Nemesis

NemesiV, egyike az ókori mythusban előforduló sorsistenségeknek, első tekintetre hasonló Tychéhez, de mégis egészen más. Mert N. az az istenasszony, a ki érdem szerint «osztja» az igazságot (nemei, a mi viszont a nomoV-szal függ össze), holott Tyche (Fortuna) egyszerűen osztályrészül «jut», esetlegesen birtokává lesz a halandónak (tugcanei). Továbbá a sorsnak mindent kiegyenlítő, az érdemet és bűnt igazság szerint jutalmazó és sujtó tulajdonsága N. alakjánál jobban kidomborodik mint Tychénél, úgy hogy N. sok tekintetben Dich-re és Themisre emlékeztet. Egyébiránt, miként a többi sorsistenségeknél, N. alakjánál is sok érdekes fejlődési fokot tapasztalunk, ha azt a mythus, költészet és művészet kölcsönhatásának keretében figyelemmel kisérjük. Homerusnál N. még nincs megszemélyestve, csak szó, mely rokonaival egyetemben (nemesan, nemesizesJai) sűrűn fordul elő, leginkább azonban ebben az összetételben: ou nemesiV (nem megróni való, nem lehet rossz néven venni). Hesiodusnál (theog. 223) az Éjnek leánya, a ki a szeméremmel egyetemben elhagyta a vértől párolgó bűnös világot és szép tagjait fehér köntösbe burkolva felszáll az Olympus tiszta légkörébe. Itt tehát N. még nem sorsot osztó istenasszony, hanem inkább a felháborodott jogérzet, a mely az égiekhez menekül és csak később (Pindarusnál és a tragikusoknál) lesz azzá a komoly, szigorú hatalommá, a mely megtorol mindent, a mi az istennek haragját magára vonja. És ez a komoly, szigorú hatalom az idők folyamában mindig erősebb, mindig nagyobb lesz. Míg a Cypriák költője még oly szépnek festi N.-t, hogy az istenek és emberek atyja nem átallja szerelmét kierőszakolni, a mely szerelemnek gyümölcse Helena, addig az a N.-typus, mely a későbbi költők műveiben alakul ki, komoly és szigorú, mondhatnók kegyetlen alak, a kit működésében semmi meg nem állít, semmi meg nem indít. Számon tartja és számon kéri az emberek hivalkodó és dölyfös nyilatkozatait; üldözi a keményszivűeket és azokat, a kik a könyörületet nem ismerik, a saját viselkedésükhöz hasonló bánásmóddal veri meg. Megóvja a helyes mértéket, s azért saját hibájukon kívül is sujtja azokat, kiknek módfeletti szerencséje felébresztette az égiek féltékenységét, s a kiket csak csapásokkal, büntetésekkel lehet arra bírni, hogy mámorukból felocsudván, halandó voltuknak és kétséges sorsuknak megint tudatára ébredjenek. Soph. Phil. 518. El. 792. Eur. Phoen. 183. Orest. 1362. Az eddig mondottakból világosan kidomborodik és elénkbe lép a megszemélyesített N.-nek szerepe; ő az az istenasszony, a ki az embernek érdem szerint osztogat szerencsét és balsorsot, sikert és kudarczot. Ehez képest eléggé közel áll a Moerákhoz, a sorsnak istenasszonyaihoz, a kiktől azonban viszont abban különbözik, hogy míg amazok az embernek részére már születése előtt és jóformán erkölcsi viselkedésére való minden tekintet nélkül megszövik a sorsát, addig N. az általa képviselt jogérzet sugallata szerint jutalmaz és büntet, ad a halandóknak jó és rossz sorsot. Nyilvánvaló, hogy ilyen istenségnek, a ki az emberi életre akkora hatással volt, a halandó embert bölcsőjétől sirjáig állandóan kisérte, mondhatni a jutalmazó és büntető gondviselés szerepét játszotta, nagy és kiterjedt tisztelete volt, mely már aránylag korán kezdődött. Bölcsője Kis Ázsia, különösen az ión Smyrna, a hol sajátságos, de eddig meg nem magyarázott módon, kettős számban fordul elő. Hasonlóképen ősrégi időktől fogva tisztelték Colophonban; holott az a N.-tisztelet, mely az ókorban aránylag a legnagyobb hírnévre emelkedett, s a melynek szintere az attikai Rhamnus volt (Rhamnusia virgo, mondja Catullus 68, 77), az imént említetteknél újabb keletű, mindazonáltal az is visszanyúlik a Kr. e. ötödik századba. Rhamnus helyén, a mely kicsiny tengerparti városka volt szemben Euboeával, lényeges részeiben még ma is fennáll a híres Nemesis-templom, melyet Pausanias emleget (1, 33, 2). Dór peripteros, mely a Kr. 5. század közepéről való, s a melyben a leletek tanusága szerint még a kereszténység első századaiban is élt még az istenasszony tisztelete. A templom alapításához nyilván a perzsák felett aratott diadalok szolgáltak alkalmul, mikor a megalázott gőg képével együtt N. képe is megjelent a hellenek lelki szemei előtt. Magának az istenasszony tiszteletének lényeges része a verseny, fiúk és leányok részére, melyhez színi előadások is járultak, s a melyet kiegészítettek a fáklyaversenyek (lampadephoria), melyek viszont a képzőművészetben is hagytak nyomot (domborművek és hermák). A római szellem sietett N.