Theodosius

QeodosioV, – 1. Flavius, hispaniai származású római hadvezér, Kr. u. 368-ban I. Valentinianus megbízásából Britanniából kiűzte a Skócziából betört vad törzseket (piktek, skótok), a pannoniai Valentinianus nevű trónkövetelőt és híveit legyőzte, szóval a közrendet a provinciában helyreállította, mire római gyarmatosok háláját fogadván, visszatért Romába. 370-ben valamelyik alemannus törzs felett diadalmaskodott, 372-ben Africában a maurusoknak lázongását nyomta el, kiknek vezére Firmus kétségbeesésében öngyilkossá lett. Amm. Marc. 27, 8, 28, 6. 29, 5. 30. Zos. 4, 16. I. Valentinianus fia s utóda, Gratianus császár, túlságosan nagy befolyást engedett az udvarában különben is elhatalmasodott pártnak, mely saját, még csak négy éves fiát II. Valentinianust elrabolta és császárrá kiáltotta ki. Ez a germán tisztekből alakult párt keresztül vitte azt is, hogy Th., kit azzal vádoltak, hogy a hatalomra törekszik, 376-ban megöletett. Schiller Herm., Gesch. d. röm. Kaiserzeit, 2. kötet 389. 1. – 2. Fia I., Nagy Theodosius, római császár, uralkodott 378–395-ig (a 824. á. Theodosius császár colossalis méretű bronzszobra Barlettában). Hispaniában született Cauca galliaeciai községben. Atyja alatt sajátítá el a hadviselés titkait és már mint ifjú adta jelét hadvezéri tehetségének. I. Valentinianus idején egyedül ő mentette meg a gótokkal viselt háborúban a hadi becsületet. Mindamellett atyjának bukásakor száműzetésbe kellett távoznia. 378-ban azonban Gratianus császár újból kegyébe fogadta és a sarmata törzsek ellen küldötte, ezek legyőzése után pedig 379 oct. 19-én pogány hite daczára kormánytársául fogadta és Augustus néven a Kelet császárává nevezte ki. Paneg. Theod. (12) 46, 49. Epirust, Achaiát, Thessaliát, Macedoniát, Moesiát és Daciát a Kelethez csatolta. A keleti világ Th.-ban higgadt, derék s egészben véve humanus fejedelemre tett szert. Már hatalmas külseje is elárulta uralomra való hivatását. Hadvezéri hirét már megalapította volt, de azért mégsem lelkesedett czéltalan háboruskodásért és terméketlen babérért; rokonszenvvel viseltetett a classikus tudomány iránt, másrészt pedig kedélyes, vidám lakomáktól sem idegenkedett. Ellentétben a gyámoltalan Gratianusszal nem hallgatott kegyenczekre, hanem saját belátása szerint intézte az országos ügyeket. Egy súlyosabb hibában leledzett, t. i. gyakran hirtelen hangra lobbanva mértéktelen boszúra ragadtatta magát, a mi fölött azonban később maga sajnálkozott leginkább. Legtöbb gondot okoztak neki a Valens császár eleste (378) óta a Balkán félszigetet tűzzel-vassal pusztító gótok, kik ellen zsoldba fogadott más germánoktól támogatva Thessalonicából indította meg támadásait, a nélkül azonban, hogy a Thraciában és Moesiában nagy számmal betelepedett barbárokat a Duna vonala mögé tudta volna szorítani. Zos. 4, 25. 