Vasa

edények, vázák. Az antik korból ismeretes edények részint a konyhában vagy az asztalnál használt házi edények, részint díszedények, melyekkel az otthont ékesítették vagy melyeket fogadalmi ajándékokként ajánlottak föl az isteneknek templomaiban. A ránk jutott vázák legnagyobb része a sírokból származik; a régieknél szokásban volt ugyanis, hogy a halott mellé emlékül oda tették azokat a tárgyakat, melyeket életében használt és kedvelt; így került a sírokba az a temérdek sok váza, mely ma muzeumainkban foglal helyet. A vázákat anyaguk és a rendeltetésükből folyó alakjuk szerint szokás osztályozni. – Az anyaguk alapján történt osztályozás szerint a következő csoportokat különböztetjük meg: 1) Vasa fictilia vagy terrena, égetett agyagból való edények. Ezek alkotják váza-készletünk java részét; formáik kimeríthetetlen gazdagságával és szépségével arról tanuskodnak, hogy a régiek mennyire össze tudták kapcsolni a hasznosat a széppel, mennyire szerették a mindennapi használatra szánt eszközöket is művészileg, szépen készíteni. Az égetett agyagból gyártott vázákat rendesen festői díszszel látták el; a díszítményekkel és képekkel ellátott vázák fontosak és becsesek, mert az antik izlésnek és művészetnek fejlődéséről adnak hű képet, és különösen a festészet történetének megismerésére vonatkozólag képezik főforrásukat (l. Festők, 745. l.). A vázák képei azonkívül nagyértékű történeti okmányok, a mennyiben mint az antik életnek egykorú illustratiói a régiek magánéletéről, szokásairól, vallásáról és mythusairól sokoldalú, részletes és hiteles felvilágosítással szolgálnak, annyira, hogy az ókor tanulmányozásánál az irodalmi adatokkal vetekedő fontosságú kútforrásaink: a régiségtani és mythologiai kutatás jórészt a vázaképekre támaszkodik, azoknak tanuságára hivatkozik folyton (lexikonunk ábrái között is nagyon sok a vázakép). Az irodalomtörténet is értékesíti a vázaképeket, mert azoknak egy tekintélyes része modern értelemben vett könyvillustratio; ugyanis a vázák festői igen gyakran az antik epos és drama jeleneteit választották képeik tárgyául. Sőt a történésznek is szolgáltatnak útbaigazítást, főleg arra a korra nézve, melyből írott kútforrásaink már nincsenek; tájékoztatnak továbbá a történelem előtti kor népének műveltségéről, más népekkel való érintkezésről. Az első festett agyagvázákat Etruria földjén találták, és sokáig e vidéknek városai (Veji, Caere, Tarquinii, Vulci, Clusium, Volterra stb.) voltak fő lelőhelyeik. Vulci necropolisából pl. 1828-ban ezrivel kerültek elő a szebbnél szebb vázák. Minthogy kezdetben ezeket a vázákat az ottani lakosok gyártmányainak tartották, etruskus vázáknak nevezték, és ezt az elnevezést néha még ma is alkalmazzák, de tévesen, mert ma már teljes bizonyossággal tudjuk, hogy az Etruria földjén talált vázák görög, főleg attikai eredetűek. Görögországnak s különösen Atticának vázagyárai az egész antik világot elárasztották gyártmányaikkal, onnan egész hajórakományokkal szállítottak vázákat a legmesszebb országokba, s ez iparczikk előállításánál a görög fazekasok (a mai gyárosokhoz hasonlóan) sokszor vevőik izléséhez alkalmazkodtak. Nagy számban találtak még vázákat Siciliában, Apuliában, Lucaniában, Campaniában. Meg kell jegyeznünk, hogy Lucaniában, Apuliában és Etruriában később helyi gyárak is keletkeztek s így az ottani leletek egy része (főleg a vázafestés hanyatlásának korából valók) már italiai eredetű. Nevezetes lelőhelyek még Dél-Oroszország (Panticapaeum mellett), Észak-Africa, Troas, Cyprus, Rhodus. Görögországban aránylag későn fedeztek fel vázákat, ujabban azonban ennek földje (úgy a szárazföld: Attica, Corinthus, Mycenae, Boetia, Olympia stb., mint a szigetek: Thera, Melus, Aegina, Creta stb.) szolgáltatja a legtöbb vázát. Ma vagy 40,000-re becsülhetjük a múzeumokban összegyüjtött antik agyagedényeket, a melyeknek száma azonban napról napra növekedik; a leggazdagabb vázagyüjtemények Paris (Louvre és Cab. des médailles), Athenae (Nemz. múzeum), Napoli, London, Berlin (Antiquarium), Szt. Pétervár (Ermitage), München, Roma (Vatikan) és Wien (Hofmuseum). 