Theatrum

Jeatron, szinház. – 1. A görögöknél. A görög színház a színdarabok (tragoedia, comoedia, satyrdráma) előadásának s általában az összes Dinoysus cultusával kapcsolatos ünnepségnek volt színhelye. Néha musikus agonokat és a 3. század óta gyakran népgyűléseket is tartottak a th.-ban. A görög színház épülete lényegesen különbözik modern színházainktól. Általában sokkal nagyobb közönség befogadására szolgáltak, mint mai színházaink; az előadásokat nappal tartották bennök, a nézőközönség félköríves, egymás megett fokozatosan emelkedő padsorokban foglalt helyet, ezek a padsorok szabad ég alatt voltak elrendezve; a nézőtér és a színházi épület architectonikusan nincs egymással összekapcsolva, csak a római színházi építés foglalta össze ezt a két részt egy épületté és teremtette meg a födött színházat. A th. három főrészből áll: a kerek orchstra-ból, az azt három oldalról körülzáró nézőtérből (Jeatron) és az orchestra negyedik oldalához csatlakozó színházi épületből (skhnh); a színpadi épület és a nézőtér két zárófala között volt kétoldalt az orchstra-ba és a Jeatron üléseihez szolgáló bejáró (parodoV). Ezt az elrendezést csak lassanként nyerte a görög th. Legrégibb és legfontosabb része a kerek orchstra, az a kerek térség, melyet a kar a Dionysus tiszteletére előadott táncza számára igényelt. Az orchstra az ógörög színházban sohasem volt kikövezve, csak tömött föld, legfölebb stuccoszerű burkolat födte. Közepét az isten oltára foglalta el (811. á.). A színház történetében nevezetessé vált Jumelh eredetileg az oltárt, később annak egy részét, még pedig az oltár kikövezett előterét (dapedon), vagy az oltár széles lépcsőfokát (bhma) jelenti. Midőn a dráma fejlődésében az első színész föllépett, az az oltár lépcsőjén foglalt helyet, hogy a kar fölé emelkedjék; itt volt a zenészek helye, mikor a kar az oltár körül tánczolt, ide lépett a raywdoV és a solista zenész. A Jumelh volt az összes zenei és dithyrambikus előadásoknak középpontja, melyeket N. Sándor óta a Jumelikoi agwneV közös nevével jelöltek, ellentétben a drámai előadásokkal, melyeket a játék hátteréül szolgáló skhnh után schnikoi agwneV-eknek neveztek. Néha az egész orchestra jelölésére is használják a Jumelh nevet. Kezdetben a nézők egyszerűen körülállották az orchestrát, s minthogy így csak kisszámú közönség kisérhette figyelemmel az orchestrában folyó előadást, csakhamar faállványokkal (ikria) veték azt körül. Mikor Atheaneben a 70. ol., tehát 500 táján, Pratinas, Aeschylus és Choerilis versenye alkalmával a fatribünök összeomlottak, czélszerübb nézőtér építéséhez fogtak olyformán, hogy az Acropolis déli lejtőjét használták föl a padsorok elhelyezése számára, a lejtőt az orchestrától jobbra és balra (Keletre és Nyugatra) hatalmas földtöltésekkel és falakkal mesterségesen folytatták; így nyerte a Dinoysus színház nézőtere tölcsérszerű alakját (v. ö. 146. á. 1.). A többi görög th. nézőtere is rendesen hegyoldalon épült, úgy hogy a lejtőn rendezték el a hegy lábánál elterülő orchestrát három oldalról körülvevő félköríves padsorokat, melyek fokozatosan nagyobbodó és emelkedő ívekkel tölcsérszerűen vannak a hegyoldalba bemélyítve (innen a nézőtér koilon, cavea elnevezése). Kisebb színházakban ezek a padsorok megszakítás nélkül sorakoznak egymás mögé, nagyobbakban egy vagy két félköríves körjárattól (diazwmata, praecinctiones) emeletekre (zwnai) osztatnak. A nézőteret az orchestrából kiinduló, sugárszerűen elrendezett lépcsők osztják ékalakú szakaszokra (kerkideV). A padsorok kezdetben fából valók voltak. A dráma fénykorában egyszerű fapadokról nézték az előadást, kő- és márványpadokkal biró szinházak csak a 4. század folyamán épültek. A modern szinháznak főrésze, a szinpad, a görög th. legkésőbb keletkezett része; rendeltetése szerint ez a nézőtérrel szemben emelt épület teljesen különbözik modern színházaink megfelelő részétől. Mint neve (skhnh) is mutatja, eredetileg csak valami fasátorszerű, bódéféle kis épület, melyet csak az ünnep tartamára emeltek, hogy az előadások számára szükséges eszközöket magába fogadja és a szinészeknek öltözőül szolgáljon; kezdetben a skhnh nem is képezte a szinháznak szerves részét. Az előadással akkor került szerves összefüggésbe a skhnh, a mikor azt (kb. az 5. század közepe táján) a színhely jelölésére vették igénybe, olyformán, hogy a skhnh azt a palotát, házat vagy templomot jelentette, a mely előtt a darab lejátszódott. Igy lett a skhnh a játék háttere. Hozzávetőleges alakját mutatja 811. ábránk, a melynek egyszerű, emeletes skhnh-je szükség szerint úgy királyi palotát, mint templomot ábrázolhat. Athenaenek színháza, melyben az 5. század nagy tragikusainak Aeschylusnak, Sophoclesnek, Euripidesnek darabjait előadták, szerény, fapadokkal ellátott épület volt, melynek skhnh-je a képünkön ábrázolt egyszerű épülethez lehetett hasonló. Az első kőből épült skhnh-je a képünkön ábrázolt egyszerű épülethez lehetett hasonló. Az első kőből épült skhnh-k (melyek a legkorábbi datálás szerint is csak a Kr. e. 5. század végső évtizedeiben keletkezhettek) kétoldalt előre ugró szárnyakkal (paraskhnia) vannak ellátva. A régi egyszerű módon (fapadokkal, fa skhnh-vel) ellátott színházakat a 4. században kővől való színházak váltották föl. Az athenaei Dionysus színházat Dörpfeld alapvető kutatásai szerint Lycurgus szónok (338–326) alakította át kőszinházzá (Furtwängler és Puchstein a Lycurgusnak tulajdonított átépítést korábbi időbe, az 5. század végére vagy a 4. század elejére teszik és csak a kő proskhnion-ra vonatkozólag fogadják el Dörpfeld véleményét, hogy t. i. az Lycurgustól ered). Az athenaei Dionysus színház oly sokféle átalakításon ment keresztül, hogy azon a görög th. typikus alakját nem szemléltethetjük. – A görög színháznak beosztását, imponálló arányait és szépségét legjobban szemlélteti az epidaurusi szinház (812. ábra), mely az egész ókornak legrégebben fennmaradt emlékei közé tartozik. Az 1881-ben végzett ásatások teljes mértékben igazolták Pausanias (2, 27, 4) itéletét, hogy