Ocanus

’WceanoV, ritkábban ’WgenoV, sőt ’Wghn (némelyek szerint az wcuV és naw-tól, mások szerint a héber *r szótól = körben járni), a nagy világfolyam, mely a földet és a tengert körül veszi. Hom. Il. 14, 245. Folytonos mozgásban van és ősforrása minden víznek, belőle erednek a tenger hullámai, a folyamok, folyók és patakok. Hom. Il. 21, 196. Hullámaiból, melyek lassan és méltóságosan, de folyton és szakadatlanul hömpölyögnek, hullámaiból, mondja Homerus, emelkednek ki a csillagzatok, a Nap és Hold (Il. 7, 422. 8, 485. 5, 6). Habár összeér a tengerekkel, melyek a föld pereméig terjednek, vize azért még sem vegyül össze az ő vizeikkel; szélesen és hatalmasan kering a világ határán, partjain pedig a legkülönbözőbb népek laknak, igazak és nem igazak egyaránt. Keleten és Nyugaton az aethiopsok földjét mossa Il. 123, 205. 1, 423. Od. 1, 22–26. A déli parton viszont a pygmaeusok laknak, a kiket tél küszöbén a darvak keresnek fel és halált és pusztulást hoznak rájuk. Il. 3, 3 skk. Nyugaton a cimmeriusokat fedi a köd és homály, melyen még a napsugár sem tud áthatolni, s a legkisebb fény sem deríti ezt a vidéket. Hom. Od. 11, 14 skk. Mert hiszen túl az O.-on Nyugatnak már örökös éjjel uralkodik; ott vannak a Persephone berkei és az alvilág bejárata. Od. 10, 508. skk. Homerus sem az O. forrásairól, sem ugyanannak lefolyásáról meg nem emlékezik, e tekintetben már Hesiodusra kell támaszkodnunk, a ki előtt O. forrásai nem ismeretlenek (theog. 282) s a ki ezeket a forrásokat is a távol Nyugaton keresi. Magának O.-nak vizei lényeges összefüggésben vannak a föld belsejével: kilencz tizedrésze körülfolyja a földet és a tengert, a tizedik a Styx, mely a szirtekből fakad és a föld méhében hömpölyög. Ezt a felfogást Hesiodus tovább szőtte, a ki az O. mellékén (részben szigeteken) kereste a Gorgókat, a Hesperiseket, Geryonest és Eurytinot (theog. 274. 214. 292–94), nemkülönben Nyxnek és a ’EcatogceireV-eknek tanyáit, mely utóbbiakat az O. nyugati partján képzelte és olyképen, hogy O. és a Tartarus a lehető legbensőbben érintkeznek egymással. Theog. 736–819. Úgy Homerus, mint Hesiodus tehát nyilván úgy tekintik O.-t mint a viznek, e mindent éltető elemnek foglalatját, a melyből a viznek minden elaprózott alakja ered, s a melybe mindenik csepp elébb-utóbb visszatér. Ettől aztán már csak egy lépés kell a megszemélyesítéshez, a mely tényleg meg is történik, s a melyre nézve Homerus és Hesiodus csakis a genealogia szempontjából térnek el egymástól. Homerusnál O. az ősapja valamennyi istennek, a Titanoké ép úgy mint azoké, a kik az Olympuson laknak. Il. 14, 201. 246. Hesiodus már ismeri O. szüleit is, Uranust és Gaeát, a kiktől O. mint hatalmas és uralomra termett, de jóságos és békés istenalak származik; olyan isten, a ki Zeusnak uralmában megnyugszik, sőt a Titanok ellen folytatott ádáz harcz idején megteszi azt, hogy Rhea kérelmére magához veszi Herát távoli palotájába és ott tartogatja, míg a nagy tusa el nem dől. Il. 21, 195 skk. 20, 7. 14, 200. apollod. 1, 1, 4. Cronus bukása után visszavonultan él, és bár rangra nézve csakis Zeus van fölötte és bár minden istenség gyöngéden, szinte lenéző gonddal ápolja, mégis kerüli az olympusi istenek gyüléseit és félre állva gondozza nejét Tethyst, s nagyszámú gyermekeit, az Oceanidákat, vagy Oceaninákat (’Wceaninai, máskép’WceanideV, ritkábban ’Wgenidai), a kik nyilván nem egyebek, mint a különféle folyóvizeknek megszemélyesítései. A folyók és folyamok fiúk, a patakok és források leányok; számukat Hesiodus kereken 3000-re teszi, 41-et azonban névszerint is felsorol, úgymint a következőket: Admete, Acaste, Amphiro, Asia, Chryseis, Dione, Doris (a Nereisek anyja), Electra, Eudore, Europe, Eurynome, Galaxaure, Hippo, Ianira, Ianthe, Idyia (Idothea), Callirrhoë, Calypso, Cerceis, Clymene, Clytie, Melobosis, Menestho, Metis, Ogrhoë, Pasithoë, Pitho, Perseis, Petraee, Plexaure, Pluto, Polydore, Prymno, Rhodia, Styx, Telesto, Thoë, Tyce, Uranie, Xanthe, Zeuxo (theog. 349 skk.). Az itt felsorolt nevek a viznek hol kiváló tulajdonait (könnyű mozgását, üdítő és termékenyítő voltát) személyesítik meg, hol kisebb-nagyobb területeket (sőt világrészeket) képviselnek, hol a vizben rejlő gyógyító és ritualis tulajdonságoknak adnak alakot. De még ez sem elég. Találunk a névsorban oly neveket is (Metis, Tyche, Pitho és Styx), melyekből határozottan arra következtethetünk, hogy az őshellen cosmogenia O.