2) Az érczből (vasból, bronzból, ezüstből, aranyból) való vázák részint házi használatra (konyhába, asztalra) szánt edények, részint díszedények, melyek a lakás ékítésére vagy fogadalmi ajándékokként használtattak. Vagy díszítés nélkül való vasa pura, vagy domborművekkel ékített vasa caelata. Az utóbbiakat díszítő ábrázolások vagy az edény falából vannak kiverve, trébelve, vagy külön dolgozott és az edényre ónnal reáforrasztott díszítések, emblemata; ezeket szedte le sorra Verres (Cic. Verr. 4,) a gazdag siciliai polgárok díszedényeiről. Az ércz edények főbb alakjai a fazék (olla, cacabus), a tál (patina, lanx), a tányér (patella, catinum, catillum, paropsis), az ivóedények közül a calix, patera, scyphus és cyathus. Görögország és Ázsia meghódítása után Romában lábrakapván a fényűzés, egész asztalkészleteket, sőt konyhaedényeket is készítettek ezüstből. A köztársaság végső századában az előkelők házaiban közönségessé vált az ezüst készlet (argentum escarium és potorium). Az érczből, különösen a nemes érczből való vázák azonban anyaguk értékes volta miatt inkább vesztek el, mint az agyagedények és aránylag kis számban jutottak csak ránk. A legnevezetesebb ércz (ezüst) vázaleletek a Bernay (Normandia) mellett talált vázák (ma a Bibliothèque Nationaleban, Paris), a Dél-Oroszországban lelt vázák (a pétervári Ermitage gyüjteményében), a hildesheimi lelet (Berlin, Antiquarium), és a Boscoreale mellett talált vázák (Paris, Louvre), melyek legnagyobb részt remek domborművekkel vannak díszítve s így az antik iparművészetnek nevezetes emlékei. 3) Vasa murr(h)ina (l. Murrina vasa). 4) Üvegedények (l. Murrina vasa és Diatreta vasa). 5) Néha szépszinű kövekből (féldrágakövek) faragtak ki apróbb edényeket, ivópoharakat, kenőcs- és olajtartó vázákat, vagy kövekből faragott díszítésekkel látták el az edényeket (gemmata potoria). 6) Borostyánkőből vagy elefántcsontból faragott apróbb vázák is fordulnak elő. – A ránk jutott vázák (különösen a sok ezernyi agyagedény) alakja roppant változatosságot mutat, a formák gazdagsága úgyszólván kimeríthetetlen, a főbb formák szám szerint több százra rúgnak. Ép oly hosszú a vázák megjelölésére szolgáló nevek sora; különösen sok elnevezést ismerünk Athaneus deipnosojistai cz. munkájának 11. könyvéből és különböző templom-inventariumokból. Ezeknek a neveknek a meglevő formákra való vonatkoztatása csak részben sikerül, főleg ott, a hol antik ábrázolásban látható vázák fölirattal vannak megjelölve. Az edényeket rendesen rendeltetésök alapján szokták csoportosítani s e szerint megkülönböztetnek oly edényeket, melyek a folyadékok befogadására, jobban mondva tartására és megőrzésére szolgálnak (Vorratsgefässe), továbbá merítő- és vegyítő edényeket, ivó edényeket (l. o.), konyhaedényeket, a mosdás és fürdés czéljaira szolgáló edényeket. Minthogy azonban ezen osztályozás határai sokszor elmosódnak s egy-egy edény különböző categoriákban foglalhat helyet, s egyébként számos váza (a díszedények, fogadalmi ajándékok) egyáltalában nem bírt practikus rendeltetéssel, jobbnak véljük a következőkben az edények főbb formáit minden merev osztályozás nélkül egymásután ismertetni. A piJsV, dolium, bor vagy olaj tartására szolgáló agyaghordó, melynek alakja majd mostani fa hordónk alakjához hasonlít, majd öblös testű edény, mely egyik részén csúcsban végződik. A pinczében és kamrában a piJoV-t a mai szokással ellenkezőleg nem hosszúságuk irányában helyezték el, hanem kerekzárásu oldalukra állították föl (így találtak legujabban a cnossusi palota kamráiban egész sor piJoV-t fölállítva), a csúcsban végződőket pedig hegyes végükkel illesztették a földbe. A piJoV-okat akkora nagyságban gyártották néha, mely bámulatot kelt a régi fazekasok ügyessége iránt és melyhez hasonló nagyságú agyagedények gyártására a mai fazekas-művesség is alig képes (példák láthatók a