Pelops

Peloj, Zeus unokája, szülei: Tantalus (l. ezt) Sipylus királya Kis Ázsiában, s Dione Atlasnak leánya. Még gyermek volt, midőn atyja eszközül használta fel arra nézve, hogy az isteneknek mindentudóságát próbára tegye. Leölte P.-t, feldarabolta és testéből ételt készített az isteneknek, kiket vendégül látott magánál. De az olympysiak észrevették, milyen borzalmas lakomára jöttek és hozzá sem nyultak az ételhez, az egy Demeter kivételével, a ki leányának elvesztése feletti bánatában elmerülten evett és P.-nak egyik vállát felemésztette. Azért aztán az istenek Hermesre bízták, hogy a kis P.-t ujból élere keltse. Hermes a test megmaradt darabjait egy üstbe tette, összefőzte, a hiányzó vállat pedig egy darab elefántcsonttal pótolta. Ezt a vonást a mythusban már az ókori hagyomány is onnan származtatta, hogy a Pelopidák nemzetsége vállán egy-egy fehér foltot viselt. Ov. met. 6, 404 skk. Verg. G. 3, 7. Pind. Ol. 1, 25 skk. P. felnőtt és nagyra termett, de életének változatos és tragikus voltára nézve egyaránt apjára ütött. Még ifju volt, midőn már Pisába ment Elisben, hogy ott feleségül kérje Hippodameát, Oenomaus királynak és Steropének leányát. Ez rendkívűl veszedelmes vállalkozás volt. Oenomausnak ugyanis egykor azt jövendölték, hogy akkor fog meghalni, mikor leánya férjhez megy. A király azért minden kérőtől azt kívánta, hogy álljon ki vele kocsiversenyre és futtasson Pisától egészen Posidon oltáráig, mely az Isthmuson volt. A kit aztán Oenomaus verseny közben utólért, ezt dárdájával hátulról ledöfte. Így már sok ifjú fizette meg omló vérével, a miért Hippodameára emelte szemét; de P. győzött. Győzelmét a hagyomány különfélekép magyarázza, de abban mindenki megegyezik, hogy P. Posidonnak különös kedvencze volt. Az egyik magyarázat szerint P.-nak sikerült megvesztegetnie Oenomaus kocsisát Myrtilust, Hermes fiát. Ez aztán kivette a kocsiból a tengely végszögét, minek következtében Oenomaus kocsija felborult s a király szörnyet halt. Egy másik változat szerint Oenomaus tényleg elmaradt a versenyben és öngyilkos lett. Egy harmadik változat, melyet Pindarus őrzött meg számunkra (Ol. 1, 87) az, hogy P. egyáltalán nem nyúlt cselhez, hanem nyilt versenyben győzött kitünő lovaival, miket Posidontól kapott volt. De az utókor felfogásába legmélyebben az első magyarázat vésődött, az, a mely úgy szól, hogy P. Myrtilust megvesztegette. A teljesítendő szolgálat ára az volt, hogy P. odaigérte Myrtilusnak az ország felét, a melyet majd Hippodamea kezével együttesen kapni fog. De mikor aztán sikerült a dolog, nemcsak hogy meg nem tartotta igéretét, hanem Myrtilust a tengerbe taszította, a hagyomány szerint azért, mert Hippodameától követelte azt a csókot, melyet neki siker esetére jutalmul igért volt. A haldokló Myrtilus átkot mondott a hálátlan P.-ra és egész nemzetségére. Ez az átok és Hermes haragja üldözte aztán P. utódait. Magának P.-nak eleinte minden sikerült, a mit akart. Pisához megszerezte magának Olympiát is, a hol a játékokat az addiginál sokkalta pompásabban szervezte, s általában olyan hatalmas uralkodó lett («der gewaltig wollende», mondja Goethe, Iphig. auf T.), hogy róla nevezték el az egész Peloponnesust. Ennek révén azután törzsökös hőssé lett Olympiában, a ki a versenyeknek is gondozója és a kinek ezért sirja felett véres áldozatokkal kedveskedtek. Pind. Ol. 1, 90. Gyermekeinek száma is nagy volt. Hippodameától született fiutódai: Atreus, Thystes, Dias, Cynosurus, Corinthius, Hippalcmus, Hippasus, Cleon, Argeus, Alcathous, Aelius, Pittheus, Troezen; leányai: Nicippe és Lysidice. Schol. Eur. Orest. 