-t tisztelettel körülvenni és olyan szerepkörrel felruházni, mely a helleneknél, ha nem is egészen ismeretlen, de mégis csak csirájában fordul elő. Ilyen pl. N. mint az amphitheatralis versenyek védő asszonya, sőt mint katonai istennő, kit a provincialis táborok marczona népe kivált Pannoniában de még inkább Daciában tisztelt (l. alább). A katonákon kívül nagy és ábrándos tiszteletben részesítette N.-t az orphikusok rajongó felekezete is. A tiszteletére irott versek csak úgy ontják a dicsőítő jelzőket és lassankint testületek (collegiumok) alakulnak, melyeknek tagjai (Nemesiaci) Cybele vándor papjainak példájára kóborolják be a provinciákat, magukkal ragadva a szökevény rabszolgákat is, a kik viszont menedéket kerestek a N. istenasszony tiszteletében. A császárok kemény intézkedései (pl. Codex Theodosianus, 14, 8, 3) keveset használtak s a collegiumokat inkább a kereszténységnek sikerült felszívni, mely azonban viszont nem kevesebb mint négy vértanút ismer, kiknek neve Nemesius. S a míg így a fentebbiek szerint az istenasszony hatalma és jelentősége egyre nőtt, tisztelete széles e világon mindenütt elterjedt, a sok vonás közül, a melylyel alakját a mythus felékesítette, hol az egyiknek, hol a másiknak akadtak párjára más istenasszonyoknál, a kikkel azután azonosítani, igazabban összekapcsolni igyekeztek. Így kapcsolták össze Sorsszal, Tychéval, az etruscus Nortiával (l. ezt), de különösen a táborokban Dianával és a hatalmas Isisszel. Még Silvanus is összekerült vele, a hogy az Polában megesett, a hol a fullonicában Silvanus oltára mellé a nagy N.-ét is állították. CIL V 8135–36. Legelterjedtebb mégis Artemisnek N. képében való tisztelete ottan, a hol amphitheatrumok állottak (Carnuntum, Aquincum). Az istenasszony cultusa tehát szoros összefüggésben állott az amphitheatralis játékokkal. Szentélye úgy Carnuntumban mint Aquincumban a nyugati kapu bejárata előtt, még pedig attól jobbra állott. Az ásatások (1883, 1888) kiderítették, hogy mindkét épület kelet-nyugati falainak sugaras irányuk volt, ellenben a cella szerkesztés mindenik helyen más-más képet nyujt. A míg ugyanis Aquincumban a N.-oltár a cella keleti oldalán az amphitheatrum körfalához támasztva állott, addig Carnuntumban a cellának félkörü apsisa van, úgy hogy akár az észak akár a nyugati kapun lépett be valaki, egyaránt szemben találta magát az apsis közepén felállított N.-szoborral. Pannoniában és Daciában még a következő helyeken találtak N. tiszteletének nyomaira: Savaria, Scarbantia, Alsó Ilosva, Alsó Kosály, Micia, Torda, Apulum, Veczel, Pons Augusti, Zalatna, Farkadin és Recka. Jellemző az érdekes, hogy N. ábrázolásánál, mely az idők folyamában a művészek kezén typikussá lett (l. alább), különbséget tettek a közt, mikor mint az amphitheatralis játékok védőasszonyát ünnepelték és mikor neki ilyen jelleget nem tulajdonítottak. – Egyébként N. a művészetben az antik műtörténetnek ép oly érdekes mint változatos fejezetét képezi. A később typikussá lett N.-alak fejlődésének első stadiumát a smyrnai N.-képek mutatják (a British muzeum érmei után Roschernél s. v. N.). Mint már fentebb említettük, két N.-t látunk, deli szüzies magas termetű nőalakokat ujjatlan chitonban, melynek széléhez kecses mozdulattal nyujtják vállmagasságig felemelt jobbjukat. Könnyedén lefolyó köpenyük szabadon mutatja a felső testet, ellenben dús redőzettel borul az alsó testre és balkarra. Fejükön párta vagy korona, kezükben a mértéktartás jelképei (az egyiknél a rőf, a másiknál a zabola). Az itt felsorolt attributumok megmaradtak a művészetben akkor is, mikor N.-t már csak egy személyben ábrázolták és a művészi jelképeket ezen egy személy körül csoportosították. Kivétel ebben a tekintetben az a híres rhamnusi N.