Tetralogia

tetralogia. A nagy Dionysiák versenyein Aeschylus kora óta a peloponnesusi háborúig állandóan négy drámával álltak ki a költők versenyre, és pedig úgy, hogy három tragoediára tréfás befejezésül egy satyrjáték következett. Az ily négy drámából álló cyclust tetralogiának nevezték, a három tragoediát magában pedig tragikus trilogiának (trilogia). E kifejezésekben a logoV a. m. dialogoV, azaz dialogikus ünnepi játék. V. ö. Aristot. pol. 7, 17 p. 1366B 14. Antiphan. frgm. 191, 2 és a logoi Swkratikoi elnevezést. Az elnevezés csak az alexandriai korban keletkezett, Aristarchus és Apollonius már ismerték (Arist. Ran. 1148. schol. Thesm. 135. schol. Av. 281. schol. Diogen. Laërt. 3, 56, 61), s a szerkezetet maga Aristoteles is, miként poetikájának több helyéből (5. 7. 18. és 24. fej.) világosan kitünik. A trilogikus szerkesztésnek okát abban szokták keresni, hogy hajdanta az ünnepi költemény háromtagú dithyrambusból vagy nomusból állt (v. ö. Leutsch, Philol. Supplem. 1, 76); de a festés régi mesterei is három momentumban szoktak tárgyalni egy cselekményt, pl. a marathoni ütközetet a Stoa poikilh-ben és Theseus hősi tetteit a Qmseion-ban. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy a tragikusok ily módon (három darabra vagyis egy trilogiába osztva) alaposabban kimerítették a hőskornak egy-egy hosszabb történetét, mint egy tragoedia szűk keretében, s bár az érzés harmonikus egysége szenvedett is némileg miatta, a lyrikus hangulat, melyet a dráma és a karénekek keltettek, mégis végig megmaradt a görög emberben, ki előtt úgyis az volt a fő, minthogy a drámák anyagát egyébként is egészen ismerte. Az egység fentartásához hozzájárult még a protagonista azonos volta is minden darabban (CIA II 972, Rhode, Rhein. Mus. 39, 161), valamint azon körülmény, hogy a dithyrambikus kar tagjai számának elég pontosan megfelelt a négy darab kartagjainak összege (Müller, Aeschylus’ Eumeniden 88 l.) Hogy kitől származott a trilogikus illetőleg tetralogikus szerkesztés, nem tudjuk; alapja bizonyára Aeschylus előttre nyulik vissza (v. ö. Bode, Litteraturgesch, 3, 1, 59–60. 81. 258. Müller, Litteraturgesch. 2, 76. Wecklein, Trag. des Soph. 6–11. Prynichusnak tulajdonítják Droysen, Phryn, Aisch. u. die Trilogie; Dindorf, Vita Soph. 34–35. 50–51), bár művészi fejlettségre ezt is valósággal Aeschylus juttatta, és pedig, mint látszik, a perzsa háboruk után következő korban. Tudvalevő, hogy Phrynichus 50 tagból álló karát két-három csapatra is osztotta, ezek aztán egymásután különböző öltözetben léptek fel (pl. ifjak, nők, aggok) s ebben legalább csirája látható már a trilogiának. Aeschylus mindig tetralogiával lépett fel. A három tragoediában szétosztott anyaga tétel, ellentétel és kapcsolat viszonyában állt (Schlegel Fr. Á.), hatalmas szelleme az örökre irányuló tekintetével az emberiségnek magasabb világrend szerint való fejlődését vizsgálta, s az eredmény alakulását az erkölcsi törvény szerint iparkodott bemutatni, a mely nem ismer megalkuvást, sőt nemzedékeken át való megtorlásban csak a teljes bűnhődéssel és elégtétellel éri be. Ezt a törvényt osztotta be egy részletes cselekménybe tény, viszonzás és kiengesztelődés formájában. Minthogy pedig trilogiát megrázkódtató s végül szelid, harmonikus értelmekben elsimuló sorsfordulataikkal többnyire kiváló