Octavianus

C. Julius Caesar Oct. (v. ö. Julii czikkhez mellékelt származási táblát), triumvir és utóbb római császár, Kr. e. 63 september 23-án született. Vell. Pat. 2, 36. Plut. Cic. 44. Atyjának, C. Octaviusnak korai elhunyta után (19) a gyermek nagyanyjának Juliának házában nevelkedett, mígnem anyja Atia másodízben férjhez ment. O. mostohaatyja L. Marcius Philippus nem sokat törődött a fiúval, annál többet gyermektelen nagybátyja Julius Caesar, a ki tehetséges rokonát rendkívül megkedvelte, minden módon támogatta, sőt utóbb (tudtán kívül) adoptálta és örökösévé tette. O. csakugyan korán érett eszű, bár testileg gyönge ifjúnak bizonyult, és Caesar előszeretete még a rendesnél is dicsvágyóbbá tette. 12 éves korában gyászbeszédet mondott nagyanyja halálakor, 48 oct. 18-án fölvétetett a polgárok sorába és nemsokára tagja lett egy papi testületnek. Majd Apolloniába rándult, hogy ott a táborban jeles mesterek vezetése alatt részben tanulmányait folytassa, részben pedig a tervbe vett syriai hadjáratra készüljön. Ott értesült 44 tavaszán Caesar megöletéséről, mire Romában termett, hol felvevén a C. Julius Caesar Octavianus nevet mint Caesar törvényes örököse igényt emelt annak vagyonára. Caesar veteranus katonái csakhamar lelkesedéssel csatlakoztak hozzá, míg a népet fényes játékok, ingyen-lakomák és mézes igéretek által igyekezett a maga részére megnyerni. Cic. Att. 14, 12, 2. A senatus a még csak 19 éves, ildomos, előzékeny meg engedékenynek mutatkozó ifjút szivesen fogadta, sőt többen Cicero példájára gondviselésszerű eszköznek tekintették, ki a senatus uralmát meg a hazát egyrészt a Caesar-gyilkosok (Brutus, Cassius) másrészt az erőszakos Antonius ellenében meg fogja védeni. Hogy az ifjú O. lelkében nagyfokú ravaszság és nagyravágyás lappang, egyikük sem vette észre. Antonius ellenben azonnal felismerte O.-ban a komoly versenytársat és ellenszenvét nem is titkolta. Nem szolgáltatta ki Caesar kincseit, azt állítván, hogy a Caesar-párt érdekében mindent elköltött, sőt azt füllentette, hogy Caesar csakis adósságot hagyott hátra és ezzel abba a ferde helyzetbe hozta O.-t, hogy örökös létére saját vagyonából kellett nagybátyjának adósságait törlesztenie. Ily viszonyok között O. és Antonius között előbb-utóbb kenyértörésre kellett kerülni a dolognak; érdekeiket nem lehetett összeegyeztetni. Midőn Antonius a senatustól kierőszakolt határozat értelmében Brutust Mutinában ostrom alá fogta, a senatus, Cicero első Philippicájából új erélyt merítvén, Antoniusszal nyiltan szakított és Hirtius meg Pansa consulok vezénylete alatt hadat indított Antonius ellen. A consulok oldalán találjuk O.-t is, a ki önként ajánlotta fel szolgálatát és öt legióját a senatusnak, mely Cicero szavaira hajolva praetori imperiummal és consuli ranggal ruházta fel O.-t a háború tartamára (bellum Mutinense, 43). Az aprilis 15-én Forum Gallorum táján vívott véres csatában cselvetése daczára Antonius huzta a rövidebbet, ámde a két vitéz consul halálosan megsebesülvén, voltaképen O. aratta a babért (utóbb ellenfelei azt suttogták, hogy O.-nak része volt Hirtius és Pansa halálában). Antonius tehát menekülni kényszerült Galliába Lepidushoz, a miben őt O. közcsodálkozásra nem akadályozta. O. ugyanis időközben Romából kedvezőtlen hireket vett; arról értesült, hogy a diadalittas senatus immár befejezettnek tekintvén a polgárháborút, neki bátorodott és Antoniust a haza ellenségének nyilvánítá, őt magát pedig félre akarja tolni. Igy is volt. A senatus nemcsak a consulságot tagadta meg O.-tól, hanem a diadalmenetet is, és helyette Dec. Brutust bízta meg Antonius és Leipidus megsemmisítésével. Csakhogy a vérmes reményeiből kiábránduló O. nem nyugodott meg a mellőzésben, és feltüzelt legiói élén Romában termett, melyet az állami pénztárral együtt könnyű szerrel hatalmába kerített, és 43 augustusban rokonával Pediusszal consullá választatta magát. Ezenfelül a lex Pedia értelmében kimondotta Caesar gyilkosaira a száműzetést, elkobozta azok birtokait és csak most 43 őszén indult mint fővezér Antonius és Lepidus ellen, kik időközben visszatértek volt Italiába. Mivel azonban O. kisded hadával sem ezek sem Brutus és Cassius hadaival nem mérkőzhetett, jól titkolt ravaszsággal alkudozásra fogta a dolgot és Antoniusszal meg Lepidusszal a kölcsönös bizalmatlanság daczára Bononiában a Rhenus folyócska egyik szigetén tartott összejövetel alkalmával szövetségre lépett és a legfőbb hatalomban velük megosztozkodott. E szövetség (második triumviratus) tagjai a triumviri állítólag a köztársaság helyreállítását tűzték ki czéljuknak, tényleg azonban annak megbuktatására, a republicanus párt kiirtására és a birodalom megosztására egyesítették álnok fegyvereiket. Dio 45–46. App. 3, 40–4, 20. Liv. ep. 120. Flor. 4, 4. Vell. 2, 59. A triumvirek 43 legiójuk élén a védtelen, rosszat sejtő Romába vonultak, a hol a senatustól és a néptől a legfőbb hatalmat 5 évre magukra ruháztatták, de nem érvén be ezzel és tartván a jövőtől, oly kegyetlen proscripiókat rendeztek, melyek még a Sulláéit is felülmulták. Put. Ant. 19–49. App. 4, 19–20. Dio 47, 1–19. Nemcsak Caesar kiontott véréért vettek százszoros boszút, hanem mind a hárman külön is kitöltötték boszújokat ellenfeleiken, miközben rokonaikat és barátaikat is feláldozták egymásnak. 