sèvresi porczellángyár múzeumában). Világhírű Diogenes hordója, o en Mhtrww piJoV. A kétfülű, öblös testű amjoreuV, amphora (l. o.) vagy talpnélküli (63. ábra) vagy talpas edény (860. és 861. ábra), rendkívül kedvelt és gyakran előforduló alak; a panathenaei amphora mintáját 64. ábránk mutatja; márványból faragott amphorákat helyeztek el gyakran emlékként a sírokon (ilyenek láthatók nagy számmal az athenaei múzeumban). A kadoV (kadiskoV) korsót (födeles vizes vagy boros korsót) jelent, határozott formára nem tudjuk vonatkoztatni, ép oly kevéssé tudjuk, hogy mily alakú edény volt a bor tartására szolgáló stamnoV (stamnion). A udria, hydria (udrhion) nevű vizeskorsó alakját 862. ábránk mutatja; három füle van, két kisebb az edény hasán és egy nagyobb, mely az edény hasát annak szájával kapcsolja össze; a hydriát fejükön vitték a lányok, mikora kutaktól vizet hordoztak; kisebb alakban udriskh a neve; a hydriával rokon alakú a kalpiV, kalph. Democratikus államokban calpiV-ba vagy amphorákba gyüjtötték a szavazatokat. Karcsú testű hosszúnyakú edény a lhkuJoV, melyben a fürdéshez és a palaestrában szükséges olajat és kenőcsöt tartották; ezen vázáknak egy külön csoportját teszik a halotti cultus czéljaira használt fehér lhkuJoV-ok (863. ábra), melyeknek fehér színnel borított testére élénk szinekkel a halálra vonatkozó jeleneteket (halotti áldozat, a holttest ravatalra helyezése, sírbatétele) festettek. Ezek a lhkuJoV-ok a görög ceramika legszebb emlékei közé tartoznak, gyártásukban Athenae fazekasai remekeltek (a Kr. e. 5. század végétől a 3. század közepéig). Olaj- és illatszertartó kis edények az arubaloV (arubaliV) és az alabastron (alabastrum), Oinocoh annak a kis, egyfülű kancsónak neve, melylyel a bort a craterből az ivópoharakba és csészékbe öntötték (864. á.). Hozzá hasonlít (865. ábra) az olph (olpiV). A merítő korsók más nevei: couV, procouV, procoh, procoiV, procoidion, epicusiV, plhmocoh, cadus, nasiterna; merítő és ivó edény a kuaJoV, cyathus, mely kávés csészéinkhez hasonló alakú és magasra nyuló füllel ellátott edény; továbbá a kotulh és kotuloV. A bornak vízzel való elegyítésére a nagy, tágas nyilású széles talpú krathr-eket (crater) használták, melyek oldalt két füllel voltak ellátva, hogy kényelmesen vihessék. Használat közben a cratert sokszor tálalakú upokrathrion-ba állították, hogy az a vegyítés közben kiömlő folyadékot felfogja. A crater főformáját a 866. ábra, változatait a 867. és 868. ábrák mutatják. 867. számú mellékforma az oxubajon, a 868. számú a kelebh névvel is jelöltetik. A craterhez hasonló alakkal bírhattak a bor behűtésére szolgáló edények (yukhr, yukthrion, yugeion); ha ezeket az edényeket lent kikerekítették és magas lábra helyezték, akkor dinoV a nevök (869. ábra). Az ivóedények (pothria) közé tartozik a lapos, fülnélküli csésze, jialh, phiala (patera), mely közepén gyakran kis dudorodással (omjaloV) bir (870. ábra); a festőknek kedvelt váza alakja, melynek belsejét szokták volt képpel díszíteni (l. pl. 11. ábránkat). A lábbal és két oldalt füllel ellátott ivó csészének neve kulix, calic. Csónakalakú a kumbion. A kávés csésze alakú, egyfülű cuaJoV-ról fentebb szólottunk, ugyanilyen alakú a scujeion, scajion), avval a különbséggel, hogy felső szélén két vízszintes irányú kis füle van (305. ábránkon a bal felől látható ifjú jobb kezében scujoV-t, baljában kulix-et tart). A kanJaroV lapos csészealakú serleg, magas lábbal és két, a csésze szája fölé nyuló magas füllel; ilyennel ábrázoltatik rendesen Dionysus és thiasusa. A serlegek közé tartozik a karchsion. Ősrégi ivóedény a keraV, melynek alakjából fejlődött a ruton (rhytium), állatfej formájára mintázott agyag- vagy bronzedény (871. ábra). Ezt az utánzott állatfej szerint különböző melléknevekkel jelölték, u. m. gruy, elejaV, ippoV, lukoV, kaproV, onoV, tauroV. Úton s táborban használták a kwJwn-t, egy tábori palaczkjainkhoz hasonló lapos testű (kulacsformájú), szűknyakú edényt. Palaczkformájú