Tacitus.

– 1. Cornelius Tacitus, a császárkor legkitünőbb történetírója, praenomenje valószínűleg Publius, mert a legjobb kéziratokban ez olvasható. Szüleiről és születéshelyéről semmi bizonyosat nem tudunk, születésének éve saját nyilatkozatai alapján (hist. 1, 1. Agr. 7. dial. 1) Kr. után 54 és 56 közé tehető. Műveltségét a legkitünőbb szónokok, M. Aper és Julius Secundus társaságában szerezte (dial. 1) s a jogtudománynyal is buzgón foglalkozott. Plin. ep. 7, 20. Kr. u. 77-ben nőül vette Julius Agricolának (l. Agricola), az akkori consul suffectusnak leányát (Agr. 9). Hivatalos pályájáról maga nyilatkozik (hist. 1, 1): mihi Galba, Otho, Vitellius nec beneficio nec injuria cogniti. Dignitatem nostram a Vespasiano incohatam, a Tito auctam a Domitiano longius provectam non abnuerim. A méltóságoknak itt említett három foka alatt valószínűleg a quaestorság, a néptribunusság és a praetura értendő; az utóbbit 88-ban viselte, a mikor már tagja volt a quindeciumviri nagy tekintélyű papi testületének is (ann. 11, 11). De már 89-ben vagy 90-ben feleségével együtt hosszabb időre eltávozott Romából, a hová csak apósának 93-ban bekövetkezett halála után tért vissza. Itt Domitianus zsarnoki uralma alatt visszavonultan élt. Nerva alatt azonban 98-ban mint consul suffectus lépett T. Verginius Rufus helyébe, a ki fölött emlékbeszédet is tartott. Plin. ep. 2, 1. Életének utolsó szakát egészen az irodalmi munkásságnak szentelte; valószínüleg megérte még Hadrianus trónra lépését (117) is. – Tacitus kezdetben mint szónok szerzett magának hirnevet (Plin. ep. 7, 20) s ez irányú működésével áll kapcsolatban első munkája is, a dialogus de oratoribus, mely a szónoklatnak a császárkorban való hanyatlásáról s annak valószínű okairól dialógus alakjában értekezik. A szerző itt mint stilista még egészen Cicero hatása alatt áll, s mivel a mű épen e miatt nagyban elüt Tacitus egyéb munkáitól, sokan az egészet el akarták tőle vitatni. Ez a nézet azonban szóba sem jöhet komolyan Plinius tanusága (ep. 9, 10) és a legjobb kéziratok hagyománya ellenében. A munkát valószínűleg fiatal korában a nyolczvanas évek elején írta, mikor még nem tudta magát Cicero hatása alól emancipálni. Tacitus legrégibb történeti munkája a de vita et moribus Cn. Julii Agricolae liber, melyben apósa életét s főkép Britanniában viselt hadjáratait tárgyalja. A művet 97-ben v. 98-ban adta ki. Ebben már szakit a Cicero féle szónokias és terjengős előadásmóddal s inkább velős rövidségre törekszik, noha stilusa még nem oly eredeti s nem oly egyéni, mint későbbi munkáiban. Nemsokára az Agricola után keletkezett a de origine, situ, moribus ac populis Germaniae liber, mely a régi Germania népeivel geographiai és ethnographiai szempontból foglalkozik, s mint ilyen első rangú forrás. Különösen kiemeli a korabeli rómaiak romlottságát s utal azokra a veszedelmekre, melyek a római birodalmat ez ifjú, erőtől s egészségtől duzzadó néptörzsek részéről fenyegetik. A Germania után a historiae következett 14 könyvben, a mely a Galba trónralépésétől Domitianus haláláig történt eseményeket (69–96) tárgyalja. Reánk csak az első négy könyv és az ötödiknek eleje maradt, melyek csak a 69. és 70. év eseményeit adják elő. Itt már Tacitus mint teljesen kifejlődött, eredeti író lép elénk: a minden tömörsége és rövidsége mellett is mindig szabatos, világos és élénk előadás