30. Jord. Get. 27, 139. Azután több rendbeli törvényt hozott, e közben azonban a tábori élet nélkülözései folytán (379 nov.) súlyosan megbetegedett. Nagy betegen áttért a keresztény hitre (380) és ettől az időtől kezdve ellenséges indulattal viseltetett nemcsak az arianusok, hanem a pogány rómaiak iránt is. Első szigorú edictuma az arianismus ellen 380-ban kelt; ebben szállott először síkra az orthodox keresztény vagyis a katholikus egyház érdekében és nemcsak Constantinopolisban, hanem a Kelet legtöbb városában is üldözést kezdeményezett az arianus papság ellen. Betegsége idején azonban a gótok megújították volt támadásaikat. Nicopolist és Mursát (Eszéket) megadásra kényszerítették és Fritigern vezérük alatt Görögországig nyomultak. Jord. Get. 27, 140. Eunap. Sard. 50–55. Gratianus császárnak voltaképen társa segélyére kellett volna sietni, de a vandalusok támadásai folytán nem küldhette el jókor a segélycsapatokat; nemsokára azonban a gótok (a rómaiak szerencséjére) önmaguk ellen fordíták fegyvereiket, és Fritigern versenytársa Athanarich egyszerre csak Th. konstantinápolyi udvarába érkezett. Th. ekkor megérkezettnek látta az időt a gót kérdés megoldására. Előbb fegyverrel verte vissza az újabban a Dunán átkelt csapatokat, majd pedig a már betelepedett gótokkal és vezéreikkel (382 oct.) formaszerinti szerződésre lépett, melyben szövetségeseinek (foederati) ismerte el őket, Thraciában és Macedoniában földeket adott nekik, és valószínűen adómentességet is ruházván fel őket, földművelő életmódra szoktatta a rakonczátlan népet. Jord. Get. 28, 142 sk. Zos. 4, 33 sk. Paneg. Theod. (12) 16. 22. Idat. Chron. 4. Ily módon két baj között a kisebbet választotta és egy időre békét és modus vivendit biztosított a római elemnek. A régi írók abbeli állítása azonban, hogy Th. a Duna vonalát tette meg újból a birodalom határának (Panegyr. Theod. 12, 3), túlzás. Hiszen azt sem birta megakadályozni, hogy időről-időre, mint pl. 386-ban, újabb barbár kalandorok ne lépjék át a Dunát, a kiket csak 391-ben Thraciában sikerült Th.-nak megfékeznie. Gyökeresebben bánt el az arianusokkal, kiknek üldöztetése több rendbeli zavargásokra vezetett. De a vallási mozgalmak, a felekezetek fanatismusa és a perzsák újabb támadása megakadályozták Th.-t abban, hogy jótevőjének Gratianus császárnak segélyére siessen, a kit a felkelt britanniai legiók vezére Maximus 383-ban haddal megtámadott és megbuktatott. Gratianus során tehát nem tudott segíteni, de nem szünt meg annak öcscse II. Valentinianus érdekében befolyását latba vetni. Hogy legalább Italiát biztosítsa az ifjúnak, hallgatagon elismerte Maximust császárnak. Jóllehet azonban Maximus Galliával és Hispaniával volt elfoglalva és Italia elfoglalására egyelőre nem is gondolhatott, Th. tisztában volt azzal, hogy neki Maximusszal előbb-utóbb le kell számolnia részint Gratianus és családja iránti hálából, részint a legitimitas elvére való tekintetből. 385-ben újból meggyűlt a baja a Dunán átnyomuló gótokkal, a kiket ezúttal is békés betelepedésre szorított. 387-ben Alexandria és Antiochia lakói tagadták meg az engedelmességet, a miért amazokat súlyosan, emezeket enyhén büntette. A 387. év végén a Maximusszal való ellentét kitörésre jutott. Maximus időközben arra használta fel a valláskérdést, hogy mint a katholikusok oltalmazója Italia katholikus lakóit az aranismushoz hajló II. Valentinianustól és anyjától elvonja. Miután a talajt ilyformán előkészítette, 387-ben hirtelen átnyomult az Alpeseken, Italiát meghódította s a készületlen Valentinianust Thessalonicába menekülni kényszerítette. Ambros. ep. 40, 29. Zosim. 