volt továbbá Amphiaraus jóshelye Oropusban, Trophoniusé a boeotiai Lebadeában, Mopsué és Amphilochusé a ciliciai Mallusban. Később az aegyptusi Isis és Serapis szentélyeiben is adtak álomjóslatokat. – d) A halotti jóshelyeken (jucomanteion, jucopompeion, necro- vagy necuomuanteion) az elhúnytak lelkét (eidwla) idézték föl a jóslatkérők. Így idézi elő Odysseus Tireasis árnyát az alvilág bejárata előtt (Hom. Od. 11), hogy feleljen kérdéseire. Főleg olyan helyeken adtak ilyen jóslatokat, melyeket az alvilág bejáratainak tartottak. Ilyenek voltak: Epirusban Cichyrus városa (volt itt egy Acherusia nevű tó, valamint az alvilági Acheronról és Cocytusról nevezett két folyó), Laconiában Taenarum hegyfoka, Pontusan Heraclea, Italiában Cumae mellett az avernusi tó. Mindezen helyeken álomjóslatokat is adtak; de voltak templomok, hol a kérdező éber állapotban idézte föl a halott szellemét, s így intézett hozá kérdéseket. E jóshelyek nagyobbrészt herosok és más chthonikus lények cultusával voltak egybekapcsolva. – A halotti- és álomjóslatokat főleg a babonás köznép tartotta becsben; viszont a szóbeli jóslatok templomai, szinúgy a jelekből jövendölők nagy politikai tényezőkké váltak. Az egyes államok komolyabb esetekben mindig megtudakolták az isten akaratát, s leginkább Delphi papjai voltak hatással a görög nép erkölcseire és politikájára (l. Delphibeli jóshely). De a nagy perzsa háborúk után a papok kapzsisága, részrehajlása, szintúgy a terjedő vallástalanság nagyon alászállította a jóslatok tekintélyét; ha a római császárok idejében újra becsületet nyertek is, többé nem volt politikai jelentőségük, mint Görögország legszebb korszakában. – A római nép az isteni akarat ilyenfajta kifürkészését eredetileg nem ismerte, s állami meg magánéletében később is inkább a mesterséges divinatio módja uralkodott. – B. Mesterséges d. Cic. de div. 1, 49. 2, 11. Már a természetes d. egyik-másik faja megkövetelte a jóstól bizonyos szabályok ismeretét, úgy hogy a d. két neme között nem vonható éles határvonal; mindazonáltal a mesterséges d.-nak különleges vonása főleg az, hogy nem istentől eredő ihlettség sugallatára jósol, hanem istentől eredő jelek alapján, melyeknek magyarázása már szabályokhoz fűződő mesterség; bár az ilyen fajta jóslás művészete is isten ajándéka, a mennyiben nem kizárólag az ész törvényei, hanem phantastikus combinatiók is működnek benne. Így tehát a mesterséges d. szintén érintkezik a természetessel. Jelek alapján jövendölő jósok már a legrégibb időkben voltak, s kenyérkeresetüket Homerus ép oly foglalkozásnak tartja, mint az orvosokét vagy hirdetőkét. Od. 17, 383. A bízalom irnátuk a görögöknél és rómaiaknál egyaránt nagyon el vala terjedve, mert a babonás képzelet minden különös jelet (teraV, signum) isteni akarat nyilvánulásának tartott. E jelek vagy váratlanul jöttek, vagy pedig az ember keresete és valamely szertartás vagy áldozás útján idézte elő. – a. A görögök. A legrégibb időktől kezdve különös fontosságot tulajdonítottak a madárnak (oiwnoV) akár imával kérték megjelenését, akár nem. A tőle eredő jeleket különböző szabályok szerint osztályozták, melyeknek részben a madárfaj, részben megjelenésének módja szolgált alapul, így pl. repülésének iránya, leszállása, éneke és egyéb tevékenysége. Leginkább ragadozó madarakból jósoltak, melyek magasan és egyedül repülnek; ilyenek: a sas (Zeus követe), a sólyom, az ölyű, a keselyű, a gém. Holló és varju károgása szintén omenül szolgált. E jeleket az emberek legtöbbször maguktól megfejthették, még akkor is, ha nem kérték (Hom. Il. 24, 310 sk.); különösen pedig, ha az irányt nézték. A jobb oldalt ugyanis szerencsésnek, a balt szerencsétlennek tartották. Hom. Il. 2, 253. 