nemzetségek sorsát adták elő, hogy a szomorú érzelmektől s a meghatottság könnyeitől elbusult hallgatóságát felüdítse, a tragoedia kezdetére való hálás megemlékezéssel s az ünnepi hangulatnak is szem előtt tartásával vidámabb körbe vezette őket. A három tragoediához ugyanis egy tréfás hangú satyrjátékot csatolt, melynek anyagát jobbadán a trilogiába felvett mythusnak e czélra alkalmas részleteiből választotta. Volt e mellett egy másik szabadabb alkotás is, a melyben a tragoediáknak csak alapgondolatuk volt azonos, és még az sem volt szükséges, hogy a víg záró-darab satyrjáték legyen, sőt egymástól független darabok is csoportosulhattak. Az előbbi a tulajdonkép vagy mythustetralogia, az utóbbi fajta pedig a szabad vagy thema-tetralogia. Ez, úgy látszik, Aeschylus nagy alkotásának forrásban levő foka, s Aeschylus csak ez után jutott el tökéletes, művészileg fejlett mythus-tetralogiához. A mythus-tetralogia körébe tartozott pl. Aeschylustól a 467-ben színre hozott Oedipodia: Laius, Oedipus, Septem és a Sphinx; a 458-ban első díjat nyert s helytelenül Oresteának nevezett csoport: Agamemnon, Choëphoroe, Eumenides és Proteus (v. ö. Arist. Ran. 1124. Argum. Agamemn.); a Lycurgea: Edoni, Bassarides, Neanisci és Lycurgus (Arist. thesmoph. 142 schol.): a Prometheus csoport: PromhJeuV purjoroV, Pr. desmwthV, Pr. luomenoV és egy satyrjáték (de nem a Pr. purkaeuV, ez ugyanis a 472-ben színre került thema-tetralogiának volt satyrjátéka; v. ö. Septem és Agam. argumentumát és Arist. thesmoph. 135. schol.). A mythus-tetralogia lassankint tünedezett, a thema-tetralogia azonban tovább maradt divatban. Ily fajta legrégibb minta a 472-ben Aeschylustól színre hozott csoport: Phineus, Persae, Glaucus és Pr. purkaeuV. Aeschylus kortársai szintén művelték a tetralogia mindkét faját. Ugyanazon évben, mikor ő az Oedipodiával győzött, Aristias, Pratinas fia, második lett a Perseus, Tantalus, egy ismeretlen és Luctatores czímű darabból álló szabad tetralogiával (állítólag atyjáé; v. ö. Septem argum., mely csak két tragoediát említ, a szöveg tehát valószínűleg hézagos), Polyphradmon pedig harmadik egy Lycurgeájával. Philocles szintén írt egy PandioniV tetralogiát. Suid. s. v. Aristoph. av. 281. schol. Aristoteles után. v. ö. Hermann Opusc. 2, 308. sk. l. Bode, Gesch. d. hellen. Dichtkunst 3, 1, 538–539. Welcker, Griech. Tragoedien 967 sk. l. Kayser, Hist. crit. trag. graec. 55–56. Sophoclestől nem maradt fent egy teljes didascalia sem, sem pedig a hét megmaradt tragoediával együtt adott darabokról adat, de azért a dolog természetéből folyik, hogy legalább egymástól független drámákat csoportosított tetralogiáiba. Hiszen Aeschylus óta majdnem az 5-ik század végéig divatban volt a tetralogikus verseny, s bizonyára nem engedték meg neki, hogy mások tetralogiájával szemben egyes tragoediát állítson versenyre. Euripides művelte a tetralogiát, főleg a thema-tetrologiát, de úgy látszik a mythus-tetralogiát is. Így pl. 438-ban a második díjat nyerte a Cressae, Psophisi Alcmaeon, Telephus és Alcestis csoportjával, melynek záródarabja nem satyrjáték, hanem vidáman végződő dráma; 431-ben Medea, Philoctetes, Dictys és Theristae csoportjával utolsó lett; 415-ben második lett Alexander, Palamedes, Troaedes és Sisyphus csoportjával, melyben a három tragoedia a legnagyobb valószínűséggel mythus-trilogia volt. V. ö. Alcestis és Medea argum. Aelian. var. hist. 2, 8. Wilamowitz, Analecta Euripidea 175. l. és Hermes 11, 30. sk. l. Robert, Hermes 15, 485. Euripides versenytársai szintén ily csoportokkal állhattak elő, pl. Xenoclesről tudjuk, hogy 415-ben győzött Euripides felett Oedipus, Lycaon, Bacchae és Athamas csoportjával. Arist. thesmoph. 