Odysseus

’OdusseuV, ’OduseuV, Ulixes (néha, de helytelenül Ulysses), a homerusi hőskornak királya. Alakja Homerus műveiből egészen élénken lép elénk. Egyetlen fia volt Laertesnek, a ki szintén egyetlen fiú létére Arcisiustól származott. Anyja Anticlea, az eszes Autolycus leánya, felesége Penelope (Penelopea), a kinek szülei viszont Icarius és Periboea vagy Polycaste (l. Hippocoon, 1). Midőn nagyatyja Autolycus a Parnassus aljából Ithacába jött, hogy leányát és vejét meglátogassa, ő nevezte el Eurycleának a dajkának kivánságára az ujszülött gyermeket, és azt a nevet adta neki, hogy «haragvó» (az odus[s]esJai igéről, Od. 19, 406), a mi talán vonatkozás arra a vérengzésre, melyet később a kérők seregében elkövet, de talán rövid kifejezése egy másik ősrégi magyarázatnak: «a kit az istenek haragja meglátogatott» (Od. 1, 60 skk.). Alig lett belőle embernyi ifjú, midőn máris bátorságának jelét adja. Nagyatyjánál látogatóban járván, a Parnassus rengeteg erdeiben vadkant űz, mely őt térdén megsebesíti, még pedig oly súlyosan, hogy a hűséges cseléd még évek hosszú sora után is ráismer. Atyja ismételten útra küldi; így kerül Messenébe, hogy visszakövetelje az elhajtott jószágot, így Lacedaemonba, a hol Iphitusszal, vendégbarátjával kölcsönösen megajándékozzák egymást. O. kardot és lándzsát ad Iphitusnak, cserébe pedig megkapja Eurytus hírneves íjját, melylyel akkor is, később is csak ő tudott bánni. Midőn a férfikort elérte, atyja Laertes átadta neki a trónt, melyen mint népének atyja és cselédeinek jóakarója viselkedik. Népének száma és országának területe nem tulságosan nagy, de nem is megvetendő; Ithaca, Zacynthus és Same (vagy Samus, t. i. Cephallenia) szigeten kívűl őt uralja a szomszédos szárazföld is, nevezetesen Elis. Királyi palotáját újból építi és ebbe vezeti bele az okos és gazdag Penelopét, a kit az egyik hagyomány szerint versenyfutásban nyert el díjul, más hagyomány szerint pedig úgy kapott, hogy Tyndareus, Helena atyja maga indult el O. érdekében háztűznézni, cserében azért a jó tanácsért, hogy körülrajongott leányának kérőivel fogadtassa meg, mikép a Helenától választott férjet majdan támogatják és férji jogait minden esetleges csábítóval szemben megvédelmezik. Penelope jelentékeny hozománya csak fokozza a fiatal uralkodónak jólétét, a ki bár vendégszerető és feleslegéből szivesen áldoz az isteneknek, maga sem tagadja, hogy vagyonát mindenkor gyarapítani törekszik. Az istenek is kedvelik, maga Zeus is, de még inkább Athene, a ki állandóan kiséri és támogatja. Így az ithakai királyi palota állandó örömnek és boldogságnak tanyája, a mit csak fokoz az, a mikor Telemachusszal egy kis királyfi költözik be a fiatal fejedelmi párhoz. Telemachus még csecsemő, midőn atyja, a kit Agamemnon és Menelaus csak nagynehezen tudnak erre a kalandra rábirni, elindul a trójai háborúba, a melynek hosszadalmas voltáról és a küszöbön álló válságos bolyongásokról Halitherses jós mondásaiból előre értesül. Ehez képest mindenben úgy intézkedik, mintha soha nem volna visszajövendő. Feleségét saját szüleinek gondjaira bizza, egyúttal pedig lelkére köti, hogy azon esetre, ha ő elpusztulna a háborúban, Telemachus pedig időközben felnőne, menjen férjhez. Már a tulajdonképeni háborúnak megkezdése előtt is kimagasló szerep jut O.-nak, a ki úgyszólván a szövetséges görögök «esze». Először is őt küldik Menelausszal Trojába azzal a megbizással, hogy kérjék vissza az elrablott Helenát; majd megint ő neki kell Achilleust Phthiában rábirnia, hogy a trójai hadjáratban részt vegyen. Ilion falai alatt ő az egész tanács központja és legtekintélyesebb embere, ő hozzá fordulnak első sorban és különösen olyan ügyekben, a hol a bátorságot furfanggal lehet és kell párosítani. A hajók táborában az ő tizenkét hajója épen a sereg kellő közepén van, ott gyűlnek össze tanácskozni és intézkedni; ott vannak az istenek oltárai. O. maga tanácsadó, közvetítő és követ egy személyben, a ki a legterhesebb és legveszélyesebb dolgokra is vállalkozik. Chryseist ő kiséri vissza atyjához, ő hallgattatja el az acsarkodó Thersitest, ő köti meg a fegyverszünetet a trójaiakkal; midőn Paris és Menelaus páros viaskodásra kelnek, Hectorral egyetemben ők mérik fel a viadal helyét és ők határozzák meg annak feltételeit. Annak a küldöttségnek is O. a szószólója, melynek feladata a haragvó Achillest kibékíteni. Mikor a népgyűlés e fontos ügyben összeül, O. bárha sebesülten és fáradtan mégis elbiczeg oda, a végre kibékült hősnek a döntő küzdelem előtt ő ajánlja fel gazdag élettapasztalatait. De nemcsak tanácsban kiváló O., a tettekből és harczokból is kiveszi a maga részét. Hector kihivására nyolczadmagával ő is harczra