12, 239 sk. v. ö. Plat. leg. 6. p. 760 D. – Fontos jeleknek tekintették továbbá az égi tüneményeket. A mennydörgés meg a villám iránya szerint volt kedvező (jobbolali) vagy kedvezőtlen (baloldali). Spartában a hulló csillagok után azt következtették, hogy az istenek haragusznak a királyokra. Nap- és holdfogyatkozások, üstökösök, meteorok, szivárvány rémületet keltő jelek valának. Csillagjóslás azonban csak N. Sándor idejében terjedt el Görögországban. – Jelnek tekintették a szándék nélkül kiejtett és látszólag semmitmondó szókat vagy hangokat (clhdoneV, jhmai), melyekről többször bebizonyúlt, hogy jövő eseményeket megjósoltak. Hom. Od. 2, 35. A tüsszentést jó jelnek tartották. Hom. Od. 14, 541 sk. Xen. an. 3, 2, 9. Ide tartozik a kósza hír is (ossai vagy omjai), melyeket Zeus és más isten küld az embereknek. Hom. Od. 1, 283. 13, 96. – Fontos vállalatoknál, különösen háború előtt megvizsgálták az áldozati állat beleit (ieromanteia, ieroscopia, Hdt. 6, 76. Xen. an. 4, 3, 18). E szokás későbbi eredetű, mert Homerus még alig ismeri. Legtöbbször ökröt, juhot vagy sertést áldoztak, s főleg azt kutatták, vajjon a belek alkata és elhelyezése természetes-e vagy nem. Főleg a májat vizsgálták, szintúgy az epehólyagot, a szívet, lépet és tüdőt. E bélvizsgálat oly szövevényes szabályok szerint történt, hogy egy görög sereg sem lehetett el a jelek ügyes magyarázója nélkül. Ha a jelek rosszak voltak, az áldozatot mindaddig ismételték, míg kedvezőbb jeleket nem kaptak; különben a vállalatot elhalasztották. Plut. Arist. 18 sk. Ügyeltek az áldozati állat viselkedésére is, szívesen járul-e az oltár elé, vagy csak kényszerrel hajtható-e oda (Plut. Pel. 22); szintúgy arra is vigyáztak, miképen égett el az áldozat (empuromanteia), milyen volt a láng iránya, felszállt-e a füst, avagy lecsapódott stb. – Általában nagy volt a hajlandóság, minden meglepő és szokatlan eseményt vagy tüneményt égi jelnek tekinteni, ezeket önnön erőből magyarázni vagy e végből jóshoz folyamodni. Néhol sorsot vetettek koczkával vagy betűalakokkal. Volt továbbá sokféle, olykor nagyon különös jóslásmód, melyeket az alsóbb néposztály főleg a későbbi időbken kedvelt. Ilyen pl. a fonalra függesztett szita (coscinomanteia, Theocr. 3, 3), hogy kifürkészszék a tolvajt. Ilyenkor a szita forgatása közben gyanús neveket soroltak fel, s a mely névnél a szita megállt, azt tartották a bűnösnek. Egy másik faja a phgomanteia vagy udromanteia, midőn megfigyelték, vajjon a vízbe dobott kő milyen köröket alkot. Aristoteles említi a tenyérjóslást (chiromantia, ceiromanteia) stb. V. ö. Axinomantia. – A jelekből jósló pap neve mantiV, az isteni akarat tolmácsa projhthV, JeopropoV, kit meg kell különböztetni a iereuV-től. Ily jósok vagy fejedelmi házból származtak, mint pl. Amphiaraus, Helenus, vagy dhmioergoi. Hom. Od. 1, 416. 15, 255. 17, 383. A madárjós külön neve Homerusnál iownotoloV és oiwnisthV (= augur), a bélvizsgáló duoscioV (= haruspex), kinek később több neve volt: bwmoscopoV, ieroscopoV, JuoscopoV, splagcnoscopoV, hpatoscopoV. – b. A rómaiak a mesterséges d.