300 senator (köztük Cicero), 2000 lovag és sok ezer polgár, úgyszólván a régi előkelő republicanus párt színe-java vérzett el a borzasztó mészárlás napjaiban. A kivégzést az áldozatok jószágainak és vagyonának elkobzása követte, melyekkel a triumvirek féktelen katonáik követeléseit elégítették ki. Miután még a következő háborúhoz szükséges összegeket is előteremtették, Brutus és Cassius ellen indultak (philippibeli háború, 43–42), a kik időközben Macedoniában jelentékeny hadsereget gyűjtöttek volt össze. A Philippi városánál vívott első csatában Antonius visszaverte ugyan Cassius hadát, de a táborban betegen visszamaradt O. hadai a velök szemben álló Brutus és hadaik elől meghátráltak. A legyőzött Cassius erre bánatában és ama hamis hír hallatára, hogy Brutus elesett, öngyilkossá lett. 20 nappal később megújult a csata és ekkor az Antoniustól legyőzött Brutus, ki amúgy sem akarta túlélni a köztársaság és polgári szabadság bukását, életuntságból saját kardjába dőlt. Plut. Brut. 38–53. Suet. Oct. 8. Vell. Pat. 2, 69 sk. App. 4, 87 skk. Ezzel a köztársaság sorsa meg volt pecsételve; csak igen kevés republicanus katona szökhetett S. Pompejushoz Hispaniába; a legtöbb köztársasági érzelmű pártot cserélt és átszegődött a győztes triumvirekhez. Csak az a kédés várt még megoldásra, vajjon O. vagy Antonius lesz-e az imperium ura. Egyelőre a triumvirek a Nyugat birtokában megosztozkodtak. Antonius azután Ázsiába indult, hogy pénzszomjas katonáit kielégíthesse, mellesleg pedig, hogy kicsapongó szenvedélyeinek élhessen. Tarsusban rabja lett Cleopatra aegyptusi királynőnek, kit Alexandriába követett, a hol gyönyörökbe merülve a parthus háborúról, becsületéről, nejéről, magáról és a világhatalomról elfelejtkezett. O ellenben visszatért Italiába, hol veteranusainak a megigért földeket osztogatta szét. Csakhogy a tulajdonukból kivert birtokosok (köztük Vergilius) kétségbeesetten panaszkodtak és fenyegetőztek, Fulvia pedig (Antonius ármányos neje) és öcscse L. Antonius ezt a forrongást arra használták fel, hogy O. ellen felkelést támaszszanak. O. eleinte válságos helyzetbe sodortatott, mert sem a legiók sem a polgárok követeléseit nem tudta kielégíteni, mindamellett L. Antonius kényszerült Romából távozni és Peursia falai mögé menekülni (bellum Perusinum, 40), a hol őt O. hű vezére Agrippa kemény ostrom után megadásra birta. O. megkegyelmezett triumvirtársa öcscsének, de Perusiát átengedte haragos katonáinak prédául, kik a szerencsétlen várost fölgyujtották. Ez alkalommal (40 mart. 15) 300 senatort és lovagot is feláldoztak Caesar emlékének. Suet. Oct. 13. skk. App. b. c. 5, 30 skk. Dio 48, 13 sk. Vell. Pat. 2, 74. Már jóformán vége volt a háborúnak, midőn Antonius elkésve megjelent Brundusium kikötőjében; ezzel újabb polgárháború vetette árnyékát Italiára. Fulvia halálának hirére és O. túlhatalmának láttára Antonius alkudozásokba bocsátkozott, melyek a brundusiumi szövetségre vezettek (foedus Brundusinum, 40). Közös diadalmenetben vonult be O. és Antonius Romába, a hol Antonius barátságuk zálogául nőül vette O. nővérét, a nemesszívű Octaviát. Azután pedig megújították Lepidusszal a triumviratust és újólag megosztozkodtak a világuralomban. A Keletet Antonius nyerte el, a Nyugatot Italiával együtt O., míg Lepidusnak Africát juttatták. Egy évvel később a tengeren kalózként hatalmaskodó Pompejus fiát Sextust is befogadták társaságukba, a ki a Misenumban kötött egyezség értelmében a 3 italiai szigetet és Achaját kapta. Ez a négyes szövetség sokkal ingadozóbb alapon épült, semhogy tartós lehetett volna, és a négy kolompos csakhamar meghasonlott egymással. Először Sexuts Pompejus bukott el (bellum Siculum), azután Lepidus, kinek O. megkegyelmezett ugyan, de hatalmától megfosztotta és száműzte. Így már csak két várományosa volt a világhatalomnak. O. Romában maradt és innen kormányozta a Nyugatot. Számítóan törvényes szinezetet adott hatalmának és rendeleteinek, saját életének biztosítása czéljából a tribunusi sérthetetlenséget ruháztatta magára, tényszerű szükségnek tüntette föl a proscriptiókat és jövőre békét és kegyelmet igért és még sok más mézes-mázos igérettel biztatta a hiszékeny rómaiakat. Katonáit pedig, előre látván az Anotniusszal vivandó kikerülhetetlen döntő tusát, hol az Alpesek völgyeiben tanyázó vad törzsek ellen, hol pedig Illycricumban, Dalmatiában és a Száva meg Dráva közén foglalkoztatta, a hol 35-ben Siscia (Sziszek) és Salona megszállásával előkészítette hazánk dunántúli részének meghódítását. A senatus és a nép kitüntetésekkel halmozták el és katonáiban is megbízhatott. Nem úgy eszeveszett versenytársa Antonius, ki a parthusok ellen indított hadjáratban szenvedett kudarcz daczára diadalmenetben vonult be Alexandriába, a hol újra Cleopatra rabszolgája lett, kit az elűzött Octavia helyett nőül vett és kinek kedvéért milliókat pazarolt haszontalan mulatságokra. Végre midőn Cleopatra gyermekeit római tartományokkal ajándékozta meg, sőt Cleopatra fiát, Caesariont Julius Caesar fiának és így trónörökösnek ismerte el, az O. által befolyásolt senatus Cleopatrának hadat üzent. A senatus nevében O. lépett sorompóba, Cleopatra ügyét pedig Antonius vállalta magára consul minőségében. O. óriási hadi készületeket tett, Antonius ellenben még most is zene és táncz között töltötte idejét és csak nehezen szánta el magát Cleopatra tanácsa folytán tengeri háborúra, melyben nagyobb erővel rendelkeztek, mint O. Míg ugyanis O. és hadvezére Agrippa csak 250 hajóval jelent meg Görögország nyugati partján, addig Antonius és Cleopatra kétszer akkora flottával érkeztek meg az ambraciai öbölbe, a hol aztán 31 sept. 2-án Actium közelében döntő csatára került a dolog. Az ütközet jó sokáig eldöntetlen maradt, mígnem Cleopatra hajója hirtelen vitorlát bontott és eltávozott, Antonius pedig hiveinek bosszankodására és vesztére Cleopatra után sietett. Véres harcz után árván visszamaradt hajóhada megadta magát, szintúgy 7 nap multán magára hagyott 19 legiója is. A győztes O. a csatatérről Athenaebe és Samusra indult, a hol mindenütt lelkesedéssel fogadták; majd veteranus katonáinak háborgásáról értesülvén, visszasietett Italiába, hol a rendet és békét helyreállította és csak most indult Aegyptusba, hogy Antoniusszal leszámoljon. Közelgésének hirére Antonius hajóhada és hadserege átpártolt O.