Lyrikus költészet.

– I. A görögöknél a lyra kifejezte azt a szoros kapcsolatot, mely az alanyi költészet és a zene közt fenállott. Ha Aristoteles megjegyzi, hogy a költészet egyes fajait a mértékről nevezték el, így elegiaírókat, eposköltőket különböztettek meg (peri poihtichV, 1, 1447B), mintegy rámutat arra, hogy az elegia sem tekinthető szoros értelemben vett lyrikus költeménynek. Tudjuk, hogy az elegia előadása mellett, kivált régebben, a fuvola mint kisérő hangszer szerepelt, de azért az a benső összefüggés a zenei dallam és a versalak, versbeosztás között nem létezett, melyet a melikus és chroikus költszetnél tapasztalunk. A zenei rythmus törvénye uralkodott, úgy, hogy például a logaoedikus verseknél az arsisok és thesisek viszonyában oly változás jött létre, mely lehetővé tette a különböző időegységű tagoknak rhythmikus egységbe kapcsolását, így a dactylust a trochaeusszal. Sőt a zene mellett egy harmadik művészet is szövetkezett és mint a három gratia ölelkezett a lyrikus költészetben: ez a táncz. A strophikus szerkesztés neve is tánczfordulatra mutat. Ha pedig a legfejlettebb kardalköltés bonyolult formáit tüzetes vizsgálat alá vesszük, a tánczfordulatok körvonalait találják meg a nagy periodus alkotásában, mely a karköltés lyrájában fordul elő. E három művészet: a költészet, zene és táncz eszményi egységét nevezte Croiset Alfréd (La poésise de Pindare et les lois du lyrisme Grec, Paris, 1880) lyrismus szóval és e műelnevezést használja azon nagy irodalomtörténetben is, melyet fivérével Móriczczal együtt indított meg (l. a 2. kötet Lyrisme cz. szakaszát, 1890). Ez az egyik sajátos vonása a görög lyrai költészetnek. Másik jellemző tulajdonsága, hogy a dialectus szerint különül el, mi összefügg azon szellemi központok külön életével, melyekből az egyes fajok kiindultak. Így az aeol faj a maga érzéki hevével, nyugtalan szenvedélyességével, de elszigetelt egyéni életével a melost (meloV) hozta létre, melyet lant mellett az egyén a maga saját lelki küzdelmeinek, igazi benső életének tolmácsolására használt. Izgatott hangulat, harag és gyűlölet, szerelem és kétségbeesés, mámor és elcsüggedés, bacchikus öröm és életbölcsesség igéit hangoztatta a költő egy egységes periodusba fűzött, egy- vagy többféle tagokból (colon) álló versszakban, mely többnyire négy sort alkotott. A dór a maga állami intézményeken nyugvó közéletével kilép elszigeteltségéből: a közhangulat ragadja magával, közös áhítat, közös öröm, közös dicsőség, közös fájdalom viszhangját fejezi ki a költő. De nem is magára gondol, hanem arra a közönségre, mely előtt előadják a költeményét, arra a karra, melyet maga betanít, arra a nemzeti nagy hagyományra, mely egységes hangulatba ejté az egész népet, de főképen azon istenekre és hősökre, kiknek közvetlen közelségét érezték az ünnepies pillanatban. Így keletkezett a kardal, mely a görög költészet legtökéletesebb alkotásában, mintegy foglalatjában: a drámában oly fontos szerepet játszott, de míg idefejlett, halhatatlan költők kezében a görög szellem legszebb gyöngyeit hozta létre. E lyra tárgyiasnak mondható, ha e szó nem volna ellentétben az alanyi költészettel. A modern lyra hangját a melosban érezzük: ugyanazon örök emberi érzések nyilatkoznak meg, melyek ma is ihletik a költőt; de az egyházi zene fenséges szárnyalását érezzük azon ünnepélyesen gördülő periodusokban, melyek a Pindarus lantján zengenek felénk. Ez a nemzeti lélek kifejezése: ép azért a régi intézmények társadalmi hatását, minden egyes alkalomnak, mely a költőt éneklésre ihleti, localis és nemzeti, hagyományi és actualis viszonyait kell ismernünk, hogy belehelyezzük magunkat abba a szellemi légkörbe, mely az emberi szellem e legszebb gyümölcseit megérlelte. A külső forma, melynek ma csak élettelen mértékeit ismerjük (egynehány zenei töredéktől