Polycletusnak ezen műve minden tekintetben csodálatra méltó, mert ha a rómaiak színházai díszités tekintetében gazdagabbak is, s ha nagyságra nézve nem is éri utol az arcadiaiak megalopolisi színházait, harmoniájával és szépségével minden más építész alkotását fölülmúlja. A nagy, kitünő karban megmaradt nézőtér (Jeatron) egy széles körjárattól (diazwmua, praecinctio) két rangra, emeletre (zwnai) osztatik. Az alsó emelet 34 félköríves padsorból (anabaJmoi, edwlia) áll és 13 lépcső között 12 éket (kerkideV) képez, a felső 21 padsorból áll és 23 lépcső között 22 ékalakú szakaszra oszlik. A kőpadok az athenaei Dionysus színház üléseihez hasonló profilt mutatnak, az alsó rang első és utolsó, a felső rang első sorának ülései támaszokkal vannak ellátva; névvel ellátott ülések nem fordulnak elő. A nézőtér, mely kb. 15.000-nyi közönség fogadhatott be, kétoldalt valamivel túlmegy a félkörön és 2-2 szélső éke 3 1/2 méterrel nagyobb sugárral van megszerkesztve mint a középső 8 ék, miáltal az orchestra köre és a nézőtér első padja között levő mélyített körjárat két végén szélesebb mint a közepén, s így a körjárat épen ott szélesebb (2,84 méter), a hol a nézők teljes számban tódulnak be, és ott keskenyebb (2,10 m.), a hol a közönség egy része már szétoszlott helyeire. Ez a mészkőlapokkal kikövezett körjárat nemcsak bemenetül szolgál, hanem egyszersmind vízgyüjtő csatorna (ocetoV) is, mely azonban kétoldalt, az utolsó előtti lépcsőnél a föld alatt folytatódik, hogy az orchestrának a skhnh felé eső részén ne képezzen akadályt. A görög színház nézőterére jellemző, hogy a félkörnél nagyobb (s így patkó alakú) és hogy záró falai (analhmmata) nem egyenes vonalban fekszenek, párhuzamosan a színpadi épülettel (mint a római th.-ban), hanem egymással tompa szöget képeznek. A 9,81 m.-es sugárral megrajzolt kerek orchestra (orchstra) a színháznak legfontosabb része, és csak itt Epidaurusban látható a maga teljességében; a pusztán tömött földdel borított kört ugyanis szép (38 cm. széles) mészkőküszöb foglalja be, mely csak a körjárat felé eső részén emelkedik ki, különben, mint az oldalainak nyers megművelése mutatja, a föld szinével egy vonalban volt és így az orchstra és a skhnh között szereplőket járásukban nem gátolta. Az orchestra közepén levő nagy kerek kő minden valószínűség szerint az oltárnak alapja. A nézőtérrel szemben fekvő skhnh épülete egy nagy teremből áll (E), mely ép oly hosszú mint az orchestra átmérője, mélysége 6 m. s egy oszlopsortól két belső hajóra osztatik. Kétoldalt két kisebb szoba csatlakozik hozzá. A skhnh nyugati oldalához csatlakozó (ábránkon a jobboldali) teremben gyülekezett s onnan vonult a paroduson (AD) át az orchestrába. A skhnh elülső fala és az orchestra közt levő (22,6 méter hosszú) mészkőküszöb a színház kőpooskhnion-jának stylobatesét képezi, mely kétoldalt kiszökő (2,57 m. széles) paraschnion-ok közé van foglalva. A megmaradt épületrészekből könnyen recontsruálható prosceniumot (K) 12 fél- és két sarkában 1-1 negyed- (ion rendszerű) oszlop alkotta, melyeken hármas tagoltságú architrav, sima fríz és fogsoros geison nyugodott; az oszlopközöket díszletül szolgáló, mozgatható és festett táblák (pinakeV) zárták, a középső intercolumnium kivételével, mely ajtóúl szolgált; a küszöbnek ez a része erősen koptatott. A parasceniumok két sarkában 3/4-es ion oszlopok állottak a köztük levő küszöbön látható nyílások a rendes, háromoldalú periaktoi pótlásáúl alkalmazott és saját tengelyük körül forgatható ajtó megerősítésére szolgálhattak; az ajtók két oldalára festett, változható díszlettel jelezték, hogy honnan jönnek azok a színészek, a kik nem a főajton, hanem a parodusokon át léptek be az orchestrába. A római korban az ott heverő basisok tanúsága szerint szobrokat (Hygiea és Livia császárnő szobrait) állították a parasceniumok oszlopközébe. A proschnion magassága 3,53 m., tetejét fagerendákon nyugvó deszkázat képezte, a melynek méreteit beillesztésök helye árulja el. A proshknion tetejére a skhnh épületéből nyiló ajtón kívül kétoldalt lejtős följárók (M, M) vezettek, melyek a parodusok kapujától indulnak ki, de oly meredekek, hogy azokon a szinészek vagy a kar nem mehettek; különben is ez az út roppant kerülő lett volna az orchestrából jövők számára. Valószínű, hogy csak a szinházi gépek fölszállítására használták. A schnh-nek ezen lejtős följárói (M) és a nézőtér támaszfala közti (kb. 8,5 m. széles) térség alkotja a színháznak két, kifelé kettős kapuval zárt bejáróját (parodoi, AD). Mindegyik kapú három corinthusi rendszerű (hármas tagoltságú architravval, hajtott frízzel és geison-nak koronázott) pillér között két kettős szárnyú ajtót foglalt be, melyek közül a szélesebb a parodusba, a keskenyebb a lejtős följáróra szolgált. A szinház acustikája kitünő; az orchestrában szavalónak hangját a legfelső padsorban is tisztán lehet hallani, pedig ma már nem áll a skhnh fala, mely a hanghullámok visszaverésével még erősebb és érthetőbbé tette a szinész beszédét. Az epidaurusi szinház fölásatása nagy fontosságot nyert a görög szinház fejlődésére vonatkozó ismereteink szempontjából, mert skhnh-je és orchstra-ja a görög korszakban szokásos alakot mutatta, melyet a legtöbb színháznál római korú átépítések gyökeresen megváltoztattak. Az ásatásokat intéző görög archaeologiai társaság 1884-ben megbizta Dörpfeld Vilmost, hogy a színházat ujból megvizsgálja és hogy arról terveket készítsen. Ezek a kutatások, a más szinházakon, különösen az athenaei Dionysus szinházon végzett vizsgálatokkal kapcsolatban arról győzték meg Dörpfeldet, hogy a görög szinházban a római időkig nem létezett külön szinpad (logeion); ennek következményeként Dörpfeld új elméletet állított föl a görög színházban folyó játékról, mely az eddigi véleménynyel szemben azt tanítja, hogy a görög szinházban az orchestra volt a kar és a szinészek közös tartózkodó helye, míg a skhnh, il. a proskhnion, a játéknak csak hátterét, díszletfalát képezte. – Mielőtt a játék helyének fontos kérdését tárgyalnók, szükségesnek