Aphrodite

’Ajrodith, Venus, eredetileg Thessaliában otthonos, valószínüleg a pelasgusok neve alatt szereplő törzsek tiszteletét élvező istenasszony. Thessaliából jutott aztán az aeolok utján Kis-Ázsiába, az argivusok révén Boeotián keresztül Atticába, majd Arcadiából Cyprusba és a többi szigetekre. Mythologiai szerepe lassankint alakul ki és többszörös változáson megy által. Homerusnál (Ilias, VI, 370, 428) Zeusnak Dionétől született leánya; Hesiodusnál (Theogon, 190) a tenger habjából (ajroV) támadt és Cyprus szigetén szállott partra (azért ’Ajrogeneia, ’Anaduomenh, Kuprogeneia). Már Homerusnál a szépség és szerelem istenasszonya, a ki minden más istenasszonyt felülmúl bájban és kellemben. Még azok a kisebb istenségek is, melyek kiséretéhez tartoznak, egytől-egyig bájos és kedves dolgoknak megszemélyesítései. A Hórák, a kik minden bimbót virággá fakasztanak, a Charisok, Pitho (a szerelmes rábeszélés), Pothus és Himerus (a szerető vágyakozás és epedés); mind, mind az ő kisérői, sőt övében vannak összegyüjtve mindazon csábos erők, mindazon bűbáj, mely még a bölcseket is megfosztja számító józanságuktól. Ilias, XIV. 215. Mindaz, a mi létezik; istenek és emberek, egyaránt alá van vetve A. hatalmának. Hom. Hymn. in Venerem. Ő adja a halandó asszonyoknak a szépséget, melyből a boldog szerelem fakad, és így lesz megteremtőjévé a családi boldogságnak is. A házasság által veti meg az egész nép közösségének, a községnek alapját. Ennek a felfogásnak eredménye pld. Athenaeben az ’A. PandhmoV. Később azonban ez az alak a durván érzéki szerelemmel jutott összefüggésbe, képviselője lett az utczai kéjnek, holott vele ellentétben egy másik A. Urania, (Ourania) a tiszta, égi, mocsoktalan szerelmi vonzódásnak istenasszonya. Magának A.-nak házassági frigyére vonatkozólag Homerus két hőskölteménye lényegesen eltérő felfogást mutat. Az Odyssea szerint a. Hephaestusnak felesége, a ki azonban az Iliasban nem A.-nak férje, hanem Charisé. A. különben mindenképen Arest szereti, s e vonzalom következtében maga is harczias istenséggé lesz (’Areia), a ki örül a fegyvernek és hadi dísznek, holott Homerusnál még egészen tapasztalatlan a háború műveiben. Ilias. V, 312–430. – A tenger habjából fölmerült szerelmi istenasszonynak alapeszméje és tisztelete keleti eredetű és Ázsiából jött a görögökhöz. Ép úgy mint a syriai Astarte, A. is a természet elpusztíthatatlan nemzőerejének megszemélyesítése, mely a földön minden életet nedvességből fakaszt. Ámde a hellén szellemnek mindent assimiláló hatása alatt ez az idegen istenség teljesen levetette külföldi tulajdonságait és egészen nemzeti istenasszonynyá lett. Az A. tisztelet legdúsabb virágzására Cyprus szigetén jutott, a hol az ázsiai és görög elemek legsűrűbben érintkeztek és legerősebben vegyültek egymással. Általán A.-t kettős okból mindig legjobban a szigeteken és kikötővárosokban tisztelték. Egyfelül a tengerentúli jövevény istenasszonyt tisztelték benne, másfelől ő, aki a tenger habjából származott, különös védelmében részesítette a tengerpartok lakóit és kedvező hajózást biztosított a tengerre szállottaknak (ezért aztán Aemnesia, Euploia, Galhnaia). Egyik-másik helyről aztán külön melléknevei is voltak, melyek önálló használatra is jutottak, így például: KupriV, Pajia, ’AmaJousia, ’Idalia, Knidia, KuJereia, Erycina (’Erukinh, ez utóbbi Erys hegyéről Siciliában a hová a púnok vitték magukkal A.-nak tiszteletét). Az A. és Ares frigyéből származott gyermekeket l. Ares alatt; Anchisesnek Aeneast szülte. Más hősökhöz és istenekhez való viszonyának kimerítő lajstromát l. Dümmler czikkében Pauly-Wissowánál, Real-Encyclopaedie, I. köt. 2774–76. lapok, – Symbolikus állatai és növényei voltak: a myrtus, rózsa és az alma (a szerelem jelképei); a mák, a galamb, a veréb és nyúl (a termékenység, szaporaság jelképei); mint tengeri istenasszonynak kiséretéhez tartozott a delphin is. – A képzőművészet terén az A.