Mithridates

MiJridathV (így a görög írók szerint, míg az érmek és feliratok a MiJradathV névalakot használják, magyarul annyi mint «Mithrastól adott»), egy, a keleti népek történetében, így a perzsáknál gyakran előforduló személynév. Így hívták ama pásztort, ki a Nagy Cyrust felnevelte (Her. 1, 110), valamint az ifjabb Cyrus gyilkosát. Plut. Artax. 11. M. volt annak a perzsa főúrnak is a neve, a ki előbb ifjabb Cyrusszal tartott (Xen. an. 2, 5, 35 sk.), annak eleste után pedig Artaxerxeshez szegődött, kinek szolgálatában Lycaonia és Cappadocia helytartójává emelkedett. Xen. an. 7, 8, 25. Különösen Pontusban divatozott a M. név. A pontusi birodalom alapítójára Ariobarzanesre (Kr. e. 363–337) fia I. Mithridates (KtisthV, 337–302) következett a trónon, a kit csak Nagy Sándor tudott meghódolásra bírni és a ki később Antigonus kezétől esett el. II. Mithridates (302–266) meg tudta védelmezni országát a diadochusok ellen és északi Cappadociában is hódított, melyre azután a Pontus elnevezést kezdték alkalmazni. III. és IV. Mithridates és Pharnaces a galatákkal és más rokon népekkel folytattak háborút és ez utóbbi Eumenesszel harczolt és megszerezte Sinope városát, melyet Kr. e. 183-ban országának új fő- és székvárosává szemelt ki. V. Mithridates Euergetes (156–121) király a 3. pún háborúban és a pergamumi trónkövetelő Andronicus ellen folytatott harczban a rómaiak oldalán találjuk, minek fejében jutalomképen Nagy Phrygiát kapta tőlük (Just. 37, 1, 38, 5), melyet azonban halála után a rómaiak megint visszavettek. Midőn a 121. év körül Sinopéban gyilkos kéztől elesett, fia következett a trónon. VI. Mithridates Eupator (v. Dionysus), kit Keleten, a hol jót és rosszat egyaránt szoktak nagyítani, Nagynak is neveztek. Szül. 134 körül Kr. e. Sinopéban, uralkodott 121-től–63-ig mint a rómaiak engesztelhetetlen, félelmetes ellensége. Midőn atyja halála után féltékeny anyja Laodice, továbbá öcscse Mithridates Chrestus és több rokona életére törtek, elmenekült a távoli őserdők homályába, a hol ezerféle veszély és nyomor közepette kalandos életét élve, edzett, alattomos és vakmerő ifjuvá nevekedett. 20 éves korában 114-ben váratlanul otthon termett, és magához ragadván a hatalmat, mindenekelőtt vérengző szigorral sujtotta anyját és rokonait. Rövid idő alatt a kisázsiai népek figyelmessé lettek az új fejedelemre, kinek félelmetes tevékenységéről, rikító vonásokban bővelkedő jelleméről és mindenekelőtt nagy hatalmáról még az utókor is százfélét regélt. M. jártas volt a testi ügyesség valamennyi válfajában; nem volt nálánál ügyesebb és kitartóbb vadász, lovas, távgyalogló, mesés módon győzte az evést-ivást, de még a mérgek sem ártottak neki, a mennyiben az örökösen gyanakvó fejedelem már gyermekkorában hozzájuk szoktatta természetét. Ámde barbár létére nem volt a görög műveltség teljes hijjával és nem mindnenapi lelki tehetségekkel dicsekedett. Számos (állítólag 22) nyelvet beszélt és minden egyes alattvalójával annak anyanyelvén tudta magát megértetni. Udvarában sohasem hiányoztak a görög szinészek, zenészek és költők. De jó tulajdonságai jellemének szultán-hajlamait nem tudták ellensúlyozni. A keleti despotismus typikus bűnei: a határtalan érzékiség, sivár babona, folytonos gyanakvás és ezzel karöltve a hirtelen harag meg rémséges bosszú ő benne sem hiányoztak, és sohasem hallgatott a józan higgadtság és a mértékletesség szavára. A benne élő határtalan tettvágy és nagyratörő szellem szavára hallgatván, korán lépett a hódítás terére. Leigázta avagy szövetségébe vonta a Chersonesus Tauricán fekvő görög gyarmatvárosokat, nemkülönben a Bosporus Cimmeriuson virágzó Theodosiát (körülb. 