tartjuk még az athenaei Dionysus szinház történetének rövid ismertetését, a mint azt Dörpfeld rendszeres kutatásai nyomán megállapította. A Dinoysus színház romjait Strack német építész tárta fel 1862-ben. Dörpfeld 1882-ben ujból megvizsgálta a romokat, 1886, 1889 és 1895-ben pedig rendszeres ásatásokat végzett a színház helyén, és ezek alapján építésének bonyodalmas történetét tisztába hozta. A Dionysus színház mai alakjában (v. ö. 146. á. 1 és 813. ábra) öt építő korszaknak nyomait mutatja. a) Legrégibb (6. és 5. századbeli) alakjának 24 m. átmérőjű, köralakú orchestrából állott, mely az Acropolis déli lejtőjének lábánál terült el a mostani orchestránál valamicskével délebbre, de avval egy színvonalban; Dionysus szent kerületéből két lejtős följáró vezetett föl hozzá Nyugat és Kelet felől; közepét az oltár foglalta el. A nézőtér a hegyoldalban feküdt, eredetileg szabálytalan alakú volt, az 5. század folyamán támaszfalakkal látták el, és nagyjából azt az alakot adták neki, melyet ma is mutat. Az előadások alkalmából fapadokat állítottak föl benne. Kezdetben skhnh épülete egyáltalában nem volt, az 5. század közepe óta fa skhnh-t emeltek az előadások alkalmával. b) A 4. század 2. felében teljesen ujjáépítették a színházat, mészkő- és márványülésekkel látták el a nézőtért, az orchestrát kőküszöbbel foglalták be, megépítették benne a vízvezetőcsatornát, déli része elé pedig kő skhnh-t emeltek előreszökő paraskhnia-kkal. A nézőteret két körjárattal három emeletre osztották, 32–32 és legfölül 14 padsorral; a legalsó emelet 14 sugárszerüen elrendezett lépcső között 13 szakaszból (kerkideV) állott. A padsorok (a legalsónak kivételével) piraeusi kőből valók. Alakjukat a 814. ábrán látjuk: elülső oldalukon ki vannak vágva, hogy a rajta ülő lábát kissé hátrahúzhassa; felső szintjük hátsó részén be vannak mélyítve, hogy magasabb padsorban ülő a mélyítésben helyezvén el lábát ne alkalmatlankodjék az alsó sorban ülő nézőnek. A padok ezt a formájukat azonban nemcsak a kényelmesebb ülés kedvéért nyerték, hanem evvel igen practikus módon azt is elérték, hogy a nézőtérnek azonos nagysága mellett sokkal nagyobb számú közönség foglalhatott helyet a színházban, mintha ezeket a bevágásokat és mélyítéseket nem alkalmazták volna. Felnőtt személy számára való ülőhely 45 cmnyi magasságot követel; a Dionysus színház padjainak magassága csak 33 cm., az ülés hátsó szintjének 4 cmrel való mélyítése 37 cmre emeli a magasságot, ehez hozzá kell számítani a párna magasságát (mert a kőülésekre rendesen párnákat tettek még) 8 cmrel s így megkapjuk a szükséges 45 cmt. A 4 cmes mélyítés nélkül 37 cmnyi magasságot kellett volna adni a kőpadnak, s akkor a nézőtérnek hasonló kiterjedése mellett 9 padsorral kevesebbet lehetett volna elrendezni. Az ülés elülső oldalának fentemlített alávágása szintén sok helymegtakarítást eredményezett. Kényelmes üléshez és a felső sorban ülő nézők lábainak elhelyezéséhez átlag 85 cm. mély ülés kell; a Dinoysus színház padjainak felső szintje csak 76 cm. mély, 33 cm.-t tesz az ülésnek magasabb része, 42-t a mélyített rész, a hiányzó 10 cmt az alávágás pótolta. Ha egy-egy ember számára félméter szélességű ülőhelyet számítunk, akkor kb. 14,000 ember foglalhatott helyet a nézőtéren; ha a több padsorban 41 cm. távolságban levő bevágásokat az egyes ülések határvonalainak tartjuk, akkor 17,000 ember fér el a színházban. Mint minden színházban, úgy az athenaeiben is voltak díszülések a papok, hivatalnokok és azon vendégek számára, kik a proedria jogában részesülnek. Ezek a díszülések a Dionysus szinházban a legalsó sort elfoglaló, kényelmes támaszokkal ellátott márványszékek, számszerint 67 (l. 814 á.). A művészies faragású márványülések között legszebb a sor közepén levő, gazdag reliefekkel díszített karosszék, mely Dinoysus papjáé volt (fölirata ‘IerewV Dionusou ’EleuJerewV) és a mely eredetileg a többiektől való megkülönböztetésül még baldachinnal is el volt látva (815. ábra). A márványszékek nyilvánvalóan a 4. századból valók, minden egyes szék fölirattal van megjelölve (CIA III 240–298); a föliratok azonban a hellenistikus vagy római korból valók, egyeseknél még észrevehetjük, hogy régebbi (lefaragott) fölirást pótolnak. A nézőtér és az orchestra között fedetlen vízgyüjtő csatorna huzódott végig; mellette a székek előtt körjárat volt a bejáró közönség számára. 814. ábránkon nem látni a csatornát, mert azt a római korban márványlapokkal födték be. Az orchestra szintje a 4. században csak tömött földdel volt burkolva; a most látható márványkövezet a római korból származik. A kőből épült skhnh nagy teremből állott. Az skhnh falából jobbra és balra kb. 5 mnyire (4 m. magas, dór oszlopos) paraskhnia-k szöknek elő, a melyek között ideiglenesen (fából) szerkesztett proskhnion-t kell feltételeznünk, mely a díszletfal szerepét játszsza, a skhnh falában a 3 ajtó alkalmaztatásának nyoma maradt. Színpadnak (logeion) semmi nyoma. Ilyen nem létezhetett, mert ezen szinpad előfala számára nem találunk alapfalat, már pedig el nem képzelhető, hogy egy minden részében oly kitünően alapozott, teljesen kőből fölépült színháznál egy ilyen alapfal hiányott volna s hogy épen a színháznak (a színpad védői szerint) legfontosabb, állandó részét ideiglenesen fából emelték volna esetről-esetre s úgy, hogy alkalmaztatásának semmi nyoma sem maradt. A 4. századbeli színház skhnh-je a paraskhnia-kal és a proskhnion-nal együtt oly távolságban fekszik a nézőtértől, hogy a teljes körrel rajzolt orchestra csak a paraskhnia-k vonaláig ér. c) A hellenistikus korban kő proskhnion-t építettek a skhnh fala elé, melynek küszöbe megmaradt, rajta még látni az oszlopok helyét. Az oszlopos proskhnion közepén egy szélesebb és oldalt egy keskenyebb ajtó konstatálható; a többi oszlopközöket betétes fatáblákkal zárták. A proskhnion kb. 4 m. magas volt, mélysége 2,8 m. Dörpfeld szerint ennek teteje aránytalan hosszúsága (20 mm-nél hosszabb) és csekély mélysége (a szükséges díszletek elhelyezése mellett csak 2 m.) miatt nem