-ideált illetőleg hét korszakot kell megkülönböztetnünk, még pedig: I. Meztelen typus a keleti és az archaistikus görög művészetben. Már az ó-babyloniai agyagcylindereken előfordul egy meztelen istenasszony képe, a ki két kezét két emlőjére szorítva tartja. Ez a typus, mely úgylátszik még a semitákat is megelőző kulturnépek eszmeköréből ered, helyi változatokban elterjed Assyriában, Elő-Ázsiában, Syriában és Cyprus szigetén a mycenei korszakot megelőző szigetlakóknál és a mértani diszitésü korszak sirjainak népénél. Az istenasszony ezen képei egyébiránt kicsinyek, amulettszerüek, s úgylátszik a sirokon kívül, melyekben rájuk akadtak, házi kápolnák díszeül is szolgáltak. II. Fegyveres (Palladiumszerü) typus, mely az istenasszonyt teljesen fölfegyverkezve mutatja be. A fegyverzet kétségkívül azzal a vallásos meggyőződéssel függ össze, mely azt tartotta, hogy az ilyen képek égiháború alkalmával egyenesen az égből hullanak le. III. Érett archaismus. Itt legelőször is azok a cyprusi terracotta-szobrocskák említendők, melyek az első korszak meztelen alakjaira emlékeztetnek. A. teljesen fel van ugyan öltöztetve, de egyik kezével egy-egy virágot vagy galambot szorít emlőjére, másik kezével ruháját szedi ölében kecses ránczokba. A kifejlett ion stilus eltért a személyes jellemzéstől. Beérte A.-nak jellemzetes kisérő állataival és növényeivel. Eleinte a samusi iskola uralkodik (az állás merev, a tagok a testhez szorultak), de lassankint rátérnek a chiusi felfogásra, mely a VI. szd. második felében fejlődött ki Athenaeben. Ennek a korszaknak jellemzetes emlékei a (kivált Corinthusból való) tükörtartó bronz alakok, ritkábban a trónon ülő istenszobrok (legnevezetesebb a Canachusé, melyet szülővárosának Sicyonnak készített elefántcsonból és aranyból). Fején ott találjuk az úgynevezett «polos»-t, két kezében mákot és almát tart. Hasonlókép ülő alakban jelenik meg A. az istenek gyülekezetének és Paris itéletének ábrázolásain (vázaképek, stb.). Egészen különleges módon találunk ebben a korban szárnyas A.-t is, IV. Átmenet az első attikai virágkorhoz. E korból, melyben a peloponnesusi iskolák játszszák a vezérszerepet, kevés számú, de nagyon érdekes emlék maradt reák, melyek mind a dór izléshez való átmenetet, a lehető legnagyobb egyszerűségre való törekvést tüntetik fel. Kiváló szerepet játszik ezen kornak emlékei között egy óriási márványfej, mely kétségkivül valamely siciliai A.-szentélyből került Rómába (Villa Ludovisi). Az istenasszony fenséges felfogására nézve (Urania), a mint azt a peloponneusi háború kora óta az A. Pandemosszal szembe állítják, döntő hatással volt V. a Phidias kora. Maga Phidias is készített egy Urania-szobrot aranyból és elefántcsontból Olympia részére. Ezen a szobron az istenasszony lábát egy teknősbékára teszi (állítólag a háziasság jelképe). Ugyancsak ezen korból való Alcamenes hires alkotása, az ’A. en khpoiV, melyre kivált az éremábrák segítségével a rómaiak Venus Genetrix-ét lehet visszavezetni. Ezen a szobron a festői művekkel versenyezve, az a törekvés jut érvényre, hogy a test idomai finom redőzött ruházaton keresztül is mutatkozzanak. Alcamenes A.-ja még teljesen ruhás. VI. A nagy attikai mesterek kora. Az utóbbiak a IV. században megteremtteték Aphrodite alakjára nézve mindazokat a typusokat és összeszedték mindazon motivumokat, melyeknek sokszorosításában a hellenistikus korszak és a császárság kedvét lelte. A nevezetes szobrok sorát Scopasnak A. Pandemosa nyitja meg, mely az istenasszony kecskebakon nyargalva mutatta be. Pausanias, VI, 25, 1. Sajnos néhány kisebb éremképen kívül a Scopas-féle A.-nak semmiféle sokszorosításával nem rendelkezünk. Annál nagyobb szerep jutott az A.-eszmény dolgában Praxitelesnek, a ki működésének jvarészét ennek szentelte. Szobrainak gyöngye a cnidusi A. (a 78. á., Praxiteles cnidusi A.-jának antik kópiája a müncheni Glyptothecában, az istennőt meztelenül ábrázolja, a mint épen a fürdőbe szállani készül; a 79. á. Praxiteles remek műve Vaticani museumban levő egyik kópiájának fejét mutatja), melynek egyik változata az, melynek másolata arlesi A. néven ismeretes. Praxitelesnél mutatkozik az A. ideál teljesen kialakulva. A. csábos virágkora delén álló leány, vágyó tekintettel, mosolyra nyilt ajakkal. Hasonlókép nagyon becses volt az a szobor, a melyik a capuai Venusnak és a bresciai Victoriának együttes előképét alkotta. Ezeket a Praxitelest és Scopast követő kor még kiegészítette a farára hátranéző A.