első rangú stilistára vall. A historiae után, 116-ban vagy 117-ben adta ki Tacitus másik nagy történeti munkáját, mely eredetileg ab excesu divi Augusti czímet viselt s a melyet csak később neveztek el önkényesen annalesnek. Ez a mű 16 könyvből állott s tárgyalta Tiberius, Caligula, Claudius és Nero (14–68) uralkodását. Reánk maradt az 1–6. könyv, a 11. egy része, a 12–15. egészen, a 16. csonkán, ennélfogva hiányzik a Caligula kora, Claudius uralmának kezdete és Nero idejéből 2 év. Az annales Tacitusnak tartalmilag és alakilag egyaránt legtökéletesebb munkája. – Tacitus történetírói felfogását bizonyos pessimismus jellemzi, melyet Domitianus zsarnoki uralma alatt szívott magába s a melytől a Trajanus boldog korszaka alatt sem tudott megszabadulni. Ezért oly felülmulhatatlan a kor romlottságának festésében és ostorozásában, ezért emeli ki oly keserű gúnynyal és maró satirával mindazokat az aljasságokat, a melyeket a despotismus mérge fejleszt ki az emberek lelkében. Ideálja az aristocratikus köztársaság, de belátja, hogy annak visszaállítása immár lehetetlen; azt kivánja tehát honfitársaitól, hogy lehetőleg őrizzék meg a régi erényeket az egyeduralom mellett is és Agricola példáján mutatja ki, hogy rossz császárok alatt is élhetnek jó hazafiak. Főczélja, hogy saját mondása szerint sine ira et studio, azaz részrehajlatlanul írja le az eseményeket s ez nagyban és egészben sikerült is neki. De legnagyobb mester mégis a szereplő egyéniségek jellemzésében, a hol gyakran a legfinomabb lélektani megfigyelés példáit szolgáltatja. Mint stilista, főleg mint a lapidaris rövidség mestere, egészen eredeti s a római irodalomban egyedül, elődök és követők nélkül áll. – Kiadások: J. Lipsius (1574), J. F. Gronov (1672), J. A. Ernesti (1752), Bekker (1831), Walther (1831), Ruperti (1832), Döderlein (1841), Orelli (1846). Szövegkiadások: Bekker (1825), Orelli (1846), Haase (1855), Halm (1883), Nipperdey (1871–1876), Joh. Müller (1884–1887). A dialogus kiadásai: Michaelis (1868), C. Peter (1877), Andersen (1879), Bährens (1881), Wolff (1890). Az Agricola kiadásai: Kritz (1874), Dräger (1884), Urlichs (1875), Peter (1876), Prammer (1880), Knaut (1890). A Germania kiadásai: Haupt (1855), új kiadás Müllenhofftól, 1873), Schweizer-Sidler (1889), Prammer (1889), Müllenhoff (1883), Zernial (1890). A historiae kiadásai: Kiessling (1840), Heraeus (1885), Prammer (1882–1885), E. Wolff (1886–1888). Az annales kiadásai: Nipperdey (1. köt. 8. kiad. 1884. 2. köt. 4. kiad. 1880), Dräger (1. köt. 5. kiad. 1887. 2. köt. 3. kiad. 1882), Pfitzner (1883), Prammer (1888). Magyar iskolai kiadások: Ring Mihály (Agricola, 1874), P. Thewrewk Emil (Germania, 1871), Petrovich Ferencz (Annales 1–6. 1881), Gyomlay Gyula (Szemelvények, 1894), Némethy Géza (Annales 1–6. 2. kiad. 1896; Agricola, 1899). – 2. M. Claudius Tacitus, 275-ben már mint 75 éves embert választották meg római császárnak; komoly jellemű és tudományos műveltségű férfiú volt, de trónra, melyet nem szivesen foglalt el, nem alkalmas. Midőn az alanusok és a gótok Kis Ázsiába betörtek, személyesen vonult ellenök s egy részöket pénzzel birta rá a visszavonulásra, más részöket a harczban semmisítette meg. Néhány hónapi uralkodás után saját katonái verték agyon Tyanában. Vopisc. Tac. 1. Aur. Vict. Caes. 36. ep. 36. Eutr. 9, 16. Oros. 7, 24. Zos. 1, 63. Zonar. 12, 28.