szolgálhatott szinpadul. Megjegyzendő még, hogy az épületrészek pontos megvizsgálása mindenféle, a proskhnion tetejére szolgáló lépcsőnek létezését kizárja, s így ez a (némelyektől szinpadnak magyarázott) proskhnion tető (podium) az orchestrával való (színpadnál szükséges) összeköttetést nélkülözte. A kő proskhnuion ezen alakjával Dionysus színháza megfelel a görög szinház azon typusának, melyet Vitruvius leír. d) Gyökeres átváltozást szenvedett a színház Nero császár idejében; az orchestra elveszti eredeti formáját, a mennyiben két részre osztják: a skhnh előtt 1 1/2 m. magas, mély színpadot (logeion) építenek a drámai előadások számára, az orchestrának a nézőtér felé eső részét (mely most a 146. ábra 1 alatt látható alakját nyeri) gladiatori játékok számára rendezik be s azért élükre állított márvány lapokból álló korláttal (l. 814. ábránkat) rekesztik el a nézőtértől. e) A Kr. u. 3-dik vagy 4-dik században egy FaidroV nevű archon még egyszer átépíti a római módra berendezett logeion-t. Ennek az 1,3 m. magas és 9 m. mély szinpadnak elülső falát (uposkhnion) mutatja a 816. ábránk; a rajta látható reliefek a Dionysus mythusról vett jeleneteket ábrázolnak. Phaedrus azonkívül az orchestrát naumachiák tartására rendezte be. Dörpfeld az epidaurusi és athenaei színházon kívül tanulmány tárgyává tette még Piraeus, Oropus, Thoricus, Eretria, Sicyon, Megalopolis, Delos, Assus, Pergamum és a Maender melletti Magnesia szinházainak építéstörténetét és berendezését (Dörpfeld-Reisch, Das griech. Theater 97–157. l. v. ö. Bursian Jber. 90. köt. 16–39. l.), és ezen széleskörű vizsgálódások alapján állította föl elméletét a játék helyéről. – A színészek és a kar helye a görög th.-ban. A legujabb időkig Vitruviusnak a görög szinház typusáról adott leírása (5, 7) nyomán azt tartották, hogy a skhnh előtti, 10–12 láb magas proskhnion hosszú és keskeny teteje szolgált színpadul (logeion, pulpitum), a melyen a tragikus és comikus szinészek fölléptek; a többi szereplő (ceteri artifices) számára az orchestrát jelöli meg Vitruvius. Eleinte azt gondolták, hogy a ceteri artificesen a kart kell érteni, minthogy azonban a meglevő drámák tanusága szerint kétségtelen, hogy a kar a szinészekkel gyakran közel érintkezésbe lépett, ez pedig lehetetlen ha a színpad 10–12 lábbal magasabban fekszik, arra a gondolatra jutottak, hogy a kar számára az orchestrában külön dobogót vegyenek föl, a mely csak két lábbal feküdt volna mélyebben a színpadnál. Ezen dobogó számára foglalták le a Jumelh nevet (melynek jelentéséről fönnebb szólottunk). Ma ez a Wieselertől vitatott Jumelh elmélet megdöntöttnek tekinthető. Vitruvius a ceteri artificesen nem a kart hanem a solistákat érti. Színháztypusa a hellenistikus kor színházára vonatkozik, mely korban a kar már eltünt, vagy legalább is elvesztette azt a jelentőséget, melylyel az 5. század drámáiban bírt. Dörpfeld azt vitatja (és nézetét számosan követik), hogy kar és a színészek játéka egy helyen folyt le, még pedig nem a proskhnion tetején, hanem az előtt az orchestrában. Az orchestra volt a kar és a szinészek közös tartózkodó helye, oly formán, hogy a kar főleg az orchestrának a nézőtér felé eső félkörében mozgott, míg a szinészek inkább az oltár és a proskhnion közt levő, a körküszöbön túl is terjedő térségen játszottak (v. ö. a 812. á.). Az orchestra egy részének állandó fa-dobogóval való ellátása nem jöhet kérdésbe. Ha néha szükségessé vált egy-egy szereplőt vagy csoportot a többi fölé emelni, akkor azt ideiglenes állványnyal (oltárlépcső, síremlék) érték el; egyes drámákban szükséges emelkedéseket megfelelő díszletdarabbal állítottak elő. A paraskhnia-k vagyis a skhnh fal előre szökő oldalrészei az ideiglenes, változtatható díszletfal (proskhnion) alkalmazására, megerősítésére szolgáltak. A proskhnion a fejlődés folyamán állandó, typikus alakot nyert, a skhnh előtti kőküszöbre egy sor fagerendát (oszlopot) állítottak, a melyek közé festett fatáblákat (pinakeV), függönyöket, ajtószárnyakat illesztettek; ily módon nyerték a játéknak megfelelő háttérdíszletet. Ezt az ideiglenes fa-proskhnion-t a 4. századtól kezdve állandó kő-proskhnion az ifjabb görög szinházaknak állandó része, mely úgyszólván minden (4–2. századbeli) görög th.-ban megvan. a proskhnion távolsága a skhnh falától 1,9–3 m. között váltakozik, magassága 2,5–4 m.-ig terjed; a proskhnion közepén mindenütt fordul elő ajtó, a legtöbb szinházban állandó oldalajtók nyomai is konstatálhatók; az oszlopközök pinakeV-ei kivehetők lévén, szükség szerint lehetett ajtónyilásokat nyerni. A proskhnion teteje keskeny podiumot képezett, a melyre az skhnh felső emeletéről lehetett jutni, néha oldalt alkalmazott lépcső (Priene) vagy lejtő (Epidaurus, Sicyon) utján volt megközelíthető. A proskhnion tetején csak az istenek léptek fel (Jeologeion), vagy néha a szinészek is, ha a darab egy része pl. a háztetőn játszódott le. Népgyülések alkalmából, melyeket a th.-ban tartottak a proskhnion teteje volt a szónok helye (logeion). Dörpfeld érvelése szerint a proskhnion teteje nem szolgálhatott szinpadul, mert ily módon nagyon messze kerültek volna a szinészek a kartól, mert a keskeny (Epidaurusban 2,4 m. a proskhnion tetejének mélysége, a miből a hátúl alkalmazandó díszletekre még 0,8–1 m.