114–110 között). Azután scytha, bastarna és thraciai törzsekkel kötött szerződést. Miután hatalmának alapját a Pontus Euxinus északi partján megvetette, Kis Ázsiában kezdé hatalmát terjeszteni, a hol meghódítá Kis Armeniát és Colchist, Nagy Armenia királyához Tigraneshez pedig, kinek Cleopatra nevű leányát nőül vette, politikai és rokonsági kötelék fűzte. Ezek után jogosan tarthatott igényt a «Pontus királyának» czímére. 102-ben Paphlagoniát és Galatiát igyekezett hálójába keríteni, és még többet fáradozott Cappadocia megszerzése körül, melynek királyai VI. és VII. Ariarathest (112-ben és 100-ban) láb alól eltette. Ekkor keveredett először viszályba a rómaiakkal, kik Mariust bízták meg a cappadociai kérdés tisztázásával. Azonban alig hogy Marius Ázsiából eltávozott, M. máris (95) a törvényes család utolsó sarját, a rómaiaktól pártfogolt VIII. Ariarathes királyt megszalasztotta. A senatus, féltvén Asia provincia és a kisázsiai cliens-államok sorsát ily fékevesztett szomszédtól, újra közbelépett és egy Ariobarzanes nevű főurat választatott meg Cappadociai királyának. A boszús M. erre Tigranest uszította ellene (a ki Ariobarzanest csakugyan elűzte), és egyik bábját emelte azután a trónra. Ez utóbbit L. Cornelius Sulla kergette el Cappadociából (92), a ki egyuttal a törvényes királyt vissza ültette trónjára. Cappadociát M. most rövid ideig nem bántotta. E helyett a szomszéd Bithyniára vetette szemét, melynek új fejedelmét III. Nicomedest elűzvén, azt egy Socrates Chrestus nevű trónjelölttel helyettesítette. Ezzel egy időben Tigranes Ariobarzanest szalasztotta meg Cappadociában. A rómaiak erre harmadszor léptek közbe, még pedig újra elűzött clienseik érdekében, a kiket M. Aquilius consularis 90/89-ben trónjaikra visszahelyezett. Kenyértörésre akkoriban úgy látszik, sem M. sem a rómaiak nem akarták juttatni a dolgot. M. Aquilius azonban kikerülhetetlenné tette a nyilt szakadást, a midőn Bithynia királyát III. Nicomedest arra ingerelte, hogy M. országába betörjön, mely tettért azután a senatus nem szolgáltatott elégtételt M.-nek. Ezúttal M. nem kereste a háborút, de ki nem térhetett előle (a Mithridates elleni I háború, 88–84). Nem engedte ezt hiusága és hirneve. Hatalma a Fekete tenger északi partjától úgyszólván egész Syriáig terjedt ki, hajóhada 300 gályát és 200 kisebb járművet számlált, római mintára begyakorlott sereggel és kiapadhatatlan segélyforrásokkal rendelkezett. Megkezdte tehát a háborút és előbb Nicomedest űzte el Cappadociából, majd Bithyniát és Asia tartományt árasztotta el megszámlálhatatlan katonáival, a hol a római tisztviselők és kalmárok kapzsiságát nehezen tűrő benszülött lakosság és a görög gyarmatosok megváltóként fogadták. Hajóhada pedig Rhodus kivételével elfoglalá az Aegeus tenger szigeteit. De mindezzel M. nem érte be: meg akarta magát bosszúlni első sorban a foglyul ejtett Aquiliuson, kinek (állítólag) olvasztott aranyat öntetett torkába; Ephesusban kelt titkos parancsában pedig meghagyta híveinek, hogy az Ázsiában tartózkodó italiaiakat kor- és nemkülönbség nélkül egy s ugyanazon napon öljék meg. E parancs folytán legalább is 80.000 italiai vesztette életét; vagyonuknak fele a gyilkosoknak jutott, másik fele M. pénztárába folyt. App. Mithr. 