Tantalus

TantaloV. – 1. A trójai mondakör mythikus előzményeinek legérdekesebb alakja, az Atridák őse, kinek sajátságosan mythikus természete már nevének nehezen megmagyarázható voltán is meglátszik. Magyarázzák TaltaloV-tól (Hinrichs), Jallw-tól (Völcker), talaw-tól (Scheiffele és mások), legujabban pedig tantaleuw-tól («mérleg-serpenyő módjára ingadozom» Steuding). Az ősmythus őt tekinti az Atreus-fiak többszörös ősapjának; a régi cosmogoniában Titan, a ki vállán hordja az eget és ebbeli szerepében rokon Atlasszal is Prometheusszal is, kikkel a mesés nemzedékrendek is összekötik (l. alább, T. legközelebbi hozzátartozóinak felsorolásánál). Meglehet az is, hogy T. neve nem egyéb mint Atlasnak másfajta elnevezése, a kinek a Pollus hegyen Tanagra mellett szentélye volt (úgy mint T.-nak a lesbosi Poliumon). T. mondája igazi, szárazföldi hellen eredetű, de korán (Miletus útján) keleti hellen elemekkel is keveredik, majd megint visszaszármazik, a minek eredménye az, hogy a Titanból földi ember, földi király válik, a kire az utódok szenvedései és bukása daczára borzalommal vegyes büszkeséggel tekintenek. Ez a király, kinek gazdagsága közmondásos (Tantalou talanta, crhmata, ploutoV), hol egy hol más országban uralkodik: Lydiában, Phrygiában (Apollod. 3, 5, 6. Soph. Ant. 818), későbbiek szerint Paphlagoniában (Diod. 4, 74), sőt Argosban és Corinthusban. Hyg. fab. 124. Malal. 4, 80. Serv. Aen. 6, 303 skk. Már eredete is jelzi mesés gazdagságát és szerencséjét. Apja némelyek szerint maga Zeus (Tallaeus), mások szerint Tmolus, annak a hegynek daemona, melynek belseje aranyat rejt. Schol. Eur. Or. 5. Tzetzes, chil. 5, 444. Anyja Pluto, berecyntusi nympha (Nonnus Dionysiaca 1, 147. 48, 430), Atlas leánya (Clem. 10, 23), a ki egyúttal az első szem T. és Atlas rokonságának (l. fentebb) lánczolatában. Mert azok a nők, a kiket a mythus mint T. feleségeit említ, részben szintén Atlas vérrokonai (leányai). Ilyenek: Dione (Ov. met. 6, 174. Hyg. fab. 9) és Sterope. Myth. Vat. 1, 204 p. 63, 27. Bode. Más hagyományokban előforduló feleségei: Euryanassa, Eurythemiste (schol. Eur. Or. 5 és 11. Tzetz. Lyc. 52), és Clytia, Amphidamas leánya. Pherec. fragment. historicor. Graec. 1, 93. Apost. Cent. 18, 7. Gyermekei Pelops, Broteas és Niobe (Schol. Eur. és Diod. i. h.), unokái Atreus és Thyestes, dédunokái Agamemnon és Menelaus. Zeusnak és a többi istennek kedvencze lévén, még azt is megengedték neki, hogy lakomáikban és tanácskozásaikban részt vehessen. Hor. od. 1, 28, 7. Ov. met. 6, 174. De a nagy szerencse és tisztesség megszédítette (Pind. Ol. 1, 87 skk.), visszaélt helyzetével és bűnbe esett (Hor. i. h. és u. o. 2, 18, 37), melyért szigorúan bűnhődött. Vétségét egy római költő általában a lélek bűnös féktelenségére és beszédeinek dölyfösségére vezeti vissza Cicerónál, Tusc. 4, 16, 35: scelera animique impotentian et superbiloquentiam); részletesen felsorolva bűnhődésének következő okait említik: 1) féktelen nyelvét (Eur. Or. 10. Ov. amor. 2, 2, 43. ars am. 2, 605 skk. met. 6, 213. Sen. Thyest. 