-t kell elvennünk), átlag 1 1/2 méteres és aránytalanul (Epidaurusban 26 m.) hosszú podium nem alkalmas több szinésznek és a karnak együttes játékára. A proskhnion tetejének túlságos keskenységét érezvén, azt állítják a szinház berendezésére vonatkozó régibb elmélet hívei, hogy az mélyebb volt, mert hátrafelé az skhnh falán túl is terjedhetett; csakhogy e magyarázatnak ellentmondanak az emlékek: Oropusban a skhnh fönnálló fala hátul határt szab a proskhnion tetejének; különben is, ha ilyen emlékbeli czáfolat nem is volna, meg kell gondolni, hogy a szinész magas szinpadon nem mozoghat nagyon messze hátra, mert ezáltal alakjának egy része láthatatlanná válik épen a díszhelyen ülő nézők számára. Dörpfeld szerint a proskhnion tetejére helyezett szinpadnak magassága állandó veszedelmet jelentett volna az álarczban járókelő szinészre nézve, elül alkalmazott védőkorlátot pedig már azért sem szabad a proskhnion-on föltételezni, mivel egy ilyen korlát ismét a díszhelyen ülő nézők látását gátolta volna. Továbbá: valószinűtlen, hogy a szinészek egy 3 mrel magasabb színpadról beszéltek volna az orchestrában levő karral. Mivel pedig az antik dráma számos jelenete egyenesen arra utal, hogy a kar és a szinészek egy téren mozogtak, a Vitruvius alapján álló magyarázók azt mondják, hogy a kar szükség esetén fölment a pproskhnion-ra; ámde a karnak egy magas (legalább 20 fokos lépcsőn ) való felsétálása előadás közben úgyszolván képzelhetetlen, az illusiót nagyon megrontotta volna; azonkívül megczáfolja ezt a nézetet az a körülmény, hogy ilyen lépcsőnek vagy akár csak alkalmazásának nyomára egyetlen színháznál sem akadtak. a színpad védői közül sokan kénytelenek elismerni, hogy a proskhnion-on nem folyhatott a játék, de azért nem hajlandók elfogadni a Dörpfeld-féle theoriát, mely szerint az orchestra volt a szinészek és a kar játékának közös helye, hanem a szinészek számára egy külön fadobogóból álló alacsony színpadot (okribaV) tételeznek föl, melyet szerintök előadásról előadásra emeltek volna a proskhnion elé (e mellett a karnak helye az orchestra). Az orchestrának mint a játék közös terének lehetősége ellen azt az érvet hozzák föl, hogy a szinpadon jobban látható a szinész, mint az ochestrában. Mindenki, ki valaha circusban ült (mondja Dörpfeld), tudja, hogy ez nem igaz. A mi pedig második érvüket illeti, hogy a szinész a orchestrában nem lett volna megkülönböztethető kar szereplőitől, arra nézve csak a cothurnus, magas paróka, álarcz és ruházatra kell utalni, melyek a szinészt a kar fölé emelik, attól megkülönböztetik. Dörpfeld szerint a cothurnus, és a magas paróka használata épen csak a közös játékhely föltétele mellett válik indokolttá és érthetővé. A görög színházi épületek hosszú sora a leghatározottabban ellentmond mindenféle, a proskhnion előtt föltételezett külön színpadnak. Ilyen nem létezhetett, mert ezen színpad előfala számára sehol sem találtak alapzatot, már pedig képzelhetetlen, hogy egy minden részében oly kitünően alapozott, teljesen kőből épült szinháznál (mint a milyen pl. az epidaurusi) egy ilyen alapfal hiányzott volna és hogy miért építették volna épen csak a szinpadot fából, mikor a szinháznak minden egyéb része kőből van szerkesztve. Mindenféle ilyen szinpad elvágta volna a kő proskhnion oszlopait: már pedig görög építésztől föl nem tételezhető, hogy megépítsen egy díszes, oszlopos kő proskhnion-t és hogy azt azután előadás közben félig eltakarja és az ideiglenes szinpad állványával az oszlopokat felerészben elvágja. Annak az értelmezésnek a helyességét, mely szerint az orchestra a szinészek és a kar közös játéktere volt, a nézőtér egész fölépítése is bizonyítja, mert annak összes ülései oly játékra vannak irányítva, melynek az orchestra a középpontja és a mely a proskhnion közt folyik le. A régi színpadelméletnek védői (E. Bethe, O. Puchstein, A. Müller, W. Christ, Haigh, Navarre, l. Irodalom) a már fölhozott (és Dörpfeld czáfolatával kisért) érveken kívül azt állítják, hogy a proskhnion alacsony oszlopos homlokzata a színház nagy arányaihoz képest alkalmatlan, kisszerű háttéri díszletet ad; hogy a proskhnion-ban rendesen csak egy állandó ajtót találunk és hogy az antik dráma előadásánál szokásos és szükséges másik két ajtónak a pinakeV-nek eltávolításával való pótlása alkalmatlan és valószínütlen; hivatkoznak az antik színdarabokban előforduló számos helyre, hol anabainein és katabainein kitételek fordulnak elő, világos bizonyságául annak, hogy a játék niveaukülönbséget (azaz orchestrát és magasabb színpadot) követel; hivatkoznak antik vázaképekre, melyek külön színpad létezését látszanak bizonyítani. Mindezekre és más kifogásokra Dörpfeld és Reisch megadják a választ könyvükben és a maguk elméletével megegyeztetik az ellenpárt érveit. A régi és új elmélet híveinek vitatkozása, mely igen nagy irodalmat eredményezett, még nem ért véget; annyi azonban kétségtelen, hogy Vitruviusnak 10–12 láb magas színpada Aeschylus, Sophocles, Euripides és Aristophanes korában nem létezett; fölötte valószínű azonkívül, hogy a görög dráma classikus korában az orchestra volt a kar és szinészek játékának helye. – Dörpfeldnek a színház építéséről és beosztásáról adott magyarázata teljesen összeegyeztethető Vitruviusnak a görög és római színház szerkesztéséről adott leírásával. Vitruvius korában tényleg létezett a th.-nak az a két alakja, melyet ő ismer; Dörpfeld mindkét változatról kimutatta, hogy azok az ógörög színháznak szerves továbbfejlődését képezik, és hogy mindkettő az eredetileg színpad nélkül gondolandó ógörög th.-ból keletkezett azáltal, hogy a színpadot kétféle módon illesztették be a régi th.-ba. a) Az italiai színház typusa (Vitruvius római szinháza). Italiában a népies drámai előadásokhoz, melyeknél kar nem szerepelt, régtől fogva alkalmaztak alacsony fa szerkezetű színpadot. Ilyen faállványból álló rögtönzött színpadot használtak a falusi komédiások is; a színpad hátterét házhomlokzatot ábrázoló egyszerű fal képezte. Ilyen színpadot látni számos alsóitaliai vázaképen. Mikor aztán Italiában görög mintára kő th.-okat kezdtek építeni, azokban a színpadot, melyhez hozzá voltak szokva, úgy nyerték, hogy az orchestra (logeion, pulpitum, proscaenii pulpitum) hagyták meg, mely az által nyerte a szükséges (1–1,5 mnyi) magasságot, hogy az orchestrának a nézőtér felé eső felét ennyivel (1–1,25 m.) mélyítették, s ebben a mélyített félkörben (minthogy kar nem volt) rendesen még egy sor ülést állítottak föl. Így aztán a római színház orchestrája csak félkör, és a nézőtér zárófalai a scaenae fronsszal párhuzamosan haladnak, azaz a nézőtér alakja maga is félkör; minthogy a nézőtér a színpadig terjed, megváltozik a bejárók (parodoi) alakja: a bejárókat oldalt a régi helyen alagútszerűen építették. Ennek a színháznak legszebb példáját Arausio (a mai Orange Francziaországban) színházromja mutatja; ezt a typust mutatja a pompejibeli nagyobb színház is (v. ö. Aspendusnak Lucius Verus vagy Marcus Aurelius idejéből származó th.