Talos

TalwV (Jallw-ról Usener, Göttern. 130). – 1. L. Daedalus. – 2. Ércztestű óriás (calkeioV trigigaV, Orph. Argon. 1348), a kinek testében azonban egyetlen ér volt, mely fejétől talpáig húzódván, a talpon szeggel (dugóval) volt elzárható. A hagyomány szerint Hephaestus ajnádékozta Minosnak, vagy avégből, hogy Europára ügyeljen (Ap. Rhod. Arg. 4, 1643. Eustath. ad Od. 20, 302), vagy azért, hogy Creta szigetét a király távollétében őrizze (peripoloV). Ezen tisztében úgy járt el, hogy napjában háromszor körülszaladt a szigeten és ezzel megakadályozta, hogy idegen hajósok kikössenek. Ha pedig mégis megpróbálták, nagy tüzbe ugrott, melynek lángjaitól érczteste izzóvá lett, majd karjaiba szorította a jövevényeket és ölelésével megölte. Görcsös nevetésük, melyet az irtózatos fájdalom sajtolt ki, közmondássá vált. Suid. SardonioV gelwV. Ez a veszedelmes ölelés fenyegette az Argonautákat is, de szerencsésen megszabadultak tőle, holott T. életét vesztette. T. vesztét némelyek szerint (Apoll. Rhod. 4, 1638–88) Medea okozta, mások szerint Poeas, sőt a képzőművészetben (l. alább) a Dioscurusok is úgy szerepelnek, mint T. halálának okozói. Apollodorus (1, 141) háromféleképen tudta a dolgot; úgy is, hogy Medea T.-t bűbájos mestersége által őrültséggel verte meg; úgy is, hogy megigérte az óriásnak, mikép halhatatlanná teszi és akkor kihúzta sarkából a zárószeget, mely életét elzárva tartotta, meg úgy is, hogy Poeas ölte meg T.-t. T. alakja sokféle magyarázatra szolgáltatott alkalmat. Ez idő szerint hol a (Hesychiusnál említett) cretai Zeus, TalaioV-szal (CIG 2554, 95; tallaioV) azonosítják, hol Hellius T.-szal (Talausszal, Hesych. talwV o hlioV), tehát ép úgy félbenmaradt keleti fényistenséget látnak benne, mint azok, a kik halálos ölelése révén a phoeniciai Molochhal tartják rokonnak. Tény, hogy a cretai Ida hegység egyik északi kiszögellése róla van elnevezve. Euchemeristikus magyarázatok: T. mondája egy érczszoborra vonatkozik, melyet a phoeniciaiak a tengerparton emeltek (Heyne ad Apollod. p. 221); T. király, a ki a szigetet minden külföldi hatástól meg akarta óvni. A hellen művészet egyik kiváló remeke a Jatta-féle gyüjteménynek díszamphorája (Baumeister 1804. és 1805. ábra). T. halálát, igazabban haldoklását örökíti meg, még pedig oly módon, hogy az érczóriás mythusába a Dioscurusokat is bevonja. A vázafestmény mestere szakitott T. régebbi ábrázolásával is. Nem úgy mutatja nekünk, a mint Phaestus érmein megjelenik (ifjan, szárnyasan, kezében kővel, mellette kutyával); az ő T.-a a hatalmas bronzalak, félelmes még akkor is, mikor az észrevétlen vérveszteség következtében elszédül és lassan hanyatlik a földre, úgy hogy a Dioscurusok, a kik lóháton utólérték (agyonhajszolták?), lovaikról leszállva kétoldalt támogatják. Ők és a haldokló óriás a vázaképnek középső csoportját képezik, melyet kiegészít a bűbájos Medea alakja. Ő már betöltötte hivatását, megnyitotta T. életerét és ép úgy maga előtt látja a haldoklót, mint egyfelül az Argo orrán ülő Boreadák, másfelül Posidon és Amphitrite, a kik mellett ott látjuk a sziget védő szellemét is izgatottan menekülő, de egyuttal rémülten hátratekintő nő alakjában. Jellemző, hogy az összes alakok (T. kivételével) koszorút viselnek: az Argonauták myrtusból, Medea és Creta repkényből, a többiek olajfalevélből. T. mythusa az irodalomban is nyomot hagyott. T.-ról, a kit már Simonides félig-meddig halandó embernek tekintett és azt dalolta róla, hogy cretai szereplése előtt Sardiniában lakott, Sophocles drámát írt. Schol. Ap. Rhod. Arg. 4, 1638. Későbbi korban a pantomimus foglalkozott T. halálával. Lucian, de saltat. 49. V. ö. Baumeister, Denkmäler d. klassischen Alterthums 3, 1721 skk. ll. Gruppe, Griechische Mythologie 17. 543. 577. ll. Mercklin, Die T.-Sage u. sardonisches Lachen (Mém. de sav. étran. 7, 1851, Szent-Pétervár). Wide, Lakon. Kulte, 216. Avellino. Il mito di T. (Mem. acc. Ercol. 4, 1852, 37–114).