Satyrdráma

drama saturikon, saturoi, fabula, satyrica. A satyrdráma vagy satyrjáték az attikai drámának egyik faját alkotja a tragoedia és comoedia mellett. Nevét onnan kapta, hogy benne a kar satyrusoknak öltözött férfiakból alakult. Leghívebben tartotta meg tehát a dionysusi játék eredeti jellemét s így a tragoedia előfokának tekinthető; mert ezt is azokból az énekekből származtatják, a melyeket satyrusoknak öltözött férfiak Dionysus tiszteletére énekeltek, csakhogy a tragoedia később komoly jellemet váltott s távolfekvő mythusokat is körébe vont. V. ö. Aristot. poet. 4, p. 1449A20: dia to e´ saturikou metabalein oye apesemnunJh és Aristoph. Ran. 1004. (Aeschylusról): all’ w prwktoV twn ‘Ellhnwn purgwsaV rhmata semna kai kosmhsaV tragikon lhron. Ekkor az ouden proV ton Dionuson kivánsághoz képest az athenaei irók úgy jártak el, hogy miután a nép a tragoediákon kibámulta és kibusulta magát, víg satyrdrámával vezették vissza az ünnepi hangulathoz. Mivel az első tragikusoknak aránytalanúl nagyszámú satyrdrámát tulajdonítanak, sok valószinüség van ama hypothesisben, hogy akkor ez a tragoediával még egyenjogu volt. A classikus tragikusok ellenben csak az utolsó helyet adták neki a tetralogiában és ezt sem kizárólagosan hanem békés megoldásu drámával is pótolták, miként Euripides Alcestise és Sophocles Nausicaája (l. Ribbeck, Sophocles und seine Tragoedien, Berlin, 1873) mutatja. L. a Tetralogia és Tragoedia czikket. Majd az izlés finomodtával nem tartották megengedhetőnek a gyász és bohóság összekeverését s ennek következtében már a 4. században megszünt a tragoedia és a satyrdráma kapcsolata és ez utóbbi csak bevezetésül szolgált a dionysiák drámai játékaihoz (v. ö. Zeno. 5, 40 proeisagein); ezóta a nép külön jutalmakat is tűzött ki rá, pl. Timocles 340-ben Lycurgusával győzött. CIA 2, 973. Utóbb egészen elvesztette sajátos jellemét, élő személyeket támadott s ezzel beolvadt a comoediába. Athen. p. 595. p. 596A és p. 55D. A satyrdráma tehát, bár hivatalosan uj nevet (saturoi, Aristoph. thesm. 157) kapott, a tragoV-ok régi játéka volt, kara ugyanis mindig satyrusokból állt, bárminő mythusi anyag került is szinre. Nem szabad azonban azt gondolni, hogy a satyrdráma a mythust travestálja s a hősöket nevetségessé teszi, mint pl. a comoedia, czélzatosság sincs benne, sőt egészen naiv (v. ö. hor. a. p. 220 skk.); a karban sincs semmi pathetikus vonás vagy részvét, a cselekmény sem a kar révén hat a nézőre, sőt inkább a néző látja a cselekménynek a karra való hatását. A falánk, szerelmes, szájhős de egyuttal félénk satyrusok természetöknek megfelelően a legvadabb tréfákat követik ugyan el s hóbortos beszédökkel sok szót csalnak ki a herosokból, melyek nem jellemökhöz valók, a szereplő herosok azonban, bár helyzetökből kifolyólag kissé zavarodottan, de méltóságuk tudatában állnak köztük (v. ö. or. a. p. 225 skk.), és pedig leggyakrabban a tőlük beczézve Heryllusnak nevezett Heracles (Eustath. in Iliad. p. 989, 40), kinek őserejü érzékisége a satyrusokkal némi rokonságot mutat. Csupán egy-két heros közeledik hozzájuk a comicumban, mint pl. a mythus agyafurtjai, Autolycus és Sisyphus, továbbá az együgyü Polyphemus és Busiris (v. ö. Sueton. p. 16, 2 skk. Reiff.); sőt a költők még a versekben is megkülönböztetik e két osztályt (Hermann G., Eur. Cycl. 14 skk.). A comikus helyzetek, melyekbe a herosok a satyrusokkal kerülnek, részint a magában víg természetű mythusból, részint a nép élczeiből és a költő phantasiájából származnak (Welcker, Über das Satyrspiel 296–322. ll.). A satyrusok karán kivül mintegy összekötő kapocskép (a mennyiben a herosok közt szabadon mozoghattak és természetüknél fogva a karral szoros viszonyban álltak) ott találjuk még a szinészek közt a silenusok alakját, kik egymástól korban, a satyrusoktól pedig komolyabb maguktartásával különböznek; legöregebb s legvadabb abban a papposilhnoV (Xenoph. symp. 4, 19 és Pollux 4, 104, 108 és 142; o pappoV SeilhnoV thn idean esti JhriwdesteroV. Wieseler., Das Satyrspiel 28 skk.). A satyrusoknak és silenusoknak megfelelt, hogy állatok, pl. nyáj (Cyclops), kutyák (Soph. 166 frgm.) jelentek meg a szinen, viszont a herosokhoz gyakran istenségek és szörnyetegek csatlakoztak, pl. Inachus folyamisten, a százszemü Argus. Soph. 256. és 264 frgm. A szintér rendesen erdős vidék vagy ligetes táj magánya. Vitruv. 