a lagunoV, melynek szalmába foglalva pitunh (jlascion) a neve. A mosdó vizet procouV-nak nevezett kancsóból öntötték a lebhV nevű tál fölé; lebhV-nek hívták a főzésnél használt érczüstöt is. A főző fazék neve cutra, a tálaké paroyideV. A mosdó medenczét kernibion-nak nevezték, a fürdő kádat pueloV-nak (Homerusnál asaminJoV), a fürdő medenczéket louthreV, louthria, columbhJra-knak. A vázák megjelölésére szolgáló számos latin elnevezés közül megemlítendők: a folyadékok tartására szolgáló nagyobb, hasas edények, dolia, seriae, cupae, orcae; a keskenyebb hasú, szűknyakú vázák, lagenae, lagoenae és cadi; kisebb palaczk az ampulla. Merítő edények vízhez: az urna (hydria), nanus, situlus, situla, urecus (kisebb a matella és matellio, valamint a kanálalakú trua és trulla); borhoz: a simpulum vagy cyathus (utóbbi mérték egységként is szerepel, mint a sextariusnak 12-ed része), a guttus vagy epichysis nevű kis kancsó és a gutturnium. A főző edényekhez (vasa coquinaria) tartozik az üst (ahenum és lebes), a serpenyő (sartago, patina), a fazék (cacabus, olla, cucuma), a lasanum. Az asztalkészlethez tartozó edények a tálak (patinae és lances, az előbbiek mélyek, utóbbiak laposak), a kisebb boletaria, és a nagyobb mazonomák. Mosdáshoz szükséges edények a labrum, nasiterna, pollubrum, truellum, pelvis, aquiminarium, aquimanile. – Az antik vázák túlnyomó részét agyagedények teszik; ha antik vázákról beszélünk, rendesen az agyagedényeket értjük. Ezeknek formai, technikai fejlődésével, díszítésük módjával és stilusával, képes ábrázolásaik tárgyával és művészi méltatásával, egy szóval a vázák történetével foglalkozik a ceramika, a ceramographia, mely az archaeologiának egy nevezetes, rendkívül bő és gazdag anyagú fejezetét alkotja. Primitiv vázák. A legrégibb, még a mycenaei cultura korát is megelőző edényeket Trojában (a Schliemanntól tévesen Priamus városával azonosított 2-ik rétegben), Thera, Rhodus, Cyprus és Creta szigetén találták. A trójai legrégibb vázák monochromus, csakis az agyagnak különböző fokú égetése szerint sötétebb és világosabb színű edények, melyek részben szabad kézzel, részben azonban már a fazekas-korongon készültek; mind vastagfalúak; nevezetesebb formák a korsó és a kétfülű serleg (a homerusi depaV amjikupellon őse); díszítésök egyszerű, a festésnek nyoma sincs rajtok, készítőik megelégedtek avval, hogy égetés előtt vonalakat vagy köröket karczoltak az agyagba; díszítésöknél sokszor a plastika segítségéhez folyamodtak, fej és emberformára alakítván az edényeket, és kidomborítással jelezvén a szemeket, az orrot, néha a fülpárt, az edény hasán pedig a mellbimbókat és a köldököt. Ezeknél az emberi alakot utánzó, ú. n. arczképes urnáknál fejlettebbek azok az edények, melyek különösen Thera szigetén (egy, a 2. évezred elejére helyezett vulcanikus kitörés rétege alatt) fordulnak elő. Rajtok a plastikus dísz helyett kizárólag a festett dísz szerepel. A fazekas korongon készült, már fejlettebb formájú vázákat piros vagy sárga színnel vonták be és erre az alapra fehér, sötétpiros vagy fekete színnel díszítményt festettek, eleinte vonalasat, később a növényvilágból, sőt néha az állatvilágból kölcsönzött motivumokat; a színek még fénytelenek. Mycenaei vázák. Roppant mennyiségben fordulnak elő az Aegaeus tenger partvidékein, Trójnáak (a homerusi városnak megfelelő) 6. telepében, a szigeteken; jellemző vonásuk az a fénylő, csillogó szinű festés, mely a ceramika ezen termékeit megkülönbözteti az összes előző művészetek hasonló termékeitől, mely a mycenaei kor találmánya, és azóta a görög vázafestésnek legsajátosabb eleme. A vázákat valamely firniszszerű mázzal vonták be, mely égetés után fényt és csillogást kölcsönöz a váza szines alapjának és a reáfestett díszítésnek; oly fényt, mely rendkívül tartós, idővel meg nem törik, a nedvességgel daczol és a legtöbb savnak is ellenáll; különösen szép a fekete szín eleven fénye, melyet a görög vázákon is csodálunk; előállításának titkát