-t sokkal nagyobb tiszteletben tartották mint a görögök; ennélfogva jobban is fejlődött ki közöttük a jóslás e módja. A jeleknek, melyek alapján jósoltak, portentum, ostentum, monstrum, prodigium és omen a nevük. Portentum vagy ostentum rendszerint a szervetlen világban előforduló rendkivüli jelenségekre vonatkozott; monstum és prodigium viszont inkább az emberi és állatvilág különös jelenségeit jelölte; monstrum különben is szörnyű vagy természetellenes lénynek a neve. Mindezen, szemmel látható jelekkel szemben a hallható jeleket omeneknek nevezték, bár a szók közt a különbség nem mindig pontos. Mindazonáltal e helyütt a látható jeleket a prodigium szóval jelöljük. Mint az omen, úgy a prodigium keresetlen jelek; a római nép nagyon sokféle látható jelet különböztetett meg, s Livius könyvei leginkább tárják föl babonás képeletét. Prodigium megpillantása után engesztelésre (procuratio) vala szükség; az előírt szabályok szerint s épen ezért papi segítséggel elvégzett ima és engesztelő áldozat volt hivatva a fenyegető veszedelmet elhárítani és az isten kegyét megszerezni. Az állam ép úgy mutatott be áldozatot és rendezett ünnepi lakomát, mint a magán ember. Liv. 1, 20. 31. 4, 21. 5, 13. 21, 2. Sokszor az egyéntől függött, vajjon elfogadja és magára vonatkoztatja-e a jelt, vagy visszautasítja-e. Ügyes ember a kinálkozó alkalmat alkalmas magyarázattal javára vonatkoztatta, s így a látszólag kedvezőtlen jelet kedvezővé tette. Így pl. Caesar Africában partra lépve megbotlott és földre bukott; de a kedvezőtlen jelet e szavaival: «Teneto te, Africa» javára magyarázta. Suet. Caes. 59. Ép ily álláspontot foglaltak minden profán hanggal szemben, melyet tetszés szerint omennek tekinthettek, vagy nem vettek számba és csak akkor volt jelentőségük, ha az ember elfogadta (placet omen, accipio omen, vagy: non ad me pertinet), s teljesen belátására volt bízva, vajjon jónak vagy rossznak tekintse-e. De az egyéni önkénynek mégis határt szabtak az olyan szók és kifejezések, a melyeknek kétségtelen értelmük volt; s ha a prodigium és omen magyarázására volt is a népnek némi szabadsága, azért velük szemben rendkívül félénkek és óvatosak voltak. Ünnepi szertartáson minden zavaró körülményt a legszigorúbban eltávolítottak. Az áldozó betakarta fejét, hogy semmi profánt ne lásson, s a szertartás alatt fuvolazene szólt, hogy véletlenül rossz oment ne halljon. Katonaszedés és census alkalmával olyanokat szólítottak ki először, a kiknek kedvező értelmű nevük volt, mint Salvius, Valerius stb. – A mesterséges d. egy másik osztálya szerint a rómaiak már nem véletlen jelek alapján jósoltak, hanem azokat tudatosan keresték és kérték. E jelek magyarázata hagyományos szabályokon alapuló művészet volt, s a tisztet arra hivatott papi testületek végezték. Ezek az intézmények nyilvánosan valának szentesítve, s nagy volt a hatásuk az állami életre; szerepük és tekintélyük tehát Romában olyan természetű vala, mint az oraculumoké Görögországban. A d. ezen osztályát 4 csoportra lehet osztani: sortes, Sibylla-könyvek, haruspiciumok és auguriumok. Ez utóbbiak állottak a legnagyobb tekintélyben, s ezért a legfontosabbak. – 1. Sortes, sorsvetés Italia több helyén keskeny táblácskákra mondásokat véstek; ezeket egy fiú összerázta és egyet kihúzott. Macr. sat. 1, 23. Suet. Cal. 57. Domit. 15. Különösen ismeretes volt e jóslás Praenestében, Fortuna templomában. Cic. div. 2, 41, 86. Caerében is ilyen táblácskákból jósoltak; a csomót összerázták, s ha egy kiesett, ennek felirata szerint jövendöltek. Liv. 21, 62. 