-tól származtatta azokat az erkölcsi és elvont jellegű hatalmakat, melyek a mindenséget fentartják és mozgatják. A Homerusra és Hesiodusra következő költészet, mely magának O.-nak jellegén semmit sem változtatott, inkább az Oceanidákat fejlesztette tovább, megpótolván őket olyan alakokkal, kiknek már neve is mutatja eponymus voltukat. Ilyenek: Philyra (Ap. Rhod. 2, 1235), Camarina (Pind. Ol. 5, 2), Dodona (Schol. Il. 16, 233), Ephyra (Hyg. fab. 175), Lybie, Thrace, Rhodus és Aetna (Schömann, Opuscula 2, 151. 163). A későbbi mythologiai hagyomány és a költők termékenyítő képzelme lassankint idevonta a Hyasokat, sőt az Oceanidákat is egy nagy családdá egyesítette a Nymphákkal (l. külön), mire nézve nagyon tanulságos és érdekes az a névsor, mely Vergiliusnál fordul elő (G. 4. 336). Itt a víznek mint áldásos elemnek elaprózott megszemélyesítései mint egy közös apának gyermekei testvéries frigyben szerepelnek, testvéries egyetértésben környezve O.-t, úgy, a hogy őket a képzőmüvészet is motivumképen birtokába vette. Így találjuk O.-t három leányával (Asia, Europa, Lybia) a British Museum egyik bronzreliefjén (Arch. Zeit. 1884, 2, 2) mely tulajdonkép O.-nak óriási méretű mellképét mutatja, holott három leánya aránytalanul apró méretekben tartott testével mintegy oltalmat keresve huzódik meg mellette. Ezen a szép reliefen különben már megtaláljuk O.-nak, kivált pedig fejének typikus ábrázolását. Méltóságos és erőteljes komoly férfifej, hosszú fürtei között hol szarvakkal, hol tengeri ráknak ollóival, szakálla haluszonyba végződik; arczának kifejezése gondolkodó, merengő, szinte mélabús. Ilyen felfogásban mutatja O.-t a campaniai falfestészet, sőt az óriási mellszobor is (Brunn, Griech. Götterideale, 6. tábla), mely a Vaticanónak egyik büszkeségét képezi és mindössze abban tér el a fentebbi typsutól, hogy az istennek hajfürtei közé szőlőgerezdeket tüz. Kevésbbé hires, de nagyszámú emléken fekvő helyzetben jelenik meg; attributumai a kormánylapát, hydria, sás (nád kormánybot). Érdekes az a szerep, melyet O. és leányai az Oceanidák Prometheusnak (l. ezt) felszabadításában úgy a mythusban mint a képző művészetben játszanak. Kezdődik ez a sarcophagusokon és egy pergamoni reliefen, s eltart egészen napjainkig (Griepenkerl hires Prometheus-cyclusa az athenaei academia dísztermében, Müller Prometheus-csoportja Berlinben és Feuerbachnak Prometheust sirató Oceanidái Münchenben). Ezzel a jelentékeny művészi hatással szemben csodálatos, hogy O. cultusáról alig tudunk valamit. Mindössze Nagy Sándornak egy áldozatáról van tudomásunk, melyet indus melléki hadjáratának alkalmából O.-nak és Tethysnek mutatott be, mely alkalommal nagy mennyiségű aranyat sülyesztett el a világtenger habjaiba. Diod. Sic. 17, 104. Annál maradandóbb volt O.-ra nézve az a felfogás, melyben a mythus határvillongásba kerül a földrajzzal, s a mely szerint O. = világfolyam, világtenger. A homerusi felfogást, mely O.-ban világfolyamot látott, a későbbi költők is huzamos ideig a magukévá tették, ámde Euripides már tengernek nevezi (Orestes 1376). Herodotus ennél is tovább megy, polemizál a költőkkel és az O.-t világtengernek tartja (2, 23. 102. 3, 115. 4, 8. 13. 45). Ebben aztán az ő csapásán haladtak mindazok, a kik a földnek gömbalakját felismerték; így különösen Plato (Timaeus) és Aristoteles (de coel. 2, 14), a kinél az O. a külső nagyobb világtenger, ellentétben a kisebb belső tengerrel. A hajósok hagyományai O.-t hol veszedelmesnek festették hol meg épen olyannak, a kin teljességgel lehetetlen a hajózás. A középtengerről azt tartották, hogy vizét a Hercules oszlopainál (Gibraltár) az O.-ból kapja (O.-i ostium, Mela, 3, 9, 3); ÉK-en viszont a Caspius tó ömlik szerintök az O.-ba; csakis Herodotus mondja a Caspius tóról, hogy az köröskörül zárt belső tenger (1, 203). Később már különféle O.-okról beszélnek, a milyen az aethiopiai, erythraeus, germán, gallus stb. de azért maga az elnevezés még a Kr. e. 1. században is oly ingadozó értelmű, hogy pl. Caesarnál hol az Atlanti tengert jelenti (b. g. 3, 7) hol az Északi tengert 84, 10. Roscher czikkén és Iwan Müller Handbuchjának megfelelő fejezetén kívűl (25. Halbband II. die wichtigsten Mythencomplexe) említendők: Schoemann, de Oceanid. et Nereid. catal. (opuscula acad. 2, 147 skk.). U. a. Kommentar zur Hesiod. Theog. 174 skk. Preller, Griech. Mythol. 1⁴, 31 skk. Völcker, Homerische Geographie, 86–100. ll. Bergk, Philol. Jahrbb. 1860. 389 skk. Ploix, l’O. des anciens (Revue arch. új folyam, 47–54. ll.).