eddig még nem sikerült megfejteni. A vázák kitünő technikával készültek, legnagyobbrészt igen vékony falúak; a formák rendkívül változatosak, száznál több alapformát mutatnak. A festés módja szerint több csoportra oszlanak. Az alap vagy fekete, melyen fehér és piros színű díszítményt találunk, vagy szines (a sárgától a barnáig terjedő változatokkal), melyen fekete, sötétbarna, piros és néha fehér színű festést alkalmaztak. Az egyszerűbb példányok mértani díszítéssel (csavarvonalak, rozetták, a görög vonal összekapcsolásából eredő változatok) vannak ellátva; ezt a díszítési módot csakhamar fölváltotta a növényvilág motivumainak (virágok, levelek, indák) naturalistikus ábrázolása, majd az állatvilág, nevezetesen a tenger állatvilágának (kagylók, spongyák, korallok, csillagállatok, polypusok, halak) díszítő elemként való ábrázolása; később és ritkábban szárazföldi állatokat (ludakat, teheneket, lovakat), kivételesen embereket (kivonuló harczosok) is festettek vázáikra. Dipylum vázák. A mycenaei vázák nyomai és emlékei eltünedeznek, elenyésznek a Kr. e. 11. században; a görög archaikus művészet legrégibb termékei pedig a Kr. előtti 8. és 7. századba tartoznak. A két időpont közé eső korszakot (melyet némelyek a görög művészet középkorának neveznek) a Dipylum stilusu emlékek jellemzik, melyet főleg agyagedények képviselnek. A Dipylum elnevezés onnan ered, hogy e korszak ceramikájának legtöbb és legfejlettebb emlékeit Athenaenek Dipulon nevű kapuja mellett találták. A Dipylum stilus geometriai jellegű díszítés. A vázák sárgás alapjára fénylő fekete vagy barna színnel festették a díszítést, a melylyel az edény felületét egyszersmind tagozták és részekre osztották; az edényt sávok futják körül, az ezek között levő részeket merőleges vonalak osztják mezőkre. Ezeket az egyenes vonal combinatiójából származó mértani dísz (kereszt, csillag, czikczak, rhombus-hálózat, horgas kereszt = az ú. n. szvasztika, maeanderszalag stb.) tölti be. A díszítés körében megjelenik az állatvilág is, azonban teljesen a díszítmény mértani voltához, merevségéhez, szögletességéhez alkalmazkodva. Ugyanazt tapasztaljuk az ember ábrázolásánál a Dipylum stilus fiatalabb emlékein, melyek terjedelmes, sok alakból álló csoportképeket, jeleneteket tüntetnek fel, és első sorban a temetés szertartásait, a halottnak ravatalra helyezését (proJesiV) és temetőbe való vitelét (ekjora) és a halott tiszteletére rendezett játékokat szemléltetik. A 872. ábrán fönt temetési menetet látunk, középen halottvivő kocsit, kétoldalt gyászkíséretet; lent harczosok kettős fogatainak sora ábrázoltatik. A közölt példához hasonló Dipylum vázák halotti vázák, melyeket a sírra helyeztek; méreteik igen nagyok (rendesen meghaladják az 1 m.-t. van 1,8 m.-es váza is). A görögség történeti korszakának kezdetéről való vázák díszítményei és figuralis ábrázolásai elárulják a keleti népek művészetének hatását. A Kelettel való összeköttetés és annak befolyása főleg a Cyprus, Rhodus (Camirus) és Melus szigetéről származó 8. és 7. századbeli vázákon nyilatkozik meg, majd átterjed a görög szárazföldre és a boetiai eredetű edényeken kívül különösen Corinthus gyártmányain állapítható meg. Corinthus volt a görög agyagiparnak egyik főhelye, mely nagyban exportált mindenféle vázákat. Vázakészletünk egy tekintélyes csoportját a corinthusi stilusu edények teszik. Keletről származnak a rozetták, a melyekkel az alapnak a rajztól el nem foglalt közeit betöltik, továbbá a lótusz és a palmetta, mely a görög edénydíszítésben oly fontos szerepet visz. A geometriai dísz mellett megjelennek az állatok, melyek az edényt körülfogó sávokban vannak egymás mellett sorban elhelyezve, még pedig nagy részben oly állatok, melyek Görögországban nem honosak, pl. az oroszlán, párducz, tigris, antilope, s így világosan tanuskodnak keleti minták utánzásáról; ugyanazt bizonyítják az ábrázolásokban gyakori phantastikus összetételű, félig ember, félig állatalakú lények, a sphinxnek, a