-nak képmásával (A. Callipygus). Praxiteles és követői A.-t egészen meztelenül ábrázolják. VII. A hellenistikus korban a művészek az V. és IV. szd. mestereinek műveit egybevetik, részleteikből új alakokat kombinálnak, de különösen a festészetnek és más decorativ művészeteknek eredményeit viszik által a plastikába. Remek A. változat volt Apelles hires Anadoymenéje, melyen az istenasszony felső testével a vízből kiemelkedvén, kezével a vizet facsarja ki hajából. Ezzel kapcsolatban jelenik meg a hellenistius művészetben a kagylóban guggoló és kagylóban álló A., a kit mindenféle tengeri demonok rajzanak körül. Igen bájos, genreképszerü a saruját oldozó Aphrodite, mely a római császárság korában Pannoniág is elhatott (Récsey, Pannonia ó-kori mythologiai emlékei, III. tábla, 3. ábra). A hellenismus művészei legszebben és legszellemesebben a cnidusi Aphroditét alakították által, mely átalakításoknak két remeke a Medici-féle és a capitoliumi Aphrodite. Úgylátszik a művészeknek egy A. Anadyomene lebegett szemök előtt, s az eredmény oly népszerü lett, hogy a római divathölgyek portrait-szobraihoz állandóan ezt a motivumot választották. Egészen más irányhoz tartozik a világhirü melusi A. (80. ábra. 1820-ban egy paraszt találta Melus, a mai Milo szigetén, jelenleg a Louvreban, Párisban), melynek kiegészítései és méltatásai egész könyvtárt töltenek be. Legvalószinübb, hogy az istenasszony ezen a szobron jobbjával lesikló ruhája után nyult, baljában ellenben messze láthatólag almát tartott. Aphrodite többi ábrázolásai, noha hol a környezet (Erosok), hol a csoportosítás és a felfogás eredetisége által (A. a pergamusi gigas-harczban) érdekesek, művészi és aesthetikai hatás tekintetében semmikép sem mérkőzhetnek a fentebbiekkel. Ugyanígy lényegtelenek azok a változások, melyek az A. ideálon – Rómában történtek. A rómaiak ugyanis az A.-ra vonatkozó mythologikus fogalmakat a syncretismus (összevetés) korában ráruházták Venusra, a ki eredetileg ősitaliai kerti istenasszony, a tavasznak, a csirázó és virágzó természetnek védője volt. Ámde ezen összevetésnek daczára (melynek időpontja különben ismeretlen), Venust igazi tekintélyre és jelentőségre Rómában csak Ceasar és Augustus juttatták. Aeneas révén őt tették meg hivatalosan a juliusi dynastia és tágabban véve az egész római nép szülő-anyjának (V. Genetrix). Venus a rómaiaknál első sorban a hitestársi szeretetnek volt védőasszonya, és mint ilyennek számtalan szentélye és oltára volt az örök városban. Melléknevei: Conciliatrix, Viriplaca, Myrtia (Murtea, myrtusok asszonya), Murcia (talán a muclere igétől), Cloacina (a tisztító), Calva (a csalfa) stb. A hónapok közül Aprilis hava volt neki szentelve, melynek elején az asszonyok fényes ünnepséget rendeztek tiszteletére (Ovidius, Fasti, VI, 1 skk.), sőt a provinciákban is megesett, hogy különösen császárjárások alkalmával, nagyobb szabású ünnepségekkel tisztelték meg. V. ö. a Pervigilium czikket. A 81. á. Venus márvány domborművű alakja a Magyar Nemzeti Múzeumban; a 82. á. sarukötő Vénust ábrázol, bronzszobrocska, melyet a baranyamegyei Kővágó-Szőllősben találtak, jelenleg Pécsett (l. Arch.-epigr. Mittheil. aus Öster. VII. 225). A Roschernél és Pauly-Wissowánál felsorolt irodalomból kiemeljük a következő műveket: Gerhard, Ueber, Venusidole (berlini akadémiai értek, 1843): Bernouilli, A., Beitrag zur griechischen Kunstmythologie (Lipcse, 1873); Engel, Cyprusról irt nagy monographiájának második kötete: Der A.-kultus (1841); Layard, Recherches zur le culte etc. de Vénus en Orient et Occident (1837); Enmann, Kypros und der Ursprung des A.-kults (1886); ehhez pótlandók még: Furtwängler, Skopas, Praxiteles, Euphranor és Die Venus von Milo (mindkakettő a Meisterwerke der griechischen Plasutik cz. gyüjteményes kötetben, Lipcse és Berlin 1893); Charaux, La Venus de Milo (Paris, 1897); Stillman, Venus and Apollo in painting and sculpture (London, 1897); Klein, Praxiteles, 249–299. lapok (Berlin, 1898); Reianch, Réportoire de la statuaire grecque et romaine (Páris, 1897–98); magyarul Petiscus-Geréb, Az Olympos, Bp. 1893, 122 skk. lapok; Török Aurél, A miloi Venus és szobra (Természettudományi Közlöny, 1880.