22, 1: sua sponte sortes attenuatae. A táblácskákat fenyőből vagy bronzból készítették, s maig fenmaradt ilyen 17 darab (4 eredeti bronz, a többi másolat), az úgynevezett sortes Praenestinae, melyek azonban talán a pataviumi Geryon-jóshelynek voltak a táblácskái. Ugyancsak sortes volt a jóslás neve, ha valamely könyvet ütöttek föl találomra, hogy jövendöljenek belőle, így különösen Vergilius költeményeiből (sortes Vergilianae; a keresztények a bibliát használták ilyenformán). Később Vergilius egyes sorait külön lapokra írták s úgy húztak ki egyet-egyet. – 2. A Sibylla-könyvek, melyek Roma állami életében nagyon fontos szerepet játszanak, a hagyomány szerint a hellespontusi Sibylla jóslatainak gyűjteménye, ki a trojavidéki Gergis város Apollo templomában vala eltemetve. E jóslatok tehát görög hexameterekben valának szerkesztve, s Solon korában Gergis városában készültek. Később azonban Erythraen át Cumaebe kerültek, s végre Tarquinius Superbus idejében Romába. A monda szerint a cumaei Sibylla kilencz könyvre terjedő gyűjteményt ajánlott fel az utolsó királynak, de ez sokallotta az értök kért rengeteg összeget; mire a papnő hat könyvet tűzbe dobott, a többit azután Tarquinius az eredeti áron megvette és Jupiter capitoliumi temploma alatt egy boltozatban őriztette. Plin. 13, 13. Gell. 1, 19. Lactant, 1, 6, 7. E könyvek Kr. e. 83-ban a capitoliumi tűzvész alkalmával elégtek, s ekkor a senatus követeket küldött, különösen Iliumba, Erythraebe és Samusba, hogy hasonló jóslatokat gyűjtsenek. Ezt az új gyűjteményt italiai eredetű jósmondatokkal (a tiburi Sibylla, a Marcius testvérek latin nyelvű jóslataival és másokkal) egyesítve, a restaurált templomban helyezték el. Liv. 25, 12. Augustus mint pontifex e könyveket Kr. e. 12-ben a Capitoliumról a palatinusi Apollo templomába vitette, a hol átvizsgáltatta és elővigyázatból lemásoltatta. E könyvek két arany szekrénykébe zárva (Suet. Oct. 31) itt maradtak Kr. u. 405-ig; a hagyomány szerint Stilicho égette el. E Sibylla-könyvek eredettől fogva az állam czéljaira szolgáltak; nem kértek belőlük jóslatokat, hanem nagy szerencsétlenségek, mint pestis, földrengés idején tanácsot, főleg portentumok kiengesztelése végett. A laikus közönség csak az engesztelés ritusát ismerte, magukat a jóslatokat nem. Minthogy e könyvek a Troja környékén tisztelt isteneket és szertartásokat elismerték, igen sok idegen isten tiszteletét vitték be a római államvallásba; az ő hatásuk alatt azonosították a rómaiak a maguk isteneit a görögök isteneivel, s így görög typus szerint alakították át a római vallást. A hagyomány szerint Tarquinius két patriciusra bízta e könyvek őrizetét (Liv. 3, 10. 5, 13); később, Kr. e. 367-ben, a testület 10 tagra szaporodott (5 patricius és 5 plebejus). Liv. 6, 37. 42. Az első században Kr. e. valószínűleg Sulla idejében már 15 tagból állott a testület, nevük: duoviri, illetőleg decemviri, quindecimviri sacris faciundis, rendszerint volt consulok és praetorok. Tisztük élethossziglan tartott és minden más kötelezettség alól föl voltak mentve. Ők voltak felelősek a könyvek épségéért és tartalmuk titkáért; ők kértek belőlük tanácsot a senatus rendeletére, s ők értelmezték a bennök talált mondásoka (adire, inspicere, consulere libros): ők voltak továbbá Apollo, a Magna Mater és Ceres cultusának főfelügyelői, mert ez istenségek tiszteletét a Sybilla-könyvek honosították meg. – E könyvek semmiféle viszonyban nincsenek az úgynevezett Sibylla-jóslatok gyűjteményéhez, melyek 12 könyvben görög nyelven maradtak reánk. Ezekben különböző embereknek és különböző