90 skk.); 2) azt, hogy barátainak is adott a nectartból és ambrosiából, melyet az istenektől kapott volt (Pind. Ol. 1, 160. Schol. Eur. Or. 10. Asclep. fragm. hist. Graec. 3, 305, 20. Nonn. Dionys. 1, 145. 18, 32); 3) hogy fiát Pelopsot (l. ezt) megölte, feldarabolta és az isteneknek lakomául feltálalta (Pind. Ol. 1, 48 skk. Lycophr. Alex. 53. Tibull. 1, 4, 63. Ov. Ibis, 432. Seneca, Thyestes 144 skk.); 4) hogy azt kérte az istenektől, mikép őt önmagukhoz hasonlóvá tegyék (Athen. 7, 7, 14 p. 281B); 5) hogy Pandarusnak (l. ott) nemcsak hogy nem adta vissza az arany kutyát, melyet az rája bízott volt, hanem meg is esküdött, hogy meg sem kapta (Anton. Lib. 36. Paus. 10, 30, 2. Schol. Pind. Ol. 1, 97); 6) hogy Ganymedest megkivánta, el is rabolta és érte testvérével Ilusszal küzdött (Tzetzes, Lyc. 355. Aug. de civ. dei. 18, 13. Suid. s. v. ’´Ilion. Cedren. p. 120. Malal. 4, 97); 7) hogy azt állította, mikép a nap nem isten, hanem tüzes tömeg. Schol. Pind. Ol. 1, 97. Diog. Laërt. 2, 3, 4. Ezek a vétségek maguk tömegével egyenkint és együttvéve olyan szigorú fenyítést vontak maguk után, a minőhöz fogható kevés van a mythologiában (mint közmondás: Tantaleiai dikai). Homerus és Pindarus versenyeznek a büntetésnek kiszínezésében. Homerus szerint (Od. 11, 582 skk.) T. az alvilágba került, a hol állandóan gyötörte az éhség és szomjúság; pedig állig vízben állott, feje fölött pedig a legszebb, legválogatottabb gyümölcs függött, úgy hogy kezével szinte elérhette. Csakhogy a víz elszaladt szomjú ajkától, mikor utána hajlott (Tantalou diya, v. ö. Hor. sat. 1, 1, 68), ha pedig kezével a gyümölcs után nyult, a gyümölcs ágai elkerülték bűnös érintését. Így lett T. annak jelképe, a ki a bőségnek közepette hiányt szenved, a «szegény gazdagé», ki bőségét nem élvezheti. Pindarus (Ol. 1, 54 skk.) úgy képzelte T. büntetését, hogy minden támasz nélkül a levegőben függ és mégis folyton remeg egy irtózatos sziklától, mely rászakadni készül. Eur. Or. 5 skk. Schol. Eur. Or. 7, 974. Diod. és Hyg. i. h. Tibull. 1, 4, 77 skk. Ov. amor. 2, 43. 3, 7. 51. met. 4, 457 skk. 6, 172. 10, 41. ars am. 2, 605. Sen. Herc. 752–755. Cic. fin. 1, 18. Tusc. 1, 5, 4. 16. Petron. sat. 82. Propert. 4, 11, 24. Volt egyébiránt egy olyan hagyomány is, a mely szerint T. büntetése már ezen világon megkezdődött, még pedig úgy saját személyében, mint utódaiban. Ő rája az istenek atyja ráhajította a Sipylust (Schol. Od. 11, 582. Schol. Pind. Ol. 1, 90 és 97), utódait pedig (a Pelopidákat) megverte azzal, hogy ősük féktelen természetét és bűnös hajlandóságait örökölvén, már vérűkben lüktetett a végzetes szenvedély (v. ö. az Agamemnon, Atreus, Niobe és Pelops czikkeket). T. nemzetségének történetét, mely folytonos sorozata a bűnnek és bűnhődésnek, a világirodalomban legremekebbül Goethe foglalta össze az «Iphigenie auf Tauris» azon jelenetében, midőn Iphigenie T. ivadékának vallja magát, csakhogy Thoastól mint kérőtől megszabaduljon. A helleneknél T. a későbbi korban félig-meddig történeti személy, ki Smyrnát alapította, s a kinek sírját a Sipylus mellett mutogatták (Anton. Lib. 36), sőt egy tavat neveztek el róla. Paus. 5, 13, 7. 