Epistolographi

epistolograjoi. – 1. A görögöknél már a régibb időkben szerettek híresebb férfiaknak leveleket tulajdonítani. Ehez képest azokat a leveleket, melyek Phalaris, Themistocles, Socrates, Pythagoras, Euripides neve alatt jutottak reánk, az újkorban csakhamar sikerült hamisítottaknak nyilvánítani, másokat, melyek Nagy Sándor, Aristoteles, Isocrates, Speusippus, Demosthenes neve alatt járnak, igyekeztek több-kevesebb alappal gyanúba fogni. Az alexandriai korszakban különösen szerettek leveleket hamisítani, de legkivált az azt követő ú. n. bölcsészeti tárgyú leveleket gyártották (így pld. a tyanai Apollonius neve alatt), másrészt az ú. n. erwticai epistolai válfajában gyakorolták magukat. Az utóbbi válfajban már hiteles nevekről van tudomásunk, így az Augustus császár korában élt Lesbonax rhetoréról, az erotikus és falusi leveleket írt Zonaeuséról, és az athenaei sophistáéról Melesermuséról. De ránk csak Alciphron (l. o.) és Aristaenetus (l. o.) levélgyűjteményei jutottak. Magán levelekből, melyek inkább stiluspróbáknak mint közvetlen szellemű közléseknek minősíthetők, ránk maradtak Libaniustól, Julianus császártól, Synesiustól, Basiliustól, nazianzusi szt. Gergelyről s a gazai Aeneastól kisebb-nagyobb számmal levelek. A byzantiumi korszak sem szükölködik epistolographusok nélkül, kiknél azonban a levélírás ugyancsak sophistikus tételeket szeret bőbeszédű feldolgozás tárgyává tenni. A levélírók nagy sorából kiemelhetők Michael Psellus (1018–1078), kitől vagy 500 levél jutott korunkra, Theophylactus Simocatta, ki Heraclius császár korában élt s kitől epistolai hJicai, agroicicai, etairicai maradtak ránk, Michael Italicus (1142 táján), ki leveleiben széleskörű olvasottságot árul el, miként II. Manuel Palaeologus is (1350–1425) és Georgius Lacapenus (14. évsz.), kinek leveleit sűrűn olvasták az iskolákban. – Irodalom: R. Bentley, Dissertation upon the epistles of Phalaris etc. (Oxford 1669, leguj. kiad. W. Wagner-től Berlin 1874, német ford. W. Ribbecktől, Leipzig, 1857). Epistolographi Graeci (apud Aldum, Venetiis 1499), rec. R. Hercher (Paris, 1873). Westermann, De epistolarum scriptoribus Graecis (Lipsiae 1850–55, 8 részben). Krumbacher, Geschichte der byz. Litteratur (2. kiad. München, 1897), 438. 248. 465. 491 sk. 558 s köv.

II. A rómaiaknál. Hivatalos és magánlevelek már igen korán szerepelnek a római irodalomban. Ilyenek az idősb Cato levelei fiához, Corneliáéi ugyancsak fiához C. Gracchushoz; később Caesar, M. Brutus és főlegCicero levélgyűjteményei nevezetesek, mint a kor történetének leghívebb és legbővebb forrásai. A levélformát hamar fölkapta a rhetorika is; sokan írtak suasoriákat levélalakban, mint pl. Seneca. Az ifjabb Plinius levelei tarka változatosságban napi kérdéseket és eseményeket beszélnek meg. A Kr. u. 2. századtól fogva az epistula mint külön stilusfaj lép fel, melyben a formai szempont mellett a tartalom teljesen háttérbe szorul. Ilyenek a Fronto, Symmachus és Sidonius, az ötödik és hatodik században a Salvianus, Ruricius és Ennodius levelei. Az egyházatyák, mint Cyprianus, Lactantius, Ambrosius, Hieronymus és Augustinus főleg a hívek lelki épülésére írták levelekeiket. Hivatalos szinezetű a Cassiodorius levelezése; egyházi ügyeket tárgyalnak a pápák levelei, melyek közül a Bölcs Leo- és a Nagy Szt. Gergely-félék birnak irodalmi jelentőséggel. L. különben az egyes írók nevei alatt. Költői leveleket Horatius, Ovidius, Statius (a Silvae gyűjteményben), Ausonius, Claudianus és Apollinaris Sidonius írtak. L. ezeket.