-t a 817. ábrán). A 818. és 819. ábrán látható segestai szinház (mely a római korban teljesen átépült) azt az átmeneti formát szemlélteti, a mikor a színpad (scaena) és a nézőtér (cavea) még nem olvadt össze egy épületté, a mennyiben a kettő között még megmaradt a régi görög szinháznak két nyitott oldalbejárója; a színpad aránylag magas s azért az oda fölszolgáló lépcső oldalt van vezetve. A római szinháznak scaenae fronsát is másképen kell képzelnünk, mint az ábránkon látható, mert annak alsó emelete igen gazdag oszlopdíszszel volt ellátva. b) A keleti szinház-typus (Vitruvius görög th.-a). A Keletnek gazdag városaiban emelt vagy átalakított színházakba úgy építették be a színpadot, hogy az orchestrát, melyet (minthogy a drámákban a kar már elvesztette szerepét) már csak az agwneV Jumelikoi számára vettek igénybe, érintetlenül hagyták, a színpadhoz pedig fölhasználták a régi proskhnion-t olyformán, hogy annak oszlopos homlokfalát elnyomván, az elé bizonyos távolságban ugyanolyan magasságú zárt falat építettek (vagy kivételesen a skhnh falával hátrább mentek); így aztán a régi keskeny proskhnion helyén szélesebb épületrészt nyertek, melynek teteje alkalmas színpadul szolgálhatott: minthogy azonban ez a színpad a régi proskhnion aránylag nagy magasságát megtartotta és így a nézőtér alsó padozataiból a játékot jól átlátni nem lehetett, rendszerint megszüntették a legalsó padsorokat, vagy magasabb színvonalban helyezték el a díszüléseket. A római birodalom azon városaiban, a hol külön amphitheatrum nem épült, az orchestrát az arena czéljaira is berendezték; az így berendezett orchestrát a konistra névvel is jelölték. – Díszletek és színházi gépek. A görög th. általában sokkal kevesebb és egyszerűbb díszleteket alkalmazott, mint a modern kor. Az 5. században a háttér díszletezése a lehető legegyszerűbb volt; magukból a drámákból (a melyekre utalva vagyunk) nem állapíthatjuk meg, hogy az athenaeiek mily mértékben rendezték be az ideiglenesen épült fa skhnh homlokzatát a cselekvény követelte helynek ábrázolására. A legtöbb régi darab templom, palota vagy ház előtt játszott, melyet nagyjából a skhnh homlokzata ábrázolt (811. ábra). A skhnh falának díszletül való alkalmazásához Aeschylus vagy Sophocles kora óta vették igénybe a festő segítségét. A díszletfestésnek (skhnograjia) első mestereként Agatharchust (l. o. és Festők 748. l.) említik. Szikláknak, oltároknak, síremlékeknek díszletként való alkalmazása valószínű; nagyobbmérvű tájképdíszleteket a régibb szinház nem ismert. Az 5. század után a cselekvény helyének jelzésére oldaldíszleteket (periaktoi) alkalmaztak; ezek háromoldalú, tengelyük körül forgatható hasábok, melyek a játéktér két oldalán voltak fölállítva és a falukra festett egyszerű tájképpel jelezték a környéket; forgatásukkal jelezték a hely- és szinváltozásokat. A régi görög színházban nem volt függöny, csak a színpados th.-ban kezdték azt alkalmazni. A rómaiak az előadás kezdetén lefelé vonták be a függönyt (aulaeum), a játék után pedig fölhúzták; e czélból az italiai typusu szinházakban (pl. Pompejiben) a logeion elülső fala mögött árokszerű nyilást találunk a függöny lesülyesztésére. A háttér falában rendszerint három ajtót alkalmaztak; a középső, főajtóból (valvae regiae) lépett elő a király, ha a skhnh palotát ábrázolt; az oldalajtók a vendéglakáshoz (xenwn) és a rabszolgák lakásához (eirkth) vezettek. Ha három különböző házat kellett ábrázolni (mint gyakran a magánházak előtt játszó comoediában), akkor mindegyik ajtó más-más háznak képezte bejáratát. A görög proskhnion-ban, mely Dörpfeld szerint csakis díszletfal, a pinakeV-ek kivevésével annyi ajtó nyilást lehetett nyerni, a mennyire a darabban szükség volt. A színház oldalbejáróinak (parodoi) conventionalis értelmök volt: ha a szinész a nézőtől jobbra eső parodoV-on át lépett be, ez azt jelentette, hogy a város, kikötő vagy általában a cselekvény helyéhez közelfekvő vidékről jött; az idegenek, távolból jövők a balra eső parodoV-on át vonultak be. Ez a conventio úgy látszik Athenaeben fejlődött ki, mert ott a városból vagy a kikötőből jövők tényleg jobb felől érkeztek a Dionysus szinházhoz. A régi görög színdarabok előadása többféle gépezetnek alkalmazását tette szükségessé. Ezeket főleg Pollux (l. o.) írja le, de rövidesen és homályosan. A lebegés, röpülés jelenetezéséhez szükséges gépezet föltalálása az 5. századba tartozik. Euripides, mint ismeretes, már bőven vette igénybe, s a JeoV apo umcanhV (deus ex machina) már a 4. században közmondásossá vált. A repülőgép (mhcanh, ewrhma, geranoV) a darú elve szerint lehetett szerkesztve: a rajta megjelenő szereplőt a skhnh belsejében kötözték az emelő darú karjához és azután a darúnak forgatásával bocsátották a skhnh-be, épugy mint az árúknak a hajóba való raktározásánál történik. Az ekkuklhma kezdetleges gépezet lehetett, valószínű értelmezés szerint afféle guruló, hengereken mozgó kis szinpad, a melynek segítségével a ház belsejében gondolandó kész csoportokat, jeleneteket lehetett egyszerre a nézők szeme elé hozni azáltal, hogy az ekkuklhma-t az ajtón át kifelé tolták. A későbbi korban az ekkuklhma alkalmazását, úgy látszik, a díszletfal széttolásával pótolták. A mennydörgést és villámlást a keraunoskopeion és bronteion gépezettel utánozták. A distegia-t emeletes díszletfalnak tartják, mely oly formán volt berendezve, hogy a szinész a magasban, az emelet ablakaiban jelenhetett meg. Az Aeschylus Agamemonjának elején alkalmazott jruktwrion valami őrtorony féle lehetett. Sajátságos berendezést találunk Eretria színházában, t. i. egy földalatti folyosót, mely a proskhnion mögötti részt az orchestra közepével köti össze és mindkét végén lépcsővel van ellátva. Ennek segítségével észrevétlenül jelenhetett meg a szinész az orchestra közepén, avagy