5. Pindarus szerint azonban csak hat fia volt. Hippodameától való gyermekein kívűl volt még egy fia: Chysippus, a kinek atyjául Axiochét (mások szerint Danaist) említi a hagyomány. P. jobban szerette Chrysippust többi gyermekénél és ezt ki is mutatta, a miért Hippodamea megneheztelt és saját fiait addig-addig tüzelte, a míg Atreus és Thyestes titkon összesúgtak és a gyűlölt mostohatestvért megölték. P. viszont elűzte fiait, a kik az egész Peloponnesusban elszéledtek. Atreus (l. ezt) és Thyestes Mideába menekültek Argolisban. Oda menekült Hippodamea is, a ki ott is halt meg, távol P.-tól, a ki csak hült hamvait hozhatta már vissza Olympiába. – Az itt röviden vázolt mythusokat az ókori művészet szívesen és többszörösen választotta alaktandó motivum gyanánt. A fennmaradt emlékek közül kétségkívűl a legkiválóbb az olympiai Zeus-templomnak keleti oromcsoportozata, mely azt a jelenetet tünteti fel, midőn P. és Oenomaus a végzetes kocsiversenyre készülnek. P. alakja (Treu restauratiója szerint) a nézővel szemben Zeustól balra látható. Daliás harczos, fején sisakkal, balján kerek pajzszsal, jobbjában dárdával, melyre erélyes mozdulattal támaszkodik, míg lehajtott fejének tartása elárulja, hogy teljes tudatában van annak, hogy mekkora veszedelemre készül. A többi emlékek, a melyek a művészi jelzőre számot tarthatnak, vagy vázaképek, vagy sarcophagusok. Amazok kivált a versenynyel foglalkoznak és leginkább abban térnek el az olympiai oromcsoport mestereitől, hogy magából a versenyből mutatnak be egyes részleteket, még pedig úgy, hogy P. kocsiján jóformán mindenütt megtaláljuk Hippodameát is, a kit a ravasz Oenomaus azon reményben ültetett oda, hogy bájaival elvegye P. lélekjelenlétét és így akaratlanúl is vesztét okozza. Ezzel a felfogással élt már a Cypselus ládájának mestere (Paus. 5, 17, 3), majd ráakadunk az Archemorus vázán, a hol P. és választottja nászruhában vannak és úgy ülnek a száguldó kocsin, holott az üldöző Oenomaus nyomukban jár és már dobásra emeli gyilkos gerelyét. Egy igen szép arezzói vázán (Baumeister, 1395) P. és Hippodamea négyes fogaton, diadalmas kifejezéssel és koszorúsan száguldoznak, mögöttük babérfák, fölöttük Aphrodite szerelmes galambjai. Nem kevésbbé szép és érdekes egy capuai vázakép (Mon. Intit. 10, 25), melyen P. és hitestársa a tengeren hajóznak, míg a tolakodó Myrtilus a tengerbe hanyatlik, a házaspár feje felett pedig egy Erinys forgatja meg bosszúálló fegyverét, ezzel mintegy jelképezve az átkot, melyet P. szószegésével magára és utódaira felidézett. A sarcophagusok (pl. egy párisi, képe az Arch. Zeitung-ban, 1855, 79. tábla, 2. ábra) hol a versenyfutás előzményeit, hol magának a versenynek lefolyását mutatják be, hol P. és Hippodamea boldogságát alakítják csoportképpé. L. H. D. Müller, Myth. gr. Stämme, 1, 95–115. E. H. Meyer, Indogerm. Myth. 1, 193 skk. Baumesiter, Denkmäler d. klassischen Alterthums 2, 1202–4, de különösen Kramer, De P. fabula, Halle, 1886.