szárnyas istenségek; ezek mellett azonban már a görög mythusból kölcsönzött képek is fordulnak elő s ezeknek száma a 6. század vége felé mind nagyobb és nagyobb lesz. A 873. ábrán látható oinocoh-t még kizárólag állatövök díszítik, a 874. ábra kelebh-je fönt figuralis jelenetet (Hector csatába indul, körülötte Priamus családjának tagjai) ábrázol, lent még állatok sora látható. Ezen edények alapja halványsárga színű, az alakok sötétbarnával és pirossal (részben fehérrel) vannak megfestve. A corinthusi vázákon már feliratokat is olvasunk, melyek vagy az ábrázolt személyeket nevezik meg (sokszor boustrojhdon írással) vagy a festő nevét (pl. Chares, Timonidas) közlik. A 6. század óta az asszonyokat úgy különböztetik meg a férfiaktól, hogy testök mezitelen részeit fehérre festik. A 6. században Athenae lesz a vázagyártás főhelye; itt fejlődik ki a fekete alakos vázafestés technikája. Ez abban áll, hogy az edényre szárítás után bekarczolják az ábrázolás körvonalait, azután a rajzot fekete színnel töltik ki, úgy hogy az fekete silhouetteként válik le az agyag piros szinét mutató alapról; a személyek arcának részleteit, a ruha ráncait, az izomzatot bekarcolással jelzik, mely alatt előtünik az agyag piros színe. Ennek a technikának termékeit a vázák szép formája mellett különösen a fénylő fekete szín jellemzi; ábrázolásai még archaikus merevségűek; tárgyuk főleg mythusi, gyakoriak a Dionysus mondakörből, Heracles és Theseus mythusából, a trójai háborúból kölcsönzött ábrázolások, részben azonban már a magán élet jeleneteit tüntetik föl. Nagy részök feliratos. Az ó-attikai vázafestés egyik legjobb emléke, a felfedezőjéről elnevezett François-váza (Firenze), föliratában nevezi meg mestereit: ’ErgotimoV epoilhsen, KlitiaV m’egraye. A föliratokban az epoihse rendesen a fazekast, az egraye a festőt jelzi; ha a festést maga a fazekas végezte egrayen kai epoihsen a szokásos fölirat. A fekete alakos stilusnak legkiválóbb mesterei Amasis, Execias (’ExhkiaV) és Nicosthenes. Az utóbbinak egy vázáját tünteti föl 875. ábránk. Az athenaei eredetű vázák egy nevezetes csoportját teszik a panathenaei vázák (l. Amphora), melyeket a Panathenaea versenyeken győztes ifjaknak adtak. Alakjuk az amphora; egyik oldalukon Athena látható paizszsal és dárdával (64. á.), előtte és mögötte oszlop emelkedik, melyen kakas, bagoly, váza vagy valamely kis alak látható. Az egyik oszlop melletti fölirat (twn ’AJhnhJen aJlwn) a váza rendeltetését mondja el, a másik mellett az illető év arcwn epwnumoV-ának neve olvasható. A váza másik oldalának képe a verseny nemét tüntette föl. Ezeket a vázákat a 4. század végeig gyártották és pedig mindvégig fekete alakos festéssel, archaikus stilusban. Itt tehát archaizáló művekkel van dolgunk, melyek szántszándékkal alkalmazzák az ósdi stilust és technikát, mikor a művészet már czélszerűbb és szebb eljárással rendelkezett. Nicosthenes neve már piros alakos vázán is olvasható. Ő tehát abba a korba tartozott, a melyben a fekete alakos festést fölváltotta a piros alakos vázafestés. Ez a nevezetes változás a 6. század végén állott be. Az új technika az előzővel megfordított eljárást követ. A szárított edényre most finom ecsettel vázolják az alakok körvonalait, ezt a vázlatot kívülről feketével veszik körül és az egész alapot feketével vonják be, melyről hatásosan emelkedik ki az agyag szép piros szinét mutató ábrázolás; ily módon lehetségessé vált az alakok jobb, részletesebb megrajzolása, a mit finom ecsetvonásokkal végeztek a körvonalakon belül. A nagy festés hatása csakhamar meglátszik a vázaképeken, a draperia hívebb, részletesebb lesz, az alakok tartásának ósdi merevségét szabadság, természetesség váltja föl, a mozdulatok élénkülnek, a szem rajza helyes, az ábrázolás nemét már nem conventionalisan fejezik ki (az asszonyok meztelen részét fehérre festvén), mert azt már a test hű rajzával s az arczvonásokkal is ki tudják fejezni. A piros alakos vázafestés első nagyobb mesterei