ismert drámák némely része ily hirtelen megjelenést (pl. halottnak szelleme) és földbe sülyedést meg is követel. A földalatti folyosóba vezető lépcsőt azonosíthatjuk a Pollux említette Charon-féle lépcsővel (carwnioi klimakeV), és záróajtójukat a sülyesztővel (anapiesmata); ennek a sajátszerü berendezésnek nyomát máshol is sikerült kimutatni. Az eretriai orchestra közepére nyiló folyosó szintén támogatja azt a véleményt, mely az orchestrát tartja a játék helyének. Említtetnek hceia nevű hangerősítők is, melyek Vitruvius szerint a szinház nézőterében alkalmazott fülkékben fölállított hangfogó és erősítő ércz- vagy agyagedények voltak. Egy-két színház romjában föl akarják ismerni az hceia elhelyezésére szolgáló fülkéket; létezésük mindamellett kétséges. A görög th., mint azt most is megállapíthatjuk, kitünő acustikával bírt, a mi jórészt az építéshely gondos megválasztásának eredménye. – Közönség. Minthogy a színielőadások az istentiszteletnek képezték részét, látogatásuk nem volt korlátozva. Az előadásokat nemcsak a polgárok és a metoikoi látogathatták, hanem úgy látszik a rabszolgák is (uruk kiséretében). A mi a nőket illeti, sokan kétségbe vonják, vajjon helyet foglalhattak-e a nézők között, s különösen a comoediára vonatkozólag tartják valószínütlennek, hogy a nők annak cynikus és obscoen élczeit és vonatkozásait végig hallgatták volna. Az ide vonatkozó adatokból azonban a nők színházlátogatási jogának semmiféle korlátozását nem lehetett megállapítani. Nem szabad felednünk, hogy Dinoysus cultusában részt vehettek a nők, s így bátran végig nézhették akár a comoedia előadását is. Valószínű, hogy a finom műveltségü és érzésű nők csak bizonyos daraboknál vették igénybe szinházlátogató jogukat. Ép oly idegenszerű ránk nézve, hogy a színi előadásokat a fiúk is végignézhették. Papok hivatalos személyek, idegen államok követei számára díszülések voltak fönntartva (proedria, l. fenntebb). A nézőtér egyéb beosztásáról bizonyosat nem tudunk, csak arról értesülünk, hogy a tanács tagjai és az ephebusok együtt ültek (to bouleutikon, to ejhbikon). Az asszonyok valószínüleg a legfelső padsorokban ültek; tudjuk, hogy a császári korban a férfiak között foglalhattak helyet. Lehetséges, hogy a nézők phylék szerint voltak elhelyezve. A színházban általában belépő díjat kellett fizetni, egy nap előadásaira két obulust; a proedria költségeit az állampénztár viselte. Pericles a szegény polgároknak ingyen belépést biztosított (l. Qewrikon). A legfelső padsorokat néha mérték szerint árulták, bérbe adtak egy egész vagy egy fél padsort, a melyen azután annyi néző foglalhatott helyet, a mennyi csak elfért. A belépőjegyek (sumbola, tesserae) többfélék: a) bornzérmek, melyeknek egyik felén Athena fej vagy bagoly vagy oroszlánfej látható, míg a másik oldalon egy betű jelezte a színház bizonyos szakaszát: ezek a bronzjegyek a 4. században jöttek használatba. b) Ólomérmek (tesserae), melyek valami emblemával (amphorán ülő bagoly, khrukeion, maszk) és betűvel, néha a phyle nevével vagy számával voltak ellátva; ezek a leggyakrabban előforduló belépőjegyek. c) Terracottajegyeket ismerünk a mantineai színházból; ezek a tulajdonos nevével lévén ellátva (pl. ZakunJioV XanJiau) úgy látszik állandó belépő jegyül szolgáltak. d) A császári korból csekély számban ránk jutottak elefántcsontból való jegyek (kis korongok). A classikus korban korán reggel kezdődtek a színielőadások, s minthogy soká tartottak, a nézők magukkal hoztak ennivalót. A közönség élénk figyelemmel kisérte az előadást, nem tetszésének füttyökkel, kiabálással, sziszegéssel, dobogással adott kifejezést, a jó játékot pedig tapssal jutlmazta, sőt egyes helyeket auJiV kiabálásával meg is újráztatott. A rendet a rabdoucoi tartották fenn. Minthogy a nézőtér szabad ég alatt feküdt, széles karimájú kalappal (petasoV) szoktak volt a napsugarak ellen védekezni. – 2. A rómaiaknál. A th. a rómaiaknál aránylag későn fejlődött ki és soká csak az előadások (luci, scenici) tartamára emelt faépület volt. Állandó és főrészét a színpad képezte, mely eleinte rögtönzött faalkotmány volt, valószínűleg valamely domb lejtője mellett fölállítva. A nézőközönség rangkülönbség nélkül foglalt helyet a domb lejtőjén, 560/194 óta a nézőtérnek (cavea) a színpadhoz legközelebb eső részét a senatorok számára korláttal rekesztették el a nézőtér egyéb részétől. A Kr. előtti 2. század óta a görög mintára építették a th.-okat. M. Aem. Scaurusnak 52-ben Kr. e. épült színháza, mely 80,000 ülőhelylyel volt ellátva és állítólag 3000 szoborral volt díszítve, még fából volt szerkesztve. Az első állandó kőszinházat Pompejus építette Kr. e. 55-ben Romában. Csak csekély romjai maradtak (l. Roma 663); caveája, melyet egy praecinctio 2 emeletre osztott, 40,000 néző számára volt berendezve, és Venusnak (kinek Pompejus a szinházat szentelte) egy templomával állott kapcsolatban; a színpad hátulsó magas falát fülkék és gazdag oszlopdísz ékesítették, a scena mögött oszlopos csarnokok épültek, a melyekbe a közönség megmenekülhetett, ha eső szakitotta meg az előadást. Jelentékenyebbek a Marcellusról elnevezett szinháznak maradványai, melyet Augustus építtetett; caveájának külső fala 3 emeletes volt, a földszint és első emelet arkádjait dór és ion féloszlopok, legfelsőbb emeletjének zárt falát corinthusi pillérek díszítették (l. Roma 662). A nézőtér belsejét legfölül oszlopos körjárat foglalta be, a mely fölé az egész caveát födő ponyvákat (vela) erősítettek, hogy a közönséget a nap sugarai ellen megvédjék. Marcellus színházát 13-ban Kr. e. szentelték be, s ugyanakkor épült Romának 3-dik th.-a, Corn. Balbusé (Roma 663). A birodalom számos városában emelt kőszínházak közül legépebben jutott ránk Arausio (Orange) színháza és a kisázsiai Aspendusban levő th. (187. ábra). A római th. (mint ezt föntebb már említettük) a görög th.