| Színház | Sz | Sziszek |
– 1. Athenaeben a drámai előadások (dramatwn didaskaliai, scaenici ludi), mint Dionysus cultusának termékei, nem voltak tisztán világi mulatságok s így nem is voltak gyakoriak; sőt inkább istentiszteleti cselekmények számába mentek, mit az is bizonyít, hogy a színi előadások alatt elkövetett bűntényt szentségtöréskép büntették, a choregusok, szinészek s a kar tagjai személyökben sérthetetlenek voltak (Dem. Mid. 16, 51–55. 147), Dionysus papjának az előadásokon díszhelye volt (CIA III 240–384), sőt maga az istenség is részt vett bennük jelképileg, a mennyiben szobrát az orchestrában őrizték. CIA II 470 71. Ennek következtében alkalmakul egyedül Dionysus ünnepei szolgáltak (v. ö. Tragoedia, Comoedia, Satyrdráma), és pedig az ő szent kerületén (temenoV) fekvő színházakban (Paus. 1, 20, 3. Phot. s. v. Lhnaion, de v. ö. Phot. s. v. ikria. Müller, Bühnenalt. 82. l.), minők a Jeatron Dionusiakon és Lhnaikon. Poll. 4, 121. Évenkint Dinoysusnak három ünnepén voltak előadások, úm. a kis vagy falusi Dionysiákon Posideon havában (dec.-jan.), a Lenaeákon Gamelion havában (jan.-febr.) és a nagy vagy városi Dionysiákon Elaphebolion havában (mart.-apr.), míg a negyedik, az Anthesteria Anthesterion havában (febr.-mart.) előadások nélkül maradt. A nagy Dionysiák, melyek az athenaeiek főünnepét, a Panathenaeákat, alkották, hat napig tartottak (Plaut. Pseud. 59. 321) s a drámai előadásokra is főünnepek voltak, és pedig a három utolsó napon, az Elaphebolion hava 13–15-én. Aeschin. peri parapresb. 61. Dem. Mid. 8–9. V. ö. Euegorus törvényét Dem. Mid. 10. A második főünnep a Lenaeák voltak, melyekről nincsenek oly pontos tudósításaink mint a nagy Dionysiákról, csak annyi bizonyos, hogy itt kettős verseny volt, comikus és tragikus. Dem. Mid. 10. Arist. pol. Ath. 57. Suid. s. v. ta ek twn amaxwn skwmmata. A drámai látványosságok rendezése az állam és községek feladata volt. A nagy Dionysiákon az arkwn epwnumoV, a Lenaeákon pedig az a. basileuV ügyelt fel (v. ö. Müller, Bühnenalt, 327. l.), a falusi Dionysiákon pedig minden egyes demosban az e czélra megválasztottak gyakorolták e tisztet. Arist. pol. Ath. 56. 57. 54. A drámai versenyt azonban (ők ugyanis mindenből versenyt alkottak) még elő kellett készíteni s e czélból kijelölték a choregusokat, költőket, protagonistákat s aztán csoportokba osztották; majd kijelölték a versenybírákat is, végül megtartották a próbaversenyt, a proagont. – A choregia rendes állami szolgálmány (leitourgia) volt, melyet azon (a 4-ik században mintegy 1200. [v. ö. Isaeus peri twn Purrou klhrou 80. Dem. Aphob. 1, 64. Isocr. Antid. 145. Harpocr. s. v. cilioi diakosioi]) polgároknak kellett teljesíteniök, kiknek adója három talentumot meghaladt. A nagy Dionysiákon csak polgárok, a Lenaeákon metoecusok is szerepeltek choregusokkép. Arist. Plut. 953. schol. A choregusokat a pályázó költőkkel azonos számban az utolsó ünnepre következő hónapban nevezték ki (Dem. Mid. 2, argum. p. 510 Reiske, V. ö. Dem. Philipp. 1, 36) és pedig a tragikus choregusokat a község összes tagjai közül a phylére való tekintet nélkül, a comikus choregusokat az 5-ik század közepéig szintén így, 424 felé pedig a phylék nevezték ki őket. Arist. pol. Ath. 56. V. ö. Weil, Journ. des Sav. 1891, april. A peloponnesusi háború okozta elszegényedés változást idézett elő a choregiában, a mennyire két egyén állhatott össze a teher elvállalására (sugcorhgia), pl. Callias archon alatt, míg a 4-ik században ismét helyre nem állt a régi rend, pl. 370 táján egy Diopithes a nagy Dionysiák lajstromán egyedül szerepel comikus choreguskép. Arist. ran. 404 schol. Aristot. nyomán. CIA II 971 d. Demetrius Phalereus kormánya alatt (316–307) a choregiát eltörölték s a 3. század eleje felé az agonotheta hivatalával találkozunk. Ekkor eleinte az állam készíttette elő a chorust, s azért a feljegyzésekben choregus helyett a o dhmoV ecorhgei állandó kifejezést látjuk, voltakép azonban az agonotheta viselte a choregia költségeit és tisztét, kit mindennemű kar megszerzése végett egy évre választottak biztosul s az év lejártával terhes munkájáért megtisztelő határozattal jutalmaztak. V. ö. Köhler, Mittheil. d. arch. Institus in Athen, 3 (1878), 104 sk. l. 229 sk. ll. E hivatal fenmaradt az egész 3-ik század folyamán. A Kr. e. 2. és 1. századból nincsenek feljegyzéseink; az új sor csak a Kr. u. 1. században kezdődik, mikor is a choregus nevével ismét találkozunk az agonotheta helyett. A choregus feladata volt a kart felfogadni, mely a tragoediában 12 és Sophocles óta 15 tagból állt (Suid. s. v. SojoclhV. Vit. Soph. p. 127 W.) s valószínűleg az egész tetralogiában szerepelt, a comoediában pedig 24 tagból állott. Aztán gondoskodnia kellett betanításukról a corodidaskaloV által (mióta a költők ezzel nem foglalkoztak) s az e czélra szükséges helyiségről (corhgeion, didaskaleion) is akár saját házában akár bérlet útján. Antiph. peri twn coreutwn 11. Hesych. Phot. s. v. Melitwn oikoV Bekker, Anecd. Gr. p. 72, 17. Élelmeznie kellett továbbá a kar tagjait a megszabott életrend szerint (Antiph. i. h. 13, 15. Plut. de gloria Ath. p. 319 A. v. ö. Antiph. peri twn coreutwn arugm. és Suid. s. v. jaguggindhn), ruházattal és felszereléssel ellátnia velük együtt még a fuvolásukat is vagy ruhakölcsönzőknél (imatiomisJai) vagy közvetetlen. Dem. Mid. 16. Ulpian. Dem. Leptin. 26. Athen. 3, p. 103. Poll. 7, 78. El kellett látnia még a szinészeken kívül levő mellékszemélyzetet (szolgák, biztosok, felügyelők) s az esetleges második kart is (paracorhghmata, l. Arist. ran. 209 schol.). Mindeme költségek (bár a szinészeket maga az állam fizette és ruházta, hanem a költő maga választotta őket) jelentékeny összegre rúgtak. Egy tragikus kar átlag 25–30 minába, egy comikus kar 16 minába került. Arist. Acharn. 1150. Xen. Ath. pol. 1, 13. Hesych. s. v. misJoV. Lys. apol. dwrod. 1. és 4. peri twn ’Aristoj. crhmatwn 42. 29. L. Choregia Leitourgia alatt és Chorus. – A versenyezni kivánó költők az archonhoz fordultak, mit coron aitein-nek mondtak. Polgár voltukat nem kivánták meg, valamint határozott kort sem (bár egyik-másik scholion [Aristophanes nub. 510. 530] majd 30, majd 40 évet említ), hiszen Aeschylus 25, Sophocles 28 és Menander 20 éves korában versenyzett; nem volt kijelölő bizottság sem, hanem az archonnak állt jogában valakit elfogadni vagy visszautasítani. Suid. s. v. coron didwnui. E rendszer módot nyujtott ugyan a visszaélésekre, pl. Cratinus szerint egyszer Sophocles sem kapott kart (Ath. 14 p. 636 F), de korlátot vetett az archonnak az a körülmény, hogy rá nézve is előnyös volt a tőle rendezett ünnep sikere, meg aztán a nagy Dionysiák 3-ik napján itélet alá is került az ünnepségek körül való magatartása. Dem. Mid. 8–10. Általában a neves emberek könnyebben juthattak karhoz, a kezdőknek azonban sok nehézség állt útjokban, mit azzal iparkodtak elkerülni, hogy darabjaikat mással adatták, mint pl. Aristophanes daitalhV-át (427) Philonides, Acharnesét (425) Callistratus adta be. Arist. nub. 529 schol. Phot. és suid.s. v. Samiwn o dhmoV. Arist. Acharn. argum. A drámai költő kezdettől fogva mint egy valóságos vállalkozó szerepelt. Nemcsak darabját adta el az államnak, hanem szinész és betanító is volt s ezért orchsthV, didaskaloV névvel is jelölték, mi azt is elárulja, hogy a dráma megszerkesztését nem tartották fő feladatának. Aristot. rhet. 3, 1. Athen. p. 22A. Suid. s. v. didaskaloV. V. ö. Antiph. peri twn coreut. 11. Aeschylus még szerző, tánczmester, felügyelő és protagonista volt egy személyben, Sophocles azonban már felmentette magát e szolgálmányok alól (l. Sophocles) és utána a szerző és protagonista azonos volta csak esetleges volt; lassankint lemondtak a költők a felszerelés, külső elrendezés és betanítás súlyos feladatáról is, mi hónapokat vett igénybe. V. ö. Müller A., Bühnenalt. 351 sk. A 4-ik század költői már tisztán csak költői működésüknek éltek s mindeme dolgokat egy külön foglalkozást űző színi ügyvivőre (upodidaskaloV vagy didaskaloV) bízták (Phot. s. v. upodid. Müller A. Bühnenalt. 