-hoz, kitől most Antonius is meg Cleopatra is titokban kegyelmet kért. O. azonban még feleletre sem méltatta bukott versenytársát, kit Cleopatra is cserben hagyott. Erre Antonius a királynő (költött) halálának hirére halálos sebet ütött testén, majd megtudván, hogy Cleopatra még él, hozzá vitette magát és előtte lehelte ki lelkét. Midőn Cleopatra megtudta, hogy O. őt mint hadi foglyot fel akarja vezetni diadalmenetben és Aegyptust el akarja ragadni fiaitól, méreg által véget vetett életének. Ezzel a polgárháborúk kora lejárt, és eldőlt az a kérdés is, vajjon Juliusok vagy Antoniusok fogják kormányozni a világot, melynek uralmát immár senki sem vitathatta el O.-tól. Dio 50–51. App. b. c. 5. Plut. Aut. 61–68. Vell. Pat. 2. 84 sk. Flor. 4. 11. Zon. 10, 29. – Octavianus Augustus mint császár Kr. e. 31-től Kr. u. 14-ig. – 1. A császárság ujjászervezése. Aegyptus bekebelezése után O. még két évig maradt távol Romától. Ezen idő alatt rendezte a Kelet viszonyait és a parthusokkal folytatott alkudozások révén biztosította a békét. Ott Keleten értesült a szolgalelkű senatus által részére kieszelt kitüntetésekről. Távolléte alatt bizalmi embere, a hű Agrippa intézte Roma ügyeit, melynek «a béke» varázshatása által elbűvölt lakói egyébiránt könnyen megbarátkoztak a monarhiával. Végre Kr. e. 29 nyarán megérkezett O. 44 legio élén Romába, hol előbb aug. 13–15-én Illyricum, Actium és Alexandria fejében hallatlan fénynyel hármas diadalmenetet, majd fényes játékokat rendezett; veteranusainak fejenkint 4000 sestertiust fizetett, a hadi sarczot beszolgáltatta az állami pénztárba és a Janus templom ajtaját a világbéke jeléül bezáratta. Minthogy a diadalmenettel az imperium is végét érte, megérkezett a pillanat, hogy O. terveiről lerántsa a leplet. Mindenekelőtt nem bocsátotta el egész seregét, mint ezt a törvény követelte, hanem csupán 18 legiót, de azért a senatus nem rosszalta eljárását, ellenkezőleg; megadta neki az imperator czímet és ezzel együtt azt a jogot, hogy Romában is viselhesse a kardot és a katonai öltözetet, a mitől azonban O. legalább Romában óvakodott. O. el volt ugyan tökélve, hogy megalapítja egyeduralmát, de Julius Caesar sorsán okulva a legnagyobb óvatossággal fogott a monarchia megalapításához és a köztársaság külső formáit látszat kedvéért érintetlenül hagyta. Idegenkedett mindazon czímektől, melyek szuverén hatalmát elárulták volna, és ez okból nem vette fel sem a dictator sem a gyűlöletes rex czímet. Ezek helyett magára ruháztatta az összes republicanus magistratust és köztársasági formákba burkolta monarchikus hatalmát. Mindvégig úgy tüntette fel a dolgot, mintha a senatus és a nép most is rendelkeznének a hatalommal, magát pedig csak a senatus engedelmes szolgájának és végrehajtó eszközének mondotta. Egyelőre ismételten consullá és censorrá választatta magát (29 és 28-ban) és mint censor rendelte el a népszámlálást és rostálta meg a senatust. 28-ban újabb kitüntetés érte, consultársa Agrippa ugyanis a senatus fejévé nevezte ki (princeps senatus, innen kormányformájának neve is principatus), mely méltósággal O. nemcsak az elnöki jutalmat nyerte el, hanem egyúttal azt a jogot is, hogy mint első szólalhasson fel és ezzel a szavazásra is befolyása legyen. Ezzel azonban korántsem érte be. 27-ben jan. 13-án a senatus színe előtt lemondott rendkívüli (triumviri) hatalmáról. Magától értetődik, hogy ez csak ügyes fogás volt részéről. Egyrészt szabadulni kivánt az usurpatio vádjától és egy újabb Brutus tőrétől, másrészt pedig törvényes formába rejtett rendkívüli hatalmat kivánt a maga számára. Számítása sikerült, mert az engedelmes senatus jan. 16-án először is az Augustus (fenséges, sebastoV) jelzővel ruházta őt fel, melylyel eddig csak az isteneknek kedveskedett és a melylyel lerakta a császár-cultus alapját. Másodsorban megadta neki az imperiumot vagyis a legfőbb katonai hatalmat, és az ezzel együtt járó proconsuli hatalmat (a provinciákban). Mint az imperium tulajdonosa lett Augustus a hadsereg és a hajóhad urává; a sereg toborzása, a zsold, a tisztek kinevezése, a katonák megjutalmazása és elbocsátása ezentúl az ő tetszésétől függött. Az új monarchiának tehát a katonai imperium az igazi alapja és ez okból a monarchia születésnapját helyesen jan. 16-ára helyezték, mely napon a törvénytelen triumviratusi hatalom véget ért és a senatus és nép O. hatalmát szabályozta és törvényesnek ismerte el. 5 évvel utóbb Kr. e. 23-ban Augustus egy lépéssel tovább ment: kijelentette, hogy többé a consulatust nem hajlandó viselni. A senatus ekkor az élethossziglani és collegák nélkül való rendkívüli néptribunussággal kárpótolta, mely ősrégi democrata hivatallal kapcsolatban Augustus nemcsak népszerűséget, hanem veto-jogot és sérthetetlenségi előjogot is nyert. Ebben az élethossziglani tribunusi méltóságban (tribunicia potestas perpetua) rejlett a császárok legfőbb polgári hatalma. A többi köztárssági magistratust Augustus 23 óta csak ritkán és nem szivesen viselte. Csakis Kr. e. 8-ban és Kr. u. 14-ben választatta