22 sk. Val. Max. 9, 2, 3. Plut. Sull. 24. Azután rajonkint Europába küldötte roppant seregeit, melyek Thracián és Macedonián keresztül Görögország felé nyomultak, hol katonáit nagyobbrészt szívesen fogadták. Archelaus fővezére által vezénylett flottája Delos megszállása után a szigettengeren foglalt állást (88). Csak a 87. év elején érkezett meg Epirusba Sulla összesen 5 legióval, kevés pénzzel és úgyszólván hajóhad nélkül, és ekkor úgy látszott, hogy a Nagy király diadalát földi hatalom föl nem tartóztathatja. Sulla azonban még a legválságosabb helyzetben sem esett kétségbe. Kirabolta Delphi és később Olympia kincstárát, és a pontus-elleni görög párttól segítve Archelausra vetette magát Boeotiában, a ki hadaival Athenae és a Piraeus falai mögött keresett menedéket. Sulla mindkét várost a 87/86 telén kemény ostrom alá fogta. Előbb az Aristion görög epicureus bölcsésztől védelmezett Acropolis került megadásra, majd Archelaus volt kénytelen a Piraeusból Boeotiába vitorlázni, a hol a Taxiles alatt megérkező pontusi derékhaddal egyesült. Sulla hajóhad hiányában tengeren nem üldözhette ellenfelét, de szárazföldön Boeotia és Phocis határára sietett, a hol 86-ban (mart.) Chaeronea mellett Taxiles és Archelaus egyesült hadát teljesen megverte. Ugyancsak ebben az évben semmisítette meg Orchomenusnál M.-nak egy harmadik hadát Dorylaus alatt. Eközben Sulla alvezére, L. Lucullus hajóhadra tett szert, melylyel a görög szigettengeren is helyreállította a rómaiak fölényét. Ezzel M. helyzete Europában megrendült, sőt az ázsiai oldalon is ellene fordult a szerencse. A római néppárt küldöttje, C. Flavius Fimbria (Sulla politikai ellenlábasa) hadastul ekkor már Kis Ázsia földjén állott és M.-t Pergamumból futni kényszeríté, kinek egyúttal több görög város (Ephesus is) hátat fordított. Ha most Sulla és Lucullus Fimbriával kezet fognak, M. biztosan kézre kerül. Ámde Sulla semmi szín alatt nem akart a democrata hadvezérrel együtt működni, és inkább óhajtotta a béke megkötését, s így azután a Lucullus és Archelaus által folytatott alkudozások előbb fegyverszünetre, majd 85-ben végleges béke megkötésére vezettek. Ezt a békét Sulla és M. személyesen irták alá Dardanumban. A feltételek értelmében M.-nek hódításairól egytől-egyig le kellett mondania, 3000 talentumot fizetnie és hajóhadát kiszolgáltatnia. Nicomedes és Ariobarzanes pedig trónjaikat visszanyerték. App. Mithr. 55 sk. Plut. Sulla. 22. 24. Val. Max. 9, 2 sk. A Mithridates elleni II. háború, 83–81. A dardanumi béke jóformán csak fegyverszünet számba ment. Jellemző, hogy Sulla M. ismételt sürgetése daczára még a békeszerződés másolatát sem küldte meg, és így a pontusi király tisztában volt a rómaiaik terveivel. Mialatt ő az elpártolt colchisiakkal bajlódott és holmi határvillongás miatt Ariobarzanessel is meghasonlott, Licinius Murena, Asia tartomány helytartója, 83-ban ok nélkül Pontusba tört, a honnan azonban M. 82-ben a Halys mentén kivívott győzelem után kiszorította. Sulla fenyegetésével szemben azonban M. nem aknázta ki diadalát és letette a fegyvert. A következő években a Pontus Euxinus északi partvidékén terjesztette hatalmát, míg Kis Ázsiában csak kéz alatt merte Tigranest Syria és Cilicia meghódításában támogatni. Sulla halálának hírére azonban neki bátorodott és háborura (a Mithridates elleni III. háború, 74–64) határozta el magát. A M. és a rómaiak között lappangó gyülölség kitörésére III. Nicomedes Philopator bithyniai király elhalálozása és annak végrendelete szolgáltatta az alkalmat (75). Nicomedes ugyanis országát Romának hagyományozta, mire M., ki Bithyniára szintén igényt tartott, fegyverrel akadályozta meg a rómaiakat az ország megszállásában. Ez alkalommal inkább bízhatott a sikerben, mint két első hadjáratakor. Hadserege jobb karban volt, mint azelőtt, számíthatott vejére Tigranesre és a Sulla által rettenetes adókkal terhelt kisázsiai görögök támogatására, és nemcsak a kalózokkal, hanem Sertoriusszal is szövetséget kötött, a ki neki tiszteket is küldött. Még a Balkán félsziget vad törzseit és az Al-Duna menti népeket is