4, 42 sk. Jord. Rom. 316. Oros. 7, 34, 9. Zon. 13, 7. Socr. 5, 12. Sozom. 7, 13. Th. szívesen fogadta a földönfutó császárt és segélyét nem tagadta meg tőle. De azt szabta föltételül, hogy Valentinianus, anyja és huga újból katholikus hitre térjenek. Miután ezek az egyház kebelében visszatértek, Valentinianus testvérét Gallát nőül vette és azután Pannonián keresztül Italiába indult. Még útközben Sziszeknél, majd Pettau és Laibach mellett megütközött Maximus seregével, kit azután Aquilejánál döntően legyőzött, s a kezébe esett versenytársát 388 jul. 28-án megölette. A magát kegyelemre megadó ellenséges hajóhad tisztjeinek és legénységének, úgy szintén a Maximushoz átpártolt italiaiaknak azonban megkegyelmezett és közbocsánatot hirdetvén, csakhamar lecsendesítette a kedélyeket. Miután zsoldos vezére Arbogastes Galliát is rászorította a II. Valentinianus iránti hódolatra, Th. a Nyugat fölötti hatalmat kiskorú sógorára ruházta, voltaképen azonban maga idézte továbbra is a Nyugat sorsát. 389-ben Romában időzött, hol Symmachus pogány bölcsész és senator még a senatus kérelmei daczára a pogány vallás cultusát beszüntette, az áldozatokat betiltotta és a szentélyek legnagyobb részét bezáratta. A katholikusok ezekért a szolgálatokért nagyra becsülték, első sorban a hírneves milanói püspök, szent Ambrosius, a ki Th.-nál nagy befolyásra emelkedett. A pogányok és az arianusok napja már most Nyugaton is leáldozott. A 389/390. telet Th. szent Ambrosius székvárosában töltötte, és ott értesült 390 elején arról, hogy Thessalonicában a tömeg egy katonatisztet agyonvert. Szenvedélyétől elragadtatva kegyetlen boszút vett a circus-előadásra tódult ártatlanokon és bűnösökön, mely tettéért a merész Ambrosius mindaddig nem részesítette az úrvacsorában, míg a császár bűneiért nyilvánosan nem vezekelt. Ambros. ep. 40, 3. 391 nyarán a császár visszatért Constantinopolisba, és a következő évben a pogány és az arianus vallás ellen rendszeres üldözést indított. Időközben (392 maj. 15) Gallia helytartója, mondhatni helyettes császárja, Arbogastes és II. Valentinianus között versengés támadt, melynek folyamán Arbogastes urának megölésére vetemedett. Ambros. de Valent. obitu. A trónt azonban nem tartotta meg magának, hanem bábjának Eugeniusnak ajándékozta, egy szegény, türelmes, pogányhitű rhetornak, a ki előtt a római senatus, a befolyásos Nicomachus Flavianus és a pogány lakosság szivesen meghódolt. Gallia és Italia példájára Africa is készült elpártolni, midőn Th. újabb hadjáratra szánta el magát. Kitünő barbár alvezéreinek (Stilicho, Gainas, Alarich) tanácsával élve 394 tavaszán Italiába nyomult, melynek küszöbén Aquileja közelében a Frigidus pataknál (Wippach) Eugeniusnak Arbogastes vezérlete alatt álló hadseregét megfutamította. A foglyul ejtett ellencsászárt megölette, de hívei számára Milanóban kelt rendelésében közbocsánatot hirdetett (Arbogastes öngyilkossá lett). Egy tekintetben azonban alaposan kiaknázta diadalát, t. i. a távolléte alatt új életre ébredt pogány cultust a legszigorúbban eltiltotta. Visszatérte után Keleten is üldözőbe vette a pogány vallás papjait, a kik közül többen katonáinak és a fanatikus tömegnek áldozatul estek. 