meg magát még egyszer consullá, illetőleg censorrá. A dictaturát következetesen visszautasította, szintúgy a neki cura morum et legum cz. alatt felajánlott rendkívüli hatalmat és a curator annonae-féle hivatalt is csak egyszer vállalta magára. Jelző gyanánt még Kr. e. 2 óta a pater patriae czímet is viselte; Lepidus halála után megválasztották Pontifex maximusnak; a többi előkelő papi testületek tagjává és fejévé már megelőzőleg választották volt meg. Mint Pontifex maximus a rengeteg papi vagyonnal is rendelkezett. De mindezek az állások csak kiegészítették és bővítették hatalmát, melynek igazi alapját a katonai imperium és a polgári tribunatus alkották. Ebben állott lényegében az új monarchia szervezete, mely a kiélt köztársaság romjain épült és melynek megalapítását a tönkre ment optimata és democrata pártok amúgy sem bírták volna megakadályozni. A polgárháborúk folyamán annyiszor kizsarolt és megtizedelt nemzedék készségesen adta oda a szabadságot annak a hatalmasnak, a ki életét és vagyonát kimélte. A provinciák pedig már régebben áhitoztak oly vaskezű fegyelem után, a ki ezer apró zsarnokaiknak szigorú ura, ne pedig bűntársa legyen. Így hát csak kevesen emlékeztek már vissza a letünt köztársaságra (többnyire az előkelő és írói osztály tagjai), oly politikai, számottevő párt pedig, mely a monarchia megalapítását meg tudta volna akadályozni, nem létezett. És ha létezett volna, Augustusnak 44 legiója könnyű szerrel letiporta volna. Számottevő ellenzék hiányában az erőszak is fölöslegessé vált; a sokak által rettegéssel említett proscriptiók elmaradtak, és ezzel Augustus híveinek és bámulóinak számát még szaporította. Kr. e. 18-ban saecularis ünnepélyt rendeztek annak a megünneplésére, hogy a monarchia immár véglegesen megalakult. E jelentős eseményt Horatius örökített meg Carmen saeculare cz. költeményében. – 2. Augustus és a senatus. Idővel az első császár még más kiváltságokat is kapott, még pedig leginkább a senatus hatalmának rovására. Magát a kormányhatalmat és a provinciák igazgatását Augustus és a senatus eleintén maguk között megosztották (dyarchia, kettős uralom, dualismus), csakhogy e felosztás alkalmával Augustus nagyobb részt nyert mint társa, mert minden egyébtől eltekintve, a hadsereggel csakis Augustus rendelkezett. Magát a senatust Augustus censor létére megbizhatatlan tagjaitól megrostálta (lectio), 600-ban állapítván meg a senatorok számát, és egy millió sestertiusban a senatorok censusát. Oly nagy volt a hatalma, hogy egyetlen egy intő szavára 50 senator sietve leköszönt állásáról. De még a megrostált senatusban sem bizott, és azért togája alatt pánczélt viselt, a gyanús senatorokat pedig beléptükkor megmotoztatta. A magas census behozatala és a megrostálás következtében a senatus csakhamar teljesen megbizható és vakon engedelmeskedő testületté vált, melybe csak oly polgár juthatott be, a ki Augustus kegyét birta. Ily testület természetesen azt sem ellenezte, hogy jogait esetről-esetre megnyirbálják. A senatusra bízott tartományokból Augustus idővel mind többet vett el és proconsuli hatalmánál fogva a senatori provinciák ügyeibe is beleszólt. A törvényhozás jogát meghagyta ugyan a senatusnak, de a maga akaratát edicta, constitutiones és acta alakjában vagyis rendeleti úton tudta érvényre emelni, a mihez egyébiránt a tribunusi hatalmához fűzött clausula értelmében joga is volt. A békekötés és hadizenet jogát egyedül birta, de ebbeli határozatait óvatosan a senatus elé szokta terjeszteni. A pénzverés jogát és a provinciák jövedelmét megosztotta a senatussal (az aerarium a senatusnak, a fiscus a princepsnek a pénztára). Egyrészt azonban gyakran kölcsönt kért a senatus pénztárából, másrészt pedig az adószedést még a senatus tartományaiban is császári tisztviselők (procuratores) végezték. Végül pedig Kr. u. 15 óta a senatus nem veretett többé arany és ezüst pénzt, csupán rézpénzt, és valamennyi pénzdarab a császár képét tüntette fel a S. C. felirás mellett. A szólásszabadságot Augustus nem korlátozta, de hát nem is éltek vele. A biráskodás jogát meghagyta a senatusnak, de csak bizonyos esetekben, míg más pörökben esküdtek itéltek, kik között a senatoroknak elvből nem jutott helyük. A kegyelmezés jogát pedig Augustus egyedül gyakorolta, valamint azt is megengedte, hogy a legtöbb pert hozzá vagy delegatusaihoz lehessen felebbezni. A dispensatio jogát ellenben meghagyta a senatus kezében, mely utóbb az elhalt császárok consecratiója ügyében is hozhatott határozatot. Fontosabb, de egyúttal kényesebb jog jutott a senatusnak, valahányszor új császár lépett trónra. Augustus egyik legnagyobb, végzetes hibája abban állott, hogy császári hatalmát eltitkolta és letagadta és úgy tüntette fel a dolgot, mintha minden a régiben maradt volna. Hogy a köztársaság fenmaradását elhitesse, nem iktatta törvénybe saját kiváltságait és nem szabályozta törvény útján a senatushoz való viszonyát és a császár meg a senatus hatalmi körét. A mi pedig utóbb még nagyobb hibának bizonyult, nem tette a principatust örökössé, hanem beérte azzal, hogy a maga utódát adoptio útján kiszemelte, kire azután a senatus ruházta át a császári hatalmat. A szokásjog szerint tehát Augustus utódai a senatustól nyerték hatalmukat, a mi megmagyarázza azt a rettenetes gyűlölséget, melylyel egyes hiú, gyanakvó és féltékeny caesarok a senatus iránt viseltettek. A senatus tagjaiból alakult végül két fontos testület, az államtanács és a consilium principis, melyekek tagjai (szemenszedett megbizható egyének, mint péld. Agrippa, Maecenas