358. l.), minő volt pl. a Demosthenes említette Sannio, kinek szolgáit a siker zálogául az archon magánál tartotta. Demosth. Mid. 58 V. ö. Aeschin. kata Timarc. 98. Minden choregus szabadon választotta s fizette is ügyvivőjét. – A tragikus szinész állása azóta létezett, hogy Aeschylus 2. személyt vitt a színpadra. Arist. poët. 4, 17. A költők maguk választották szinészeiket, Aeschylus eleinte egymásután Cleandert s utóbb Mynniscust (Vit. Aesch. p. 121 W.), Sophocles pedig (legalább pályája kezdetén) Clidemidest és Tlepolemust használta. Arist. nub. 1224 schol. ran. 791 schol. és Vita Soph. p. 128. W. E korban a szinész még csak segédje volt az őt alkalmazó költőnek, mígnem kitünvén, hogy ügyessége nagyban előmozdítja a darab sikerét, 458–425 közt (v. ö. ’Ejhm. ’Arcaiol. 1886. 288. l. és CIA II 971 b) az állam magának tartotta fenn a tragikus protagonista választását és számukra a költők versenye mellett külön versenyt rendezett. Így történt ez a comikus protagonistával is 421 óta. Arist. pax argum V. ö. Sitzungober. d. München Akad. 1889, 2, 145. 148. Ezzel az állam egyszersmind színtársulatot is alapított, melynek első szereplője és idővel feje lőn a protagonista s fenhatósága alatt állt a deuteragonista és tritagonista. A három tragikus protagonistát sors útján osztották ki a három költőnek, s ha valamelyik koszorút nyert a versenyben, a következő évre is felvették vizsgálat nélkül (akritoV. Hesych. s. v. nemesiV. Suid. es Phot. s. v. nemhseiV upokritwn. Alciphron 3, 48. V. ö. Rhode, Rhein. Mus. 38, 278 skk. ll.); a comikus protagonisták pedig hajdan az Anthesteriák 3-ik napján a Cutroi ünnepén a szinházban tartott versenyen kerültek az archon itélete alá. Plut. vit. 10 orat. p. 841 E. Az ünnep elévült, de Lycurgus 300 táján újra felélesztette amaz újítással, hogy a győztes a nagy Dioynsiákon is felléphetett. – Midőn már az archon a költők, choregusok és protagonisták lajstromát összeállította, hátra volt még csoportosításuk: minden choregusnak egy-egy költőt és minden költőnek egy-egy protagonistát kellett kijelölnie. Ez a költőknél olyformán ment véghez, mint a dithyrambikus versenyek költőinél és fuvolásainál, hogy t. i. az egész nép jelenlétében sorssal kijelölte az egymásutánt, melyben a choregusok előállhattak kiválasztani a költők valamelyikét. Antiph. peri twn coroeut. 11. V. ö. Etym. M. s. v. didaskaloV. Dem. Mid. 13–14. A protagonisták kijelölését már pontosabban ismerjük. Az 5-ik században minden költő kapott egy protagonistát (Hesych. Phot. és Suid. i. h.), kinek feladata volt az illető költő drámáiank csoportját tolmácsolni. E rendszert két didascalikus felirat mutatja 419–418-ból. CIA II 972. A 4-ik század közepe táján a protagonistának a versenyzők egy-egy tragoediáját kellett tolmácsolnia; így tehát a protagonisták száma azonos volt egy költő darabjainak számával. Pl. 340-ben Astydamas, egy ismeretlen és Euaristus két-két tragoediával léptek versenybe, tehát két protagonista volt és pedig Thessalus és Neoptolemus: az előbbi játszotta Astydamas Parthenopaeusát, az ismeretlen Phryxusát és Euaristus Alcmaeonját, a költők másik darabját pedig Neoptolemus adta. Ezzel a protagonista eddigi fárasztó munkáján (naponta 8–10 órai játék) könnyítettek és minden tragikus protagonista három nap alatt játszott, naponkint egy-egy darabban. Oechmichen Sophocles és Euripides korához közelfekvő közbeeső rendszert is vesz fel (Berl. Phil. Wochenschr. 1887, 1058. has. v. ö. Bühnenwesen 17. § 5), mely szerint minden tragikus trilogiát elosztottak három napra s minden protagonista minden költőtől sorban egy-egy darabot játszott. E hypothesiséhez az alapot Suidas szavaiban keresi: Sej. kai autoV hrxe tou drama ktl. «Sophocles példát nyújtott a drámák, nem pedig a tetralogiák közti versenyre» (v. ö. a rendes magyarázatot Sophocles cz. a. és Croiset, Hist. de la Litt. gr. 3. köt. 244. l.). A comikus versenyekben az első rendszer végig érvényben maradt, mert minden költő csak egy-egy darabbal lépett fel (CIA II 972. 975), megtörtént azonban, hogy egy protagonista két költő darabját is játszotta, pl. 353-ban Aristomachus játszotta Simylusét meg Diodorusét is. Előfordultak ily esetek 170 (CIA II 975) és 160 körül is (u. o.). – A bírák kijelölése két részletben történt meg; az egyik az előadások előtt folyt le s a bírói lajstromot állította össze, a második pedig a szinházban e lajstromból állapította meg a döntő bíróságot. A bírói lajstromot rendszerint az ötszázak tanácsa és az érdekelt choregusok állították össze, az utóbbiaknak legalább is jogukban állt, hogy egyes személyeket bírákul ajánlhassanak. Isocr. log. tarpez. 33. Lys. peri traum ek pron. 3. Az így kijelöltek nevét aztán urnába tették s aztán az urnát a prytanisoktól és choregusoktól lepecsételve az Acropolison helyezték el Athena kincstartójának őrizete alá, valószínűleg a Parthenon opisthodomusában. Sauppe (Ueb. die Wahl der Richter, 1855) négy urnát vesz fel a nagy Dionysiákra és kettőt a Lenaeákra, míg Peterson (Über die Preisrichter d. Gross. Dinoysien, 1878) szerint minden phyle számára egy, tehát összesen 10 edény volt. Bármelyik igaz a két nézet közül, akkor minden versenyre külön bíróságot szerveztek, de u. a. a név egyszerre több lajstromon is szerepelhetett; nem szabad azonban az Isocrates szövegében adott többes számot szorosan venni (v. ö. Mommsen, Burs. Jahresb. 52. kötet, 335 skk. ll.), Pythodorusnak ugyanis csak egy edényt kellett felnyitnia, mert egy ember érdekelte s mégis anoixanta taV udriaV-t mond a szöveg, mint Demosthenes is (Mid. 21) tou crusocoou-t, majd (u. o. 62.) twn crusocown-t mond u. a. tárgyról. A bírákra vonatkozólag minden egyéb a versenyen történt. – Az ünnep előtt néhány nappal (Aeschin. Ctesiph. 67) és pedig az ünnep előtti második napon (Aesch. peri parapresb. 61. Dem. Mid. 8–9) megtartották az Odeumban a proagont (Paus. 1, 14, 1. 8, 6. Hesych. s. v.), mely nem volt más, mint főpróbája s bemutatója az előadandó daraboknak. A szinpadon megjelentek a versenyző költők személyzetükkel, a szinészekkel és kartagokkal, kik koszorukat viseltek; az egyes költők hivatalosan bejelentették nevüket, drámáik tárgyát, szinészeik nevét s a közönség jóindulatába ajánlkoztak (proanajw nhsiV és preisodion). Aeschim. Ctesiph. 67 schol. Arist. vesp. 1109 schol. Vit. Eur. pag. 135. W. CIA II 307. Harpocr. s. v. proagwn. V. ö. Hiller, Hermes, 6, 403. Rohde, Rhein. Mus, 38, 251 skk. ll. Müller A. Bühnenalt. 363 skk. ll. Így történt a proagon mind a nagy Dionysiák mind pedig a Lenaeák előtt. Plat. sympos. 194. A. V. ö. Athen. 5, p. 217A.
2. – Maguk a tulajdonképi előadások is versenyekkép folytak le. Suidas és a Marmor Parium szerint az első hivatalos tragikus verseny a 61-ik Olympiasra (536/33) esik, és így folytatták ezt a következő korok költői is. Suid. s. v. CoiriloV és FrunicoV. A nagy Dionysiákon eleinte csak tragikus versenyek voltak, utóbb azonban itt is újra megkezdődtek a tragikus versenyek (v. ö. Ribbeck, Anfang und Entwickelung des Dionysoskult. in Att. 13. l. 3. j. Müller A. Bühnenalt. 310. l. Wilamovitz-Moellendorf, Hermes, 21, 597. l.). Arról, hogy minden ünnepen hány napot fordítottak drámai előadásokra s e napokon mikép osztották fel az előadásokat, annyit tudunk s a dolog természetéből részben következtethetünk, hogy a tragikus verseny az 5-ik században három napig tartott, úgy hogy minden nap egy-egy tetralogia adatott elő (Hesych. s. v. nemesiV. Phot. és Suid. s. v. nemhseiV) az ariston után elkezdve (Athen. 11 p. 464 E) a déli étkezés utánig jóval, reá következett a comikus előadás (Arist. aves 785) és a közönség evett és ivott is ott (Müller A. Bühnenalt. 322. l. 4. j. V. ö. azonban Lipsius, Ber. d. kön. sächs. Gesellsch. d. Wissensch. 1885, 416. l.). Minden előadás kezdetén a bírák nevét tartalmazó edényeket elhozták a szinházba, hol az elnöklő archon felnyitotta, s felolvasván a birák neveit, kik jelölésükről előzetesen értesülve már megjelentek, megeskette őket, hogy a legérdemesebbnek itélik oda a győzelmet. Dem. Mid. argum. 2, 511. l. Erre minden bíró, átvévén szavazatának feljegyzésére egy táblácskát (grammateion), helyére távozott, melyet e czélra külön fentartottak. Vitr. 7, praef. 