igyekezett Roma ellen mozgósítani. Ezek után óriási hadaival szárazföldön és tenger felől megszállotta Bithyniát és M. Aurelius Cotta, a római flotta vezére ellen fordult, kit Chalcedon mellett szárazon és vizen legyőzvén, ugyancsak Chalcedonban ostrom alá vett. Míg hadainak más osztályai Galatiát és Phrygiát, hajói pedig a görög szigettengert árasztották el, addig a Nagy király a Hellespontus mentén a fontos Cyzicust kezdte ostromolni. Csak most érkezett a másik consul L. Licinius Lucullus a legiókkal Ázsiába, és azonnal Cyzicus felmentésére sietett. A városba szorúlt római őrség és a felmentő hadsereg által két tűz közé szorított pontusi sereg helyzete a 74/73. tél folyamán mindinkább válságossá lett, és végre M. kénytelen volt az ostrommal felhagyni és visszavonulni, miközben a sarkában lévő Lucullustól súlyos veszteséget szenvedett (v. ö. Lucullust Licinii, C, 4 alatt). Az Euphrates és a Lycus összefolyása közelében a későbbi Cabira (Neo Caesarea) városa mellett 72-ben M. ujra nagy kudarczot vallott, mire Tigraneshez menekült, a kivel együtt 69 octoberben Tigranocerta armeniai főváros közelében harmadszor veretett meg. Lucullus most (68) Artaxatáig hatolt előre, ekkor azonban váratlanul M. javára változott a helyzet. Lucullust lázongó katonái arra kényszerítették, hogy visszaforduljon, és bár M. Lucullust Nisibis felé és innen Elő-Ázsiába folytatott, páratlan ügyességgel keresztülvitt visszavonulásában nem bírta megakadályozni, alvezérét Triariust Ziela mellett 67-ben teljesen legyőzte, és Kis Ázsia tetemes részét ujra hatalmába kerítette, úgy hogy a rómaiaknak a háborút előlről kellett kezdeniök. Ezt a feladatot azonban a senatus már nem Lucullusra, hanem Pompejusra bízta. Az új fővezér Nicopolis mellett (az Euphrates közelében) annyira megverte M. hadát, hogy ez Colchisba és 65-ben a Bosporus Cimmeriusba menekült, hol csüggedetlen lélekkel szőtt terveket a háború szivós folytatására és scytha, celta, bastarna és thraciai törzsek élén a dunai tartományokon keresztül magába Italiába készült nyomulni. Ebben azonban maguk a bosporusi városok akadályozták meg, kik Pompejus haragjától tartván, virágzó iparukat nem merték koczkára tenni. A cserben hagyott M. erre alkudozni próbálkozott Pompejusszal, de ez azt követelte, hogy M. személyesen jelenjék meg előtte és nagy díjat tűzött ki M. fejére, ki ellen most saját fia Pharnaces emelt fegyvert. A Panticapaeumban körülzárt agg zsarnok, ki nem kerülhetvén másként a fogságot, 63-ban előbb nejeit ölette meg és azután méreghez nyúlt, de mivel ez rajta nem fogott, egy rabszolga által leszuratta magát. Roma utolsó félelmetes ellenségét vesztette benne, a ki Hannibal példájára ádáz és kitartó gyűlölete által jó sokáig réme volt az italaiaknak. – Irodalom: App. b. Mithr. Plut. Lucullus és Pompejus, Vell. 2, 33 skk. Dio. Cass. 35–37. Sallustii histor. reliquae. V. ö. R. Jordan, De fontibus Appiani in bell. Mithr. ennarandis (Göttingen, 1873). Ujabban Reinach Tivadar irta meg M. legjobb monographiáját (Mithridate Eupator, roi du Pont, Paris, 1890), melyet 1894-ben (javítva) A. Götz németre fordított (Leipzig, Teubner). Ezenfelül l. Mommsen, Peter, Drumann, Ihne, Neumann és mások ismeretes munkáit a rómaiak történetéről és E. Meyer művét (Geschichte des Königreichs Pontus 1879), továbbá Hertzberg és Wachsmuth munkáit a görögökről a római hódítás korában. H. Bernhardt, Über die Chronologie der mithrid. Kriege (Marburg, 1896). Az időrendi kérdésekről l. egyébiránt első sorban Reinach munkáját. Ő derítette ki nevezetesen, hogy Athenae bevétele és a Chaeronea és Orchomenus mellett vívott csaták egy s ugyanazon évben (86) mentek végbe.