Epigramma

epigramma, eredetileg szószerinti értelemben a. m. felirat, igazabban költői felirat, melynek célja valamely síremléken, fogadalmi ajándékon vagy műremeken egyfelül a szerző vagy adományozó nevét megemlíteni, másfelül az illető tárgy czélját és rendeltetését, esetleg a benne rejlő eszmei tartalmat ötletesen kifejezni. Kezdettől végig kiváló tulajdonául tekintették: a rövidséget, egyszerűséget, a belső tartalomnak kerekded voltát, s a külső kifejezés amaz ügyességét, hogy sokszor látszólagos ellentétekből is meglepő fordulatot, elmés megoldást pattantott ki. Úgy a rituális czél mint a művészi divat korán népszerűvé tették az e.-t az ógörög irodalomban. Archilochus is Sappho is művelték ezt a műfajt, de azért igazi alapvetőjéül mégis ceosi Simonides szerepel, a ki poetikus tehetségének színe-javát fordította azokra az e.-kra, melyek a perzsa háborúban elesettek siremlékeit díszítették és művészi értéküket növelték. – Lassankint az e. irodalmi szerepének és rendeltetésének köre kitágult; az igazi feliratokhoz képzelt feliratok is csatlakoztak (különösen költők és bölcselők, művészek és műremekek jellemzésére), s harmadik motivumul a való életből merített jelenetek járultak hozzá, hol azért, hogy helyzetköltészetet teremtsenek, hol azért, hogy genreszerű képet rajzoljanak. Így lett az eredetileg használt feliratos költeményből egy olyan műfaj, mely hol alkalmi volt hol pedig a gnomikus költészettel került határvillongásba. Az e. ezen újabb fejlődési fokának igazi kora az alexandrinismus, a melyben olyanok is megpróbálkoztak az e.-al, kiknek tehetségéből nagyobb és jelentékenyebb műfajokra nem telt. Az alexandriai kor epigrammái többnyire rövid és találó itéletet tartalmaznak írói és művészi tárgyakról és egyénekről, kisérik a barátság és szerelem kisded, ám annál kedvesebb ajándékait, megsuhogtatják a gúny korbácsát, s világítanak a szeretetreméltó humor sziporkáival. Ez a sokoldalúság jellemzi azt a hatást is, melyet az alexandriai kor e.-költészete a rómaiakra gyakorolt, de megnyilatkozik a byzantiumi korban is, mely a görög e. másodvirágát képviseli. Egyes görög e.-költőket illetőleg l. az Anthologia Graeca czikket. – A rómaiak e.-költészete úgy a belső formának mivoltára mint a tárgynak változatosságára nézve minden tekintetben a görög e. csapásán haladt. Ennius az úttörő, őt nagyszámú költő követi, a kik főkép a Kr. e. 1. században és Augustus korában szaporodnak fel. Különösen kimagaslik Domitianus idejében a nagy Martialis, később Ausonius. A latin e.-költés gyűjteményeire nézve l. Anthologia Latina. – Az e.-nak legsajátosabb versmértéke a distichon; ámde az is megesett, hogy más mértékeket alkalmaztak. A görög e.-ban leginkább az ion tájszólás uralkodik, a versalkotás finomsága, a tartalomnak megfelelő filigrán csiszolás pedig az alexandriai korban éri el tetőpontját. – Irodalom: Jacobs, Catalogus poëtarum epigrammaticorum (az Anthol. Graeca 13. kötetében). Hänel, De epigrammatis Graeci historia (Breslau, 1852). Paldamus, Römische Erotik (Greifswald, 1833).