5. Az illető költő ezután a karral és valószínűleg a choregusszal bort áldozott Dionysusnak s az így megkezdődött verseny alatt a szinpad mellékhelyiségeiben tartózkodott. Müller A. Bühnenalt. 373. l. A verseny végén aztán minden bíró, ki a főlajstromon rajta volt, részt vett a titkos szavazásban. Erre következett a sorshuzás öt döntő bíróra, aminek következtében a többi szavazat elesett a döntéstől. Lys. peri traum. ek pron. 3. Plut. vita Cim. 8. A sorshúzás mikéntjéről nem tudunk biztosat, valószínű azonban, hogy úgy járt el az archon, mint egyébkor is az athenaeiek, ha egy nagyobb lajstromból kisebbet akartak összeállítani: három edényt állítottak elő, melyek egyikében voltak a birák nevei, másikában fekete koczkák és annyi fehér koczka, a hány bíróra szükség volt. Minden név felemlítésénél egymásután koczkát szedtek s ha fekete jött ki, a névvel együtt bedobták a 3-ik edénybe, mely a kiesetteknek volt szánva, ha ellenben fehér, akkor az archon mindjárt kihirdette szavazatát is. Ezt aztán folytatták mindaddig, míg csak az öt fehér koczka ki nem jött. Igy tehát az öt végleges biró neve ismeretes volt, ép úgy mint szavazatuk tartalma, mint Lysias fent idézett helye kétségtelenné teszi és Aelianusból (var. hist. 2, 13) még azt is tudjuk, hogy minden szavazó táblájára írta a különböző versenyző nevét érdemük sorrendjében (v. ö. Lipsius, Bericht d. kön. sächs. Gesellsch. d. Wissensch. 1885, 419. l.). Az egészből nyilvánvaló, hogy a csalás ellen eléggé iparkodtak védekezni; a főlajstromon levő bírák sokkal többen voltak, hogysem meg lehetett volna őket vesztegetni, az öt végleges döntő bíró szavazata pedig már előbb megtörtént, mint kisorsolásuk. A nép azonban bár sem a bírák kinevezésében sem az itéletben része nem volt, mégis iparkodott a végső szavazásban felfogását érvényesíteni (Ael. i. h. Plat. leg. 2, 659 A. 3, 700 C. 701 a.), sőt több esetet ismerünk, mikor a bírák itéletét pénzzel, igéretekkel és megfélemlítéssel meghamisították. Ilyen eset volt oka Demosthenes perének Midias ellen (Mid. 5, 17. 65), így tett már az előbb Alcibiades is. Andoc. Alcib. 20. – Ha a bírák itélete valamelyik költőre kedvezően ütött ki, kezdetben (mikor a versenyeknél még nem volt nyilvános jellegük) a jutalmát természetben kapta meg és pedig a tragikus költő egy kecskebakot, a comikus pedig egy kosár fügét és egy hordó bort. Marm. Par. 58. 54. A classikus korban a jutalom egyszerű babérkoszorú volt (Alchipr. 2, 3, 10. Athen. 6 p. 241 F. V. ö. Plut. an seni p. 758 B), melyet az archon nyújtott át neki, miközben a kikiáltó nevét tette közzé. Vita Soph. p. 130 W. nikwn ekhrucJh. A koszorú kizárólag a győztes kiváltsága volt, de a versenyben részt vett többi költő is kapott érdeméhez mért jutalmat. Hes. v. misJoV. Plut. vit. 10 orat. p. 842. A. Müller A. Bühnenalt. 345 skk. ll. A choregusok jutalma szintén csak babérkoszorúból állt (l. Lipsius, Bemerkungen üb. die dramat. Choregie, Ber. d. k. Sächs. Gesellsch. d. Wissensch. 1885, 412. l. Brinch, Inscriptiones Graec. ad choreg. pertinent. Halle, 1886, 7, 90 skk. ll. Müller A. Bühnenalt. 336. l. 7. jegyz. és 418. l.), és pedig eleinte csak a költő és choregus kiváltsága volt a jutalmazás, az 5-ik század óta azonban rohamosan emelkedvén a szinészek fontossága, ők is részesültek a hivatalos megtiszteltetésekben. Versenyük két módozatban folyt le. 1) A comikus protagonistát mindig egy költővel társították, de azért győzelmük önálló volt; így pl. 180 táján Paranomus comikus költő protagonistája Damon első lett, míg a költő második (CIA II 972); a tragikus protagonista eredetileg költőjének kizárólagos szolgálatára volt; 418-ban Callistratus tragikus költő második, protagonistája első (CIA II 975. 2) A 4-ik században mindegyik protagonista mindegyik költőnek egy-egy darabját játszotta. Minden protagonista az állami jutalmon kívül még pénzt is kapott, mennyiségéről azonban nincs tudomásunk, de a 4-ik században legalább, mikor a darab sikere főkép a szinésztől függött, jó sok lehetett (Arist. rhet. 3, 1), pl. Polus két talentumot is kapott egy nap. Plut. vit. 10 orat. p. 848 B. A verseny végén a győztes költő a choreutáknak, szinészeknek és barátainak áldozati lakomával kedveskedett. Müller A. Bühnenalt. 374. l. – Egész az 5-ik századig csak eredeti vagy legalább átdolgozott drámák kerültek színre mind a nagy Dionysiákon mind a Lenaeákon; egyedül Aeschylus darabjaival történt (irodalmi adatok szerint) kivétel, ezeket ugyanis egy határozat értelmében a költő halála után elő lehetett adni (Vit. Aesch. p. 121 W. Philostr. vit. Apoll. Tyan. 6, 11. Aristoph. Acharn. 10); Aristophanes Békáit megismételtették az argumentum 3. szerint, és az első előadás a 405. év Lanaeáin, a második kétségkívül u. a. év nagy Dionysiáin folyt le, s bizonyára más, kiváló sikerű drámák is részesültek hasonló kitüntetésben. A 4-ik század reformja szerint a nagy Dionysiákon a satyrusjáték s az új darabok sorában évenként egy-egy régi darabot is adtak, különösen Euripidest kedvelték (v. ö. CIA II 973), de szerepelt Sophocles és Aeschylus is (v. ö. Lycurgus törvényeit 330-ból. Plut. vit. 10 orat. p. 841 F. v. ö. Galen. comm. in Hippocr. Epid. 17, 1 p. 607 Kühn. L. Körting, 315. l.); a Lenaeákon ugyanakkor rendesen régi darabok kerültek színre. Aesch. Ctesiph. 34. Dem. cor. 84. CIA II 331. 341. 383. 402. 445 stb. Hogy ez újítás a comikus versenyeken mikor lépett életbe, nem tudjuk; a 190–160 évekből való felirások említik, hogy előjátékkép minden évben egy-egy régi comoediát adtak, a felemlített régi darabok azonban mind az új attikai vgjáték korából valók; általában azonban az új darabok játszották a főszerepet. Ellenkezőleg van a dolog a falusi Dionysiákon. A Piraeusban adtak ugyan néhányszor új darabot (Aelian. v. h. 2, 13), a többi falvak azonban átlag régi darabokban gyönyörködtek (Hdt. 6, 21. Plat. Laches 6), s ez előadásokra az athenaei polgárok is eljártak. Demosthenes korában a falusi Dionysiákon szinésztársulatok járták be Atticát egy protagonista vezetése alatt, s mivel az előadások nem voltak mindenütt ugyanazon napon, egy társulat az ünnep alatt több helyen is játszhatott. Ily társulatban volt tragikus tritagonista Sophocles és Euripides több darabjában Aeschines is, a Demosthenes «falusi Oenomausa». Dem. cor. 180. 242. 262. Vit. Aesch. p. 269 W. Ez előadások szervezetét nem ismerjük, de tudjuk, hogy ha két társulat összekerült, még versenyt is rendeztek. CIA I 589. II 469. 470. 576. Bull. de corr. hell. 3, p. 120. Szóval minden dráma bemutatása a városi szinházban, a nagy Dionysiákon v. Lenaeákon történt, hol az egész nép jelen volt; a következő években aztán megjelentek a falusi színházakban s a jobbak közül egy-egy évenkint a városi versenyeken is. A tragoedia terén Aeschylus, Euripides és Sophocles darabjai voltak sorrendben, a comoedia sorrendje azonban, mivel Cratinus, Eupolis és Aristophanes művei napi és egyéni vonatkozásokkal voltak tele, csak Menander (342–291) és Philemon (361–263) után állapodott meg. – A római színjátékok szintén vallásos jellegűek voltak ugyan, de nem egy istenség tiszteletére, hanem inkább vallásos ünnepek (később pusztán örvendetes események ünnepségeinek) fényesebbé tételére szolgáltak; Dionysusra csak oltára emlékeztetett, kinek szobrát az épen ünnepelt istené mellett a szinpadon felállították. Azonfelül Romában nemcsak évenkint ismétlődő ünnepek (ludi annui) voltak (Ritschl, Parerga, 286 sk. ll. Friedländer, Röm. Sittengesch. 497. 529), hanem fogadalmi játékok (ludi votivi, Plaut. Pseud. didasc.) és az évszázados ünnepek alkalmával ludi saeculares is (Marquardt, Röm. Staatsverw. 3, 385 skk. ll.), sőt még magánosok is adhattak szinielőadásokat (ludi privati, küln. funebres), bár az állam hozzájárulásával, mely az ünnepadót ilyenkor állami jelleggel ruházta fel (Mommsen, R. Staatsrecht, 1, 407), ha nem volt senatorrangú, senatusi jóváhagyással. Dio Cassius 60, 23. Friedl. i. h. 490. Valamint az alkalom, úgy a színjátékok nemei is változatosabbak voltak Romában, az utójáték meg egy atellana volt, míg a mimus Cicero korában (fam. 9, 16) ki nem szorította. A római ünnepek közül általában négyen tartottak évenkint visszatérő játékokat, ezek: 1) a Juppiter tiszteletére septemberben tartott ludi Romani, melyen először voltak rendszeres szini előadások, és pedig Livius Andronicus 514/240-ben adott egy tragoediát és egy comoediát (Liv. 7, 2); 2) a ludi plebeji novemberben, már 554/200 óta (Studemund, Comm. in hon. Momms. 