Luctus

külső gyász. a) L. privatus (domesticus, Suet. Tit. 11). Már Numa Pompilius idejében törvényt hoztak arra, hogy a családtagok vagy a legközelebbi rokonok elhúnyta alkalmából külsőképen is gyászolni kell. Az özvegyek férjeik halála után 10 hónapig szigorú gyászt tartottak. Ha valamelyik ez időn belül férjhez ment, a praetor által kihirdetendő infamia büntetését vonta magára, atyjára és férjére is (l. Ignominia). Caligula megengedte, hogy az özvegy rövidebb idő multán is újból férjhez mehessen, ha első férjétől nem maradt várandós állapotban. Dio Cass. 59, 7. A férfiak nem voltak a gyász betartására kényszerítve. Tilos volt a gyász a hazaárulókért (perduellionis damnati), az ellenségért és azokért, a kik mint vádlottak elemésztették magokat. Külső gyász alkalmával fekete vagy sötét ruhát (toga pulla) viseltek; később azonban fehér ruhában is lehetett gyászolni. Mély gyász alkalmával a nők ékszereiket letették, ruháikat megszaggatták (vestes seindere) és szétbontott hajjal (crinibus passis) jártak; a férfiak megnövesztették a hajukat és szakálukat s nem vettek részt sem vendégségekben, sem a nyilvános ünnepélyeken. b) L. publicus. Ha az államot valami nagy szerencsétlenség pl. hadi vereség érte, nyilvános gyászt rendeltek el. Nyilvánosan meggyászolták a későbbi időkben a császár halálát is. Ily esetekben a törvénykezés szünetelt (l. Justitium) az üzletek (tabernae) zárva voltak. A hatóságok és a senator tagjai díszjelvényeiket letették, gyászruhát öltöttek (vestes mutare) s a curiában nem sella curulison, hanem egyszerű padokon ültek. Tac. ann. 4, 8. – Némely esetekben úgy a nyilvános, mint a magángyász fölfüggesztetett (luctus minuitur), ha pl. nagy ünnepek következtek, vagy ha a családban valamely örvendetes esemény fordul elő.