Nero

a Claudiusok családjában gyakori melléknév. – 1. Nero Caesar, született Kr. után 6-ban, Germanicus legid. fia, Julia férje (v. ö. a Julii czikkhez mellékelt származási táblát), a kit Tiberius császár fia Drusus halála után mint utódját ajánlott a senatusnak. Tac. ann. 4, 8 sk. 12. Suet. Tib. 54. Csakhogy Sejanus csakhamar Neróval szemben is fel tudta ébreszteni Tiberius féltékenységét, a ki azután N.-t előbb rendőri felügyelet alá helyezte (Tac. ann. 4, 67), 29-ben pedig a senatus előtt azt a valószínűleg alaptalan vádat emelte ellene, hogy kicsapongó életet folytat. A szolgalelkű senatus kimondta, hogy vétkes, mire Tiberius az állítólagos felségsértőt Pontia szigetére száműzte. Tiberius ezzel sem érte be és 43-ban halálra itélte, mire N. megelőzvén a hóhért, önként vetett véget életének. Suet. Cal. 7. Tib. 54. Öcscse Caligula utóbb Romába hozatta hamvait. – 2. Nero Claudius Caesar Germanicus, római császár, uralkodott Kr. után 54-től 68-ig. Mint Cn. Domitius Ahenobarbus (l. Domitii, I, 10) és az ifj. Agrippina (Germanicus leánya, v. ö. Julii) fia Kr. u. 37-ben december 15-én született Antiumban és eleinte atyja után a L. Domitius nevet viselte. Atyja korai halála után a fiú rossz kezekbe került; romlott anyja t. i. Lepida nevű nagynénjére, ez pedig a tánczmester és a borbély gondjaira bízta Nerót, a ki ily környezetben henye, munkakerülő, sőt csakhamar kicsapongó és botrányos életet folytató ifjuvá fejlődött. Ezeket a bűnös hajlamokat később Seneca hasztalan igyekezett benne elnyomni. Midőn nagyravágyó anyja csakugyan nejévé lett Claudius császárnak, arra törekedett, hogy Nerónak biztosítsa Claudius trónját, mely okból a császárnak Messalinától született fiát Britannicust mindenképen gyanusítá és háttérbe szorítá. Végre az 50. év. febr. 25-én Claudius Nerót saját fia mellőzésével csakugyan utódának adoptálta és egyúttal consullá és princeps juventutisszá tette, 53-ban pedig saját legid. leányát Octaviát adta hozzá nőül. Suet. Nero 5 sk. Tac. ann. 12, 58. Zonar. 11, 11. A tömeg ezóta lelkesedve fogadta Nerót, ki néhány Senecától kidolgozott beszédjével a senatus rokonszenvét is kivívta magának. Mindamellett Agrippina most is attól tartott, hogy a császár előbb-utóbb meg találná bánni intézkedését és ez okból Claudiust 54 oct. megmérgezte. Claudius temetésén mind ő mind Neró nagy fájdalmat szinleltek és Nero egy Senecától fogalmazott gyászbeszédet olvasott fel a megboldogult tiszteletére, míg a senatus és a praetorianusok mitsem sejtvén a dolgokról, kétszeresen hódoltak meg immár Nero előtt, mint uj uruk előtt. (54 oct. 13). Uralkodásának öt első esztendeje várakozáson felűl sikerült, és voltak, a kik ezt az időt (quinquennium Neronis) az alkotmányos uralom mintaképének mondották. Ezen idő alatt Nero határtalan nagyravágyástól megszállt anyjának befolyása alól magát lassan felszabadítá, és hogy ezt tehesse, Senecára és Burrus praefectus praetorióra nemkülönben a senatus tagjaira támaszkodott, a kik N. nevében vagy részben közreműködésével a közigazgatás terén több czélszerű reformot létesítettek. Többi között megbüntettek zsaroló helytartókat, a miért a tartományok még utóbb is hálával emlegették Nero korát; könnyítettek az adóterhen, sőt Nero, a ki különben is ez idő szerint oly jól gazdálkodott, hogy a senatusnak nagyobb összegeket kölcsönözhetett, egy alkalommal a vámok eltörlését javaslatba hozta (Tac. ann. 13, 12. Suet. Nero 10), a mihez azonban a senatus nem mert hozzájárulni. A külügy terén is kedvezően fejlődtek az ügyek. Domitius Corbulo 59–60-ban Armeniában hordozta körül győztes fegyvereit, hol a királyt, Tiridatest megfutamítá és trónját Tigranes armeniai herczegnek adományozá. Tiridatesszel és annak szövetségesével I. Vologaeses parthus királylyal szemben azonban Tigranes sarokba