1, 782 skk. ll.); 3) a ludi Apollinares juliusban 550/204-től 246/208-ig újonnan fogadott s ezután rendes szini előadásokat (Ritschl, Parerga 208, 22 k.); 4) végül a ludi Megalenses a Magna Mater tiszteletére aprilis hóban 560/194 óta rendes előadásokkal. Liv. 34, 54. A köztársaság vége felé s a császárság alatt szaporodtak a szini előadásokkal járó ünnepek (Friedl. 502 sk.); így keletkeztek az aprilis hóban tartott ludi ceriales (Tac. hist. 2, 55. Juv. 14. 262. Ritschl 287), a ludi Palatini. CIL I p. 385. Friedl. 190. A szini előadások egész a 3. kőszinház felállításáig (699/55–741/13) rendesen amaz istenség szentélye közelében tartattak, kinek tiszteletére az ünnep szolgált, a ludi funebres pedig a forumon, de a kőszinházak korában is több helyt állítottak fel faszinházakat. Hahn, Scenicae quaestiones Plaut. 1867, 2 skk. ll. V. ö. Cic. de harusp. resp. 12. Dio Cass. 56, 46. Joseph. ant. Jud. 19, 1, 13. Augustin, civ. dei 2, 26 stb. Vitr. 5, 5, 7. Suet. Caes. 39. Aug. 43. Dio Cass. 61, 17. A szini előadásokat rendesen circusi játékok is követték a ludi Apollinares (Ritschl 22, 292) és Megalenses kivételével, és majd több majd kevesebb napon át folytak, sokszor vallássértés (violata religio) révén (Ritschl, 306 skk.) részben vagy egészben is megismételtettek. Versenyek is voltak Romában, de lefolyásukat kevéssé ismerjük. (Ritschl. 229 skk.), így voltak Plautus prologusai szerint szinészversenyek, melyekben a győztesek eleinte pálmát, majd ezüst vagy arany koszorút (corollae) kaptak (Varro l. l. 5, 178. Plin. n. h. 21, 5), a császárkorban pedig készpénzt (Ribbeck 658. Friedl. 541 skk.), költőversenyek azonban alig (v. ö. Ribbeck, 670). Eredetileg mindig csak új vagy átalakított darabok kerültek színre, Terentius halála után azonban mindinkább kedveltek lőnek a régi darabok (Cic. off. 1, 31, 114); az előadások legalább Cicero korában reggel kezdődtek (n. d. 1, 28). A magánjátékok felügyelői az ünnepadók, az államiaké hivatalnokok (curatores ludorum) voltak, kik szintén ünnepadókul tekinthetők, mert az állam adta költségeket a sajátjukból kellett pótolniok. A rendkívüli államünnepek felügyelői a consulok voltak (Mommsen, Staatsrecht, 2, 2, 129. 910. Res. g. div. Aug. 62 sk.), a ludi Romani és Megalenses felügyelői az aediles curules, a ludi plebejiéi az aediles plebeji és a ludi Apollinaresé a praetor urbanus, mígnem Augustus 732/22-ben mindeme játékok vezetését a praetorokra bízta (Mommsen i. h. 2, 1, 510). Az ünnepadó bizonyos bérért, melynek nagyságát nem ismerjük, szerződött egy vállalkozóval, ki egy színésztársaság (grex, caterva) feje (dominus gregis), fő szinésze (actor, actor primarum partium) s rendezője volt egy személyben, hogy egy vagy több darabot társulatával előadat. E vállalkozó azután megszerezte valamely költőtől a darabot magának, mely ezzel teljes tulajdona lőn (Ritschl, 327 skk V. ö. ellenben Dziatzko, Rhein. Mus. 21, 1866, 471 skk.), vagy pedig az új szinrehozatalok korában megválasztotta (Cic. off. 1, 31, 114. és Comm. Cruq. Hor. sat. 1, 10) és bizonyos díjért előadatta, bukás esetén pedig bírságot fizetett (Ritschl, 328 sk.) A költő másodrendű volt Romában, csak szövegíró (scriba) volt görög minták után és csak a szerepkiosztásról gondoskodott. Terent. heautont. prol. és Leo, Hermes, 24, 1889, 77. Az ünnepadó egyéb súlyos feladatai közé tartozott, hogy fizette s ellátta az előadókat, felállíttatta a kőszinházak koráig s gyakran utóbb is a színházat, gondoskodott a ruházatról (Plautus Pers. 159), felügyelt a rend fentartására a közönség megjelenésétől az előadás végéig, s végül kiosztotta a díjakat. Plaut. Poen. 37. Segédei voltak a dissignatores, kik lictoriak kiséretében a helyek kiosztályára ügyeltek, a szinészek felett joghatóságot gyakoroltak (Plaut. Cist.: qui deliquit, vapulabit) még a játék idején kívül is, mig Augustus ez utóbbit meg nem szüntette. Suet. Aug. 45. V. ö. Tac. ann. 1, 77. – A színdarabok előadásánál két dologra kell tekintettel lennünk, ezek a hely és az előadó személyzet. Az előadás helyét l. Theatrum alatt. Az előadó személyzet a görögöknél szinészekre és karra oszlott: az utóbbit l. Chorus alatt. Itt csak a szinészekről (upokritai, actores) fogunk szólani. A tragoediák és comoediák szinpadra hozatala különbözött a maitól. Minden szerepet, még a női szerepet is, férfiak adtak elő, és pedig hárman. Oka ennek abban rejlik, hogy a Dionysus-dicsőítő ünnepi karokban, melyekből a szinészet fejlődött, asszony soha sem szerepelt; a hármas számra való megszorítást azon körülmény idézte elő, hogy a drámák versenyekben adatván elő, az államnak egyenlő eszközöket kellett megszabnia minden költő számára, s a netán való gazdagabb kiállítással és egyéb mellékkörülményekkel a bírák itéletére nem volt szabad befolyást engednie. A görög szinházban Thepsis előtt állítólag csak egy szinész volt, ki a coryphaeusszal már párbeszédet folytathatott ugyan, de mégis csak az Aeschylus behozta második szinészszel kezdődik a tulajdonképeni drámai dialogus, míg a Sophoclestől behozott harmadik szinész a dialogust csak elevenebbé tette s a személyváltozást könnyítette meg. Diogen, Laërt, 3, 56. Aeschylus ‘IcetiJeV, ‘Epta epi QhbaV, PromhJeuV és Persai-ján innen minden szindarabban három szinész szerepel, mely számon nem is mentek túl soha, s legfölebb néma személyeket alkalmaztak (kwra proswpa, kena rp., JeraponteV, Jerapainai, dorujoroi, dorujorhma). A comoedia is, melyben eredetileg sok szinész található (Platonius, Prolog. de com. 8, 16 Bergk), a tragoedia mintájára alakult át, s pl. Aristophanes vígjátékai mind beérik három szinészszel. Szóval a görög színpadon nem találkozunk csoportozatokkal, nem érezünk nagy tömeg hatását, nem kapjuk meg a realis élet illusióját, azt látjuk, hogy a szintér elején legfölebb három személy beszélt, s a háttérben néhány néma személy (praracorhghmata; v. ö. Aesch. Prometh. 12 schol. Arist. pax 114 schol.) álldogált, s valamint az összes művészeteken úgy a szinpadon is bizonyos egyszerűség uralkodott; pl. Euripides Orestesében az 1018–1069. sorig Orestes és Electra beszélgetésébe a jelenlevő Pylades egy árva szót sem szól, viszont 1069–1117-ig Orestes és Pyladesébe Electra nem, 1177–1269-ig Orestes és Electra beszél s csak innentől válik a harmadik személy társalgása bensőbbé. Általában kimondhatjuk, hogy a görög szinpadon dialogus csak két személy közt folyik. A rómaiak e szabályt mellőzték, náluk minden szerepre külön személy volt. Diomed. p. 491, 23. Keil. A szinészek szerepét (első, másod- és harmadrangú) az ábrázolt személy moralis energiája, szenvedélyeinek s kínjainak nagysága, vagyis drámai értéke szabta meg; a harmadik szinész (tritagwnisthV) pl. lehetett király, hordozhatta kormánypálczáját, míg az első, a prwtagwnisthV, szolgájaként szerepelt. Plut. praecepta ger. rei. p. 816 F. A protagonista rendesen részvétet, bámulatot kelt, bár nem kellett okvetetlenül sympathikusnak lennie (v. ö. Medea, Orestes, Clytaemnestra); a tritagonistának jutott a tyrannusok és kormánypálczás hősöknek személyesítése (Dem. peri presb. 247) s ennek oka Juba szerint az, hogy e szerepekben kevés a paJoV és sok az emjasiV (Dem. peri presb. 216 schol.); neki jutottak tehát a pompázó, hideg szerepek, miként ezt Aeschines szerepei is mutatják. Dem. peri presb. 246–247. 337. A második szinész (deuteragwnisthV) szerepét nehezebb meghatározni; általában az a czéljuk, hogy az első szinész munkáját elősegítsék, megvilágítsák akár az ellentét akár a hasonlatosság által; csak Sophoclesnél van határozott jellegük, különösen a női szerepekben; megvan ugyan bennük a protagonista minden fájdalma és szenvedélye, de az összeütközéshez gyengék. Általában minden szinész több szerepet játszott (Luc. Menipp. 