eltekintve, melyek távolról sem nyujtanak tiszta képet a versalak és zene rythmikai egységéről, jellemző módon stropha, antistropha és epodus nevű szakaszokra oszlik, mi a tánczlejtéssel előadott fordulatokra és megállásra vonatkozik. De míg a kifejlett alakot ölté magára, hosszú fejlődésen ment keresztül. Az aeol melos virágzását Lesbosban a hetedik század végén és a hatodik kezdetén érte el. Két nagy költői tehetség mintegy egymást kiegészítve fejezi ki az egyéni lyra, a monodikus ének egész érzelmi létráját. E két költő Alcaeus Kr. e. 612 táján, és Sappho, ki kortársa volt, tanítványával Erinnával. Az aeol melikus költészet mély tüzű szenvedélye az ión kedély csapongásába csap át Anacreonnál, ki az aeol költészet egyik elágazásakép mint sokfelé kanyargó folyam szállítja el az aeol lant áradó érzelmeit. Anacreon dalai igazi melosok, de az ión zene vidám kelleme a sapphói és alcaeusi versszakok komolyabb aeol hangnemét játszivá, könnyűvé, de annál bájosabbá varázsolta át. Az ionicus a minoire versforma a mi 6/8-os, sőt 3/4-es ütemünkre emlékeztet; ezzel a negyedfeles anacreoni iambrus rhythmikailag egyenértékűnek vehető. A görög lyrikus költészetben gazdag változatban fejlődtek ki a legkülönfélébb műfajok, melyeknek külön hang felelt meg a lyrismus törvényei szerint a zenében, külön vers a külformában és külön tartalom. A lyrikus műfajok egy részét már Homerusnál megemlítve találjuk, így a paeant (paian vagy paihwn, Il. 22, 391. 392), threnust (Il. 24, 721), hymenaeust (Il. 18, 493). Sőt előfordul utalás arra, hogy a dalon tánczot roptak (Il. 18, 571: rhssonteV), mi a hyporchema eredetére vall. A lyrikus műfajok élén áll a hymnus. Homerus e szót még ebben a jelentésben nem ismeri: mert az Odysseáben (8, 429) aoidhV umnon acouwn nyilván nem ez értelemben veendő. A homerusi hymnusok közűl a kisebbek s a nagyobbak invocatiói emlékeztetnek a hymnus ősformájára, mint a milyen lehetett még az indogermán egység korában. A homerusi hymnus már epikus költemény. Kisérő hangszere a czitera; a kar az oltár előtt énekelt. Proclus chrest. 244, 12. Az Apollo-cultus kapcsán fejlődött ki külön műfajjá. Alapítóiképen emlegeti a hagyomány Olent, Philammont, sőt mint ősrégi mythikus költőt magát Orpheust, kinek neve az indus hagyomány művész istenével, a Ribhukkal hozható etymologiai összeköttetésbe. A későbbi lyrikusok, Alcaeus, Anacreon, Pindarus a hősi hatos helyett más versmértéket is alkalmaztak. Az alexandriai korban Callimachus müvelte a lyrikus költészet ez ágát, de az már egy tanult elme játéka. Legérdekesebb a Hadrianus korából zenei hangjegyekkel ránk maradt két, Heliushoz és Nemesishez írt hymnus, melyeknek szerzője Mesomedes s a melyeknek prosodiakus rythmusa van. Ezekhez járul még Apollóhoz írt két hymhus, melyeket szintén hangjegyekkel Delphiben a falak feliratai közt találtak. Musici Scriptores Graeci, Lipsiae, 1899, kiadta Karl Jan. A paean a hymnus egy sajátos válfaja. Homerusnál előfordul úgy is mint engesztelő áldozathoz énekelt dal (Il. 1, 472), úgy is mint diadalmi ének (22, 391). Ez utóbbiból fejlődött ki a hyorchema, tánczdal, egy vidám dal mimikus tánczczal összekötve. Kivált a dór fajnál, mely Apollo iránt kiváló tisztelettel viseltetett, fejlődött ki a hyporchema, melyet a lyrikus költők, köztük Pindarus és Bacchylides is műveltek. A trochaikus mérték volt a legkedveltebb formája; de a paeoni mérték is szerepelt, valamit a dactylotrochaeus. A drámában és vígjátékban változatos formákat ölt e tánczdal. A Sophocles Trachisi nőiben (205–224) előforduló hyporchema egyenesen az eredeti cretai tánczdalütemet utánozza. A parthenia a hyporchemának külön válfaja, a melyet, mint neve mutatja, szűzek énekeltek, illetve tánczoltak. Spartában nagyon kedvelték. Magas fejlettségre vitte Alcman, kinek legnagyobb terjedelmű töredéke, melyet Mariette fedezett föl 1855-ben egy aegyptusi sírban, ilyen dal. Partheniákat írtak Görögország legnagyobb lyrikusai: Pindarus, Simonides, Bacchylides. A régi parthenia szellemében van tartva Aristophanes Lysistrate cz. vígjátékának végső dala. Alfajakép tekinthető a dajnhjorica, melynek előadásánál egy előkelő ifju, kinek szülei éltek, szűzek kara élén ment borostyánággal földiszítve. A prosodia (prosodia), ünnepi menetben fuvola mellett énekelt dal. Nevét is az előadás módjából vette (apo tou adesJai en tw prosienai toiV bwmoiV h naoiV, Proclus chrest. 