szorult, mígnem Corbulo ujabb diadala után Tiridatesszel szerződésre lépett, melynek értelmében Nerónak személyesen kellett átnyujtania az előtte hódoló örmény királynak a diademát, a mi azután 66-ban hallatlan fénynyel rendezett ünnepély alkalmával meg is történt. Britanniában Suetonius Paullinus bővítette (Walesszel és Mona szigetével) a rómaiak uralmát és ugyanő vetett véget a Boudicca királyné által szervezett felkelésnek is. Tac. ann. 12, 31. Dio Cass. 60, 19 sk. 30. Germania határán a Rhenus jobb partján csak olykor-olykor villogott a kard. A Pontus Polemoniacus 63-ban római tarotmánynyá lett, a Cottiae Alpesek lakói megkapták a latinus jogot, Achaja (Görögország) teljesen visszanyerte szabadságát (66), Moesia földjére pedig 100.000 barbár telepedett le. Végül egy uj legio, az Italica I. alakíttatott Nero idejében. Ezalatt azonban az udvar körében roszra fordult a helyzet, a minek okát a Nero és anyja meg neje közötti viszonyban kell keresnünk. A dölyfös Agrippina nem tudott megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy háládatlan fia, ki trónralépését egyesegyedül neki köszönhette, tanácsából kizárta és sehogy sem akarta hatalmát vele megosztani. Ezért boszut esküdött Nero ellen és tüntetőleg Britannicusnak fogta pártját, kit alkalomadtán trónkövetelőnek is fel akart léptetni. Ezzel azonban csak azt érte el, hogy Nerót szenvedélye a legkegyetlenebb boszúra ragadta. Először is Britannicust mérgeztette meg (55-ben), midőn pedig ezért sem Seneca sem a senatus megfeddeni nem merte, az a szörnyű gondolata támadt, hogy «egy császárnak mindent szabad megtennie» és ekkor anyja és ártatlan neje vesztére törekedett. Akkoriban czimborájának Othónak romlott nejével Poppaea Sabinával folytatott viszonyt, a ki minden áron császárné szeretett volna lenni Octavia helyett. Octavia nem idegenkedett a házasság felbontásától, de a hatalmát féltő Agrippina ezt mindenképen meg akarta akadályozni. Ezzel azonban Nerót annyira felbőszíté, hogy összeesküvés és felségsértés ürügye alatt vádat emelt ellene és orgyilkost bérelt, a ki Agrippinát Bajaeben 59-ben leszúrta. Tac. ann. 14, 3 sk. Suet. Nero 34 sk. Dio Cass. 61, 12 sk. Octaviát pedig Pandateria szigetére száműzetésbe küldte. Anyja megöletése után N. kissé meghökkent ugyan saját gonoszságán, de Seneca ezt a bűnét is tudta valahogy szépítgetni és indokolni, a testőrfőnök pedig oly ügyesen megpuhította a közvéleményt, hogy a senatus és a nép a Romába visszatérő anyagyilkost örömrivalgással fogadta. Mi sem természetesebb, mint hogy N. fékevesztett természete ezentúl sem isteni sem emberi törvényeket nem tisztelt többé és még az eddiginél is örjöngőbb életmódot és kegyetlen uralmat folytatott. Burrus ekkor már nem élt, Seneca pedig, hogy életét és kincseit biztosítsa, a magánéletbe vonult vissza. Így azután már senki sem állt az őrjöngő útjában. Megölette nejét és Poppaea Sabinát tette meg császárnővé, és míg ez a hatalom birtokában sütkérezett, N. maga zajos éjjeli dőzsöléseket folytatott és a legszemérmetlenebb módon gyalázta meg becsületét és méltóságát. Gladiatorok és szabadonbocsátottak társaságában élte le napjait és nemcsak előkelő férfiakat és nőket kényszerített arra, hogy a circusban fellépjenek, hanem maga is versenyzett athleta, kocsis, énekes és cziterás minőségben a karzat tapsaiért. A 60. évben az általa alapított Neronia és Juvenalia ünnepélyeken el is nyerte az első díjat. Nagyzási hóbortjában önistenítésre vetemedett, és jaj volt annak, a ki útjába állott. Tac. ann. 13, 3. 15, 38–84. 16, 4. 16. Suet. Nero 11. 21. 