16), mert a darab személyeinek száma mindig több volt az előadókénál, azért volt szükség álarczra s többszöri átöltözésre is, mire legkedvezőbb alkalmul a chorus éneke szolgált, de szükség esetén rövidebb idő is elég volt. Aesch. Choeph. 899 schol., die v. ö. Müller A. Bühnenalt. 175. l. A szerepek felosztására tett különböző kisérletekből (pl. Hermann K. F., Richter J., Croiset M.) annyit valószínűséggel állíthatunk, hogy a protagonistának vagy csak egy és pedig főszerepe van, vagy e mellé egy második jelentéktelen szerepet is vállal, s nagyon ritka eset, hogy két személynél többet ábrázolna; a deuteragonista szerepe 2–3 személyre terjed ki, a tritagonistáé rendesen négy, ritkábban három vagy öt személyre. A görög dráma szerepeinek összes száma átlag nyolcz. Midőn a költő megszünt didascaluskép szerepelni, a szinészek nagyobb önállóságot és jelentőséget nyertek, csapatokba kezdtek sorakozni egy protagonistával az élükön, s még az állammal is kötöttek szerződést. Az állam versenyt engedett számukra a nagy Dionysiákon s tragoediákra s utóbb a comoediákra is a Lenaeákon, majd fizetésüket is magára vállalta s magának tartotta fenn a költők részére való kiosztásukat (l. fentebb). A protagonista így mintegy szinigazgatóvá lőn, bizonyos díjért csapatával előadásokra vállalkozott, s ha meg nem jelent a kiszabott időre, birságot is fizetett. Plut. Alex. 29. Maga választotta és fizette segédeit. A vállalkozás díjának nagysága nincs a hagyományban (v. ö. Müller A. Bühnenalt. 345. l.), a győztes protagonista azonban még egyéb díjazásban s kedvezményben is részesült (l. fentebb). Mivel az állami intézmények a népakarat kifolyásai voltak, nem lehet kétséges, hogy a játékosok javára hozott intézkedéseket már megelőzte tekintélyöknek a nép szemében való emelkedése. Ezen tekintély idő jártával még csak növekedett, úgy hogy a szinészek (sőt a kartagok és segédszemélyzet is) népjogilag sérthetetlenek, a hadi szolgálattól mentesek voltak s háborús időben legfölebb követekül alkalmaztattak (Dem. Mid. 15. peri parapresb. 315. peri eirhn. 6. Boeot. de nom. 16. Müller, Bühnenalt. 335. l. 6. j.) s eme tekintélyüknek különben megrótt zabolátlan életük sem ártott. Dem. peri stej. 262. Az athenaei színjátékok fénye elhatározó befolyást gyakorolt a többi államokra is, Dionysus ünnepeit széltében hosszában ünnepelték, s a szinházak és velük a szinészek is szaporodtak. Demosthenes korában vándorolva járták be Hellast s kezdetben laza szervezetük is szorosabbá lőn. Így támadtak a szinészegyesületek (sunodoi), a dionysusi müvészek (oi peri ton Dionuson tecnitai), különösen Athenaeben, Argosban és Teosban. Athenaeben már Sophocles (Istrus a vita Soph.-ban, 6. v. ö. Sommerbrodt, Scenica 291 skk. Sybel, Hermes, 9, 248 skk. Köhler, Rhein. Mus. 39, 293 skk.) alapított ily egyesületet, mely az előadó művészet emelésére irányult, de hogy mikor és hogyan állt elő a későbbi fajta társulat, nem tudjuk. Aristoteles (probl. 30, 10. rhet. 3, 2, p. 1405A. (23 már említi és az athenaei társulatra vonatkozik az amphictyonok egyik decretuma (CIA II 551); valószínű tehát, hogy az agonotheták felállítása táján keletkezett. Az állam elismerte s különféle előnyökben részesítette ezen társulatokat, annyival is inkább, mert első sorban vallásos czélokat szolgáltak, bár természetesen a saját érdekeiket sem hagyták figyelmen kívül, minők pl. jövedelmük fokozása, önművelésük és otthon-alkotás. Tagjaik csak férfiak lehettek és pedig csupán szabadok, de szinészeken kívül költők és zenészek is, és utóbb mindenfajta zenei agonra ők vállalkoztak. Élükön állt egy iereuV, kit egy évre választottak, de újra is megválaszthattak; ennek segédei voltak az epimelhthV vagy tamiaV (kincstartó) s egyéb hivatalnokok. A szerződéseket e czélra rendelt tagok (ergolaboi) kötötték, idegen helyeken pedig külön ügyvivők (proxenoi) voltak. Természetes, hogy az ily egyesületeknek nagy tekintélyük volt, s egyes tagjaik nagy kitüntetésben részesültek, bár erkölcsi maguktartása kezdettől fogva sok kifogás alá esett. Arist. probl. 30, 10. Gell. n. A. 20, 4. A 756. á., egy antik elefántcsontszobrocska után, kitünően szemlélteti a hellenistikus időben divatos eleven, szenvedélyes gesticulatiót.
– 3. A modern szem előtt a görög szinháznak egy eredeti szokása sem oly feltünő, mint az álarcz (proswpon, persona). Nem kivánta a régi szinházak perspectivája, hisz a rómaiak sokáig nem használták és a comoediában csak Terentius után, a tragoediában pedig Rosciusszal jött divatba. Donat. de com. p. 10, 1. Diomed. p. 489, 10 Keil. Cic. de orat. 3, 59. 221. V. ö. Festus p. 268. Th. Oehmichen, Bühnenwesen, 250. l. Ribbeck, Röm. Trag. 661. l. Müller, Bühnenalt. 270 skk. ll. Megvoltak azonban jó és rossz oldalai, így Gellius (n. A. 5, 7) szerint szócsőkép erősíti a hangot, aztán eszközül szolgált arra, hogy a férfiak női szerepeket s egyes szinészek több szerepet is játszhattak; rossz oldala, hogy az arczkifejezés változásait, az egész mimikát lehetetlenné teszi. Ez utóbbin segíteni is igyekeztek, és pedig részint két álarczczal (Sophocl. Oed. R. 1295 sk. Eur. Hel. 1087. 1187), részint azzal, hogy az álarcz mindegyik felére más-más kifejezést festettek, s a szinész azt a felét fordította a nézők felé, mely az időleges hangulatnak megfelelt. Poll. 4, 144. 145. Quint. 3, 74. A görög álarczoknak általában nemcsak az illető személy nemét és korát kellett feltüntetnie, hanem még azt is kifejezésre akarták vele juttatni, a mi természetesen arczról le nem olvasható, t. i. a lelkiállapotot és jellemet. E czélra megvoltak conventionalis eszközeik, melyek együttesen egy symbolumot alkottak, s fő törvényeik Polluxból meg is állapíthatók. Pollux 4, 120. 138. 145. 148. 151. 153. Dierks, De tragic. histrion. habitu scaen. 23. l. Müller A. Bühnenalt. 279. l. 2. j. A lelkiállapot feltüntetése volt a legnehezebb, s ezt a moralis kifejezés előtérbe helyezésével érték el. E tekintetben az álarczkészítők (skeupoioi) három fő conventióban egyeztek meg: 1) a lelkiállapot physikai jeleit túlozták (v. ö. Quint. 10, 3, 79); 2) a physika és morál terén való associatiók népies megfigyeléséből indulva ki az emberi jellemet bizonyos állati hasonlósággal fejezték ki, pl. a parasita rendesen rókaarczú vörös álarczot kap stb. (Pollux 4, 135. 137. 147. 149. 151. 154. 157. Aristot. physiogn. 6, 3. Apul. fiorileg. 3, 16); végül 3) az emberi arcz futólagos vonásait összegezik a jellem állandó kifejezőjévé, pl. a homlok ránczai a komoly gondolkodást jelzik. Pollux 4, 136. 144–148. A színpadi álarczok a Dionysus falusi ünnepein dívó szokásokból fejlődtek ki, mikor is arczukat borseprővel pirosították (Platonius, Proleg. de com. 3, 2. Bergk. Aristoph. nub. 296 schol. equ. 522 schol.), majd falevelekből nagy szakállakat készítettek (Suidas. v. JriamboV. V. ö. Athen. 14, p. 622C), s a parasztok fakéregből rettentő álarczokat alakítottak maguknak. Verg. G. 2, 387. Még Plutarchus korában is megvolt az a szokás, hogy Dionysus körmenetein az arczot elfátyolozták s e vallási szokás dionysusi eredetéhez híven a dráma minden fajában megmaradt. Paus. 1, 28, 6. Eur. Cycl. 227. Aristoph. nub. 343 schol. Theophr. charact. 6. Az álarczokat állítólag Thespis alakította át emberi formára (Suid. s. v. QespiV. Hor. a. p. 276), majd Choerilus (Suidas. v. coiriloV) és Phrynichus tökéletesítette, az utóbbi egyszersmind a női álarczot is behozta. Suid. s. v. FrunicoV. A fő érdem mindenesetre Thespist illeti,a ki Eumares athenaei festő aegyptusi tanulmányait értékesítette a szinházban, s a borseprővel valószínűleg a férfi, a fehér ólommal és fehér vászonnal pedig a női arczokat jelezte (v. ö. Girard, Revue des Étud. grec. 1891. (maj.–jun.). Aeschylust is feltalálókép említik; valószínű azonban, hogy az álarcz csak tökéletesebb alakját nyerte tőle, Suidas szerint ugyanis ő hozta be a pathetikus és emberfeletti vonásokat mutató álarczokat. Suidas s. v. AisculoV Hor. a. p. 278. A comikus álarczok feltalálóját Aristoteles nem ismeri (poët. 5), Pollux (4, 145) Hermoniust és Lycomediust említi, de semmi biztosat nem tud róluk. Etym. M. pag. 376, 48. Meineke, Fragm. com. Graec. 