és Asinius Pollio), a császárt különösen jogi és törvénykezési teendőiben tanácsukkal szolgálták. – 3. Augustus és a népgyűlés. A választó polgárok ezentúl is választották rendes gyüléseiken az évi magistratusokat, de a szabad választás elve ezekben a comitiumokban nem tudott érvényesülni. A császár nagy befolyásával kivitte, hogy az engedelmes többség csak olyan polgárokat emelt a censori, consuli, praetori, tribunusi székbe, a kiket Augustus ajánlott és hivatalosan kijelölt ezekre az állásokra (nominatio, commendatio). Tribunusi hatalmánál fogva a császár a tisztviselőkre is gyakorolhatott nyomást és fel is függeszthette azokat. Valóságban tehát a népgyülésen csakúgy mint a senatusban Augustus akarata döntött. – 4. Roma, Italia és a provinciák. Az új princeps emberismeretének és körültekintésének újabb tanujele, hogy szék- és fővárosának érdekeit melegen felkarolta és annak jólétét mindenképen előmozdítani törekedett. Eleitől kezdve azon volt, hogy a római polgárságnak munkát és szórakozást nyujtson. Juvenalis gúnyos megjegyzése: panem et circenses, megfelelt Augustus programmjának és intentióinak. Magát az örök várost szebbnél szebb templomokkal, palotákkal, közfürdőkkel és circusokkal díszítette; vízvezetékről sem feledkezett meg és jogosan dicsekedhetett ancyrai feliratában, hogy «téglákból épült várost örököltem és márványból valót hagyok utódomra» (Agrippa Pantheonja, a Palatinuson épült Apollo-templom). Az aranyos főváros színpompája, a lakosok sürgése forgása szinte elkábították a szemlélőt. Az emberek érezték, hogy a művelt világ középpontjában vannak. Oda is vágyódott még a legtávolibb tartományok homályából is gazdag és szegény egyaránt. A császár távollétében a praefectus urbi őrködött a város felett, a közbiztonságra pedig a cohortes urbanae, rendőrök és tűzoltók ügyeltek. Italia Augustus alatt is élvezte kiváltságos helyzetének előnyeit; lakói nem fizettek földadót és fel voltak mentve a sorozás alól. A municipiumok autonomiáján sem történt változás. 28 új colonia alakult Italia földjén (Patavium, Placentia). Ezekben Augustus Julius Caesar példáját követte, ellenben a belügyi reformok terén szünet állott be. Sőt Augustus, egykoron az aristocratia irgalmatlan ellensége, mint császár mind jobban hátat fordított a democratiának és újításoknak és nemcsak a politika és vallás, hanem az irodalom és a mindennapi élet terén is pártolója lett a nemzeti hagyománynak, szokásnak és conservativ iránynak. A tartományok két csoportra oszoltak. Azok, melyek a határ mentén feküdtek, a hol tekintettel a barbár szomszédokra nagyobb hadsereget kellett készen tartani, fejedelmi tartományok czímen Augustus gondjaira valának bízva, a ki főtiszti rangban levő legatusokat küldött azokba. Az úgynevezett lecsöndesített tartományokat ellenben a senatusra bízta, mely azok élére egy vagy néha több évre polgári helytartót, proconsult állított ki a katonai (és adóügyi) hatalmat nélkülözte. A tartományok belső állapota egyébként javult. Augustus Caesar példájára nem igen tűrt zsaroló helytartókat és tisztviselőket, hanem rendes fizetést adott nekik, úgy hogy nem szorultak többé ajándékokra; az adókat pedig nem adta többé bérbe, hanem saját közegei által hajtatta be. A provinciákban is alapított számos gyarmatot (Új Corinthus, Nicopolis, Patrae), sok elpusztult várost és templomot újjáépített, jó utakról gondoskodott és inség idején elengedte az adót. Ezért a tartománybeliek háladatossággal viseltettek «kegyes atyjuk» iránt, szobrokat és oltárokat emeltek neki és istenítésére külön egyesületeket (Augustales) létesítettek. Lassacskán az Italia és a tartományok közötti válaszfalak eltünedeztek és a birodalom részei kezdtek összeolvadni. – 5. A hadsereg Augustus imperiuma katonai jellegű volt, a katonaság vala hatalmának alaptámasza és ennek biztosítása végett létesítette az állandó hadsereget. A legiókba besorozott katonákat 20, a császári testőrségbe beosztott közlegényeket pedig 16 évi szolgálatra kötelezte; szolgálnia pedig (az italiaiak kivételével) minden polgárnak kellett. A sereg magvát e szerint a tartományokban élő római polgárok alkották, Italiában csak önkénteseket toboroztak (cohortes voluntariorum). A rendes csapatokhoz a tartománybeliek soraiból kikerült segédhadak (auxiliares) járultak, melyek teljesített szolgálatuk fejében igényt emelhettek a polgárjogra. Ezeken kívül még a vexilla veteranorum és a császári gárda (praetoriani) említendő. Ez utóbbiak élén Kr. u. 2 óta a két praefectus praetorio állott. A praetorianusokon kívül Augustus hispaniaiakból, utóbb pedig germánokból (első sorban batavusokból) külön császári testőrcsapatot alakított. Mindkét gárda tagjai kettős zsold mellett kényelmesebb életet éltek, mint a legióbeli katonák és elbocsátásukkor dúsabb jutalomban részesültek mint a legiókból elbocsátott veteranusok. Hajóhad kétféle volt: tengeri, és a nagyobb folyókon elhelyezett flotta. Amannak Ravenna, Misenum és Forum Julium valának főbb állomásai; ez utóbbi feloszlott a classis Germanicára (a Rhenuson), cl. Pannonicára és Moesicára (a Dunán). A Száván, a Rhodanus folyón és a Como taván is horgonyzott egyébiránt kisebb hajóhad. A hadsereg létszáma nagyban változott; volt idő, hogy 50 legiója volt, máskor csak 18. Maguk a legiók szerteszét valának szórva a roppant birodalomban; a legtöbb a határmenti tartományokban állomásozott, még pedig az úgynevezett castra stativában, melyekből idővel gyarmatvárosok fejlődtek. – 6. Augustus hadjáratai. Ámbár Augustus a rómaiak nemzeti hiúságát elvből