jelentkezik, a harczosok tömegében derekasan mozog és nem egy ellenségnek vesztét okozza. Midőn aztán az achivusok általános visszavonulása bekövetkezik, O. is enged a körülményeknek és látva, hogy Zeus villámaival szintén a trójaiak pártján van, tágít és sorsára bizza az agg Nestort, a ki mellett csak Diomedes tart ki, ugyanaz, a ki ezért keservesen kifakad O. ellen. Ámde az utóbbi megint kiáll a küzdőtérre, ő bátorítja Diomedest a további harczra; midőn ez sebet kap, testével fedezi és egymaga küzd a trójaiak ellen, a míg birja, vadkan módjára, mire pedig maga is sebet kap, sakálok által üldözött szarvasként áll helyt, a mígcsak Menelausra támaszkodva el nem vánszoroghat. De bár Agamemnonnal és Diomedesszel egyetemben ugyancsak nyögi mély sebét, azért még sem gondol visszatérésre, hanem sötét tekintettel ellenzi Agamemnon abbeli tervét, hogy vonuljanak el Trója alól. Sőt mi több, újból elvegyül a harcznak zajába és Patroclus halotti ünnepségén a versenyekből is kiveszi a maga részét. A nagyobbik Aiast a birkózásban birja le, a kisebbiket versenyfutásban; igaz hogy amazt cselvetéssel, emezt Athene istenasszony segítségével, de ez nem változtatott az eredményen és a közvéleményen, mely szerint O.-t a futásban csakis Achilles mulja felül, ép úgy, mint a nyillövésben egyes-egyedül Philoctetes. Achilles halála után, kinek fegyvereit Aiasnak Telamon fiának erősködése daczára O. kapja meg (Od. 11, 545. Ov. met. 13, 1 skk.), ő a főszemély a görög táborban, a kinek bölcs tanácsai és tevékeny működése alapján a régóta szorongatott város végre is a görögök kezébe kerűl (v. ö. Trójai háború). A város felperzselése után O. először Menelausszal tart, a ki a hazatérés ügyében Agamemnonnal összetűzött. De aztán másokkal egyetemben Tenedustól visszafordul és Agamemnon kedvéért Trojához még egyszer visszatérve indul véglegesen bolyongásaira, melyeket neki előre megjósoltak, s a melyek őt valóságos «hőskori Robinsonná» avatják, olyan alakká, mely körül az ókor nemcsupán cosmographiai ismereteit csoportosította, hanem hajós mondáit és földrajzi ismereteit is. – Ennek a bolyongásnak első állomása az, midőn az útra kelt hős (Od. 3, 153 skk.) Ismarusba jut, a thraciai ciconok városába, a hol Apollónak Maron nevű papjától egy tömlőnyi zamatos, de nehéz bort kap, melynek később a félszemű Polyphemusszal szemben (l. alább) kitünő hasznát veszi. Megesik azonban, hogy miközben a gazdag város környékén portyázik, a ciconok éjnek idején kirohannak és O. társai körül 72-őt megölnek. Od. 9, 39 skk. Ekkor a hős megfogyott csapatjával tovább vitorlázik, de midőn kétnapi út után a maleai hegyfokot akarja, megkerülni, az északi szél heves rohamával eltéríti kitüzött útjától és így érkezik a lybiai partra a lotophagusok népéhez (9, 82 skk.), a hol megint csaknem elveszíti 3 társát, kiket kémlelésre küldött, s a kik a lotophagusok édes gyümölcsételétől még a honvágyat is elfelejtik, úgy, hogy ütleggel kell őket a hajóra visszaterelni. Ezentúl O. útja mindig kalandosabb, mesésebb országokba téved. Így jut első sorban a kecskék szigetére, a hol bőségesen látván el magát eleséggel, tizenegy hajóját hátrahagyja, maga pedig saját külön hajóján átvitorlázik a cyclopsokhoz. Tizenkét válogatott társától kisérve, vállán az ismarusi remek bornak tömlőjével, merész elhatározással lép a hatalmas testű Polyphemus barlangjába. O. társai, a kik a veszély sejtelmével elteltek, sürgetik, hogy elégedjenek meg a barlangban talált sajttal, báránykákkal és kecskékkel és távozzanak idejekorán. De a hős megvárja az óriás hazatértét és figyelmezteti amazt, hogy tekintse az idegeneket Zeus kedvenczeinek, a mit Polyphemus kigúnyol és a mire azzal válaszol, hogy a görögöket foglyúl ejtvén, nap nap mellett kettőt-kettőt felfal. O., a ki magát ravasz czélzattal «Senkinek» nevezi (határozott népköltési vonás, v. ö. a «Senkiről» és a «Valakiről» szóló magyar találós mesét), ismételten kijátszsza az emberevő óriást, aztán az erős borral ittassá teszi, megvakítja és megmaradt társaival a távozó nyáj közé bujva a barlangból szerencsésen megmenekült. De mikor már hajóra kél és távozik, meg nem állja, hogy a megvakított óriást, a ki immár tehetetlen, ne gúnyolja. A nagy szikladarabok, a miket a vak Polyphemus utána dobál, el nem érik a hajót, de Posidon meghallgatja nyomorékká lett fiának imáját és azontúl évekig üldözi O.