Sisyphus

SisujoV (reduplicatio intensivával a sojoV-tól [dór sujoV] tehát annyi mint «agyafurt, csalafinta ember»). Szülei Aeolus (l. e.), mások szerint Autolycus (Serv. Aen. 2, 79) és Enarete. Testvérei Athamas, Deion, Cretheus, Magnes, Perieres és Samoneus, továbbá Alcyone, Calyce, Canace, Pisisdice és Perimede. Apollod. 1, 7, 3. Paus. 9, 34, 5. Hom. Od. 10, 2, 11, 237. Felesége Merope volt. Ov. fast. 4, 175. Gyermekei Glaucus, Ornytion, Thersander és Almus; unokája Bellerophontes (Paus. 2, 4, 3), későbbi monda szerint Sinon (Serv. Aen. i. h.), sőt maga Odysseus is. Eur. Iph. Aul. 524. S. építette Ephyrát (Corinthust), melynek uralmát Medeától kapta. Paus. 2, 3, fin. V. ö. Pind. Ol. 13, 70. Corinthus már a legrégibb időben kereskedelem és hajózás által a virágzásnak aránylag magas fokára jutott, de népe élvezeteket hajhászó és alattomos nép hirében állott. Azért a költészet és monda S.-nak és vérrokonainak (Glaucus, Bellerophontes) legendás történetében foglalta össze mind azt, a mi a régi Corinthus fény- és árnyoldalait képezte. Nem véletlen, hogy Ephyra Oceanus leánya, Aeolus utódai hajósok, Aeolus maga a vitorlák feltalálója. Diod. 5, 7. S. is rokonságban van Posidonnal. De maga a corinthusi nép is szivesen foglalkozott az ő mesés királyával, a kit furfangos és merész vonásokkal ékesített fel és a ki az isteneket sem kimélő agyafurtságában úgy tünhetett fel nekik, mint Odysseusnak corinthusi versenytársa. Homerusnál S. a legkapzsibb ember a világon és a későbbi monda is gonosznak és ravasznak festi. A költők mindvégig ravasznak és jelentéktelennek tartják őt is házanépét is. Hom. Il. 6, 153. Theogn. 702 skk. Ov. her. 12, 204. Hor. sat. 2, 3, 21. Soph. Ai, 188 skk. Bronckh. ad Prop. 2, 27, 7 skk. Gonoszsága miatt az alvilágban lakolt azzal az örökös büntetéssel, hogy egy nagy szikladarabot kellett egy magas hegyre fölhengerítenie, a mely szikla azonban mihelyt a hegy tetejére ért, tüstént megint visszagördült. A büntetés leirását Homerusnál találjuk (Od. 11, 593–600) és utána másoknál; így kedvteléssel festik; Hor. carm. 2, 14, 20. epod. 17, 68, Verg. A. 6, 516. Ov. met. 4, 460. 13, 26. Prop. 4, 11, 23. Stat. Theb. 4, 537. Sil. Ital. 11, 477. 13, 610. Hogy miért szenvedte ő ezt a rettenetes büntetést, mely a hiábavaló emberi törekvésnek typikus jelképe lett, arról Homerus semmit sem említ, a későbbiek pedig különbözőképen adják elő. Az egyik hagyomány szerint azért bünhődött, mert az istenek terveit elárulta. Schol. Il. 6, 153. Más hagyomány szerint azért kellett bünhődnie, mert Atticának területére rabló módon betört, a békés vándorokat egy hatalmas kővel agyonnyomta vagy pedig arra kényszerítette, hogy a tengernek egy lejtős sziklapartján lábait mossák, köszönet helyett pedig a tengerbe rugta őket. Némelyek szerint ezért Teseus keze alatt halt meg. Schol. Stab. Theb. 2, 380. A hagyomány szerint büntetésének egy harmadik oka az a kegyetlen bosszú, a melyet saját testvérén Salmoneuson leánya Tyro segítségével állott. Hyg. fab. 60. Mondják azt is, hogy Zeus büntette így, a kinek terveibe be volt avatva, midőn az istenek atyja el akarta rabolni Asopus leányát Aeginát. S. elárulta Zeus terveit Asopusnak, a miért ez jutalmúl forrást fakasztott a corinthusi fellegvárban, de a haragos Zeus viszont az ismert alvilági büntetést mérte a ravasz S.