244, 12). A hagyomány szerint már az epikus Eumelus írt volna hősi hatos mértékben a delosi Apollo tiszteletére egy ilyen dalt. Külön formát vett föl: a prosodiacust, mely anapaestica tripodiát alkot. E rhytmust vették át a drámai parodusok, a bevonulásnál énekelt dalok is. Hymenae, melyeket a nászmenet énekelt. Ősrégi szokás volt az ifju párt dal- és tánczszó mellett kisérni haza. Fennebb megemlékeztünk a Homerusnál előforduló hymendalról. Epithalamia lakodalmi ének, melyet az új pár nászszobája előtt adtak elő. A hymen-dalról képet nyujtanak Sappho hymendaltöredékei és kerek egészben Catullus 61. és 62. költeménye; az epithalamiáról fogalmat ad Theocritus 18. idylliuma: ’ElenhV epiJalamion. Az epithalamium kedvelt műfaja volt a renaiassance-íróknak, de náluk egész más alakot öltött: dicskölteménynyé vált. Az encominum különös alkalmakra, többnyire versenyekben győztes hősökre szerzett dicsköltemény. E műfaj szorosan összefügg a dór lyra fejlődésével. Az epinicius Pindarus és Bacchylides költészetének java részét teszi ki; bennük és általuk nyert is bevégzett formát. A scoliumról (scolion, bordal) és dithyrambusról (bacchusi dal) l. e czimek alatt. A scolium voltakép a paroenium, a tulajdonképeni bordal, egyik sajátos formája. A kardal mintegy másfél száz év alatt virágzó műfajjá fejlődött. Olyannyira dór jellegű volt, hogy midőn a dithyrambusból a tragikai karének kifejlődött, már készen volt. Dór jellemét a dór hangnem túlnyomó uralma és a dór dialectus, mely a görög dráma karénekeinek irodalmi dialectusává lett, kétségtelenül teszi. Érdekes jelenség, hogy nem is dór eredetű költők dór talajon váltak e műfaj teremtőivé. Így Alcman Kr. e. 660 körül e műfaj főművelője, Lydus, Stesichorus, a trias szerkezet (stropha, antistropha, epodus) föltalálója, himerai, és Arion, a dithyrambus művelője, methymnai eredetű volt. De ugyane költőknek érdeme, hogy a kardalköltés az egész hellen nép közkincsévé válik. A versenyjátékok intézménye kedvezett a költők egyetemes hatásának. «Szállt az ének szájról szájra», a mythusok, mondák vándorlása megindult. A Kr. e. 6. század végétől kezdve az 5. század közepéig a lyrikusok hozzák létre Görögország szellemi egységét, mely a perzsa háborúk hatása alatt politikai formát is öltött. Ibycus Rheginumból (Kr. e. 530 táját), a ceosi Simonides (556–469 Kr. e.), a thebaei Pindarus (522–448) és a ceosi Bacchylides, Pindarus kortársa, Simonides unokaöcscse, voltak a kardalköltés főképviselői, kikről a megfelelő helyeken részletesebb tájékoztatás található. Mint lyrikusokat fölemlítjük még a tanagrai Corinnát, argosi Telesillát és sicyoni Praxillát (Kr. e. 450 körül), tehát három asszonyt, mi mutatja a kardalköltés rendkívűl kedvelt voltát, termékeny fejlődését. Csakhamar a szellemi vezérlet Athenaere szállván át, attikai lyrikusok veszik át a kardalköltés művelését. Lasus Hermionéből (l. o.) hosszabb időn át Athenaeben működött; Pratinast Phliusból, főként satyrdrámái tették híressé, de szerzett dithrymbusokat és hyporchemákat is. Ezek közül egy nagyobb töredék maradt ránk; a fuvola szerepének felülkerekedését gúnyolja ki tréfás, ötletes formában; Diagoras Melusból, Pindarus és Bacchylides kortársa, a kitől ránk maradt töredék ugyancsak nem igazolja azt a