8, 17, 3. Tragoediák hőséül választották Phrynichus, Sophocles, tegeaei Aristarchus és Aristias. Ezek a költők vagy megtartották a mythust Homerustól vagy pedig darabjaik hatás nélkül maradtak a képzőművészetre, mert a reánk jutott emlékek csaknem mind Homerus és Pindarus felfogásának megfelelőleg mutatják be a Pelopidák ősatyját. A képzőművészetben T. inkább csak megkülönböztetett alakja az alvilágnak, melynek ábrázolásaiban a művészek rája és Sisyphusra mindig különös gondot fordítottak. Így volt ez mindenekelőtt Polygnotus híres képén, melyet Pausanias (10, 31, 4) Delphiben a leschében látott, de melyről megemlékezve csupán T. helyzetét írja le, nem értesítvén bennünket T. alakjáról. Ebből a Pausanias-féle leirásból tudjuk, hogy Polygnotus Homerus és Pindarus hagyományát egyesítette, a mennyiben T. vízben állott, a gyümölcs is felette lebegett, de a szikla is összezúzással fenyegetette. T. személyének ábrázolásáról híven tájékoztat bennünket egy canosai vázakép, mely az alvilágot tünteti fel (Baumeister, 2042 b. ábra, 87. tábla). A legalsó sorozatnak jobb sarkában látjuk T.-t. Tagjait az ázsiai uralkodók gazdag díszöltönye fedi, fején keleti dísz (párja annak, melyet ugyanezen vázaképen az alvilági biráknak egyike visel), jobbjában kormánybot, melyen legfelül galamb van, baljával a levegőbe kap; egész tartásán meglátszik a rémület, a melylyel a föléje dülöngő szikla elől menekülni igyekszik. Itt tehát Pindarus hagyománya győzött, a mely különben is alkalmasabb a félelemnek az egész testen (pl. szobron) való kifejezésére. Érdekes felfogást találunk egy sarcophaguson, melyen a művész T.-t Sisyphusszal is Ixionnal egyetemben faragta ki: Sisyphus nyög, Ixiont a kerék gyötri, a szomjas T. vizet merít, nyilván az előle menekülőt, kicsordulót, félrelocscsanót (Millin, G. M. 156, 560). Bizonyára ugyanígy gondolkodott az a szobrász, a ki T.-t tele (és reá nézve mégis üres!) csészével kezében ábrázolta. Philostr. vit. Apoll. 3, 25. A kisművészet a mindig szomjazót viszont úgy véste ki, a mint víz után kapkod (Micali, tv. 116, 9). A kézikönyvek (Preller, Gruppe) és szakszótárak czikkein kívül v. ö.: Nitka, Num Homeru fabula Aeropes nota fuerit (1844). U. a. De Tantali nominis verborumque cognatorum origine et significatione (Königsberg, 1846). Völcker, Myth. des Japet. Gesch. 352 skk. ll. Stark, Niobe u. die Niobiden, 426–439 ll. Texier, As. Min. 2, 249–260. Weber, Le Sipylos et ses monuments (Paris, 1880), Sayce, Le mythe de Niobe (Mém. de la société de ling. 1881). Hinrichs, Philol. 1885. 425. 435. Hylen, De Tantalo (Upsala, 1896). Steuding, Berliner Philol. Wochenschrift 1897, 6. szám. – 2. Thyestes fia, a kit Atreus megölt. Hyg. fab. 88. 244. 246. Sen. Thyestes, 718. Más hagyomány szerint Proteas fia, a ki Clytaemnestrát Agamemnonnál korábban birta feleségül. Paus. 2, 22, 4. Agamemnon kezétől halt meg, sírját Argosban mutogatták. Paus. 2, 18, 2. – 3. Amphionnak és Niobénak negyedik fia, a kit Apollo megölt. Apollod. 3, 5, 6. Ov. met. 6, 239 skk.