-ból fejlődött, ahoz hasonló módon épült. a) Nézőtere (cavea, v. ö. 818. ábránkat) mindig félköralakú, körjáratoktól (praecinctiones) két vagy több emeletre osztatik, sugárszerűen elrendezett lépcsők ékalakú szakaszokat (cunei) alkotnak benne; legfelül rendesen oszlopos körjárat zárja s e körjárat tetejéhez erősítették azokat a köteleket, melyek a nézőtér fölött kifeszített ponyvatetőt tartották. b) Az orchestra szintén félköralakú, minthogy azonban kar nem játszott benne, elvesztette azt a rendeltetést, melylyel a görög th.-ban bírt. Itt állították föl a senatorok üléseit. c) Az orchestrához csatlakozott a színpad (scaena v. scena), mely az orchestra átmérőjénél jóval hosszabb (rendesen kétszer olyan hosszú), mély és átlag 5 láb magas építmény. A színpadot alacsony fal választja el az orchestrától, hátul és oldalt a színpadi épület magas, és rendszerint pazar architectonikus díszszel ellátott fala zárja (l. 817. á.). A színpadi épület és a nézőtér szervesen össze vannak kapcsolva. A színház díszítésére, díszleteire sokkal nagyobb gondot fordítottak a rómaiak, mint a görögök. A császári kor e tekintetben szertelen fényűzést fejtett ki. A színház látogatása férfiaknak, nőknek és gyermekeknek egyaránt meg volt engedve, csak a rabszolgák voltak ettől eltiltva. A császári korban azonban a rabszolgák is látogatták a szinházakat, bár a tilalom akkor is fennállott. A senatorok fönntartott helyeken ültek (az orchestrában); a mögöttük következő 14 padsor a lovagoké volt (azért in quatuordecim sedere annyit jelent mint a lovagrendhez tartozni). Augustus a lex Julia theatralissal új ülésrendet állapított meg, mely szerint a legalsó néposztály a legfelső padsorokat kapta, és a nőknek szintén a nézőtér legfelső (summa cavea) részén jutottak elkülönített helyek. Az orchestra bejáratai fölött levő, a színpadhoz legközelebb eső helyek (páholyok) a császárnak és nejének voltak fönntartva. Belépő díjat nem fizettek, mert a játék a népnek adott ajándék (munus) volt; a császári korban belépőjegyeket (tesserae) osztottak ki, a melyek valószínűleg a gradus és cuneus jelzésével ellátva könnyüvé tették a helynek föltalálását, voltak egyébként külön alkalmazottak (dissignatores) a közönség útba igazítására. Az államilag rendezett játékok vezetői (curatores ludorum) tisztviselők voltak, első sorban az aedilisek, Augustus óta a praetorok; ezeknek az államkincstárból (aerarium) kiutalványozott játékpénzt (lucar) a magukéból rendesen tetemesen meg kellett toldani. Az előadás alatt igen szabadon viselkedett a közönség, tetszését tapsolással (plaudere) fejezte ki, újráztatott (revocare, palin), és ép oly szabadon fejezte ki rosszalását (explodere, exsibilare, eicere); a szinésztől főleg tiszta és érthető kiejtést követeltek. Fogadott tapsolókat (claqueursöket) is ismert már a római színház, az ú. n. favitoreseket. – A színielőadásoknál is jobban kedvelte Roma népe a gladiatori játékokat és állathajszákat, melyeknek színhelyét az amphitheatrumok képezték. Ezekről tájékoztat az Amphitheatrum czikk, melynek pótlásául itt közöljük a római amphitheatrum Flavium (l. Roma 656. l.) képét (820. á.), valamint az aquincumi a.-nak alaprajzát (821. á.) és látképét (822. á.). – Irodalom: A. Müller, Das Attische Bühnenwesen, Gütersloh, 1902. U. a., Lehrbuch der griech. Bühnenaltertümer, Freiburg i. B. 1886, Dörpfeld W. – Reisch E., Das griechische Theater, Athen, 1896. Puchstein O., Die griechische Bühne, Berlin, 1901. Öhmichen G., Das Bühnenwesen der Griechen u. Römer (az I. Müllerféle Handbuch d. klass. Altertumswissenschaft 5. köt. 3. része) München, 1890. u. a. Griechischer Theaterbau. Nach Vitruv u. d. Überresten, Berlin, 1886. Navarre O., Dionysus, Paris, 1895. Haigh A. E., The Attic Theatre,² Oxford 1898. Baumeister, Denkmäler 3. köt. 1730–1758. l. (A Kawerau és B. Arnoldtól) München-Leipz. 1889. Guhl-Koner, Leben der Griechen u. Römer,⁶ 240–254. 645–658. ll. Berlin, 1893. Durm J., Die Baukunst der Griechen², 308–328 l. Darmstadt, 1892, Hampel J., Was lehrt Aischylos’ Orestie für die Theaterfrage? Prag, 1899, Bethe E., Prolegomena zur Geschichte d. Theaters im Altertum, Leipzig, 1896, Bodensteiner E., Scenische Fragen, Leipzig, 1893. U. a. Das antike Theater. Erklärender Text zu d. Tafeln 12. u. 13. Cybulski, Leipzig, 1902. Pickard J., Der Standort d. Schauspieler u. d. Chors im griech. Theater d. 5. Jahrhdts, München, 1892. Bursian, Jahresbericht 4. köt. 190–193. 19. köt. 631–146. 40. köt. 357–65 (Weckleintól Üb. die die griech. scenische Archäologie betreffende Literatur, 1875–1884); 91. köt. 1–70. 106. köt. 113–167. l. (Bodensteinertől Bericht üb. d. antike Bühnenwesen, 1885–95). Dumon K., Le theâtre de Polyclète, Paris, 1889. Wilamowitz-Möllendorf, Die Bühne des Aischylos, Hermes 21 (1886) 597–622. W. Christ. Das Theater d. Polyklet in Epidauros, Sitzgs-Ber. d. bayer. Akad. d. Wiss. 1894, I, 1–52. l. Wieseler F., Scaenica, Nachr. d. Götting Ges. d. Wiss. 1890, 200–15. l. Capps E., The stage in the Greek theatre according to the extant dramas, New-Haven, 1891. U. a. Vitruvius and the Greek stage, Chicago, 1893. Wieseler f., Theatergebäude u. Denkmäler des Bühnenwesens, Göttingen 1851. U. a. Über die Thymele des griech. Theaters, u. o. 1847. Schönborn Au., Die Skene der Hellenen, Leipzig 1856. Sommerbrodt, Scaenia, Berlin 1876. Arnold B., Das altrömische Theatergebäude, Würzburg, 1873. Weissmann K., Die scenische Aufführung d. griech. Dramen des 5. Jahrhunderts, München, 1893. Höpken J., de theatro attico saeculi a. Chr. 5, Bonn, 1884. Marquardt-Mommsen, Hbuch d. röm. Altertümer 6 (= Marquardt, Röm. Staatsverwaltg 3²) Leipzig, 1885, 528–554. l. (Friedländer L.-től). Bethe E., Die hellenistischen Bühnen u. ihre Dekorationen, Arch. Jahrb. 15 (1900), 59–81. U. a. Das griech. Theater Vitruvs, Hermes 33 (1898), 313–323. Dörpfeld W., Das griech. Theater Vitruvs. Ath. Mitt. 22 (1897) 439–462 és 23, 326–355. l. U. a. Die vermeintliche Bühne des hellenist. Theaters, Arch. Jahrb. 16 (1901), 22–37. Robert C., Die Scenerie des Aias, d. Eirene u. des Prometheus, Hermes, 31 (1866), 530–77. U. a. Zur Theaterfrage, u. o. 32, 421–453. Kuzsinsky B., Az aquincumi amphitheaturm, Budapest, 1891.