-t, a kinek meg nem engedi, hogy a családi tűzhelyhez visszatérjen. Od. 9, 116 skk. További bolyongásaiban O. legelébb is a szelek királyához Aeolushoz jut (Od. 10, 1 skk.), majd az emberevő laestrygonokhoz (l. külön), a hol akkora veszedelembe jut, hogy csak nagynehezen sikerűl neki egyetlen hajóval elmenekülni. Od. 10, 80 skk. Így kerül Aeaee szigetére, a bűbájos Circének, Helius és Perse leányának, Aeetes és Hecate testvérének országába. Circe nem valami barátságosan fogadta az O. részéről kiküldött kémeket, az egy Eurylochus kivételével egy sem tér vissza. Ettől O. haragra lobbanva tudja meg, hogy a bűbájos királyasszony a többieket sertésekké változtatta. Akkor O., a ki Hermestől megkapta azt a füvet, melynek neve moly (mwlu), s a mely minden bűbájnak útját állja, maga megy Circéhez, a kit megrémít és arra kényszerít, hogy csúffá tett társainak adja vissza emberi alakjukat. Azután azonban O. maga lesz rabja a Circe bűbájos szépségének, egy teljes évet tölt ott pihenésben és élvezetben és csak akkor gondol a további útra, midőn társai ismételten sürgetik. Circe bár nehezen, végre mégis elbocsátja a hőst, elébb azonban megigérteti vele, hogy leszáll az Alvilágba (l. ezt) és Tiresias szellemétől megtudakolja a jövőt. Od. 10, 466 skk. 11, 1 skk. Ez meg is történik. O. megteszi mindazt, a mire Circe kioktatta; áldozatokat hoz és fogadalmat teljesít, mire aztán Hades országának rejtelmes mélyéből jőve nemcsak Tiresias szelleme jelenik meg, hanem számos elhúnyt hősé (Agamemnon, Achilles, Patroclus, Antilochus) és azonkívül O. anyjának Anticleának szelleme is. Anyjától tudja meg, hogy állottak Ithacában a dolgok Anticlea halála előtt; megtudja Telemachus uralmát, Penelope bánatát, az agg Laërtes kesergését. Ez még növeli O. honvágyát. Tiresias azt mondja neki, hogy Posidon haragja útját állja a hazatérésnek, de azért O.-nak és társainak előbb-utóbb sikerül hazavergődniök, föltéve, hogy nem bántják azt a gulyát, mely Thrinacia szigetén Helius istennek féltett kincsét képezi. Miután O. a halottak szellemeivel így érintkezett visszatér Circéhez, a ki előre megmondja a hősnek mindazokat az uti kalandokat, melyek rája várakoznak; egyuttal azonban el is látja jó tanácsokkal, sőt kedvező szelet is küld utána kiséretül. Od. 12, 11 skk. Circe jóslatai beteljesednek, O. és társai elhajóznak a Sirenek szigete mellett, elhagyják a Planctákat (csalfa szirtek, melyek forró tajtékkal és gőzzel vannak körülvéve; de a symplegasoktól jól megkülönböztetendők), majd Scylla és Charybdis között áttörve, a mi azonban csak hat társuknak élete árán sikerül, megérkeznek Thrinacia szigetére, a hol Heliusnak gulyája legel (12, 260 skk.). O., a kit társai arra kényszerítenek, hogy kikössön, megesketteti hajós népét arra, hogy a gulyához közülök senki semmiképen hozzá nem nyúl. Azonban daczára O. tilalmának és esküjöknek, O. emberei, míg fejedelmük elszenderedett, kinzó éhségöknek csillapítására mégis levágják a gulyának javát. Büntetésül Zeus akkor, midőn ismét utra keltek, villámmal sujtja és fergeteggel zúzza darabra a hajót, úgy hogy O. társai valamennyien elpusztulnak, egyesegyedül a hős menekül Ogygia szigetére, a hol a veszedelmesen szép Calypsónak Atlas bűbájos leányának hatalmába kerül (12, 403 skk.). Teljes hét esztendő tölt O. a bűbájos nymphánál, a ki férjnek kivánja, s mindent elkövet, hogy a hazatérésről lebeszélje, ámde mindhiába, hasztalan igér Calypso örök ifjuságot és halhatatlanságot, O.-ban erősebb a vágy a távol haza és hűséges hitvestárs után. Végre is Athene istenasszony, a hősnek állandó pártfogója megkönyörül rajta és az istenek gyülekezetében kieszközli, hogy Zeus Hermes útján ráparancsol Calypsóra, bocsássa el O.-t. Od. 1, 13. 44 skk. 4, 555 skk. 5, 1 skk. 7, 244 skk. Zeus parancsára Calypso elbocsátja O.-t, sőt segít neki tutajt építeni, melyen a hős elindul és szerencsésen megérkezik a phaeaxok szigetéhez Scheriához (l. ezt). Ezt azonban észreveszi Posidon, a ki még mindig neheztel O.-ra és akkora fergeteget támaszt, hogy a tutaj elmerül és O. csak nagynehezen Ino Leucothea fátyolának védelme alatt tud patra menekülni, a hol mindaddig a sás és bozót között rejtezik, a mig Nausicaával, a szép királykisasszonnyal nem találkozik; Nausicaa megismerteti őt szüleivel, Alcinousszal és Aretével, a kik vendégszeretőleg fogadják. Od. 6. O. csak apródonként vallja ki azt, hogy kicsoda, de akkor aztán Alcinous hazaviteti Ithacára. A hős hajójában alva érkezik meg. A phaeaxok a Phorcys öbölben a partra teszik, melléje rakják Alcinous ajándékait, aztán eltávoznak és O. maga marad régi hazája földjén, a hol annyi sok történt elutazása óta, hogy még a természetre is csak lassan ismer rá. – A távollevő O. házában az utolsó három év alatt egymást érték a gondok és csapások. Athenétől megtudja O., hogy atyja Laertes búbánata és öregkora daczára még mindig dolgozik, tesz-vesz a külső gazdaságban. Penelopét pedig közel száz kérő rajongja körül, a kik között ott van Ithacának és a közel környéknek (Same, Dulichium, Zacynthus) szine-java. Körülveszik a házat, rendelkeznek benne, felemésztik O. minden vagyonát és gazdagságát. Od. 1, 245. 