392-ben megújította tilalmát. Hátralevő éveit a törvénykezés és közigazgatás különböző ágainak javítására fordította. Gondját viselte a városi testületeknek, így különösen a decurióknak, másrészt azonban az állami terhek javarészét ő reájuk hárította. Az adó- és pénzügy terén a rideg fiscalismus szempontjára helyezkedett, de nem nézte el sem az állami tisztviselők szokásossá vált zsarolásait, sem az állami birtok elidegenítését. Az iparosok czéhekbe való tömörülését ő is czélszerű rendszabálynak tekintette. Magát az udvart kelleténél jobban elzárta a külvilágtól, és szinte hihetetlen, hogy egynémely főtisztviselő, mint pl. Rufinus, oly sok ideig folytathatta csalárd üzelmeit. Az igazságszolgáltatás terén több üdvös reformot létesített; határnap kitűzésével siettette a büntető törvényszék csiga lassuságú eljárását, és nehogy a thessalonicai eset ismétlődhessék, megparancsolta helytartóinak, hogy a császár által elrendelt büntetéseket csak 30 nap multával hajtsák végre, abból a czélból, hogy a császár az elitélteket esetleg kegyelemben részesíthesse. Az erkölcsi és társadalmi élet javításában is fáradozott, korlátozta a fényűzést és humanus újításokat hozott a börtönügy terén. Szent Ambrosius és a katholikus papság sürgető szavára hajolván, eltiltotta a keresztény és pogány hitűek közötti, és a rokonok közötti házasságokat. Egyáltalán buzgó fia maradt a pogányság romjain diadalmaskodó keresztény egyháznak, mely befolyását az állam hatalmi körére is kiterjesztette. Olykor-olykor azonban még Th. is megsokallta a dolgot. Így pl. a templomnak ama jogát, hogy menedékhelyek gyanánt szolgálhassanak, az előfordult visszaélések következtében megszüntette, az apáczakolostorok számát pedig korlátozni akarta. Mindkét esetben azonban az egyháznagyok kérelmére rendeleteit visszavonta, és csak egyetlen egy pontban érvényesítette következetesen akaratát, mikor t. i. szent Ambrosius és a nyugati egyház követelésének ellenszegülvén, a keleti egyház önállóságának dogmájához ragaszkodott. A constantinopolisi érseki szék betöltését felségjognak jelentette ki, és midőn a nyugati egyház Romában tartott oecumenikus zsinatot Th. ezzel egyidőben a keleti egyház papjait Constantinopolisba hívta egybe. Ambros. ep. 1, 13. 14. Constantinopolist rendkívül dédelgette; neki köszönhette a székváros az úgynevezett aranykapút, a basilica Theodosianát, egy fürdőt, szinházat, a csatornát és a molót. Aegyptusból egy obeliscust hozatott, melyet a circusban állítottak fel, és az obeliscus alapzatát az udvari életből vett jelenetekkel díszíttette. Családi életét mintaszerűnek mondották. Első neje, a szelidlelkű Flacilla, oltalmazója volt a szegényeknek (meghalt 385-ben). Második nejét Gallát, II. Valentinianus hugát, politikai okokból vette nőül. Egyetlen leányát Pulcheriát csakhamar elragadta a halál. Fiai közül az idősbiket Arcadiust már hat éves korában (383) megtette Augustusnak és rendesen a Keleten foglalkoztatta; egy évvel később született második fiának Honoriusnak pedig 393-ban adományozta az Augustus czímet, és magával vitte az italiai háborúba. Közvetetlenül halála előtt pedig Diocletianus példájára (l. o.) és tekintettel mindkét fiának gyönge tehetségeire, a birodalmat 395-ben felosztotta: Arcadiusnak a Keletet adományozta, míg Honoriusra a