dédelgette, a földkereség meghódításának dicsvágyó tervét mégis elejtette, és gyakori háborúival voltaképen csak a Julius Caesar által megjelölt határokat törekedett biztosítani, hogy a rakonczátlan barbár szomszédokra jól ráijeszszen és őket távoltartsa a határoktól. Kr. e. 25-ben személyesen igázta le Hispania északi részeinek nyugtalan lakóit, az Astures és Cantabri törzseit és 16 gyarmatot alapított e tájakon (Caesarea Augusta). Ugyanekkor törte meg Agrippa a salassusok erejét, kik az Alpesek zugaiból gyakran átlátogattak a Pó-lapályra; e vidéken Augusta Praetoria (Aosta) biztosította a békét, a Kis Szt. Bernáton pedig műút épült Galliába. Phraates parthus király a Kr. e. 20. évben visszaszolgáltatta a Carrhae vérmezején elejtett sasokat és a római császártól vette át saját koronáját. C. Aelius Gallus praetor hajóhaddal indult déli (boldog) Arabiába és Leuce Come mellett partra szállván, Maráig nyomult, zsákmányt azonban nem szedett. Többet végzett C. Petronius, a ki Aethiopia királynőjét kényszerítette évi adóra. Numidiát 25-ben az afrikai provinciához csatolták és véget vetettek a gallusok nyugtalankodásainak. Kr. e. 17 óta Augustus mostoha fiai Tiberius és Drusus a Felső Duna és az Alpesek közötti területeken tolták előre a római határt. Drusus az Etsch és Eisack völgyén nyomult fel Északnak, és szerencsésen átkelt a Brenner-hágón; majd Nyugatra fordulván, az Arlbergen át elérte a Bodeni tavat, a hol a Galliából elindult Tiberiusszal találkozott. A zord hegyvidék celta eredetű lakói mindenütt leverettek és ezután három szép tartomány alakult az Alpesek északi lejtőjén: Rhaetia, Vindelicia és Noricum. Nemsokára erődök és coloniák hosszú lánczolata védte a Duna vonalát, nemkülönben Galliának keleti határfolyóját a Rhenust. Tiberius azután Carnuntumból és Poetovióból Pannoniát igázta le; a Balatontól Nyugatra és Délre eső terület alkalmasint ekkor került a rómaiak kezébe. A Bato-féle véres felkelés teljes leverése után Augustus elválasztotta Pannoniát Illyricumtól. Míg Tiberius a pannoniai törzsekkel és az Erdély felől betörő dacusokkal volt elfoglalva, Drusus a Rhenus felől fogott hozzá a szabad Germania meghódításához. Tengeren és szárazon több vakmerő támadást intézett a frisiusok, batavusok, chaucusok, sigamberek, chattusok és más törzsek ellen és nyilt csatában mindvégig győzött. Hirtelen halála után (10. Kr. u.) Tiberius lépett nyomdokaiba, a ki hol csellel, hol fegyverrel féken tudta tartani az egymás között viszálykodó germánokat. Romában már azt kezdték hinni, hogy Germania végleg meghódolt. Ekkor egyszerre több oldalról váratlan csapás érte a rómaiakat. Midőn ugyanis Tiberius Maroboduus, a marcomannusok daczos királya ellen vonult, háta mögött a pannoniai és dalmata törzsek újra fegyvert fogtak, és Tiberius csak négy évi véres harcz után tudta őket (9. Kr. u.) leigázni. Midőn pedig velük valahára elkészült, Germaniából érkezett gyászhír, a hol a cheruscusok hős vezére Arminius a nagyon is elbizakodott P. Quintilius Varus proconsult három legiójával nem messze Alisco castellumtól a teutoburgi erdőben lesbe csalta és ott mindnyájukat egy szálig felkonczolta. Vell. 2, 107–120. Dio 56, 18–24. Suet. Aug. 23. Tib. 4, 12, 30 sk. Az agg Augustust e hír oly annyira meghatotta, hogy még álmában is felkiáltott: «Varus, Varus, add vissza legióimat!» De rossz sejtelmei nem teljesedtek be, mert a győztes germánok nem aknázták ki diadalukat és nem is gondoltak Italia megtámadására. Tiberius pedig sietve csapatokat gyüjtött és megtett mindent a Rhenus- és Duna-vonal védelmére. 11-ben ujra átkelt a Rhenuson és ujból bejárta Germaniát, de az ellenfél nem mutatkozott. Erre mostohaatyja visszahívta és a fiatal Germanicusra, Drusus fiára bízta a Rhenus-vidék védelmét, melyet a rómaiak hatalmas limesszel igyekeztek megerősíteni. Több háborút azután az előrehaladt korú és már gyakran betegeskedő Augustus nem viselt. – 7. Augustus és a tudományok. A görög kényurak példájára de egyéni hajlamainál fogva is Augustus nemcsak barátait ösztönözte a művészetek és tudományok pártolására, hanem maga is osztogatott díjakat és kitüntetéseket egyes iróknak és művészeknek. Hizelgői a római irodalom aranykorának hivták Augustus korát, de ez az elnevezés indokolatlan. Mindenek előtt rosszabbra fordult az irodalom jelleme. A politikai szabadság eltünésével a szószék is elnémult és a próza elveszíté vezérszerepét. E kor csak egy nagy prózairót szült, Liviust; a többi író a költészet terén vívott ki hírnevet. Így Vergilius, Horatius, Ovidius, Catullus, Tibullus. E költők legtöbbje bókokkal illette Augustust és nemzetségét, kortársait arra szólította fel, hogy az új uralomban nyugodjanak meg és a romlott fő- és székváros élvhajhászó népének javában hízelgett. Augustus, ki számos rendelettel de hasztalan igyekezett az erkölcsöket megjavitani, e fölött boszankodván, élte alkonyán felhagyott az irodalom támogatásával és visszavonta a költőknek tett engedményeket, Ovidiusra pedig ismeretlen okból annyira megharagudott, hogy a költőt számkivetésre itélte. – 8. Augustus családja és az örökösödési kérdés. Elért dicsősége és szerencséje daczára a császár nem érezte magát boldognak. Hosszú uralkodása alatt mind gyakrabban olvasott tettetést, szinlelést, az őt környező rokonok, tisztelők meg szolgák lelkében, a mely viselkedést igaz, hogy ő is hasonló viselkedéssel viszonzott. A végén beleunt a hatalomba, mely után egykoron oly nagyon epekedett és melyet véres eszközökkel kerített volt kezéhez. Mindenekelőtt pedig zavart családi viszonyai