13, 377. Penelope sokáig ügyes csellel távol tartotta magától és lecsillapította őket, azt mondván, hogy csak addig adjanak neki halasztást, a mig apósának halotti leplét elkészíti; azután minden éjjel fölfejti azt, a mit napközben elkészített. Így ment ez kerek három esztendeig, ám akkor az egyik cseléd elfecsegte a titkot a kérőknek, a kik ezentúl egyre erőszakosabbak lettek és azt követelték Penelopétól, hogy fejezze be immár a kézimunkát és adott szavát beváltva válaszszon közülök (2, 88 skk.). Végre is annyira szorítják, hogy megigéri, mikép azé lesz, a ki a nyillövésben O. íjjával győz, mert abban reménykedik, hogy azzal az íjjal más ember úgy sem tud bánni. Már a döntés napja is ki van tűzve, s O. az istenek különös rendeléséből ép az előtte való napon érkezik hazájába. A Phorcys öbölből egyenesen hűséges sáfárjának, a derék Eumaeusnak tanyájára megyen, azonban nem igazi alakjában, hanem mint öreg koldus, a mivé őt Athene istenasszony változtatta. Az isteni kondás (dioV ujorboV) ismeretlenül is barátságosan fogadja O.-t, a ki aztán Eumaeusnál találkozik fiával, az azóta daliás ifjúvá felserdült Telemachusszal, a ki ép akkor van hazatérőben pylusi és spartai útjáról, a melyen édes atyját kitartóan de hasztalan kereste volt. Telemachus loppal és titkon érkezik haza, nem mer atyja házába belépni, mert a kérők életére törnek, a miért tolakodó és erőszakos fellépésükért megleczkéztette őket. Od. 1–4.-én. A mig Eumaeus a városba megy, addig O. megmutatja magát fiának igazi alakjában, s aztán együtt eszelnek ki egy olyan tervet, hogyan kelljen a kérőket elpusztítani. Utána O. ismét koldusnak öltözik és bemegy a városba, a hol saját házában sokat szenved a kérőktől. Od. 17–18. ének. Antonius megdobja egy zsámolylyal, a szolgáló leányok gúny tárgyává teszik, egy másik (valóságos) koldust Irust kénytelen öklével és birkózva legyőzni és eltávolítani, de azért türtőzteti magát. Megelőzőleg ő és Telemachus a kérők összes fegyvereit titokban a «felső házba» hordják, úgy hogy a tolakodók tulajdonképen védtelenül maradnak. Erre aztán megkezdődik az íjj próba. A feladat abban áll, hogy O. régi hires íjját meg kell feszíteni és abból egy nyilat úgy kiröpíteni, hogy tizenkét egymás mögött álló baltának fülén keresztülrepüljön. A kérők sokáig hasztalanul erőlködnek, végre aztán magának O.-nak sikerül a dolog, a ki azonban most már elérkezettnek látja az időt a bosszúra és levetve koldúsczondráját Athene, Telemachus és néhány hű szolga segítségével lenyilazza a kérőket. Od. 21–22. ének. Erre aztán megismerteti magát Penelopéval, s fölkeresi agg atyját, a kit a kerti munkával foglalkozva talál, s a kinek csak apródonkint adja tudtul az örvendetes valót, hogy az öröm valamikép meg ne ártson neki. Azalatt a kiirtott kérők rokonai fegyverre kapnak és bosszút lihegve közelednek, de O. is fegyverre szólítja csekély számú híveit, bátran szembeszáll a támadókkal és vérfürdőt okozva, keményen harczol mindaddig, a mig csak Athene Mentor képében közbe nem veti magát és békét teremt O. király és népe között. Od. 23–24.-én. Hogy az a nagy költő, kinek művei Homerus neve alatt maradtak reánk, miképen osztotta el az Odysseában a fentebb elmondott rengeteg anyagot, l. Homerus alatt Odysseus bolyongásait illetőleg l. a homerusi világ térképét (588. á.) – O. jelleme Homerusnál egyesíti a férfiúi jellem sok kiválóságát, de magában foglalja azokat a fogyatkozásokat is, melyek a görög néplélek történelmi megnyilatkozását akkor is, később is homályos árnyékként kisérik. Testileg ügyességgel párosítja az erőt, lelkileg bátorsággal a ravaszságot. Jeles szónok és tapasztalt hirvivő, ügyes közvetítő és félelmetes ráfogásaival kiforgatja még a látszólag igaz ügyet is. De bár ezeket a tulajdonságokat első sorban saját javára használja, kész velök a közügyet is támogatni. Jellemének legfényesebb tulajdona mindamellett azokon az erényeken fordulnak meg, melyeken a hőskori család és társadalom épül. Megvan benne az a tisztelet az istenek iránt, a kegyelet a szülékkel szemben, hitestársának hűségét évtizedekre képes magának biztosítani, példásan ragaszkodik fiához, hazáját rajongva szereti. Hűséges szolgáinak jólelkű ura, a hűtleneknek szigorú és kérlelhetetlen parancsolója, alattvalóinak igazi atyja, bajtársainak tevékeny barátja és higgadt tanácsadója; utitársainak önfeláldozó vezére, az idegeneknek bőkezű barátja. Ezzel szemben állnak sajátszerű visszaesései, melyeket néha olyanoknak látunk, mintha egészen más egyéntől erednének, de melyek azért mégis jellemének