korbelieknek jövendölései vannak egybegyűjtve a Kr. e. 2. századtól a Kr. u. 5. századig. Részben alexandriai zsidók, részben keresztények írták vallásuk érdekében, s a késő császárság eseményeire szolgáltatnak adatokat. – 3. Haruspices vagy aruspices, áldozatvizsgálók (v. ö. ieroscopoV), etruriai papok valának; mert Etruriában ősidőktől fogva ki vala fejlődve a jóslás tudománya (etrusca disciplina), melyet a mythus szerint Juppiter unokája, Tages, közölt az etruscusokkal (Ov. met. 15, 553), s rendszeres könyvekben vala feldolgozva (libri Tagetici, Etrusci) Az etruscusok jóslási eljárását a rómaiak korán átvették; de haruspex a köztársaság korában kizárólag etruriai eredetű pap volt, s ilyeneket szükség esetén hozattak. Testületet e papok nem alkottak a köztársaság korában s így korántsem volt olyan tekintélyük, mint az auguroknak; csak Claudius császár alapította meg a haruspexek collegiumát (Tac. ann. 11, 15), melynek 60 tagja volt, egy magister publicusszal az élükön. E collegium a Kr. u. 5. század elejéig állott fönn. A haruspexek teendője Romában három részre oszlott. – a) Procuratio prodigiorum. Prodigiumot ugyan a decemvirek, pontifexek és senatus határozatából a consulok is magyarázhattak és engesztelhettek; mindazonáltal fontosabb esetekben a Sibyllakönyvekhez fordultak, s a legmagasabb forum valának a haruspices ex Etruria acciti. Liv. 27, 39. 32, 1. 24, 10. – b) Ars fulguratoria. A rómaiak a haruspexeket leginkább villámok (fulmina) eltemetésével és kiengesztelésével bízták meg. Ugyanis minden villámsújtotta nevezetesebb helyet megjelöltek: a papok a földet itt fölásták és tűzkővel, a villám jelképével együtt az üregbe temették. A helyet köröskörül bekerítették, mely azonban fölül nyitva maradt; ezért volt puteal a neve; bidentalnak is hívták, mert a szertartás alatt egy kétéves juhot áldoztak föl engesztelésül. Az ilyen haruspexek neve fulguratores vala, kik hazájukban a villámokat mint égi jeleket is vizsgálták; Romában azonban e tisztet a római származású augurok végezték el. c) Extispicina. Haruspexek nevüknek megfelelőleg áldozati állatok beléből adtak jóslatokat (247. á., a Villa Borghese [Roma] egy reliefje után); Romában a köztársaság vége felé, midőn az auguriumok iránt nagyon megrendült a bizalom, jött ez a szokás divatba. A papok különösen az epét, májat, a tüdőt, szívet stb. vizsgálták meg, s így jövendöltek. – 4. Augures, vagy a mint régebben nevezték: auspices, nevüknek megfelelőleg eredetileg madárjósok voltak. Papi testületet alkottak, melyet a hagyomány szerint Romulus alapított. A tagok be voltak avatva abba a tudományba, mely meghatározta az auspiciumokhoz szükséges szertartásokat, s irányt adott a jelek magyarázásához. E papok akkor működtek csupán, ha az állam valamely vállalat előtt szükségesnek tartotta, hogy auspiciummal biztosítsa maga részére az istenek támogatását. A collegium a királyok korában három patriciusból állott, de a tagok száma még a királyok korában megkétszereződött; Kr. e. 300-ban az augurok már kilenczen voltak (4 patricius és 5 plebejus), Sulla idejében 15-en; végre Julius Caesar 16-ra emelte számukat (Dio Cass. 42, 51), s ennyien maradtak a császárság korában is. A testület a Kr. u. 4. század végeig állott fönn, s politikai befolyásánál fogva a legelőkelőbb származású meg a legérdemesebb férfiak becsvágya volt belejutni. Kezdetben cooptatio útján töltötték be az üres állásokat, Kr. e. 104-től kezdve azonban a lex Domitia de sacerdotibus