keserítették el napjait, első sorban az a lehangoló tudat, hogy hatalmát nem hagyhatja fiára vagy valamely rokonszenves örökösre, mert ilyen a Julius nemzetség élő tagjai közül nem akadt. Három izben nősült (l. a Julii czikkhez mellékelt származási táblát). Első neje Clodia vala, Clodius és Fulvia leánya. Második nejétől Scriboniától csak egy leánya született, Julia. Scriboniától egyébiránt épen Julia születése napján vált el, mikor is Tiberius Claudius Nero feleségével Liviával kelt egybe, a kivel már azelőtt viszonyt folytatott. Azonban Liviától nem születtek gyermekei. Az örökösödés kérdése természetesen mind jobban és jobban foglalkoztatta őt és egész udvarát. Eleintén hugának Octaviának fiát, M. Claudius Marcellust szemelte volt ki örökösének, a kihez egyetlen leányát Juliát nőül is adta. Ámde Marcellus 22 éves korában elhunyt és Julia nemsokára Agrippának lett a felesége, kitől három fia és két leánya született. De a két idősebb fiú is elhalt, a harmadik pedig Agrippa Postumus, durva, kormányra képtelen ember volt, kit utóbb titkon láb alól eltettek. Julia és Agrippa leányai közül az ifjabbik, Julia, Aemilius Paulushoz, az idősbik pedig, Agrippina, Drusus fiához, Claudius Germanicushoz ment nőül. Unokáinak elhunyta óta Augustus harmadik nejének (első férjétől született) két fiában összpontosult a várakozás. Tiberius és Drusus hadvezéri tettükkel csakugyan rászolgáltak mostohaatyjuk megelégedésére, de a jobb és népszerűbb Drusus baleset következtében korai halállal kimult és így a Juliával való boldogtalan házasság és a viszonyok hatása alatt az alattomos, színlelő, mogorva, dúlt kedélyű Tiberius lett adoptio útján Augustus hatalmának örököse, kit azonban mostohaatyja arra kényszerített, hogy a maga részéről Germanicust adoptálja utódának (Kr. u. 3). De nemcsak Tiberius rideg természete nyugtalanította Augustust, hanem még jobban elkeserítette leányának Juliának romlottsága, kit elvégre számkivetésbe kellett küldenie. Ily viszonyok között szomorúan folytak le Augustus utolsó évei és alighanem megváltóként fogadta a halált, mely őt Kr. u. 14-ben aug. 19-én, 77 éves korában Nolában érte utól. Suet. Oct. 98. Vell. Pat. 2, 123. Dio Cass. 56, 30. Zon. 10. 38. Környezetéhez azzal a kérdéssel fordult, vajjon jól játszotta-e szerepét, és egy vígjátékból idézvén, fölhivta őket, hogy tapsoljanak neki. – 9. Jellemzése. Az első római császárt nagyon sokféleképen itélték meg, a minek főoka abban keresendő, hogy Octavianus a triumvir és Augustus a császár úgy szólván két különböző személyiség. A triumvir emlékéhez sok vér tapadt és jellemét sötét foltok homályosítják el. Gonosz tulajdonságaiból azonban Augustus trónralépte után kivetkőzik (csak a szinlelésből nem, melyet elengedhetetlen kelléknek tartott fejedelmi személynél) s humanismus és kötelességtudás kezdik átlengeni lelkét és a belső béke és műveltség áldásaiban részesíti az imperium lakóit, a kik ezek fejében már életében bálványozással, sőt valóságos istenítéssel rójják le iránta érzett hálájukat. Ebbeli érdemeit egyébiránt maga sorolja fel hiú hangon szerkesztett politikai végrendeletében (avagy sírfelirat-féle beszámolójában), melynek egyik, görögre fordított példányát a kisázsiai Ancyrában (Angora) találták meg. Mint embert azonban ezek a kitüntetések nem kábították el. Palatinusi háza és háztartása rangjához képest szerénynek volt mondható, személyes érintkezésben nem éreztette a fejedelmet és barátai körében, pl. Maecenas vendégszerető asztalánál felhagyott szokott sima és óvatos modorával és utógondolat nélkül jókedvű epicuraeus módjára tudott mulatni. A fentebb kifejtett okokra vezethető vissza abbeli mulasztása, hogy a monarchiát nem tette örökösödővé, a mi azután utódaira lett végzetessé. Magát a monarchikus kormányformát azonban mélyen belevéste a népek lelkébe. – Irodalom: A forrásokról l. Hermann Peter, Die geschichtliche Literatur über die römische Kaiserzeit u. ihre Quellen, 2 köt. Leipzig 1898 és az egyes irókról, küln. Tacitusról, Dio Cassiusról és Suetoniusról szóló forrástanulmányokat. Egger, Examen critique stb. már java részben elavult. Monographiák: Gardthausen, Agustus u. seine Zeit, Leipzig, 1890–95. 3 köt. (még nem teljes, most Kr. u. 12-ig ér). Seeck, Augustus u. seine Zeit (Lipcse, 1902). Beulé, Auguste, se famille et ses amis (Paris, 4 füz. 1870), németre ford. Döhler (köztársasági szempontból írt irányzatos mű), magyarra ford. Molnár Antal (Olcsó könyvtár. Duméril, Auguste et la fondation de l’empire romain (Bordeaux, 1890). Kromayer, Die rechtliche Stellung und Bedeutung des Principats (1888). Kreutzer, Die Thronfolgeordnung im Principat (1891). Asbach J., Das römische Kaisertum und die Verfassung von Augustus an (Histor. Taschenbuch, 1888). Hock K., Röm. Gesch. vom Verfall der Republik, 1, 130 skk. Schiller Herm., Gesch. der röm. Kaiserzeit, 1. köt. Duruy-Hertzberg és Herzberg munkái a császárok koráról. Champagny gr. Les Césars jusq’ŕ Néron. 4 köt. (gyarló). Több fejezet Boissier művében: Cicero és barátai, magyarra ford. Csiky K. Specialis irodalom: Zumpt, De imperatoris Augusti de natali fastisque ab dictatore Caesare emendatis commentatio chronologica (1876). Kromayer, Forschungen zur Geschichte des II. Triumvirats (Hermes 29–32. köt.). Brenner, Gesch. des röm. Rechte unter Augustus, 1876. Hirschfeld O., Untersuchungen auf d. Gebiete d. röm. Verwaltungsgesch., 2 köt. Liebenam, Forschungen zur Verwalt. Gesch. 