25. Sen. quaest. nat. 1, 15, 6. Olykor-olykor akkora hóbort szállotta meg, hogy felkiáltott: «Oh csak egy nyaka volna a római népnek, hogy azt egy csapással leüthetném!» A vérig sértett és halálra üldözött nemesség saját védelmére 65-ben összeesküvést szőtt, a melyről azonban Nero idejekorán értesült, mire Calpurnius Pisót, Lucanus költőt, Thrasea Paetust, magát Senecát és a nemesség színe-javát kivégeztette. E hóhérmunkát Nero és czimborája Tigellinus testőrfőnök annyira megkedvelte, hogy a rómaiak suttogva azt mondották: «Mióta N. embervért ízlelt, úgy issza a vért, mint előbb a bort.» Egyébiránt kegyetlenségéből környezetének is kijutott, a mint ezt Poppaea Sabina is tapasztalhatta, a ki durva bánásmódjának áldozatúl esett, és harmadik neje Statilia Messalina sem nevezhette magát boldognak. A 64. évben váratlan: elemi csapás riasztotta fel a mulató Nerót Romában a jul. 18/19. közötti éjjel óriási tűzvész támadt, mely 7 városrészt (regio) nagyobbára elemésztett és sok ezer családot koldusbotra juttatott. A tűzvész hírére N. Antiumból Romába sietett, hol azután segíteni igyekezett a nép nyomorán. Ennek daczára a roppant csapás által sujtott alsó nép körében az a gyanú kezdett lábra kapni, hogy maga N. gyujtatta föl fő- és székvárosát, mely vád id. Plinius és Tacitus munkáiban visszhangra talált. Ujabb kutatások azonban kiderítették, hogy Nerónak a gyujtogatásban nem volt része, ámbár hóbortjában egyszer csakugyan olyformán nyilatkozott, hogy Troja városának leégését látni szerette volna. Azonban, habár ebben a dologban minden valószínűség szerint ártatlan volt, a nép mégis benne látta a tűzvész értelmi szerzőjét. Mihelyt N. a gyanúról értesült, nagyobb baj elhárítása végett hozzáfogott a leégett városrészek felépítéséhez és a maga számára az Esquilinus lejtőjén egy órási méretű pompás palotát (domus aurea) építtetett, mely elé a saját szobrát helyezte el. Hogy pedig a gyujtogatás vádját magáról végképen elhárítsa, a keresztények ellen véres üldözést kezdeményezett, a kik közül sokan mint «égő fáklyák» szenvedtek vértanú halált (66). Tac. ann. 14, 60. 15, 18. 38 sk. 44. Suet. Nero 20. 38. Roma város és különösen a császári palota felépítése milliókat nyelt el, és minthogy Nero épen akkor pazarlása következtében teljesen kifogyott a pénzből, újra súlyos adókat vetett ki a népekre, beolvasztatta a szent edényeket és rosz ezüst és réz denariusokat veretett, nemkülönben (az aranyérték behozatala óta) rosz arany aureusokat. A 66. év második felében pedig művészi és tanulmányi utazás ürügye alatt, tulajdonképen azonban fosztogatás czéljából Keletre rándult, első sorban Görögországba, melynek lakói tapsokkal fogadták énekét és verseit; olykor jókedvében ő ajándékozta meg a görögöket pénzzel, a kiknek a corinthusi ünnepélyen (66. nov. 28) vissza is adta szabadságukat. Más alkalommal azonban czimborája Tigellinus és kisérői formaszerűen zsarolták a népet és elvitték a műkincseket (a hagyomány szerint N. Pergamum és Rhodus lakóit is kifosztotta, e helyeken azonban nem járt). Görög földön értesült a zsidók felkeléséről, melynek elnyomását Vespasianusra bízta, de nemsokára ennél aggasztóbb hír érkezett, még pedig Galliából, a hol Julius Vindex legatus a régi rend és szabadság, tehát úgy látszik, a köztársaság, a senatus és a nép uralmának helyreállítása érdekében fegyverre hívta fel galliai honfitársait. E hírre Nero sietve visszatért Romába, hol fényes diadalmenetet tartott. Az általános elégületlenség és forrongás jelei mindamellett napról-napra szaporodtak, és bár Vindex ügye társával Verginius Rufusszal szemben elbukott, csakhamar utóda támadt Hispania Tarraconensis helytartójában Galbában, kit saját legiói késztettek arra, hogy trónkövetelőként fellépjen. Magában Romában is megmozdult az éhező nép, sőt még a gárda soraiban is alakult összeesküvés. Hiába fordult az életéért remegő N. Tigellinushoz segélyért; ez gyáván cserben hagyta, Nymphidus Sabinus pedig, a másik praefectus praetorio, titokban Galba számára bérelte föl a praetorianusokat. Mihelyt