értelmében előleges candidatio után a tribusok választották az augurokat, a kiknek tisztsége élethossziglan tartott. Az ujonnan megválasztott papot nagy fénynyel avatták föl (inauguratio); jelvénye a trabea volt, a biborszegélyű állami ruha, meg a lituus, egy csomótlan, görbe fogantyús hosszú bot. Az augurok tudomáyna (jus augurum v. augurium) főleg hagyományos iratokon alapult. Cic. legg. 2, 13. n. d. 2, 4. Emlegetik a Libri Auguralest, a ritualis eljárás legrégibb kézikönyvét, és a Commentarii Auguralest, a senatus krédéseire adott feleletek gyűjteményét. Az augurium vagy auspicium a szó szoros értelmében madaraktól adott jelek megfigyelésére vonatkozott, de használták a szót más jelek megfigyelésének jelölésére is, melyeket nemcsak azért kértek, hogy megtudják a jövendőt, hanem azért, hogy megbizonyosodjanak, vajjon valamely vállalat tetszik-e valamely istenségnek, vagy nem. Minden embernek szabad volt ilyen jeleket kérni és a maga szükséglete szerint magyarázni; de az állam nevében kért jelek magyarázata (auspicia publica populi Romani) az augurok testületének felügyelete alatt állott, mert csak ez ismerte a szertartás hagyományos szokásait, s azt a módot, hogy mikép kell a jeleket helyesen magyarázni. E jelek öt osztályba csoportosíthatók. – a) Signa ex caelo; legfontosabb a mennydörgés (tonitrua) villám (fulmina) és villogás (fulgura) az augurok nyelvében manubiae Jovis (Cic. div. 2, 18–21. Fest. p. 92 Thewr.), melyek balról jövet kedvezők, a jobb oldalról pedig kedvezőtlenek voltak. Bizonyos esetekben (pl. a népgyűlés előtt kitörő vihar) a gyűlés föltétlen elnapolását vonták maguk után. – b) Signa ex avibus. Ezek voltak az auspicium eredeti jelei; de már a Kr. e. első században teljesen elvesztették hitelüket. A madarakat két osztályba sorozták: oscines (holló, varjú, bagoly, harkály, kakas), melyek hangjukkal adtak jelet, és alites (sas, ölyű, stb.), melyeknek repülése volt jelentős. Az augur tanácsot krét tőlük (consulebat) vagy megfigyelte őket (observabat). Ha a vállalatot a jelek jóváhagyták (addicere, admittere, secundare), akkor additivae, admissivae, praepetes, secundae volt a nevük; ellenkező esetben (midőn abdicebant, monebant, refragbantur) adversaenek vagy szelidebb szóval alteraenek nevezték. – c) signa ex tripudiis (auguria pullaria). Tyúkokat figyeltek meg, hogy mikép esznek. Ha gyorsan kiszaladtak ketreczeikből és oly mohón ettek, hogy egy-egy szem (offa pultis) csőrükből kiesett, jó omennek tartották (ez volt a tripudium solistimum, Cic. div.1, 15. 2, 34; a 248. á. római relief után); de ha nem szívesen mentek ki, vagy egyáltalán nem távoztak ketreczükből és nem akartak enni, az rossz jel volt. A jóslás ez egyszerű módját különösen hadviseléskor alkalmazták, a hadsereget egy pullarius kisérte menetében, ki a tyúkokra felügyelt. A kedvező jeleket természetesen könnyen kierőszakolhatták éheztetéssel,vagy egyáltalán nem mondták meg a valót. Livius 10, 40. – d) Auguria ex quadrupedibus v. pedestria. Négy lábú állatokat (róka, nyúl stb.), melyek az úton fölvetődtek, megfigyelve, hangjukból vagy mozgásukból adott az augur jóslatot. E jelek megfejtése szintén hagyományos szabályok szerint történt. – e) Signa ex diris, elrettentő jelenségek, melyek ép az auspicatiót zavarták meg: egy tárgy elejtése, lárma, botlás, tüsszentés, a ritualis imában való megakadás, a népgyűlésen egy epileptikus elájulása, mely körülmény rögtön véget vetett a gyűlésnek. – Az égi és madárjeleket