egyes árnyoldalaiban gyökereznek. Ravaszságából fakad az, hogy mérgezett nyilakkal küzd, érzékisége és élvezetvágya okozza, hogy szép asszonyok (Circe, Calypso) bájai évekre képesek honvágyát elaltatni. Bőbeszédűsége és könnyedén pergő nyelve könnyen átsiklanak a való mezejéről a hazugság országába, vitézsége pedig megtűri a hosszas szinlelést, sőt a megalázkodást is, csak azért, hogy később annál féktelenebbül állhasson bosszút (a kérőkön, cselédeken, stb.). Ámde mindennek daczára (vagy talán épen azért!) az a társadalom, mely őt saját képére és hasonlatosságára megteremtette, mégis rajongott érte, és az a dicséret, melyet a leghatározottabban Penelope fejez ki (Od. 4, 724 skk.), akadálytalanul száll szájról szájra, dalból dalba és hagyományból legendába, míg csak a későbbi kor, mely a mindenség tulajdonait birálhatónak találta, O.-ban is megtalálta a fény mellett az árnyat. De nemcsak ebben tért el az utókor Homerustól, hanem abban is, a hogyan az O.-mondát tovább szőtte, egyes epizódjait önállóvá növesztette és ujabb alakok beigtatása által O. jellemét is új vonásokkal gazdagította. A cyclikus költők, és még inkább a tragoedia és a comoedia rendkivül sokat és sokfélét változtattak. Első sorban O. családfáját, ifjukori élményeit variálják. Családfáját fölvezették magáig Zeusig, ritkában Hermes istent, sőt Sisyphust is ősapjának, Callistót hugának tekintették. Ov. met. 13, 144 skk. Hyg. fab. 200. Aesch. fragm. 175. Ifjukorát és életének azon éveit, melyek a trójai háborút megelőzték, erősen kiszinezték furfangos észjárásra valló részletekkel. Ilyen az, mikor O. nem akar Trojába menni és ugyancsak tetteti az eszelősséget, kétféle igás állatot fog az ekébe, a barázdát pedig azonmód meghinti sóval. Hyg. fab. 95. Serv. Aen. 2, 81. De akkor Palamedes a kisded Telemachust teszi az ekevas útjába, mire O.-nak apai érzelme elárulja, hogy nem igazán eszelős. Hasonló eset az, mikor O. leplezi le a valót és pattantja ki az igazságot Achillesre vonatkozólag, a kit Lycomedes leányai közé csempészve női ruhába bujtattak és így akarnak a trójai vállalattól távol tartani. O. szövőfonó szerszámokat hoz magával és a játszó ifjak termében rakja le; aztán riadót fuvat, mire Achilles ösztönszerűleg a fegyverek után nyul. Apollod. 3, 13, 8. A későbbi mythus O.-t összefüggésbe hozza az Iphigenia mondával is, még pedig olyképen, hogy O. csalja Agamemnon leányát a táborba azon ürügy alatt, hogy Achilleshez fogják férjhez adni. Ez a csel méltó párja annak, mikor O. Palamedest, a ki a békepártnak feje, táborába rejtett aranynyal és Priamusnak egy hamisított levelével gyanuba hozza és kígyósimaságú nyelvével mindent oly meggyőzően fordít ellene, hogy ellenfelét megkövezik. Ov. met. 13, 60. A trójai háborúnak kimagasló mozzanatai, melyek O. szereplésével összefüggnek, a fa-ló, Philoctetes elhozatala és a Palladium elrablása (megannyi Lesches kisebbik Iliasából került a későbbi költészetbe), de az igazi meseszövés az Odyssea eseményeibe ölti képzeletének működését, azokat fejleszti tovább. O. uti kalandjai közül nehéz volna megmondani, vajjon melyik volt kevésbbé népszerű. A comoedia és mimus Polyphemus mellett már említi a szép Galateát, a kit O. elszeret a félszemű óriástól; új és Homerusnál ismeretlen szerelmi kalandokat folytat Aelous leányával Polymelével (Parthen. erot. 2.) és Polyphemus egyetlen leányával, a kit meg is szöktet. Hogy az alexandriai kor az olyan hálás érzéki természetű motivumokat, mint O. a Sireneknél, Circénél és Calypsónál, nem hagyta felhasználatlanul, több mint természetes. Calypsónál való időzése külön alexandriai költemény tárgyát képezte (ennek alapján készült O.v a. a. 2, 123 skk. Propert. 1, 15, 9). Sokat foglalkozott a későbbi kor a hazaérkezett O. sorsával, különösen a kérők halála után lefolyt idővel és a hős halálával. Ithakai helyi mondák szerint (Müller, Fragm. hist. Graec. 2, 147) a megholt kérők rokonai és O. között Neoptolemus tett igazságot, a ki O.-t számüzetésbe küldötte, de a kérők rokonait viszont kártérítésre itélte, a miért atyafiaik O. vagyonát elprédálták. O. azonban Italiába (más hagyomány szerint Aetoliába) vándorol ki és minden vagyonát Telemachusra hagyja. O. halálával függnek össze azok a mondakörök, melyek O. és Circe fiára Telegonusra vonatkoznak. Már Tiresias azt jósolta O.-nak, hogy a megváltó halál a tengerből (ex aloV = exw aloV) fog jönni (Od. 11, 134 skk.), mely kedélyes öreg kor öléből szólítja el, a mig köröskörül a népek a békének áldásait élvezik. Ehez a jóslathoz füzte a mythus a következőket: Circe, a kinek O.