-ra. Paus. 2, 5, 1. Apollod. 1, 9, 3. De S. nem egykönnyen adta meg magát; midőn Zeus a halált küldötte érette, hogy az alvilágba vigye, S. megkötötte a halált, úgy hogy az nem szabadulhatott és így hosszú ideig a földön senki sem halt meg. Végre aztán Hades (vagy Ares) isten jött el, és az szabadította ki az össze-vissza kötözött halált, a ki aztán S.-t mégis csak magával vitte. Mielőtt azonban a ravasz király meghalt, megparancsolta feleségének, hogy testét hagyja temetetlenül és ne mutasson be érette halotti áldozatokat. Mikor ez megtörtént, az alvilágban nagyon kikelt a kegyeletnek ezen hiánya ellen, és addig rimánkodott Hadesnek és addig hizelgett Persephonénak (Theogn. 704), a míg megengedték neki, hogy feleségének megfenyítése végett az élők közé ideiglenesen visszatérhessen. Mikor azonban fönt volt, sehogy sem akart visszatérni, a míg csak Hermes erőszakkal vissza nem vitte. Schol. Pind. Ol. 1, 97. Schol. Soph. Ai. 625. S. sírját az Isthmuson mutogatták, de már Pausanias korában (2, 2, 2) kevesen tudták, hol van. Ellenben az a hagyomány erősen tartotta magát, hogy ő alapította az isthmusi játékukat Melicertes emlékére (l. az Athamas czikk végét), a kinek holttestét a tengerparton megtalálta volt. Schol. Ap. Rhod. 3, 1240. Schol. Pind. Pyth. 793. Egy heroumát Corinthusban Strabo még látta (p. 582, b). S. jelleme és bukása a későbbi ókor fölfogása szerint az emberi vakmerőség képe a maga teljes hiúságában és hiábavaló erőlködéseben. Nagyot mer, emberi ravaszság által emberfelettit akar elérni, de az ész hatalma alatt összeroppan és megsemmisül. Büntetése annak a lélekállapotnak képe, a mikor az ember, a ki azt gondolta, hogy immár a megismerésnek emberfeletti magaslatára jutott, hirtelen és föltartóztathatatlanúl az anyagiság örvényébe zuhan. Igy találjuk ezt magyarázva már ókori íróknál, pld. Macrobiusnál (somn. Sc. 1, 10 p. 54) és Horatiusnál (epod. 17, 68). Az irodalomban és művészeben szintén maradt nyoma S.-nak; a satyrusjáték mint szökevényt mutatja be, a kit az alvilág magának követel. A művészet többnyire csak vázaképeken foglalkozott vele, az egyetlen nagyobb kép, mely S. sorsával foglalkozott, Polygnotus festménye volt Delphiben. Paus. 10, 31, 2. A vázákon mint az alvilágnak egyik typikus alakja fordul elő, szakállasan és teljesen meztelenül, a mint a kővel erőlködik; így találjuk a Danaisokkal egyetemben egy régi szabású fekete alakos vázán (Baumeister, 2040. ábra), továbbá az egész alvilágot feltüntető altamurai és canossai díszvázákon (u. o. 2042 A, B). Figyelemre méltó, hogy a müncheni vázán a kő golyóalakú, a mivel a művész nyilván a görgetéssel járó nehézséget képzeletben még fokozni akarta. Völker, Mythologie des Japet. Geschlects 118 skk. 241 skk. ll. Rossi S., ll concetto morale nel mito di S., Riv. di stor. ant. 2, 2, p. 38–43.