Euphronius, Epictetus, Andocides, Chachrylion, Duris, majd Brygus, Sosias (v. ö. 11. ábra), Panphaeus, végül Macro és Hiero. Némely vázaképről nagy valószinűséggel következtetik, hogy az a korabeli nagy festők műveinek kicsinyített mása, pl. hogy Euphroniusnak Theseust és Amphitritét ábrázoló képe (568. ábra) Micon egyik hasonló tárgyú festménye főjelenetének utánzata. A képek tárgya részben a mythologiából és hősmondákból kölcsönzött, részben a mindennapi élet jeleneteire vonatkozik. A piros alakos vázákon gyakran olvashatunk kaloV jelzőtől kisért neveket. Ezek a nevek, úgy látszik, azokra az ifjakra vonatkoztak, a kik akár születésöknél, akár gazdagságuknál, főleg azonban szépségüknél fogva nagy népszerűségnek illetőleg kedveltségnek örvendtek. Néha chrolonigiai becses útmutatást is szolgáltatnak; a szép Leager neve, mely Euphronius csészéin oly gyakori, előfordul a Chachrylium, Euxitheus és Euthymides jelzésű vázákon is, és így világosan tanuskodik a négy mesternek egykorúságáról. Piros alakú vázának képét mutatja 876. ábránk. Triptolemus szárnyas, kigyóktól vont kocsin elindul, hogy az embereket a földmivelésre tanítsa; mögötte gazdag himzésű ruhában Demeter áll, előtte Pherophatta oenochoéből önt bort Triptolemus phialájába; jobbról Eleusis városvédő asszonya Eleusis (a nevek az alakok mellé vannak írva). Sajátságos technikát mutatnak a halotti cultusnál használt lecythusok, melyekről fentebb már megemlékeztünk; ezeken az alap fehérrel van bevonva, az alakok pedig barnapiros és más élénk színekkel vannak megfestve. A görög vázafestés fénykora a Kr. e. 5. és 4. század, a piros alakos edények kora. A vázák karcsú elegáns formákat mutatnak, kitünő technikával készültek, a díszítmény, főleg a rajz, mely az ábrázolás minden eszközének teljes birtokában van, végtelen finomságú és szépségű; az iparművészet ezen gyönyörű termékeiről méltán következtethetjük, hogy a nagy festésnek számunkra elveszett alkotásai művészeti tekintetben a fejlettség oly magas fokán állottak, mint a remekeiről előttünk ismeretes antik szobrászat. A 4. században divatba kerülnek az aranyozott és polychromikus vázák; gyártásuk főhelyei Athenae, Megara, Corinthus és Boeotia. A ruházat némely részletét, az ékszereket, néha a vázát díszítő guirlandeokat megaranyozzák; azonkívül nagyobb szinhatás elérésére élénk szineket (piros, ibolya, kék, zöld, fehér) alkalmaznak, különösen a ruházatnál. Némely vázán domborműves díszítést is találunk, sőt van olyan, mely egyszerre nyujt példát a relief, polychromia és aranyozás alkalmazására. Ezen edények legszebb példái Déloroszországból (Krim) valók, egyiken Xenophantus (l. o.) neve olvasható. A vázák egy tekintélyes csoportját alkotják a szobrocska vagy mellszobor alakját utánzó vázák; rajtok már csak az edény nyaka és talpa őrzi meg a váza jelleget, míg az edény testét az ábrázolt személy (pl. Aphrodite) plastikus képe pótolja. Az attikai s általában a görögországi vázafestés a 4. száz. végén hanyatlásnak indul, a vázafestés a maga egyszerűbb eszközeivel már nem tudott lépést tartani a nagy festés haladásával. A vázafestők alárendeltebb helyzete abban a körülményben is kifejezésre jut, hogy a mesterek már nem írják neveiket képeik mellé, a művésznevek száma nagyon megapad. A görögországi agyagedények legfőbb kiviteli piacza Italia volt, az ott talált vázák legnagyobb része görög eredetű, de vannak közöttük italiai helyi gyárakból származók is. A görög civilisato középpontja Italiában Tarentum volt; ott keletkeztek az első helyi gyárak, melyek kezdetben a görög minták stilusát, technikáját és tárgykörét utánozzák (877. ábra) Nemsokára azonban eltávolodik az ottani edény-gyártás a görög mintáktól. Az apuliai városok sírjaiban (Ruvo, Canossa mellett) talált edények a formák túlzását, a szinezés mértéktelenségét és az ábrázolt jeleneteknek hanyagabb szerkesztését, alakokkal való zsúfoltságát mutatják. Különösen tapasztalható ez azokon a roppant méretű amphorákon, melyeknek festői