-tól egy Telegonus nevű fia született, elküldi fiát, hogy keresse fel atyját. Midőn hajójával Ithacába ért és ott portyázott, O. és Telemachus megtámadják; a jövevény derekasan védelmezte magát és megölte atyját, kinek holttestét aztán magával vitte Aeaeába. Hor. od. 3, 29, 8: Telegonus parricida. A tengerből jövő halált a monda úgy magyarázta, hogy az a fegyver, melytől O. halálos sebet kapott, nagy tengeri halnak tüskéjét viselte dárdahegy gyanánt, s így az is a tengeren jött, a ki a halált okozta, az a tárgy is, a mely a halálos sérülés eszközéül szolgált. Circe állítólag feltámasztotta O.-t, sőt olyan hagyomány is volt, mely szerint O. megtudva Penelope helyzetét, eltávozott Ithacából, Tyrseniába vitorlázott, a benszülöttekkel harczba keveredett és e harczban életét veszítette. Állítólag Perge hegyén égették meg földi maradványait, sirját pedig Etruriában mutogatták. A monda még a halott O.-szal is foglalkozott. Hitték, hogy Calypso halhatatlanságot igért neki, Circe pedig tényleg feltámasztotta halottaiból az irodalmi hagyomány szerint pedig Homerus elhajózott Ithacába, ott felidézte O. szellemét és megkérte, hogy mondja el neki élményeit, miket majd költeményeiben fel fog használni. O.-t általában úgy tekintették, mint Homerus kedves alakját s ezuttal a költő szava a nép érzelmeinek adott kifejezést. O. népszerűsége annyira ment, hogy imitt-amott valósággal az istenekéhez hasonló tiszteletben részesítették. Jelesül volt egy herouma Spartában (Plut. quaest. Graec. 48), Trampyában pedig (Epirus) határozottan isteni tiszteletet élvezett. Lycophron, 799 skk. Emléktárgyakat mutogattak tőle Sicyonban, Engiumban (Sicilia) és Circejiben. Ezzel a nagy népszerűséggel függ össze O.-nak kettős szerepe: mint törzsökös hős és városalapító. Családja rendkivül elágazó, utódai között már nemcsak mythikus, de valósággal történeti alakokkal is találkozunk. Penelopétől Telemachuson kivül még következő gyermekei születnek: Arcesilaus, Ptoliporthes, sőt Pan is; Circétől: Telegonus, Agrius, Latinus, Auson, Romus, Anteas, Ardeas, Casiphonus, Cassiphone; Calypsótól: Nausithous és Nausinous; Callidicétől: Polypoetes; Euippétől: Leontophron; végül Thoas aetoliai királynak leányától: Leontophonus. O. utódai közül kiválók: Homerus (állítólag Telemachusnak Nestor leányától, Polycastétől született fia, Suidas s. v. ’OmhroV), Andocides, a jeles attikai szónok (Telemachus és Nausicaa utóda, Plut. Aleib. 21), sőt a római gens Mamilia, mely eredetét Telegonus ilyen nevű leányára vezette vissza; Telegonus viszont az ősitaliai hagyományban mint Tusculum alapítója szerepel. Liv. 1, 49. Az ősitaliai hagyomány másik változata O. mellett Telemachust is nagyban szerepelteti. Hol azt mondja róla, hogy Circét vette feleségül, a kitől Latinus született; hol viszont úgy tünteti fel Telemachust, mint a ki elvette Cassiphonét, Circe leányát, azután pedig megölte Circét, a miért maga Cassiphonénak áldozatául esett. S így látjuk, hogy Telemachus a mondákban is a hagyományban is némiképpen vetélytársa édesatyjának, a kit azonban népszerűség dolgában soha és sehol utól nem ért. Mert O.-szal a hőssel csak egy másik és harmadik alak mérkőzhetik: O. a világjáró és O. a városalapító. Igaz, hogy ez a kettős jellemű szerep voltaképen szerves kapcsolatban áll egymással, de azért a mythikus cosmographia több kézzelfogható adatot várhat az utóbbitól. Nem szükséges azt az ősrégi vitás kérdést eldöntenünk, melyet már az ókoriak is feszegettek, vajjon t. i. O. bolyongásai csak a Hercules oszlopáig terjedtek-e, avagy azontúl is. A középtenger partjain és szigetein mindenütt megtaláljuk a hagyományban O. nyomát. Így van ez a Meninx nevű szigeten szemben a kis Sirtisszel, a hol O. oltára állott. Strabo, 17, 834. Siciliában ismételten találkozunk O.-szal. A szép sziget déli fokát hol Pachynusról hol magáról O.-ról nevezték el (Lycophron Alex. 1029. 1182), a ki itt állítólag egy fogadalmi siremléket állított fel vezeklésül, a miért Hecabét olyan kegyetlen módon bántotta (u. o. 1181). Még több O.-t ünneplő emlékezet van az italiai szárazföldön. Bruttiumban volt a teplom, melyet Minerva istenasszonynak emelt. Solin. 2, 8. A lacinium hegyfoknál (máskor Campaniában az Avernus tó mellett) mutogatták Calypso otthonát; Bajaet Baius nevű kormányosáról, a Misenum hegyfokot Misenusról nevezték el. Strabo. 1, 26. 5, 245. E hegyfok közelében voltak Circe szigetei, a mostani napohi öböl déli végén a Sirenek hegyfoka, rajta Athene temploma, benne O. fogadalmi ajándéka, a miért a Sierenektől szerencsésen megmenekült. Strabo 5, 247. Italiai hagyományok megemlékeznek O.-nak és Aeneasnak közös városalapításairól. Szerintök Aeneas Tyrseniában találkozik O.