Ima

kérelmet vagy köszönetet fejez ki (az első esetben euch [latinúl csak plur.: preces], az utóbbiban epainoV), vagy az isteni szertartás járuléka. A homerusi emberek csak kérelemmel fordulnak az istenekhez, áldozásnál pedig istent dicsőítő dalokat énekelnek. Hom. Il. 1, 472 sk. Könyörgő imában ritkán fordulnak bensőséggel az istenekhez; a classikus népeknél különben is hiányzott az égi hatalomba vetett bizalom, az imát követő megnyugvás és remény. Hittek ugyan abban, hogy rendkivül jámbor emberek imáinak hatása van az égiekre, mindazonáltal inkább a már régebben bemutatott áldozatokra hivatkoztak (Hom. Il. 15, 372 sk. Od. 4, 763 sk.) vagy ujabb fogadalmat tettek. Il. 6, 308 sk. A rómaiak az áldozatok bemutatásakor papot hivtak, ki az imát előmondta; a formula mindig a régi maradt, melyet néha már nem is értettek (pl. a carmen Saliare), s csak egy szó elvétése is semmissé tette az imát. Az isteneket emberi vonásokkal képzelték el: nem elégszenek meg hálás köszönettel, sem nem támogatják az üres kezüt; teljes méltóságukkal és származásukkal kell őket megszólítani, ezért imádkoztak hozzájuk rendszerint hangos szóval. Hom. Il. 7, 195. Minden fontosabb dolgot ima előzött meg; népgyűlés, törvényszéki tárgyalás, ünnep, játék, harcz (a görögöknél még a színi előadás is) imával kezdődött. A kérelem tárgyától függött, hogy melyik istenhez imádkoztak, mert minden istennek más hatalmi köre volt, s nem mindegyiktől volt remélhető a kérelem teljesítése. Ima előtt megmosták kezüket (Hom. Od. 2, 261), tiszta ruhát is öltöttek; a görögök koszorút tettek fejükre vagy gyapjúval befont ágat tartottak kezükben (Plut. Thes. 18); a rómaiak fejükre vonták a togát. Arczczal arra fordultak, a hol az isteneket képzelték (az oltár felé, 473. á.), templomban az isten szobra felé. Égi istenekhez fölfelé emelt karokkal imádkoztak (474. á.), tengeri istenekhez a tenger felé vízszintesen kinyújtott kezekkel (Hom. Il. 1, 341), alvilági istenekhez fohászkodva pedig letérdeltek vagy lábbal dobbantottak, hogy az istenek figyelmét magukra vonják. V. ö. még Adoratio. – Az ima különös fajtája volt az átok (ara, arai, dirae, exsecrationes), midőn az ellenség vagy a gonosztevő fejére büntetést kértek az istenektől. Ilyet egyesek is mondhattak nagy sérelem szenvedésekor (pl. Oedipus megátkozzza fiait), meg az állam is, ha megszökött bünöst el nem foghatott (pl. Alcibiadest, Plut. Alc. 22), ha valaki az emberszeretet legegyszerűbb kötelességeit lábbal tiporta, ha halottját el nem temette. Athenaeben a népgyűlésen a kikiáltó átkot mondott a hazaárulóra (Isocr. paneg. 42, 157); a rómaiak az ostromolt városra. Legtöbbször a sirok meggyalázória kértek átkot, s az alvilági isteneket hivták boszulókul. – Irodalom: Schömann, Griechische Alterthüm. 2^3,257 sk. Naegelsbach, Homer. Theologie 185 sk. U. a. Nachhom. Theol. 212 sk. L. Schmidt, Die Ethik d. alten Griechen 2, 30 sk. Vouilličme, Quomodo veteres adoraverint, Halle, 1887. Kotunovics Sándor, Az imák és áldozatok a görögöknél (Nagyváradi kath. gymn. Értesitője, 1882).