1, 562. Az álarczok váza gipszszel bevont vászon vagy vékony fa volt, az egész fejet födte a nyakszirtig és sisakszemmel birt, az arczrészeket, arczszint, szájszéleket és szemöldököt pedig megfelelő szinekkel jelölték rajta. Gell. n. A. 5, 7. Isid. orig. 10, 119. Prudent. 2, 646. L. Girard, Rev. des Étud. grec. 1894. jan.–mart. 3. l. Föléjük vendéghaj jött, s ha a kor megkívánta, álszakáll. Sapka módjára tették fel alulról fölfelé és szíjjal erősítették meg, fejüket alatta kúpalakú posztó sapkával védték (Ulpian. Dem. peri presb. 255), levételkor pedig a fejük csúcsára vetették hátra. Volt egy hatalmas nyílása is a hang felfogására (Luc. peri orchs. 27), szemnyílásai ellenben nagyon keskenyek voltak, mivel a szem fehérét és szivárványhártyáját is festés ábrázolta. Pollux 4, 140. 144. 149–150. A tragikus álarczoknak még különös sajátsága volt az ogcoV, mely nem egyéb mint az álarcz L alakú födele (Poll. 4, 133); ez rendesen a vendéghaj alatt volt s a személyeknek hatásosabb külsőt adott. Pollux (4, 123–142) összesen 28 tragikus álarczot sorol fel és pedig hat öreget, nyolcz fiatalt, három szolgát és 11 nőt (L. Arnold, Ueb. antike Theatermasken, 16. l. U. ő a Baumeister Denkmälerjében Lutspiel, Satyrdrama, Trauerspiel, Chor. cz. a.); ezekből látjuk, hogy a tragikus álarcz soha sem volt torzítás, hanem az arczrészek viszonyainak oly művészi egyeztetése, hogy a hősnek még külsejében is megnyilatkozott a közönséges emberek fölötti állása, alakjának, erejének, szenvedélyeinek és szenvedéseinek magasabb volta. A satyrjáték álarczaiból Pollux csak négyet említ; a hősök úgy jelennek meg átlag véve, mint a tragoediában (l. Satyrdráma). Az ó comoedia álarczai három csoportra oszthatók: 1) általános carricaturák, alakjuk átlag szalmabáb s fő jellemvonásuk, hogy az arczvonások torzításával és víg külsejükkel nevetést keltenek (Poll. 4, 143); 2) részletes arczképek, minők pl. Aristophanes comoediáiban találhatók. Ezek az egyes gúnyolt személyek arczvonásait tükrözték vissza, úgy hogy már megjelenésükkor felismerték őket (Poll. 4, 143. Platonius, Proleg. de com. 1, 19 B. Aristoph. equ. 230 és aschol. eccles. 191 sk. Aelian. v. h. 2, 13); 3) valóságon túlmenő képzemények. Aristoph. nub. 344 schol. Acharn. 95. 97 schol. aves 61. 94. 279. 804. 806 és a schol. L. Dierks, Archäol. Ztg. 1885, 31–52. l. Az új attikai comoedia nem mert tovább menni a már megállapított typikus álarczokon (Platonius, Prol. de com. 1, 20 B) s a Polluxtól (4, 143–154) felsorolt 43 álarcz közt feltaláljuk a római comoedia palliata álarczait is (Quint. 11, 3, 74. 3, 78. Apul. florileg. 3, 16. Manil. astron. 5, 472); köztük egy sem individualis, sőt a typikus jellemet lehető legjobban visszatükröztetik. A 757. ábra az antik tragoedia álarczait mutatja; a b-nél és c-nél föltünő a magas ogkoV, d dúsfürtű női álarcz, e a satyrdrámánál alkalmazott repkénykoszorús kopasz álarcz. A 758. á. a comoedia álarczait szemlélteti. – A tragikus öltözet feltalálását szintén Aeschylusnak tulajdonítják, annyi bizonyos, hogy határozottabb alakot adott nekik. Vit. Aesch. p. 121 W. Suid. s. v. Aisc. Hor. a. p. 278. Mivel a már említett ogkoV és a koJornoV a tragikus szinészeket magasabbakká tette, a szélességben sem akarták az alakot gyengének hagyni. Igy jöttek használatba a prosternidion, a mellvánkos és a progastridion a hasvánkos (Luc. peri orchs. 27. Ugyanő ZeuV tragwdoV 41), melyek közt és alatt volt egy pólyaféle (swmation) is a czélra, hogy a test többi részét is arányosítsa. Poll. 4, 115. Phot. s. v. swmatia. A mi most már magát a tragikus öltözetet illeti, egyáltalában azt mondhatjuk, hogy a közönséges öltözet utánzása nemesítve és idealizálva, úgy hogy (Athen. 1, 21 szerint) Aeschylus öltözete mintául szolgál az eleusisi hierophanták papi ornatusához. Két részből állt, mint a mindennapi életé, egy felöltő alsó ruhából (citwn) és egy általvetőből (epiblhma); csakhogy a poikilon-nak nevezett (Poll. 4, 115) tragikus citwn az a czipőkig érő (citwn podhrhV), hosszú újjakkal (ceirideV) ellátott ion chiton volt (Luc. ZeuV tragwd. 41), melyet a nők mindig, a férfiak pedig egész a perzsa háborúkig viseltek, s míg ezek után a férfiak a dór chitont fogadták el (Thuc. 1, 6), a tragoedia méltóságos hangjának megfelelően megtartotta a régi ünnepies alakot. Ezt a derékon egy öv (mascalisthr) tartotta össze a mindennapi életben, melyet azonban a tragoedia a mellig húzott fel, bár az ogkoV és koJoronoV úgy is nagyította az alakot. Strab. 11, 13, 12 p. 530. E poicilon, különféle, tetőirányos és vízszintes sávokkal vagy hímzésekkel (virágok, állati és emberi alakok, czifrázatok) volt ellátva (vatikáni mozaik, Ruvo-féle váza) s különösen kiemelendő (az epiblhmata-ra is), hogy a tragoedia díszítése gyászos, a hímzett, rajzolt és tarka szövetüek ünnepies alkalmúak (Becker, Charicl. 3, 242 sk. l.) Az epiblemák nagyszámban és különféle alakban fordulnak elő. Ilyenek a széles köpenyek (imatia), a rövid kabátok (clamudeV), a békazöld batraciV és bíborveres joinikiV és az aranyhimzéses hadi köpeny (xlamuV diacrusoV, cl. crusopastoV). Poll. 4, 116. A többi általvetők egészben vagy részben határozott személyek tulajdonai; így a sáfránysárga krokwtoV az asszonyok és Dionysus öltözete (Poll. 4, 117. Aristoph. Thesmophor. 134, mely Aeschylus Lycurgiája egyik helyének parodiája. ran. 46), xustiV a királyoké, a surtoV alatta egy fehrészegélyű imation-nal, a paraphcu-vel, a királynőké (Poll. 4, 118. 7, 67), az agrhnon, egy egész testet befedő gyapjú tricot, a jósoké (Poll. 4, 116. Etym. M. s. v. agrhnon. L. Müller-Wieseler, Denkmäler d. alt. Kunst 2, 31. tábla, 131), a harczosok és vadászok pedig balkarjukra bíborszínű hadi köpenyt (ejaptiV) csavartak. Poll. 4, 116. 5, 18. A helyzetek is változásokat idéztek elő az öltözetben; így a számkivetettek piszkos fehér ruhában és poros lábbeliben jártak, vagy rongydarabokban, különösen Euripidesnél, de Sophoclesnél is Philoctetes (Poll. 4, 117. 118. Aristoph. Acharn. 411. Soph. Oed. Col. 1597 schol.), a gyászolók fekete (Poll. 4, 117. Eur. Hel. 1187. V. ö. Aesch. Choeph. 10 sk. stb.) továbbá szürke és kék ruhában. Poll. u. o. A satyrdráma öltözetét legjobban a Ruvo féle váza világítja meg (v. ö. Satyrdráma). Az ó comoedia öltönyéről az Aristophanes darabjaiban található utalásokból s ezeknek későbbi (4. száz.) szobrocskákkal való összevetéséből szerezhetünk ismeretet. Igy látjuk, hogy az ó comoedia az öltözet összes fajait az életből veszi, természetesen gyakorta torzítással (v. ö. Aristoph. ran. 200 schol. Dierks, i. m. 42. l.); a nagy phallus a férfiak öltözékének lényeges kiegészítője, de lassankint kisebbedik s az új comoediában el is tünik. Aristoph. nub. 537. 734. Acharn. 156. 1214. vesp. 1342. pax 1349. Lysistr. 928. 937. 1083. Thesmoph. 62. 147. 643 stb. Körte, Jahrbuch des archäol. Instit. 8. köt. 61. l. Úgy a férfiak mint a nők ki vannak tömve hatalmas vánkosokkal, alul testszínű kötött nadrágok voltak a végtagok mutogatására, mi a chiton és köpeny rövid voltát eléggé megmagyarázta. Aristophanesnél a férfiak a kétújjú chitont az ú. n. amjimascaloV-t (Arist. equ. 681) vagy az egyújjút, az exwmiV-t (Lysistr. 661 viselték, és felöltőül a imation-t (Plutus 881. Thesmoph. 214. eccles. 75 stb., clamuV-t (Lysistr. 987), tribwnion-t (Plut. 897) és tribwn-t (Vesp. 1131). Női öltözetül Mnesilochus (Thesm. 255) egy krokwtoV-t vesz magára (e sáfránysárga szín rendes a női chitonoknál, lásd eccl. 331. 878. Thesm. 137. ran. 45), melyet egy csattal (strojion) húz össze, s végül egy bíborszegélyű egkuklon-t vet vállaira. A Lysistratéban (113. 