-szal, a kinek neve itt kivételképen Nanus (talán hasonnevű localis istenség, a kit az O. mondába belecsempésztek). Miután O. Aeneasnak meghódolt és neki térdenállva hűséget fogadott, egyesülnek és frigyökbe vonják Telephus fiait, Tarchon és Tyrrhenus mysiai herczegeket. Így alapítanak aztán az Aborigenesek földjén harmincz várat. A Hercules oszlopain belül emlitendő még a leucasi szikla elnevezése O. egyik társáról, a ki még Ilion falai alatt véreztt el; továbbá Aenus thraciai város, mely szintén O. egyik társának nevét viseli. Serv. Aen. 3, 16. Hercules oszlopain belül O.-nak és az Odysseának magyarázói mindenfelé megtalálták a sokat járt hős nyomát, mert mindenfelé keresték. Tényleges nyomokra akadunk Iberiában, még pedig Turdetania hegyei között, a hol Abdera nevű phoeniciai gyarmat közelében egy O.-ról elnevezett város volt, benne Athene templom valóságos O.-ereklyékkel (Strabo 1, 157), Caledoniában pedig egy O.-oltár. Solin. 22, 1. Mindezek mutatják, hogy népszerűsége később sem csökkent, csak jellemére nézve tapasztalunk némi durvulást, igazabban az árnyoldalaknak erősebb kiszinezését. Megmaradtak a fényes tulajdonságok, sőt egyesek (a közvetítésben való ügyesség, a találékonyság, a tromfra tromfot adó és a szeget fején találó ész) még jobban kidomborodnak, de azért O. legsajátosabb jellemvonása ennek a későbbi kornak világnézetében mégis csak a ravaszság, mely annyira megy, hogy még asszonyokra is alkalmazzák. Igy nevezte például Caligula császár szépanyját Livia Augustát Ulixes stolatusnak. Suet. Calig. 23. S minél inkább fejlődött az ókori társadalomban az a hajlam, hogy a cselszövényt az erőnél, a furfangot, az észnél, a csürés-csavarást az ékesszólás hevénél többre becsülje, annál inkább ruházzák fel O.-t is ezekkel a tulajdonságokkal. A hanyatló ókori világ megteszi gyávának, irigynek, önzőnek, cselszövőnek és erőszakosnak. A tragoedia már is kevésbbé kegyelte az eposnál, a comoedia épenséggel a sárba rántotta. Benne és a sophistikában O. tányérnyaló, szoknyahős, buján szeretkező és kalandvágyó. S így látjuk, hogy O. alakjában, igazabban jellemében egy régibb és egy ujabb elem találkozik egymással, melyeknek viszonya egyuttal képe a hellen néplélek két stadiumának, melyeknek mindenikében saját képére és hasonlatosságára teremtette meg a hellen nép O.-t, kedves hősét, kinek minden ize annyira görög, hogy még a későbbi hellenismus korában (III. Ptolemaeus idején) is akadt ember, a ki O. képét pecsétnyomó gyürüjére vésette és gyermekeit Telegonusról és Anticleáról nevezte el. Athen. 6, 251D. O.-ban testesül meg és egyesül a hellenek nyugtalanul kirajzó kalandvágya és lángoló hazaszeretete, ügyessége és furfangja, kitartása és merészsége. Talán ezért van, hogy igazi hatást csakis a hellen világra gyakorolt; azok a mondák, melyekkel összehasonlítják (Hildebrand és Hadubrand, Orendel, Szent Elek legendája) csakis külsőségekben foghatók hozzája, mert O. legyen bár költőjénél régibb eredetű, jelen alakjában mégis Homerus világában született és nőtt nagygyá; Homerus napjának fényénél érthető és itélhető meg helyesen. – A művészetben a ránk maradt emlékek tömegéből két csoport alakítható: egy olyan, mely O.-t más alakokkal egyetemben kalandos életének valamelyik mozzanatában mutatja be, s egy másik, melynek motivuma egyes-egyedül a hős maga. Természetes dolog, hogy az első csoport jóval több emlékre terjed ki, magában foglalja a vázaképeket, sarcophagusokat és egyéb domborműveket, melyeknek művészei mind-mind azoknak a hagyományoknak hatása alatt állottak, melyeket Parrhasius és Euphranor, de még inkább a nagy Polygnotus hagytak az utókorra. A két elsőnek művészi becsvágyát az a jelenet ingerelte, mikor Palamedes ravasz cselfogással rábizonyítja O.-ra, hogy egyáltalán nem eszelős, hanem teljesen ép eszén van. Plut. d. aud. poet. 3. Plin. n. h. 35, 129. Polygnotus viszont megfestette azt, a hogy O. Achillest Scyrus szigetén a leányok köréből kiválasztja és kicsalja. Paus. 1, 22, 6. Egy másik nagy festő Timanthes Iphigenia feláldoztatásában szerepelteti O.-t, sőt Palamedes gyilkosául is őt festi. Ám a vázaképek legnépszerűbb motivuma O., mint az Achillesnél járt küldöttség szószólója. Jellemző e tekintetben különösen egy váza (Ann. d. Isnt. 1849, 1. tábla), a melyen O. ülve beszél Peleus fiával. A békességről tárgyaló hős lábai közül az egyiket magasra huzta fel, két kezét térde felett összekulcsolta, egész testét pedig kényelmes úri nemtörődömséggel ringatja, míg Achilles állva hallgatja beszédét. Ez a helyzet, mely különben Phidias iskolájára vall, élénken mutatja a művész nagy tiszteletét, a melylyel O. alakja iránt viseltetett. Ezen a vázaképen azonkívül már megtaláljuk O. typusának későbbi, jóformán elválaszthatatlan velejáróit, a petasust és szakállt. Így találjuk O.