a tragoedia tárgyait ábrázolják. Medeának tragoediáját meséli el egy Münchenben levő apuliai díszvázának képe, melyet 878. ábránkon közlünk (a jelenet részletes értelmezését l. Baumeisternél, Denkmäler 2. köt. 903. sk. l.). A tarentumi jluakeV nevű vigjátékok comikus jeleneteit örökítik meg a műfaj után jluax vázáknak nevezett edények (879. ábra) képei. Ugy ezek mint a tragoedia köréből vett ábrázolások kiváló fontossággal birnak az irodalomtörténet, valamint a színház fejlődésének szempontjából. Lucania városaiban is voltak helyi gyárak, az ott működő mesterek közül némelyiknek nevét is ismerjük (Assteas, Lasimus, Python). A Campaniában (Nola Cumae, Capua) gyártott edények még legközelebb állanak a görög mintákhoz. Az Etruriában talált ezernyi görög eredetű váza mellett van néhány oly darab, mely úgy technikájával mint festésével és néha tárgyával (az alvilág ábrázolása etruscus fölfogás szerint) elárulja, hogy etruscus fazekas kezéből került ki. Az agyagvázák festése Italiában is véget ér a Kr. e. 3. század végén. Az etruscus edénygyártásnak egy eredeti válfaját teszik az ú. n. bucchero vázák, melyek fekete szinűek és az érczedények reliefjeit utánzó dombormíves díszítményekkel és ábrázolásokkal vannak ellátva. Az arezzói edényeket illetőleg l. Terra sigillata. – Irodalom: Rayet-Collignon, Histoire de la céramique grecque, Paris, 1888, Dumont-Chaplain, Les céramiques de la Grèce propre, Paris, 1881–88. Baumeister, Denkmäler 3. köt. 1931–2011 (v. Rohdentől). E. Pottier, Catalogue des vases antiques du Musée du Louvre, eddig 2 köt. Paris, 1896–99. U. a., Vases antiques du Louvre (eddig 2 Album-kötet), Paris, 1897–1901. W. Klein, Euphronios², Wien, 1886. U. a., Die griech. Vasen mit Meistersignaturen,² Wien, 1887 és Die griech. Vasen mit Lieblingsinschriften, u. o. 1890. Wernicke, Die griech. Vasen mit Lieblingsnamen, Berlin, 1890. P. Hartwig. Die griech. Meisterschalen d. Blütezeit des strengen rotfig. Stiles, Berlin, 1893. S. Birch, History of ancient Pottery², London, 1873. O. Jahn, Beschreibg d. Vasensammlg König Ludwigs I., München, 1854. J. de Witte, Etudes sur les vases peints, Paris, 1865. Panofka, Recherches sur les véritables noms des vases gr., Paris, 1826. Ussing, De nominibus vasorum Gr., Koppenhagae, 1845. I. H. Krause, Angeiologie, Halle, 1854. Guhl-Koner, Leben d. Gr. u. Römer⁶, Berlin, 1893. 263 sk. 689 sk. l. Sittl, Archäologie d. Kunst (Müller-féle Handbuch 6. köt.) München, 1895, passim. I. Müller, Die griech. Privataltertümer (Handbuch, 4. köt. 1²,), München,², 1893, 57 és 61 sk. l. Lau, Die griech. Vasen, ihre Formen u. Dekorationssystem. Mit histor. Einleitg von H. Brunn, Leipzig 1877. Blümmer, Technologie u. Terminologie der Gewerbe u. Künste 2, 32–112. Leipzig, 1879. Gerhard, Auserlesene griech. Vasenbilder, 4 köt. Berlin, 1840–58. Lenormant- de Witte, Élite des monuments céramographiques, Paris, 1844–61. Benndorf, Griech. u. sicilische Vasenbilder, Berlin, 1869–71. Froehner, Choix des vases grecs, Paris, 1867. Furtwängler-Reichhold, Griech. Vasenmalerei, Auswahl hervorragender Vasenbilder, München, 1900 óta folyik. Furtwängler, Beschreibg d. Vasensamlg im Antiquarium d. kgl. Museen, Berlin, 2 köt. 1885. Furtwängler-Löschcke, Mykenische Thongefässe, Berlin, 1879. U. a. Mykenische Vasen, u. o. 1886. Genick, Griech. Keramik, mit Einleitg u. Beschreibg von Furtwängler, u. o. 1883. Böhlau, Aus ionischen u. italischen Nekropolen, Leipzig, 1898. H. Brunn, Probleme in der Gesch. d. Vasenmalerei, München, 1871. Urlichs, Der Vasenmaler Brygos, Würzburg, 1875. E. Pottier, Étude sur les lécythes blancs attiques à représentations funéraires, Paris, 1883. F. Winter, Die jüngeren attischen Vasen, Berlin, Stuttgart, 1885. G. Karo, De arte vascularia antiquissima, 1896. Fröhner, Anatomie des vases antiques, Paris, 1876. I. Vogel, Schenen Euripid. Tragödien in griech. Vasenbildern, Leipzig, 1886. G. Treu. Griech. Thongefässe in Statuetten- u. Büstenform, Berlin, 1875.