-szobor, a melynek mestere az ókori források szerint vagy Phidias vagy Agoracritus volt, s a mely a tízrőfnyi nagyságban ábrázolt istenasszonyt rőf és zabola nélkül mutatta be; két kezében egy-egy csészével és virággal, fején pedig olyan diademával, melyet győzelmi istenasszonyok és szarvasok diszítettek. A szép arczu, de komoly tekintetű nőalak egy basison állott, melyet a trójai mondakörből vett domborművek borítottak. Egyes töredékek, melyeket az ásatások felszínre vetettek, nagyon becsesek (Gandy Deering angol építész 1820-ban megtalálta a szobor fejének egy harmadát a görög régészeti társulat 1890-ben a talapzatnak körülbelül negyven töredékét). Valamennyi megerősti a forrásokból következtető szaktudósok sejtelmeit és fogalmat nyujt a parusi márványból készült szobornak szépségeiről. Annál különösebb, hogy az oly nagy hírre jutott remeknek egyetlen későbbi másolata sem maradt reánk. Furtwängler hivatkozik a Vaticanónak óriási márvány-Ceresére (Meisterwerke d. griechischen Plastik, 119. l.), de talán közelebb járnak az igazsághoz azok, a kik az Aegeus-csésze ülő Themis-alakját (Gerhard, Das Orakel der Themis, Berlin, 1846) tekintik a rhamnusi istenasszony felelevenítésének. Látjuk tehát, hogy a rhamnusi szobor szépsége daczára igazi typikus jelentőségüvé nem fejlődött, ez a szerep a smyrnai archaistikus (kettős) felfogásnak volt fentartva, úgy azonban, hogy az attributumokat (mértéket vevő mozdulat a felső ruhával, rőf, zabola, kard, kerék, griffmadár) hol összességükben hol kisebb csoportokban egyetlen nőalakra alkalmazták és ezt az egyetlen nőalakot hol szárnyasan hol szárnyak nélkül ábrázolták. Szárnyas N. fordul elő pl. a thasusi reliefen, egy Salonikiben felvetődött domborművön, sőt egy a firenzei siroltáron is (564. á., jobbra griffmadár, balra kerék mint gyakori velejárói). Ellenben nagyobbrészt szárnyak nélkül jelenik meg a falfestményeken (pl. Zahn, Ornamente und Gemälde aus Pompeji, II. tábla, 62) és a kis művészet emlékein. Lényeges gazdagodást hoztak (kivált attributumok dolgában) azok az istenalakok, a kikkel N.-nek alakját összekeverték. Így kapja N. Tychétől a kormánylapátot, Dicaiosunh-től a mérleget, Hygieától a kigyót és ivócsészét (néha mind a kettőt is), Isistől a jellemzetes fejdíszt, Nich-től a pálmát és koszorút, a mit azok a kétes jelentőségű metszett és vésett kövek egészítenek ki, a melyekben egy kedves arczu szárnyas nő N.-re valló mozdulattal vonja szét keblén a ruhát és kecses fejtartással vet bele az így támadt redőbe egy lopott tekintetet. Kérdés, vajjon N.-ről avagy Psychéről vette e motivumát a művész. Ennél is érdekesebb ránk nézve az a kettős jelleg, a mely N.-nek pannoniai ábrázolásain fordul elő. Másként ábrázolták az istenasszonyt mint az amphitheatralis játékok védőjét és megint máskép, ha ettől a szerepétől eltekintettek. Az első esetben alakja és öltönye határozottan a Dianáé: kurta chiton, mely a bal mellet meztelenül hagyja, fején félhold, lábán vadászczipő. Csak az attributumok mutatnak N.-re. Ilyen a N.-képe Carnuntumban, ilyen egy Andautoniából való kőtáblán, mely Zágrábban van. Ezekkel az emlékekkel ellentétben N. egy apulumi kőreliefen, melyet Gyulafehérváron őriznek, egészen a régi typus szerint jelenik meg (közli Kuzsinszky, l. alább). Fején diadema, testén lábig érő chiton és köpeny, jobb kezében kétkarú mérleg, baljában rőf. Lábainál a griff ül, még pedig úgy, hogy egyik lábát keréken pihenteti. A N.-re vonatkozó gazdag irodalomból kiemeljük a következő munkákat: G. M. Lane, Smyrnaeorum res gestae et antiquitates (Göttingen, 1851, 44 skk. ll.). Welcker, Griechische Götterlehre,1, 576 skk. 2, 395 skk. 3, 25 skk. ll. Preller–Robert, Griech. Mythol. I³, 535 skk ll. Walz, De N. Graecorum (Tübingen, 1852). Eduard Fournier, N. et la jalousie des dieux (Paris, 1863). A rhamnusi templomról Hittorf, Les antiquités inédites de l’Attique, 45 skk. ll. és B. Stais (’EjhmeriV arcaiol. 1891, 45 skk. ll.). Zingerle, Cultbild der N. és Tragau, Westthor des Amphitheaters und N.-Heiligithum zu Carnuntum (mindkettő megjelent a következő műben: Bericht des Vereins Carnuntum in Wien für die Jahre 1895, 1896). Premerstein, N. und ihre Bedeutung für die Agone (Philologus, 1894). Kuzsinszky Bálint, Néhány szó N. cultusáról (Archaeologiai Értesítő, 1898). A római irodalomtörténetben szereplő N.-t l. Tibullus alatt.