-t azontúl mindenkor, különösen a hires Blacas féle gemmán (Overbeck, 16, 19), mely Dolonnak sorsát mutatja be, a mint O.-hoz menekül Diomedes villogó aczélja elül. A Francois-váza is megemlékezik O.-ról, még pedig úgy, a mint a Patroclus emlékezetére rendezett játékok alkalmából kocsiversenyre készűl. Arch. Zeit. 1850, 23–24. tábla. Rendkívül kedves alakja volt O. a nagy Polygnotusnak, a ki művészi becsvágyat helyezett abba, hogy a nagy kalandor életéből minél több jelenetet használjon fel motivumnak. Ilyen a Philoctetes hazahozása a Propylaeák képtárában (Paus. 1, 22, 6), de különösen a kérők kiirtása (plataeaei Athena templom), mely képnek hatása még a gjölbasii (lyciai) heroum domborművein is meglátszik. A kis művészet emlékein mindenfelé megtaláljuk O.-t, meg a gemmákon és cameákon, de meg az érmeken is, melyeket városok és római gensek a nagy hős emlékezetére verettek. Különösen a hírneves Felix volt az, a ki Polygnotus után indulva O.-nak egyik híres kalandját, a palladium elrablását kőbe metszette. Overbeck, 24. t. 21. á. A metszett és vésett kövekről a legkönnyebben és legalkalmatosabban térhetünk át azokra az emlékekre, melyek O.-t egymagában ábrázolják. Hiszen a híres parisi camea (Mon. ined. par Millin, 1, 22) egymaga is beválik O.-typusnak. De térjünk a szobrokra. A legrégibb mester, a ki magában álló O. ábrázolására vállalkozott, Onatas volt, az aeginaiak büszkesége. Ámde úgy az ő mint Lyciusnak, Myron fiának olympiai O.-szobrát hiteles alakjában nem ismerjük, s azért későbbi hatásuknak vázolásáról egyelőre le kell mondanunk. A meglévő emlékek közül a pálmát kétségkivül annak a két márványszobrocskának kell nyujtanunk, melyek közül az egyik Romában a Museo Chiaramontiban, a másik Veneziában a dogék palotájának régészeti gyüjteményében van. A római márványt szobrocska (589. á., az 590. á. ennek a szobrocskának a fejét mutatja az Odysseust jellemző hajós sapkával) O.-t abban a helyzetben mutatja, a mint a cyclopsnak (Polyphemusnak) italt nyujt, holott a másik a hőst kilépő állásban ábrázolja, balját tiltó mozdulattal emeli fel, jobbjában kivont kardot szorongat. Roscher, s. v. O. 15. ábra. Mindkét szobor typikus és találó felfogásban mutatja nekünk O. alakját. Kivált a veneziai szobrocska feje igazi műremek és a legszebb emlékek közé tartozik, miket a hellen művészi géniusz produkált. Izmos és mégis hajlékony hajósalak, arczán a viharedzett tengerész ravasz nyugalmával, mely a veszedelmek közepette keletkezik, de magában rejti azt a naiv mosolyt is, mely a sikerült furfangban gyönyörködik és elárulja, hogy ura most azokra a perczekre gondol, melyeket a veszedelmektől lopogathat az élvezet részére. Miként elbeszéléseiben naiv nagyralátás és férfias bátorság vegyüléke jellemzi a tengerészt, így látjuk ezt kifejezve O. arczán, mely barátságos mosoly alá rejti a hamisságot és derülten néz azzal a szempárral, mely különben fenevadakat is képes megfékezni. Ez ellentéteket kiegésziti fiatalos hajviselete és férfias tartása, mely előkelő hanyagsággal mond le a királyság minden külső jelvényéről és mintegy beéri azzal, hogy a hajósok között első lehessen, a minek meg is maradt saját korától egészen napjainkig. Az 591. á. (a római Pamphili gyüjtemény márványcsoportja) Odysseus menekülését mutatja a kos alatt, az 592. á. (karneol kép a berlini muzeumban) Odysseust és kutyáját ábrázolja. – A jelentékeny és úgyszólva kimeríthetetlen irodalomból, melyet Roschernél és Iwan Müllernél (Handbuch d. klassischen Alterthumswissenschaft 25. Halbband, II. Die wichtigsten Mythencomplexe, 7. Odyssee) felsorolva találunk, kiemeljük a következő munkákat: Houben, Qualem Homerus ini Odyssea finxerit Ulixem (Trier, 1856, 1860). U. a. Qualem Homerus in Iliade finxerit Ulixem (u. o. 1869). J. O. Schmidt, Ulixes Posthomericus (Lipsiae, 1885). U. a. De Ulixis in fab. satyr. persona (Commentat. Ribb. 99 skk. ll.) Hergt, Quam vere de Ulixis erroribus Eratosthenes iudicaverit (Erlangen, 1877). Ukert, Bemerkungen zu Homers Geographie, 5 skk. 27 skk. ll. Mahaffy, The degradation of O. in Greek literature (Hermathena, 2, 265). Beloch, Griechische Geschichte, 1, 131 skk. Preller Griechische Mythologie 2³, 406 skk. Jane Harrison, Myths of the Odyss. in art and literature (London, 1882). U. a. Monuments relating to the Odyssee (Journ. of hell. Stud. 1883, 248 skk.). Svoronos, Ulysse chez les Arcadiens (Gaz. arch. 1888). Bolte, De monumentis ad Odysseam pertinentibus (Berlin, 1884). Gerland, Altgriechische Märchen in der Odyssee (Magdeburg, 1869). Bender, Die märchenhaften Bestandtheile der homerischen Gedichte (Darmstadt, 1878).

588. A homerusi világ térképe.