931) Myrrhine szintén viseli a strojion-t és egkuklon-t. Az új comoedia öltözékeiben megtartotta az ó comoedia ölttözetének jellegét, csak a phallus marad el lassankint, és a szinek használatában áll be mindjobban bizonyos conventio, a mennyiben minden árnyalatnak megvolt az álarczczal összhangban a maga jelentése: a fiatalok bíbor, a rabszolgák fehér, a parasiták zöld szinben jelentek meg; az öreg asszonyok szine kék és zöld, a fiataloké fehér és sáfránysárga, a papnőké fehér; a leno öltözete tarkabarka köpenynyel fedett chiton. Poll. 4, 118–121. Ez a conventio megvolt a római palliatában is, de Donatus felvilágosításai (de com. p. 10,1 R) némileg eltérők a Polluxéitől: szerinte a comoedia öregei a régi szokásnak megfelelően fehér ruhát viselnek, a fiatalok pedig tarkát; a rabszolgák ruhája rövid, hogy fürgébbek legyenek, a parasitáé ránczos pallium; a boldogok fehér, a szerencsétlenek rongyos, a gazdagok bíbor s a szegények közönséges vörös szinben jelennek meg. A fiatal leányok idegen módra ruházkodnak, a leno tarka-barka palliumot visel, a kéjhölgy meg sáfránysárga ruhát. A lábbeliknek szintén különféle fajtái voltak használatban: a tragoediában a koJornoV (Müller A., Bühnenalt, 238. l.), mely elnevezés csak a római korban jött divatba, míg a görögben embathV a valódi név (Luc. ZeuV tragwd. 41. Menipp. 16. peri orkhs. 27. Suidas s. v. AisculoV), néha okoibaV (Luc. Ner. 9. Etym. M. s. v.) és arbulai, Suid. s. v. AisculoV. Etym. M. s. v. arbulai. Suid. s. v. AisculoV. Etym. M. s. v. arbulh. Pollux 7, 86. 91. A cothurnust a falapokból összerakott talpak vastagsága jellemzi (Luc. saturn. 19 schol.); négyszögletes volt, olyformán, hogy mindegyik lábra illett (Etym. M. és Suid. s. v. koJornoV), magassága valamint szine is változott (Pottier, Dict. des antiqu. gr. et rom., Cothurnus cz. a. Wieseler, Theatergeb. 9, 1), szárát a chiton alja fedte el, minthogy azonban mind a cothurnus mind az eubathV a közéletben nagyon hosszú szárú csizma volt, valószínű, hogy a dramában is ugyanolyan volt (v. ö. Xen. peri ipp. 12, 10. Serv. Aen. 1, 337); a bőrt elől fűzték össze rajta (l. Pottier i. h.). A cothurnus a szinészek járását nagyon bizonytalanná tette, könnyen el lehetett benne esni (pl. Aesc., v. ö. Vit. Aesch. p. 269 W), s így a tragoediából minden szeles hirtelenkedést kizárt (l. egyébként Cothurnus). A tragikus kar Sophocles kezdeményezésére az alacsonyabb fehér krhpiV-t viselte. Bekker, Anecd. gr. pag. 273, 18. Vita Soph. p. 218 W. A satyrjátékban a Satyrusok meztelen lábbal jártak, a hősök lábbelije pedig alacsonyabb cothurnus volt (l. Satyrdráma). A comoediában a férfiak lábbelije az embadeV vagy a lakwnikai (Arist. vesp. 1157. eccles. 345. 507. equ. 321 stb. Dierks, i. m. 43 sk. l.), a nőké a koJornoi v. persikai (Arist. Lysistr. 656. eccles. 319. 345. ran. 47), mindeme lábbelik a mindennapi életből valók. A fejtakarókat illetőleg szintén a közélet szokásait követték: a kalap itt is ott is ritka (pl. Ismene, Soph. Oed. Col.-ában. V. ö. Guhl-Koner, Das Leben d. Griech. u. Röm. 238. l. Becker, Charicl. 3, 262 sk. l.), a munkások bőrsapkát (knh) viseltek (Soph. Oed. Col. 313. Arist. av. 1203 schol.), a nők rendesen a himatino egyik csücskét (krhdemnon) hajtották fejökre. (Eur. Phoen. 1490); használatos volt továbbá náluk a hajháló (kekrujaloV), a széles homlokkötő (mitra), a hátravethető fátyol (kaluptra). Poll. 4, 116. Az istenek a művészetben ismert jelvényeikkel (Aesch. Eum. 181. 404. Eur. Alcest. 34. Bacch. 495. Arist. ran. 46 sk. Plut. 423. V. ö. Poll. 4, 117. Wieseler, Theaterg. 7, 5. 9, 11), a herosok karddal (proV taV kibdhlouV sjagaV, visszaugró pengével, Achill. Tatius 3, 20) vagy íjjal (Poll. 4, 117. Soph. Philoct. 288. Eur. Ion 108), a királyok és jósok pálczájukkal (Eur. Androm. 588. Aesch. Agam. 1265. Arist. av. 514 schol. A királyok pálczáját sas különbözteti meg, Hesych s. v. iJunthrion; a perzsa királyok tiarát viselnek, Poll. 4, 106. Aesch. Pers. 661) és a harczosok teljes fegyverzetben léptek fel. Poll. 4, 117. Eur. Phoen. 779. 861. Arist. Acharn. 581 sk. Az öregek a tragoediában egyenes, a comoediában pedig görbe bottal (Aesch. Agam. 75. Eur. Herc. fur. 108. Ion 743. Arist. Plut. 271. Plut. de puer. educ. 4 pag. 2 D. Vit. Soph. p. 128 W), az esdeklők fehér szalaggal bevont ágakkal (Aesch. suppl. 23. 191. Eur. suppl. 10. Soph. Oed. R. 3. 913) lépnek föl a lakmározók koszorúsan (Eur. Alcest. 759. 831. Arist. Plut. 1041) s az utczán fáklyás rabszolgakisérettel (Arist. Plut. 1041. eccles. 1149), a rabszolgák boton vitt batyuval (Arist. ran. 8; v. ö. a schol.), a parasztok bunkóval, bőrtunicával és zsákkal (Poll. 4, 119), a parasiták olajos üveggel és borotvájukkal (Poll. 4, 120. V. ö. Plaut. Stich. 230. Pers. 1, 3, 43. Cic. fam. 1, 9) mutatkoznak.
– 4. A Romában fellépett első szinészek (histriones, tragoedi, comoedi, actores, artifices, ludii, ludiones) általában külföldi s főkép görög rabszolgák voltak, kik hazájokban szerezték meg e téren való ismereteiket, s később is csak rabszolgák és zsoldosok működtek a szini pályán. A rabszolgákat gazdáik képeztették ki, a mennyiben rabszolgáik bérbeadásával kereskedtek. Cic. Rosc. 10 sk. A szinész rabszolgának módjában állt magát megváltani, de ez nem változtatott a helyzeten, mert végre is a szinészkedést szolgai foglalkozásnak tekintették, mint a bérért való munkát egyáltalán, és ha szabad ember lépett színpadra, capitis deminutio lett sorsa. Romában is csak férfi szinészek szerepeltek a mimák kivételével, de ennek oka nem a vallásban, vagy a moralis felfogásban keresendő, hanem inkább a női személyzet hiányában s a nők hiányos műveltségében; csak későn említenek egyes és pedig comikus szinésznőket. Donat. Ter. Andr. 4, 3. Álarczot hosszú időn át nem használtak (Cic. de or. 59, 221), Diomedes szerint Q. Roscius Gallus volt az első, ki kancsalsága miatt álarczot vett fel. Diom. Gr. L. 1. pag. 489. K., de v. ö. Donat. de com. p. 10, 1 R. (Ribbeck kiegyezteti a két adatot, Röm. Trag. 661). Az egy csapatba egyesült szinészek nem alkottak olynemű társulatot, mint a Dinoysus művészei a görög földön; különösen abban különböznek tőlük, hogy nem szolgáltak vallásos czélt (Friedländer, 538). A tagok száma és feladata nem igen ismeretes; de legalább annyi rendes szinésznek kellett lennie, hogy drámát előadhassanak. A szinészek száma ugyanis a rómaiaknál nem volt megszorítva, minden szerepet más-más szinész játszott. Diomed. p. 491, 23 K. Szükségesek voltak továbbá egy fuvolás, statisták, gépészek s a tragoediához még némi gyengébb chorus is. Díjazásukról nem tudunk sokat, mert Roscius és Aesopus díjai (Cic. Rosc. 8) nem lehetnek irányadók, s az igazgató díját is beszámították az ünnepadótól fizetett összegbe; néha megtörtént, hogy siker esetén az ünnepadó külön díjat is adott nekik. A szinészversenyt illetőleg l. fent. Jogilag helyzetük mindig nyomott volt, bár a görög felfogás terjedésével később javult. Plut. Sull. 36. Roscius és Aesopus dicsősége és gazdagsága is szerzett tekintélyt a művészetnek és a társaknak részben azzal, hogy Roscius utóbb díjtalanul lépett fel (Cic. pro Rosc. 8); Caesar és a későbbi hatalmasok eljárása, hogy egyes előkelő rómaiakat szinpadra kényszerítettek (Suet. Caes. 39. Friedländer, 540), továbbá az a körülmény, hogy Augustus a szinészek büntetését enyhítette, a szinészi állást társadalmilag emelte, s a császári hatalom nivelláló nyomása alatt szinészek is juthattak előkelő hivatalokba, de általában még sem élvezték azt a tekintélyt, melyet a kocsiversenyzők és gladiatorok. A 759. á. kenőcstartó borostyánkőből, találtatott Sopronban, jelenleg az ottani városi muzeum tulajdona; a fabula Atellana szinészének, az atellanusnak, illetőleg, mint a homlokon levő ránczok, a nagy orr, a durva áll és a fej kopaszsága bizonyossá teszik, a mindig rászedett, babonás és fösvény öregnek, a pappusnak álarczát ábrázolja. – A szinészek müvészetének megitélése általában nagyon nehéz, mert alkotásuk már létrejötte pillanatában meg is szünik, s e tekintetben csak a kortársak itéletére vagyunk utalva; még nehezebb az ókor szinművészetének megitélése, mert csak kevés tudósítás maradt ránk. A görög szinművészet általában nagy volt; kezdettől fogva a legkésőbb korig felette állt a rómainak, mint Cicero (div. in Caec. 15) magasztalja azt: a deuteragonista és tritagonista, mondja ő, gyakran jelentékenyen mérsékli hangját, hogy a protagonistát érvényre juttassa. Bár csak kortársairól szól, de biztosra vehető, hogy így volt ez kezdettől fogva. Az első idők szinművészetéről egész az 5-ik század közepéig közvetetlen tanuink vannak, s e réven tudjuk, hogy mesterkéletlen, egyszerű s egyszersmind nagy volt e korszak ábrázolása, mint egyáltalán minden, mit Aeschylus alkotott. A technika, a taglejtéses beszéd sem lehetett csekély, bár a későbbi kornak ilynemű munkáját vele szemben nagyon magasztalják: hisz az alkotó költők nemcsak kitünő tánczosok, táncztanítók (Athen. 