Usucapio vagy usus

tulajdonszerzés elévülés által. Már a 12 táblás törvény megszabta, hogy ingatlan két évi, ingóság pedig egy évi birtoklás által jogos tulajdonná válik, de természetesen csak abban az esetben, ha a közben senki sem támaszt rá igényt. Idő folytán bona fides és justus titulus kivántatott meg az u.-hoz. A lex Atinia (Kr. e. 214?) kivette az u. alól a lopott jószágokat, a lex Plautia de vi (78. Kr. e.) s a lex Julia de vi (?) az erőszakos úton elvett tulajdont, a lex Scribonia (76. Kr. e.) pedig a szolgalmakat (l. Servitutes); res sacrae, államvagyon s több efféle sem váltak tulajdonná u. által. Peregrinus nem tehetett így szert tulajdonra római polgár rovására. Cicero off. 1, 12. Hasonlít tehát ez az ex jure Quiritium való tulajdonszerzés régibb formáihoz, a mancipatióhoz és traditóhoz; csakhogy míg az előbbi által csak res mancipi, az utóbbi által pedig csak res nec mancipi váltak tulajdonná, addig az u. által, mind a kettő. Az u. kezdete előtt a régi tulajdonos volt a dominus ex jure Quiritium, az elévülés törvényes ideje után pedig az új; a közbeeső idő alatt az előbbi dominus ex nudo jure Quiridiium, az utóbbi mint bonae fidei possessor csak dominius in bonis. Usus-házasság által is csak a törvényes határidő után jutott a nő férje manusába (l. Mancipatio, Manus). Ennek a mintájára létesült később a longi temporis praescriptio oly esetekbe, a melyekre az u. nem volt alkalmazható, mígnem végre Justinianus törvényhozása kiterjesztette mindenféle esetre, miáltal az u. is beleolvadt. Cod. Just. 7, 31. Az u.-t már a régibb jog kiterjesztette az örökségre is akként, hogy az örökös mindjárt birtokába vette az örökséget, s ha nem volt egyéb módja öröklőjoga bizonyítására, hivatkozhatott az u.-ra (u. pro herede). Ezt az intézményt azonban Hadrianus korlátok közé szorította s azután egészen megszünt. V. ö. Scheure, Usucapio pro herede etc. (Beiträge zur Bearb. des röm. Rechts, 1, 1853).