Nyugatot hagyta. Néhány nappal később, jan. 17-én Milanóban meghalt. A «Nagy» jelzőt a hálás keresztény egyháztól és történetíróktól kapta, bölcsességét, hadvezéri és országlási érdemeit, nemkülönben gyakran érvényesült humanus gondolkozását pedig a pogány írók is (mint pl. Claudianus rhetor) magasztalták. A sülyedő birodalomnak mindkét felét utoljára egyesíté kezében, és még egyszer megszilárdította azt; másrészt azonban a császárság épen alatta vetkőzött ki classikus jellegéből, és az ő akarata szerint alakult át keresztény állammá. Voltaképen tehát Th. ellenlábasa volt a régi római császároknak. – Irodalom. A kútfőkről l. Schiller Herm., Gesch. der röm. Kaiserzeit 2. kötetének bevezetését (1–17. lap); továbbá Kaufmann, Die Fasten der röm. Kaiserzeit (Philologus 34. és 42 k.); Seeck értelmezése a Hermesben (11. év); Güldenpfennig alább említett műve: Notitia Dignitatum, kiadta Seeck (18769; Th. törvényeiről l. alább II. Th. alatt. Egyéb művek: Schiller H. említett műve. Gibbon nagy munkája a római birodalom hanyatlásáról és bukásáról (26–36. fejezet). Ranke, Wetgeschichte 4. 1. Wietersheim-Dahn, Gesch. der Völkerwanderung (2-ik köt.) Seeck O., Gesch. des Unterganges der alten Welt (2. kötet). Richter H., Das weström. Reich unter Gratian, Valentinian II. u. Th. (Berlin, 1865). Güldenpfennig u. Ifland, Der Kaiser Th. der Grosse (1878). Ifland, Die Kämpfe Theodorichs mit den Goten (1878). Nitzsche, der Gotenkrieg unter Valens u. Th. (1871). Hessenbranck, Zur Gesch. des Kais. Th. (I. rész, 1895). Hug. Antiochia u. der Aufstand von 387 n. Chr. Winterthur, 1863. Rauschen, Jahrbücher der christl. Kirche unter Th. dem Gross. (Freiburg, 1897). Schnürer, Die politische Stellung des Papsttums unter Th. d. Gross. (Historisches Jahrb. 1889. évf.). – 3. II. Theodosius, keletrómai császár, az előbbinek unokája és Arcadius császár fia. Született 401-ben és 408. maj. 1-én már követte atyját a trónon. Az ország szerencséjére a derék Anthemius viselte a gyámságot, a ki erélylyel párosult körültekintéssel intézte a Kelet politikáját. Határt vetett a hunok betöréseinek és 408-ban békét kötött az új perzsákkal. Midőn unokaöcscse Honorius nyugatrómai császár 409-ben Alarich gót főnökkel háborúba elegyedett, Anthemius a Ravenna falai mögé szorult Honoriust támogatta a barbárok ellen. Később Th. tudós és hitbuzgó testvére Pulcheria folyt be az ifjú császár nevelésére, a miért az Augusta czímmel jutalmazták. Vezetése alatt Th. istenfélő és hitbuzgó ifjúvá fejlődött, de ő sem tudott Th.-ból önálló, uralomra termett fejedelmet faragni. 415-ben hozzáfogott a pogány vallás kiirtásához, a mi több helyen véres mozgalmakra vezetett. Akkor vesztette életét Hypatia (l. o.), Theon alexandriai mathematikusnak nagy műveltségű leánya. 20 éves korában és tudós szép leányát, Athenaist vette nőül, a ki a keresztségben az Aelia Endoxia nevet kapta. Nyomban reá szerencsés háborút indított az új-perzsák ellen, a kik meghunyászkodván, 422-ben békét kötöttek. Honorius császárnak testvérét Placidiát, a ki (második) férjének Constantiusnak halála után bátyjával meghasonlott és Constantinopolisba menekült volt, Honorius halála után (423) fiával Valentinianusszal együtt visszavezette Ravennába és fiát mint III. Valentinianust császárrá tette, anyját pedig Augusta rangjára emelte. Ennek fejében azután mindketten nyugati Illyricumot engedtek át jószívű rokonuknak, utóbb pedig (437) III. Valentinianus Th. leányát Eudoxiát nőül vette. 