1, 22 A) voltak, hanem új tánczformákat is találtak fel, a szóbeli előadás technikája meg a hősköltemények előadásának hosszú időn át fejlett művészetén alapult. Aztán a belső ábrázoló eszközök alkalmazásában a megfelelő harmonikus alakítás magától értetődő, hisz a költő-szinész a maga alkotásának legjobb értelmezője. Fénykora ennek az 5-ik század első fele s a rákövetkező egy része. E közben új erők alapelvekkel léptek fel, kiknek irányát a túlzás jellemzi a taglejtések használatában, melyeket az Aeschylus kora kerülni szokott. Quint. 11, 3, 89. Ez az irány több körülménytől elősegítve a korábbit lassankint kiszorította. Ily körülmények voltak a szinész és költő szerepének különválasztása, különösen pedig a szinészversenyek, melyek a szinésztechnikát aránytalanul kifejlesztették, úgy hogy pl. Aristoteles korában (rhet. 3, 1) a szinészszel szemben a költő háttérbe szorul. A költészet és előadás egységének hátrányára szolgált az is, hogy a szerepeket a szinészek egyéniségéhez szabták (pl. Sophocles is). Fokozatosan fejlődött ez irány, eleinte az értelmes és természetes előadásmód élénkült, míg végre a nagy költők halála után a szinész, a költő befolyása alól megszabadulva a meztelen valóság művészietlen utánzásába csapott át, sőt annyira jutott, hogy állati hangok utánzásában is kereste a kitünést. A 4-ik század után a költői alkotó erő kimerültével még mélyebbre sülyedt a szinművészet, különösen a félbarbár hellen Kelet országaiban (Plut. Crass. 33), de Nyugaton is. – A római szinmüvészetet a görög folytatásának tekinthetjük. Kezdetül szolgált a görög technika elsajátításának ideje s rövid virágzás után már beállt a bukás. A római szinészetben egyáltalában hiányzott az összjáték harmoniája, itt tehát még inkább érvényesült az egyedek játéka a mű egységére való tekintet nélkül; egyébként a classikus kor utáni görög szinészet volt mintája. A hang és taglejtés bőségével az ábrázolás rendszerint elhomályosítá a költészet szellemét s csak a virtuózkodást segítette elő. Igy aztán rossz hatással volt a szinművészetre, hogy az előadók nagyobb száma miatt a szerepek kiosztásában különös képességeik szerint járhattak el, hátrányos volt az is, hogy egy szerepet külön énekes és külön tagjártató adhatott elő, továbbá hogy ugyanazon szinész comikus és tragikus szerepeket játszhatott. Cic. or. 109. Livius Andornicus korában még nem volt szinészet, az etruscus tánczosok (ludiones) nem tudtak latinul, a római dilettansok meg nem léphettek fel szinészekül; idegenből kellett tehát játékosokat szerezni, többnyire alsó-italiai rabszolgákat, kiknek még sokat kellett a kiejtéssel vesződniök. Az első korszakban tehát nagyon hiányos volt a játék, s ennek egyik oka az is volt, hogy a rómaiak műveltségük csekély volta miatt a görög szini előadás szépségeit nem tudták megérteni, s izlésük inkább a bohózatos comoediára hajlott. Pol. ap. Athen. 14, 615 A. Csak lassankint kezdett beállani az emelkedés; Cicero szerint (de or. 3, 56, 214) a szónokok C. Gracchus előadásának magaslatáról alásülyedtek, s e magaslatot a szinészek foglalták el. Ezzel aztán virágzásnak indult a szinészet és Roscius meg Aesopus (Ribbeck, Röm. Trag. 670 skk.) csakhamar a legmagasabb fokra juttatták. Roscius művészete, melytől csak kissé állt hátrább Aesopusé, a mértéktartásban és kedvességben nyilvánult (Cic. de or. 1, 29, 192 és 130), tehát az ezenkori görög művészettel szemben a régi egyszerű nagyságra törekedett, de a tárgyjelző taglejtéseket ő sem tudta elűzni Romából. Roscius halála után iskolája egy darabig megőrizte ugyan szellemét, de csakhamar felülkerekedett a túlzás (Quint. 11, 91, 117), sőt lassankint megszünt a szinészet művészetnek lenni s visszatért, bár finomabb alakban, oda, a honnan kiindult, a komédiázásba. – Irodalom. Klein, Geschichte des Dramas, Leipzig, 1865. Christ. Gesch. der griech. Litteratur (Müller I.-féle Handbuch, 7. köt.) 3. kiadás, München, 1884–1887. Navarre, Dionysus, Étude sur l’organisation materielle du théâtre athénien, Paris, 1895. Haigh, The Attic theatre, Oxford 1889. Müller A., Lehrb. d. griech. Bühnenalt. Freiburg i. B. 1886. Körting, Gesch. d. griech. u. röm. Theaters, Paderborn, 1897. Oehmichen, Das Bühnenwesen der Griechen u. Römer (Müller, Handbuch 5, 3), München, 1890. Opitz, Schauspiel u. Theaterwesen der Gr. und Röm. Leizig, 1889. Croiset, Historie de la Litterat. gr. 3. köt. Schanz, Gesch. der röm. Litterat. (Müller, Handbuch, 8), München, 1891. Teuffel, Gesch. d. röm. Litterat. 5. kiad. Leipzig, 1890. Wieseler, Scaenica (Nachr. der Götting. Gesellsch. d. Wissensch.), 1890. Ritschl, Parerga zu Plautus u. Ter. 1845. Arnold, Theatervorstellungen, a Baumeister-féle Denkmäler d. klass. Altert. 3. k. 1750. l. Bethe, Prolegomena zur Gesch. des Theaters im Altert. Leipzig, 1896. Friedländer, Darstellungen aus d. Sittengesch. Roms in der Zeit Augusts bis zum Ausgang d. Antonine, 6. kiadás, Leipzig, 1888/9. U. az, Die (röm.) Spiele, a Marquardt-Mommsen Handbuch d. röm. Altert. 6. kötetében, 2. kiad. Leipzig, 1885. Dziatzko, Ausgewählte Komödien des Terenz, Einleitung, 1, 2. kiad. Leipzig, 1885. Mommsen, Heortologie, Berlin, 1864. Fritzsche, De Lenaeis. Judeich, Lenaion, Rhein. Mus. 47. köt. 1893. Ribbeck, Die römische Tragödie im Zeitalter d. Republ. Leipzig, 1875. U. az, Anfänge und Entwicklung des Dionyscultus in Attika, Kiel, 1869. Lipsius, Bemerkungen üb. die dramat. Choregie, Berichte d. königl. sächs. Gesellsch. der Wissensch. 1885 és Nachtrag, ugyanott, 1887. Reisch, De musicis Graecorum certaminibus, Wien, 1875 (és 1886). Rosenkranz, De choregia et choreutarum numero, Rostock, 1873. Dähn, Scenische Untersuchungen, Danzig, 1893. Harzmann, Quaestiones scaenicae, Marburg, 1889. V. Jan, Die musischen Festspiele in Griechenland (Verhandlungen d. Philologenversammlung zu Zürich), Leipzig, 1888. Körte, Archäol. Studien zur alten Komödie (Jahrbuch d. kais. deutschen archäol. Instituts, 8. kötet), 1893. Rohde, Scaenica (Rhein. Mus. 38. köt.), 1883. Van Leeuwen, Quaestiones ad historiam scaen. pertinentes (Mnemosyne, 16. új folyam). Reisch, Griechische Weihgeschenke, Wien, 1890. Nikitin, Zur Geschichte d. dramat. Wettkämpfe in Athen, Petersburg, 1882. Croiset, Le second acteur chez Eschyle, Paris, 1893. Enger, De histrionum in Aristophanis Thesmoph. numero. Oppeln, 1840. Hodermann, Findet die den älteren griech. Dramatikern auferlegte Beschränkung d. Schauspielerzahl anwendung auf die Komödien des Ter. 1889. Koob, De mutis quae vocantur personis in Graecorum tragoediis, Halle, 1882. Liebenam, Zur Organisation u. Gesch. des röm. Vereinswesens, Leipzig, 1890. Lüders, Die dionysichen Künstler, Berlin, 1873. Foucart, De collegiis artificum scaenicor. apud Graecos, Paris, 1873. Friedländer, De artificibus Dionysiacis, Königsberg, 1874. Schmidt, Üb. die Zahl d. Schauspieler bei Plaut. u. Ter. Erlangen, 1870. Sauppe, Commentatio de collegio artificum scaen. atticor. Göttingen, 1876. Völker, De Graecorum fabularum actoribus, Halle, 1880. Hermann, de distributione personarum inter histriones in tragoediis Graecis, Marburg, 1840. Richter, Die Verteilung der Rollen unter die Schauspieler d. griech. Tragödie, Berlin, 1842. Sittl, die Gebärden der Griech. u. Römer, Leipzig, 1890. Wiskemann, Untersuchungen üb. Q. Roscius Gallus, Hersfeld, 1854. Sauppe, Üb. die Preisrichter d. Dionysien (Ber. d. kön. sächs. Gesellsch. d. Wissenschaften), Leipzig, 1855. Petersen, Über die Preisrichter der grossen Dionysien zu Athen, Dorpat, 1878. Bethe, De scaenicorum certaminum victoribus, Rostock, 1894. Dierks, Das Kostüm der griech. Schauspieler in der alten Komödie (Archäolog. Zeitg. 43. köt.) 1886. Köhler, Masken, Petersburg, 1833. Witzschel (Pauly-féle Realencykl. 5, 1376. skk. Persona cz.). Hoffer, De personarum usu in Ter. comoediis, Halle, 1877. Dümmler, Scenische Vasenbilder (Rhein. Mus. 43. köt.)