169. és 441. ran. 86. v. ö. vespae 1501. nub. 1261. Abban az évben, mikor Aristophanes pelargoi-ja színre került, Meletus, Socrates vádlója, szintén fellépett egy Oedipodiával. Plat. Apoll. 18b. schol. V. ö. Gaisford, Lectt. Plat. 170. l. és Welcker, Gr. Trag. 970. sk. ll. A 419/18. évi versenyeken, valószínűleg a Lenaeákon, azt tapasztaljuk, hogy a satyrjáték nem szerepelt (CIA II 972), s úgy látszik Alcestis (438) sem egyedül álló példa arra, hogy a tetralogia nem satyrjátékkal végződött. Mindez azt mutatja, hogy az 5-ik század vége felé a tetralogia elvesztette vonzóerejét a közönségre. Azt is tudjuk, hogy a 4-ik században a satyrjáték előjátékul szolgált az előadások megkezdéséhez, és hogy még az alexandriai korban is akadtak művelői. Lassankint a trilogia is el-elmarad; 341-ben pl. még mind a három versenyző egy-egy trilogiát ad versenyre, de 340-ben már csak két tragoediát (CIA II 293), s utóbb jó volt, ha a költők egy-egy tragoediával is felléptek. V. ö. Színjátékok (a protagonisták szétosztásánál), továbbá Sophocles és Satyrdráma. – Irodalom: Bode, Gesch. d. hellen. Dichtkunst, Leipzig, 1838 40. Boeckh, De trilogia tragicor. Graecor. 1841. Dindorf, De vita Sophoclis, Droysen, Phrynichos. Aisch. u. die Trilogie, Kiel, 1841. Die Tetralogie (Zeitschr. f. d. Altertrumsw. 1844, 13–16. sz.). Goodrick, On certain difficulties with regard of the greek tetralogy, 1885. Haigh, On the trilogy and tetralogy in the greek drama, 1886. Heimsoeth, De tragoediae Graec. trilogiis, Bonn, 1869. Hermann, De compos. tetralogiarum tragicar. Leipzig, 1819. Hermann, Lehrbuch der gottesdienstlichen Alterthümer d. Griechen, 1846. Karsten, De tetralogia tragic, et didascalia Sophocles, Amsterdam, 1846. Kassai, Refutatur A. Schöllii de Sophoclea tragoediarum componendar, ratione sententia, 1882. Madwig, Kleine philol. Schriften, 443 sk. ll. Mommsen, Trilogia Aeschylea in Aristotelis Poetica suo loco invenitur, 1845. Pecz Vilmos, A görög tragoedia, 1889. Rademacher, Quaestiones de trilogia tragic. Graecor. 1866. Richards, Some doubts as to the performance of trilogies or tetralogies at Athens, 1877. On the history of the words tetralogia and trilogia, 1882. Schmidt, Bilden die drei Thebanischen Trag. des Soph. eine Trilogie? 1867. Schöll, Die Tetralogien der attischen Tragiker, 1839. Gründlicher Unterricht üb. die Tetralogien des alten Theaters, Leipzig, 1859. Strauch, Die Trilogienfrage bei Soph. auf Grund der erhaltenen Tragoedien, Wien, 1874. Vischer, Ad. Schöll. üb. die Tetralogie des att. Theaters, 1861. Wecklein, Die Tragoedien des Soph. 1884. Üb. eine Trilogie des Aeschylus u. über die Trilogie überhaupt, Stzgsber. d. berl. Akad. 1891. Welcker, Die Aeschylische Trilogie, 1824 és Nachtrag 1826. Die griech. Tragoedien, Bonn, 1849/65. Westphal, Prolegomena zu Aeschylus Trag. 1 skk. ll. Wetzel, Quaest, de trilogia Aeschylea, Berlin, 1882. Müller-Heitz, Bergk, Christ, Sittl és Bender görög irodalomtörténetei.