vádat, hogy istentegadó lett volna, minek következtében számüzettet. Melanippidest és Cinesiast mint a régi egyszerű zenei stilus helyett czikornyás fordulatok szövőit rójják meg a comikus költők, mint Ps. Plutarchusnál (de musica 30) olvashatjuk. A dithyrambust művelték Philoxenus Cytherából, Timotheus Miletusból, kik a hangszerzene terén ámulatot keltettek és főként arra voltak hatással, hogy a zene és költészet régi egysége felbomoljék. A későbbi dithyrambus költői közül főként a rhytmus és hangnem változtatásáról vált hiressé Telestes Selinusból. Említésre méltók még: Ariphron, kitől a Hygicára írt hymnus töredéke megragadó szép; Licymnius, ki Aristoteles szerint olvasásra szánt dithyrambusokat irt. (Arist. rhet. 3, 12), mi már bevégzetté tette a zene és költészet elválását; Polyidus, ki tragoediaíró is volt; Cercidas Megalopolisból, kitől egy sajátos műfaj, egy meliambus-töredék maradt ránk, mi mutatja a műfajok bomlását. Rendkívül gazdag, de letarolt mező, melyről csak tarlózni való maradt ránk: csak Pindarustól és az 1897-iki fölfedezés óta Bacchylidestől maradtak ránk szép számmal egész költemények, a többi csupa töredék. Az alexandriai iskola által a lyrikusokról készített canonba fölvett 9 lyrikusból (Alcman, Sappho, Alcaeus, Stesichorus, Anacreon, Ibycus, Simonides, Bacchylides, Pindarus) Alcmantól egy nagyobb partheniumtöredék, Sapphótól két óda, Pindarustól 4 könyv epinicia, Bacchylidestől 20 költemény, a többitől csak töredék maradt ránk. – Bergk Poëtae Lyrici Graeci⁴ (1878–1882, 3. kötet) 48 melikus költőt sorol föl, 1361 darabot. Poëtae lyrici Graeci minores, ed. Pomtow (1885). Szemelvényeket adtak: Mehlborn (1827), Schneiderwin (1839), Stoll (2 kötetben, 5. kiadás 1882). Legkitünőbb Bucholz gyűjteménye (2 köt. 1886, 5. kiadás 1898). A lyra történetét nagy készülettel írta meg Flach, Gesch. der griechsichen Lyrik, két kötetben 1883–1884. A. Croiset, Histoire de la litt. Grècque, 2 köt., Paris, 1890. A Bergk nagyszabású gyűjteményét könnyen hozzáférhetővé tette Hiller Eduard, Anthologia lyrica, Lipsiae, 1890. Magyar iskolai használatra kiadott egy anthologiát Boros Gábor: Szemelvények a görög lantos költészet remekeiből, Bpest 1882. Műfordításokat Thewrewk Emil, Boros Gábor, Radó Antal, Latkóczy Mihály, Hegedüs István és mások szétszórtan tettek közzé. Thewrewk Emil Anacreonjáról l. o. Most készít Sarudy György egy nagyobb anthologiát. Legelső anthologiát a görög lyrikusokból Fabchich József adott ki Győrben 1804-ben. – II. A rómaiaknál a lyrikus költészet legrégibb alakja a sacralis lyra. A legrégibb költészeti maradványok szent dalok: a saliusok és a fratres Arvales tánczlejtés közt zengett énekei. A lyra körébe tartoznak a neniák, halottsirató énekek, és a diadalmenet alkalmával rögtönzött gúnyos versek. A római irodalom fejlődéséhez a drámai költészet mint görög talajról átültetett növény indult legelébb virágzásnak. A vígjátékba beszőtt canticum mértéke tisztán görög hatás alatt áll. Csakhamar az iambus és az elegia fejlődik ki és válik római műfajjá. A melos mint ilyen csak a köztársaság vége felé, a műköltészet teljes virágzása korában talált lángeszű művelőkre. Catullus voltakép az első, erős költői tehetség. A tökély legmagasabb fokára vitte a dalköltést Horatius. A görög befolyást nem hogy tagadná, sőt dicsekedve említi föl. Elismeri: princeps Aeolium carmen ad Italos deudoxisse modos (Od. 3, 30, 13 sk.). A lyrikus költők egész sora vette őt körül, vagy követte, kik a dalformát művelték, ú. m. Caesius Bassus, Salejus Bassus, Vetricius Spurinna, Statius és mások. Továbbá Seneca tragoediába kardalokat sző. A keresztény költők közt Prudentius válik ki. Gyűjteményes munka Baehrens Poëtae Latini minores 5 kötetben. Ribbeck O., A római költészet történelme, fordította Csiky Gergely és Katona Lajos (1891–1893).