1. Die Legaten, 1888 és Städteverwaltung im röm. Kaiserreiche (1900). Kretschmar, Über das Beamtentum in d. Röm. Kaiserzeit (1879). Mommsen, Röm. Geschichte (5. köt. A tartományok) és Röm. Staatsrecht, 2. köt. és a 3-iknak 2. fele. Herzog. Gesch. u. System der röm. Staatsverfassung (2 köt.). Beurlier, Essai sur la culte impérial (1891). Nessling, De severis Augustalibus (1891). Schneider, De sevirum Augustalium muneribus et condicione privata (1891). Wissowa, Die Säkularfeier des Aug. (Marburg, 1894). Philippi, Zur Reconstruction d. Karte des Agrippa (1880), Schwede E., Über die Weltkarte und Chorographie des K. Aug. (Philologus 54. köt.). Hadügy és háborúk: Mommsen, Das Militärsystem Caesars und seiner Nachfolger (Sybel’s Histor. Zeitschrift, 1877. 1. l.) és Augustus Kriege gegen die Deutschen (Im neuen Reich, 1871, 1, 537) és Die Gardetruppen sat. (Hermes, 14. köt.) és rokon értekezései e folyóiratban. Hertzberg, Die Fedzüge der Römer unter Aug. u. Tiber. 1872. Deppe, Kriegszüge des Germanicus (1886). Abraham, Zur Gesch. der germ. u. pannon. Kriege unter Aug. 1876. A teutoburgi csatáról, Arminiusról, Alisóról és a Taunusban épült Arctaunum–Saalburg kastélyról szóló irod. l. az ill. helyen. A csata éve kétes. Mommsen (CIL III, 1, 270) a 10. évbe helyezi, Schrader, Abraham, Niese és az ujabbak a 9. évbe. A csata helyéről Knoke írt legtöbbször, de érvelései nem győzték meg birálóit. Wilms A., Die Schlacht im Teutob. Wald (Hamburg, 1899). Mommsen a csata helyét érem-lelet nyomán Venne an der Hunte közelébe helyezi. Helbing A., Roms Kriege unter Augustus (Aarai, 1500). Oberzinner G., Le guerre di Augusto contro i popoli Alpini (Roma, 1900). Pannonia meghódítására nézve l. Fröhlich Róbert és Kuzsinszky B. műveit a Szilgyi-féle magyar nemzet története 1. kötetében. A salassusok hadjáratának fontos emléke a Tropaeum (Alpium) Augusti, mely Monaco közelében áll. V. ö. Mommsen, CIL V 7817. Holländer, De militum coloniis ab Augusto deductio (1880). Augustus és az irodalom: Bernhardy, Teuffel és küln. Schanz M., Gesch. d. röm. Lit. Egyet mást l. Thierry Amadée könyvében, A római birodalom képe. Ujabb Norden E., Ein Panegyricus auf Aug. in der Aeneis (Rheinisches Museum, Új folyt. 54. köt. 1899, 3. füz.). Augustus családjáról: Beulé eml. műve. Blaze de Bury, L’imperatrice Livie et sa fille d’Auguste (Revue des deux Mondes, 1874) és e czím alatt: Les femmes et la société d’Auguste (2. kiad. 1876, szellemes, de nem mindenben megbizható munka). Mommsen, Die Familie des Germanicus (Hermes, 13. köt.). Jörs, Die Ehegesetze des Aug. (Marburg, 1894). Bouché-Leclerq, Les lois démographiques d’Auguste (Revue Hsitorique, 20. köt.). Menge R., Kulturzustände zur Zeit d. Augustus (1878), Friedläner, Sittengeschichte Roms, 3. köt. 6. kiad. Monumentum Ancyranum: Busberquius Augerius császári követ hozta róla az első hírt (II. Ferdinánd alatt). Az első hiteles, meglehetősen teljes másolatot Perrot és Guillaume (1861) készítette, a másodikat Bergk (1873). Jó kiadást rendezett Mommsen, Res gestae divi Augusti, Berolini, 1865 és 2. kiad. 1883 (a CIL III. kötetében is, 1873); még többre becsülik Bergk kiadását: Augusti rerum a se gestarum indicem cum graeca metaphrasi (1873). A felirat jellege és czélja vitás. Beulé, Boissier, Egger, Vinet politikai végrendeletnek mondják; Nissen, Bormann, J. Schmidt, Niese (Reinisches Mus. 1886) elogium sepulcralénak: Mommsen (D. Rechenschaftsbericht d. Aug., Sybels Histor. Zeitschrift, 1887, 57. köt. és ujabban Hermes, 21. köt.), továbbá Hrischfeld (Wiener Studien, 1883, 7. köt.) és Wölfflin (müncheni akad. ért. 1886) politikai beszámolónak; Willamovitz-Möllendorf (Hermes, 21. köt.) inkább hivatalos jellegű jelentésnek nézi. Cantareli (L’iscrizione di Ancyra, 1889) a feliratot egészen külön fajtájú epigraphikai emléknek mondja, afféle «apologia postumának». V. ö. még Schanz, Röm. Literat. Gesch. 2, 13. Allmer, Les gestes du dieu Auguste (Wien, 1889) és a Willing által magyarázó jegyzetekkel ellátott olcsó fordítást. Die Thaten des Kaisers Augustus von ihm selbst erzählt (Halle, 1897). Egyébként is nagyon eltérők a nézetek e felriatról. Így pl. Geréb J. (A rómaiak története, 1899, 423) szerint «az okirat józan és előkelő, nyugodt hangja méltó a jelentős tartalomhoz», míg pl. Boissier a hang után itélve meg a feliratot, ez utóbbit «az emberi hiúság kirívó emlékének» bélyegezi. Augustus irodalmi hagyatékának maradványairól l. egyébiránt Weichert, De Caesaris Augusti scriptis (1835 sk.) és Imp. Caes. Augusti operum relique (1841). – Augustus szobrai és érmei: Ilyen (fontosabb) kettő maradt reánk: az egyiket (márványból) Livia villájának romjai közt találták 1863-ban és most a Vaticani muzeumban őrzik (585. á., lelőhelye után primaportainak nevezett Augustus-szobor, mely a császárt az allocutio állásában mutatja; a lábánál látható Eros a juliusi háznak isteni eredetére, Venustól való származására utal: a mellvért reliefjei a parthusoktól harczban zsákmányul ejtett római hadijeleknek visszaszolgáltatására vonatkoznak); ujabban pedig az olympiai ástások alkalmával találták meg colossalis nagyságú szobrát, a legnagyobbat, melyet egyáltalában találtak. L. Treu jelentését a berlini archaeologiai társulat ülésén (1896. mart.), Augustus érmeiről (586. á., aranypénz Augustus arczképével) pedig l. Ekhel, Cohen és Mommsen (Münzwesen) munkáin kívül Bernouilli, Römische Ikonographie (2. köt.) és Grunau G., Inschriften u. Darstellungen der röm. Kaisermünzen (Biel, 1898). Az 587. á. a trónján ülő Augustus képét mutatja a bécsi udv. muzeum nagy gemmája után; a többi alak magyarázatát l. a Gemma czikkben, az I. köt. 795. lapján.