a gárda elpártolása kitudódott, a senatus a vérig üldözött nemesség kimondhatatlan örömére Nerót letette és ősrégi mód szerinti kivégzésre (azaz megvesszőzésre és lefejezésre) itélte. A még legbensőbb czimboráitól is cserben hagyott N. ezek hallatára rettegve egy közelfekvő nyaralójába menekült, a hol a poroszlók közelgésének hírére tőrt döfött torkába, hóbortjában ezt kiáltván: «Mily nagy művész vész el bennem» (68. jun. 9). Testét szolgái elégették; szobrait a senatus ledöntette és emlékét is elátkozta. Ujabban több iró és orvos olyformán igyekezett N. őrült tetteit megérthetőkké tenni, hogy elmebetegnek mondotta, mely átörökölhető kórság a Julius nemzetség utolsó nemzedékein más-más alakban csakugyan kimutatható. Neróról több régi szobor maradt reánk, melyek azonban nagyon különbözőképen adják vissza arczkifejezését. Van olyan, mely egészen szabályos vonásokat, de olyan is, mely duzzadt ajkakat és mélyen beesett szemeket tüntet föl (az 566. á. Nero feje, márvány, Roma, Vaticano) – Nero történetének forrásai első sorban érmek és feliratok, az irók közül pedig Tacitus (ann.), ki maga nevezi meg azokat az írókat, kiktől merített; továbbá Suetonius, Dio Cassius és Josephus Flavius. Másodsorban Petronius Arbiternek, Nero barátjának korrajza; Seneca iratai; mindkét Plinius munkái és Quintilianus. Musonius Rufust ellenben és Persiust (satirák) sem tekinthetjük történelmi forrásoknak. Végül tekintetbe veendő az Apostolok története és szt. Pál levelei. V. ö. Callegari, Dei fonti per la storia di Nerone (Venezia, 1889) és Schiller művét (l. alább). Ujabb időben megjelent monographiák: Schiller Hermann uttörő critikai műve, Geschichte des röm. Kaiserreiches unter Nero (Berlin, 1872) és újabban a Geschichte der röm. Kaiserzeit czímű műve (1. köt. 1. fele 344 skk. ll.). A többi monographia Raabétől (1873), Latour St. Ybartól (1872), Reinholdtól (1839) keveset nyom a latban. Egyes pontokra nézve l. a Holleaux által kiadott 66. évi decretumot (Bulletin de corresp. hellén. 12. köt. 510. l.). Wolfgram, Neros politik dem Ausland gegenüber (prenzlaui gymn. progr. értekezés 1880). Hübner értekezése Britanniáról a Hermesben (16. köt.), Asbach, Analecta histor. et epigr. (Bonn, 1878. 8 l.). Gutschmid, Gesch. Irans (Tübingen, 1888). Egli dolgozata Armeniáról a Büdinger által kiadott Untersuchungen zur röm. Kaisergesch. czímű gyüjteményes munkában (1. köt.). Lauffenberg, Quaestiones chronologicae de rebus Parthicis Armeniisque a Tacito in libris 11–16. enarratis (Bonn, 1875). Schürer E., Gesch. des jüdischen Volkes im Zeitalter Jesu Christi (1. köt.). Renan E., L’ Antichrist, 1873. Hausrath, Neutestamentliche Zeitgeschichte. A nagyobb egyháztörténeti munkák (pl. Hergenröther, Funk, Kraus, Waizsäcker), Holtzmann, Nero und die Christen (Sybels Hist. Zeitschr. 1874, 32. köt.). Arnold Fr., Die Neronische Verfolgung (1888). Neumann, Der röm. Staat u. die allgem. Kirche (1, 1890). Siebert P., Die ältesten Zeugnisse über das Christentum etc. (Charlottenburg, 1897). Aubés, Allard és Wieseler munkái a keresztények üldözéséről. Mommsen értek. a Hermesben (13. köt. Vindexről). Pascal Carlo, L’incendio di Roma e i primi Christiani (Milano, 1899). Válaszképen jelent meg: Crescenzo Vinc., Un defensore di Nerone (Napoli, 1899). Seneca életrajzai; legújabb Friedländer L. dolgozata a Sybel-féle Histor. Zeitschriftben (85. köt. 1900). Általánosságban pedig Herzberg, Duruy, Peter, Merivale és mások munkái a római császárokról, valamint Friedländer, Darstellungen aus der Sittengeschichte stb. Végűl az összes császárokat felölelő Prosopographia imper. Romani saec. I–III Klebs Elimar és Dessau H.-tól (Berlin, eddig 2 köt. 1895–97) és Peter Herm. műve, Die geschichtliche Literatur über die röm. Kaiserzeit stb. (Leipzig 2 köt. 1897).