5, 8, 1. A satyrdráma oeconomiája általában alapelveiben már származásánál fogva megegyezett a tragoediáéval; a szinészek száma azonos volt, kartagoknak (satyrusoknak) szintén annyit kell felvennünk (vázákon 11 olvasható meg, ép így 11-et említ Is. Tzetz. prol. ad Lycophr. 254, 16-ot Tzetz., Anecd. Oxon. 3, 338, 1. V. ö. Müller, Bühnenalt. 203 skk.). Irott emlékek híján s a régi grammatikusok szűkszavúsága mellett különösen a különféle értékü vázaképek nyujtanak némi kárpótlást az elveszett drámákért; legalább is megállapítható belőlök a felszerelés, costumeök, álarczok s az e téren lefolyt történeti fejlődés. Bővebb értesülésünk főleg a karról van. A satyrusok costumejében, miként a drámai előadásokkal határozottan összefüggő (v. ö. Prott. Schedae philologae Usenero oblatae, 1891) és 450 táján készült attikai Pandora-crater (a britt múzeumban) s az 50 évvel későbbi napolii váza mutatja, nyilvánvaló történeti fejlődés, átalakulás ment végbe: az eredeti bacchikus jellem szelidült. A choreuták eredeti baktermészete ott van a tragwdia szóban s Aeschylus korában még valóságos bak-costumeben léptek fel, mint a Prometheus purkaeuV 207. fragmentuma bizonyítja; a britt múzeum említettük Pandoracraterén (Journ. of hellenic studies 11, 11. táb., 1890) a choreuták egyszerűen »bakok», a mennyiben rajta az egy fuvolás körül tánczoló baklábú satyrusok keskeny kelmekötényt viselnek, melyen phallus és rövid bak-fark van, álarczuk a baktypusnak megfelelően szakálas, nagy bakszarvakkal, a füleken azonban már az athenaeiek kedvelte ion silenus-typus befolyása mutatkozik, a dór bakoknak ugyanis lófüleik vannak. A napolii vázán (Schreiber, Kulturhistor. Bilderatlas 3. tábl. Baumeist., Denkm. d. kl. Altert. 1, 5. tábla 422) a bakjellemből már csak a bakprém kötény maradt meg, a honi silenus-typus az eredeti bak-typust a szinpadi costumeből egészen kiszorította, a costume itt bakprémkötény (csak egynek fent balról van kelmeköténye s egy másiknak jobbról lent hímzett chitonja és himationja), a hosszabb fark már a lóéhoz hasonlít és olyan mint a régibb ion és attikai vázák silenusaié s az álczák ugyancsak a silenus-typussal egyezőleg szarvatlanok. E bakprém-köténynyel találkozunk a kétségkívül görög eredeti után készült a Casa del poeta tragicóból való pompeji mozaikon (Schreiber, Kulturhistor. Bilderalt. 5, 1), de szabása változott, nem simult ugyanis a csipőhöz, hanem csak lazán függött, mert már nem szolgált phallus és fark tartójául, melyeket mint illetlent, lassankint elhagytak. Egyéb képes ábrázolatokon, minők a Brygus-csésze Mon. d. Inst. 9, 46), a napolii múzeumban levő Ruvói váza (Wieseler, Denkm. d. B. 6, 2 és Satyrspiel 88. l.) s rokon képek (Jahn, Satyrn auf Vasen u. d. Satyrdráma. Phil. 27, 1–27. ll. 1866. Dümmler, Rhein. Mus, 358 skk. l. 1888), melyeknek drámai előadásokkal való összefüggése nem mutatható ki s a satyrdrámának inkább csak szellemét és pedig jól felfogott szellemét adják elénk, szintén láthatók ily változások, bár nem oly szembeszökően, mint a föntebb említetteken. A kötényen kívűl a satyrusok a helyzethez képest még más öltönydarabokat is viselhettek, és pedig ökörbőrt (nebriV), kecskebőrt (aigh) kidolgozatlan állapotban, vagy párduczbőrt (pardalh) kidolgozva s gyakran szövéssel előállítva, így pl. Euripides Cyclopsában (79 sk.) kecskebőrt a vállukon mint szolgaöltönyt (Pollux 4, 118. Dion. Hal. 7, 72. Loeschle, Ath. Mitth. 