430-tól kezdve részben a barbarok betörései zavarták meg a keleti világ békéjét. Syriában és a Szent földön zsidók és pogányok emelték fel lázadó fejeiket, Constantinopolisban pedig előbb Nestorius patriarcha tévtana, majd Eutychius és az új patriarcha Flavianus között felmerült viszály hevítette a kedélyeket. Nestorius tanát az első (431), a Flavianusét pedig a második (419) ephesusi zsinaton vetette el a keleti egyház, melynek Th. segédkezet nyujtott, míg a római egyház Flavianusnak adott igazat. Közben Attila hun király vált a birodalom ostorává (441–443 és 447), kinek támadásaitól Th. csak szégyenletes évi adó fizetés árán tudott megszabadulni. A császári csapatok a vandalusokkal szemben is a rövidebbet húzták. 441-ben a két római császár közös erővel igyekeztek az Africából Siciliába betolakodott vandalusokat a szigetről elűzni. Ámde ugyanekkor Attila és a perzsák is betörtek a határokon, úgy hogy Th. kénytelen volt Geiserich vandalus királylyal békére lépni és Africát kezében meghagyni (442). Maradandó emléke Th.-nak a görög jogtudósok által létesített codex Theodosianus cz. törvénygyüjtemény, mely 16 könyvben magában foglalja a Nagy Constantinus óta megjelent törvényeket és rendeleteket s a melyet 438-ban ünnepélyesn közzétettek. Th. utolsó éveit a hunok ujabb betörései keserítették el. Meghalt 450-ben, mindvégig környezetének bábja maradván. Güldenpfennig, Gesch. des oström. Reiches unter den Kaisern Arcadius und Th. II (Halle, 1885). Hodgkin, The dynasty of Theodosius (Oxford, 1888), Bury J. B., A history of the later Roman empire from Arcadius to Irene (London, 1889, 2 köt.). Wietersheim-Dahn említett műve. Thierry Amadée, Alarik (ford. Öreg János). Attila története, ford. Szabó Károly, Aranyszájú szt. János, ford. Öreg János, Hertzberg, Gesch. Griechenlands seit dem Absterben antiken Lebens (4 köt.). Gregrovius, Athenais (1882). Mommsen, Das theodosianische Gesetzbuch (Jahrbuch der Savigny-Stiftung 1900, 21. évf.). A codex Theodosianust kiadta Gothfredus (1665) és ujabban Hänel (bonni kiadás). V. ö. Krüger, Corpus iuris civilis (2. k.).

4. Görög grammatikus Alexandriából a Kr. u. 4-ik században. Megírta a declinatio és conjugatio szabályait eisagwgikoi kanoneV peri klisewV onomatwn kai rhmatwn czímen, melyek nagy tekintélynek örvendtek az iskolákban, és később Choeroboscus (l. o.) commentariust írt hozzájuk; a byzantiumi korban feldolgozott kérdések és feleletek alakjában. Az ő nevét viseli egy Dinoysius Thrax (lásd Dionysus, 8) grammatikájához való commentarius-gyűjtemény. Valószínű, hogy tőle való a Herodianus (l. o. 2) kaJolikh proswdia-jából készült ama kivonat, mely hamisan Arcadius (l. o. 1) nevét viseli. – Irodalom: Kiadások: Hilgard, Theodosii Alex. canones, Georgii Choerobosci scholia, Sophronii patriarchae Alex. excerpta, a Grammatici graeci 4-ik részében (Teubner, 1889). Göttling, Theodosii Alex. grammatica, Lipsiae, 1822. Az Arcadius nevét viselő Herodianus-kivonat kiadására nézve l. Arcadius, 1.