meghatározott helyről kellett megfigyelni, s az augurnak a jel megfigyelése előtt az volt a főtiszte, hogy e helyet a magistratus felszólítására megállapítsa. Eljárása a következő volt. Éjfél körül vagy hajnalpirkadás idején az augur a magistratus kiséretében egy kiemelkedő helyre ment föl, honnan messzire nyílt kilátás. Egy helyet kiszemelve, két, egymást metsző vonalat húzott, egyet Északról Délre, egyet Keletről Nyugatra; megvonta a nekik megfelelő párhuzamosakat is, s az így alakított négyszög-területet hagyományos szövegű imával fölszentelte. Ez a hely (valamint az égen neki megfelelő tér) volt a templum, s ennek a közepén ütötte föl czölöpökkel, deszka- és vászonkerítéssel sátorát (tabernaculum lineatum, locus saeptus), melyből csak Délre volt kijárás. Itt ült le az augur fejét betakarva, elmondta jelkérő formuláját és várta a jelt. Teljes csend, derült ég és szélcsend elengedhetetlen föltételek voltak az auspiciumnál. Minthogy az augur Délre nézett, ennélfogva jobb keze Nyugatra, a sötétség felé, bal keze Keletre, a világosság és szerencse oldalára esett. Innen van, hogy a rómaiak a baloldalról jövő jeleket (sinistra) tartották szerencséseknek, a jobboldaliakat (dextra) pedig szerencsétleneknek. Verg. Aen. 2, 693. 9, 631. Ov. fast. 4, 833. E tekintetben a görögöknek ép ellenkező volt a felfogásuk; ők ugyanis jóslás alatt Északra néztek, s így megfordítva vették a jeleket; felfogásuk hatása néha római íróknál is meglátszik. Pl. Hor. od. 3, 27, 15. Ha az augur madárjelet várva kedvező jelenséget látott, így szólt; aves admittunt, ellenkező esetben azt mondta: alio die. Kedvező jóslatnak nunciatio, kedvezőtlennek obnunciatio volt a neve, s a magistratus mindkét esetben köteles volt a jelet elfogadni. Ezért az augurok politikai befolyása régibb időben igen nagy vala. Minden vallásos épület és pap fölszentelésénél jelen voltak, szintúgy minden népgyűlésen, mely csak akkor volt megtartható, ha az augur kedvező jelet hirdetett. Ha valamely alkotmányos jellegű tényről volt szó, az augurok collegiumának vala kizárólagos joga a fölött határozni, vajjon nincs-e benne vitium. Ha úgy vélekedtek, hogy van: a dolognak szükségkép el kellett maradnia. Cicero idejében azonban az augurok hatalma aláhanyatlott, s az auspiciumot már nem tartották komoly szertartásnak. – II. Divinatio jogi értelemben birói vizsgálat annak az eldöntésére, vajjon több kinálkozó vádló közül ki a hivatott egy pör vitelére. A kiszemelt ügyvéden kivül a többit a praetor vagy visszautasította, vagy megadta a jogot, hogy mint subscriptor vehessen részt a tárgyaláson (l. Subscriptio). D.-nak hívták az ajánlkozó jogász beszédét is, melylyel a vád jogát a maga részére biztosítani igyekezett. Ilyen pl. Cicero beszéde Caecilius ellen, ki szintén jelentkezett Verres vádlójaként. – Irodalom: K. Hermann, Griech. Altertht.² 37–42. §. Marquardt u. Mommsen, Handbuch der röm. Alterth.² 6. köt. Bouché-Leclerq, Historie de la divination. Nägelsbach, Homerische Theologie.² 168 s köv. U. az, Nachhomerische Theologie 162 skk. Schoemann, Griech. Alterth. 2. Bd. L. Schmidt, Die Ethik d. alt. Griechen 2, 53 sk. P. Stengel, Die griechischen Sacralalterthümer. P. Wissowa, Römische Sacralalter thümer. Kempf József, Jóslás a régi görögöknél (Dr. László-féle főgymn. értesítője 1886). U. a., Jóslás a régi rómaiaknál. Budapest. 1888. Büchsenschütz, Traum u. Traumdeutung im Altertum. Berlin. 1868. Szamos J., Egy régi görög álmoskönyvről. Erd. Múz. 10, 205 skk.