1894, 19, 22); testök többi része meztelen volt, a meztelenséget valószínűleg tricot-val imitálták (v. ö. Hor. a. p. 221: agrestis satyros nudavit. Müller A., Bühnenalt. 241 skk. Wieseler, Satyrspiel 30 sk. 161 sk. 183 skk.). A silenus-costume egészen eltérő. Silenus atya tetőtől-talpig hosszú szőrös tricot-t visel a Ruvói-vázán, másutt öltözete két szőrös darabból áll, melyeknek egyike térdig érő chiton (Poll. 4, 118: cortaioV, citwn dasuV. Suidas cortaioV alatt: o dasuV kai mallwtoV citwn. Aelian. var. hist. 3, 40: amjimalloi citwneV), a másik a lábfejig érő nadrágféle. Pollux idézett helyen még háromféle köpenyét is említi: egy kivarrott himationt (Jhraion), egy tarka chlanist (claniV anJinh) és egy bibor himationt (joinikoun imotion). Az álarczokkal, melyeket a costume tárgyalásánál az emlékeken érintettünk, Pollux (4, 142) nagyon röviden végez, három satyrus- és egy silenus-álarczot emílt; az előbbiek csak korban különböznek, van ugyanis szerinte saturoV, polioV, geneiwn és ageneioV, továbbá a SeilhnoV pappoV (A. Müller, Bühnenalt, 380 skk.). A satyrdráma hőseiről Pollux nem is szól, az emlékek azonban azt mutatják, hogy úgy jelentek meg, miként a tragoediában, Heracles pl. még attributumait is megtartja, csupán chitonjuk röviebb s cothurnusok alacsonyabb megegyezőleg a tragikus komolyság csökkenésével (Mon. d. Inst. 9, 46. 11, 13. Wieseler, Denkm. d. Bühnenw. 6, 2, továbbá 7 és 8. V. ö. Müller, Bühnenalt. 241. l. és u. o. 9. j.). A kar bevonuló dala közönségesen a gyors procleusmaticusokból állt (Mar. Vict. 2, 11 lent), míg a tulajdonképi tánczdalokban a troch. tetrameter volt uralkodó. Aristot. poet. 4, p. 1449A22. Táncza a barbar szóval jelzett sicinnis (sicinniV, innen a satyrusok sikinnistai neve), mely gyors ugrásokból s élénk, pajkos kézmozdulatokból állt, mellette azonban előfordult a kicsapongó cordax is. Luc. Dionys. 1. Icaromen. 27. A satyrdráma zenéjében is a satyrusok változó felfogása tükrözik vissza; eleinte az ünnepies, kemény dór hangnem uralkodott, utóbb már a bacchikus fuvolával versenyre kelt Apollo citharája (Wieseler, Denkm. d. Bühnenw. 6, 2. Baumeister, Denkm. d. kl. Alt. 104. l.). Az egyetlen ránk maradt Cyclops (Kuclwy) a dionysusi hangot épen nem találja el és a jellemző versmértékek (a procleusmaticus és tetrameter) is hiányzanak belőle; korántsem tekinthető tehát a satyrdráma hű typusának, mi nem is csoda, Euripides, mint tudnivaló, nem kedvelte a satyrdrámát, nem is volt benne mester, mint Aeschylus és Achaeus, meg aztán ama kortól is távol esik, «a mikor Choerilus a satyrdrámában király volt». Mar. Plot. de metris c. 3. Legkiválóbb költők voltak e téren: a philusi Pratinas, Phrynichus, Aristias, Choerilus, Aeschylus, Sophocles, Iophon, az eretriai Achaeus, a chiusi Ion, Xenocles, az ifjabb Astydamas és Chaeremon. A római drámai költészetében a satyrdrámának nem találjuk semmi nyomát. – Irodalom: Christ és Sittl, Litteraturgesch. Bethe, Prolegomena zur Gesch. des Theat. im Altert. Leipzig, 1896 (Körte). Müller A., Bühnenalt. Navarre, Dionysos, Paris, 1895. Friebel, Fragmenta Graecor. Satyrographor. exceptis iis, quae sunt Aeschyli Soph. Eurip. Berlin, 1837. Nauck, Trag. Graec. fragmenta, Leipzig, 1856. Casaubonus, De satyrica Graecor, poesi et Romanor. Satura (Persius kiadása), 1605. Welcker, Über das Satyrspiel (Nachtr. zu der Äschyleischen Trilogie 185 skk.), Frankfurt a/M. 1826. Wieseler, Das Satyrspiel, Göttinger Studien 2, 556–770. ll. 1847 és külön is, Göttingen, 1848. Mette, De satira Romanor, et Satyrica Graecor. poesi, Briloniae, 1868. Mekes, De poesi Graecorum satyrica, Rostock 1873. Patin, Sur le drame satyrique des Grecs (Études sur les Tragiques Grecs, 273–316. ll.), Paris, 1879. Mancini, il dramma satirico greco, 1898. Pecz Vilmos, A görög tragoedia története, 49–56. ll. Budapest 1889.