’HlioV

epikus nyelven ’HelioV, (dór alakja ’AlioV) Sol, az ógörög napisten, a ki Homerusnál és Hesiodusnál (theog. 371) mint Selene és Eos tetvére, Hyperion titannak és Thiának fia jelenik meg (azért is állandó melléknevei: ’Ą perionidhV, ’Ąperiwn vagy röviden Titan is). Reggel kiemelkedik az Oceanusból (limnh), Hom. Od. 3, 1) és végig kocsikázik az égen aranyos kocsiján, melybe tüzet lehellő paripák vannak fogva. Nyugaton aztán ismét az Oceanusba merül. A Homerust követő hagyomány ezt aztán úgy egészítette ki, hogy H. éjjelen át aranyos csónakon ismét átevez Keletre, a hol pompás palotája van. H. sugaraival mindenfelé behatol és mindent meglát (panderchV), azért szokás reá esküdni, mivelhogy előtte semmi titokban nem maradhat. Hom. Il. 3, 277. Az Odyssea szerint (12, 127; v. ö. Odysseus, l) H. Thrinacia szigetén tartja nyájait és gulyáit (szám szerint 7–7, mindenikben ötven állattal, melyek soha sem meg nem szaporodnak, sem meg nem fogynak; nyilván az esztendő napjainak képes kifejezése, mely a legrégibb időben 50 hétből állott, mely hetek mindenike viszont 7 napot és 7 éjjelt foglalt magában). Ezeket a nyájakat H. leányai legeltetik, kiket Neaerával nemzett; név szerint Phaëthusa (jaoV) és Lampetie (lamtwn). Rajtok kívül gyermekei voltak még: Aeetes és Circe (anyjuk Perse v. Perseis), továbbá a Clymenétől született Phaëthon (egyébiránt Homerusnál Od. 5, 479 magának H.-nak egyik mellékneve). Phaëthon mythusa a költészet révén legjobban behatolt a művelt népek köztudatába mindazon mondák közül, melyek H. egyénisége körül szövődtek. A mythus szerint Phaëthon egy ízben arra kérte atyját, hogy apai szeretetének jeléül engedje át neki egy napra a napfogatnak vezetését. H. teljesítette fiának kérését, de a gyönge ifjú képtelen volt arra, hogy a tüzes paripákat megfékezze, azok kitérítették a kocsit örökös kerékvágásából, hol magasabban jártak, hol lejebb kalandoztak, úgy hogy ettől az ég is meg a föld is lángba borultak és Zeus csak úgy tudta a veszedelmet elhárítani, hogy Phaëthont villámaival agyonsujtotta. Holtteste az Eridanus folyóba esett, testvérei pedig, a Heliadák (Heliades) vagy Phaëthontidák (Phaëthontides), a kik bátyjukat keservesen siratták, égerfákká, mások szerint rezgő nyárfákká változtak (Verg. ecl. 6, 63. Ov. ex Ponto 1, 2, 31), könynyeikből pedig a borostyánkő támadt (hlectron, holott magának H.-nak neve hlectwr, Il. 19, 398). A tragikus költők felfogásában, de különösen Euripides óta H. egyénisége összeforrt az Apollóéval, a mindent látó napisten a mindentudó jósistennel (a miről aztán az egyesített alaknak mellékneve Phoebus, FoiboV). Noha Görögországnak csakhamar minden vidékén (Peloponnesus, Isthmus, Corinthus, Creta) tisztelték, a napisten szerepének régi fontossága teljes egészében csakis Rhodus szigetén maradt fenn. De hogy valamikor a H. tisztelete mennyire lényeges része volt a hellen népéletnek, mutatják a napkeltekor és napnyugtakor elmondott imák, miket még Socrates is elmondott (Plato, Symp. 220D), mutatják a véres és vér nélkül való áldozatok (amannak tárgya tömjén és méz, emezé paripák, pl. a Taygetus hegyén, Philostr. Her. 10, 2). Hogy viszont Rhodus legjobban őrizte a mult hagyományait, melyektől a többi Hellas más istenségeknek kedveért elpártolt, számos körülmény és emlék mutatja. Ilyenek: H. képei a rhodusi érmeken, Lysippus híres négyesfogata, de különösen H. óriás szobra, a világ csodái közé sorolt colossus, melynek mestere, a lindusi Chares, Lysippus tanítványa volt. Plin. n. h. 34, 7. 18. Versenyeket is rendeztek Rhodusban (ta ’Hlieia), melyekben idegen királyok ünnepi küldöttségek által képviseltették magukat. – A képzőművészet, noha H.-nak templomai és oltárai nem nagy számmal voltak, aránylag sokat foglalkozott vele és határozott, egyéni typust fejlesztett számára. Ifjú szép istennek ábrázolta, virulóan teljes, mondhatni kövér arczczal («ragyogó orczái halántékától kezdve végig környékezték ábrázatát» mondja a homerusi hymnus. 31, 11). További jellemző tulajdona a fejét környékező nimbus, melyet hét aranyos sugár szakít meg; két kezében az ostor (a napkocsi vezetőjének jelvénye) és a földgömb (pompejii falfestmény). Haja hosszú és göndör, szemének kifejezése álmatag és ábrándos. Egy iliumi metopén kocsin állva utána lengő köpenyben jelenik meg (444. á.) ép úgy, mint a pergamumi oltár domborművein is. Más, részben kisebb rangú mythologiai alakokkal (Eos, Cephalus, Selene) egyetemben fordul elő a vázaképeken, többnyire a kelő napnak mozzanatán, míg másrészt Phidias óta kedvelt eljárás volt az istenek világának eseményeit a kelő H. és a lenyugvó Selene közé ékelni (oromcsoportok a Parthenon keleti oldalán, Delphiben és az olympiai Zeus thronusán). Végül a római kor sarcophagusin H. Endymion, Prometheus, Eros és Psyche kiséretében fordul elő. V. ö. Baumeister és Roscher szakszótárainak idevágó czikkeit, továbbá H.-nak a mai görög népéletben megmaradt emlékét illetőleg l. Politis művét: ó H. cata touV dhm. muJouV (Athenae, 1882). A magyarban Petiscus-Geréb, Az Olympos, Budapest, 1893, 84 skk. ll.