Venatio.

A venatio szónak többféle jelentése van; első értelme vadászat, azután a. m. vadászzsákmány (capta venatio) és vadhus (caro ferina); végül pedig jelenti a circusokban és amphitheatrumokban rendezett állathajszát v. állatviadalt (ludiaria venatio, spectaculum venatorium). A vadászat régi időktől fogva ismeretes volt Italiában, de a jó társasághoz tartozó férfiak csak aránylag későn karolták fel, mikor a vadászatban a harcznak és háborúnak hasznos előiskoláját látták. Hor. sat. 2, 2, 9. Az aequusokra vonatkozik Vergilius sora: (Aen. 7, 746) horrida.. gens adsuetaque multo venatu nemorum duris Aequicula glebis. E vidéken tényleg egész vadásztársaságok foglalkoztak iparszerűleg a vadak elejtésével és élve való elfogásával. Corfiniumban volt egy collegium venatorum. CIL IX 3160. Az ifjabb Scipio bizonyára az első kivételek közé tartozott, kik a vadászatot sportszerűen űzték. Horatius korában a vadászat már Romanis sollemne viris opus utile famae vitaeque et membris. Hor. epist. 1, 18, 49. Ugyancsak Horatiusnál máshelyütt is olvasunk az úri vadászról. (Hor. c. 1, 1, 25; manet sub Jove frigido venator tenerae conjugis immemor; epist. 1, 6, 58: Gargilius qui mane plagas venabula servos diffestum transire forum populumque jubebat. V. ö. Tibullus 4, 3). Kevéssel előbb Sallustius (Cat. 4) még a servilia officia közé sorolja a vadászatot. Érdekes, hogy magának a föld tulajdonosának nem volt egyedüli vadászati joga a saját területén; a népjog felfogása szerint azé volt a vad, a ki azt elejtette. Instit. 2, 1, 12. §. A római birodalom első terjeszkedésével azt látjuk, hogy az ujonnan leigázott országok fenevadjaikat elküldték Romába. Különösen Africa («leonum arida nutrix») szállította az oroszlánokat, párduczokat, Aegyptus a vizilovakat, orrszarvúakat, crocodilusokat; a messze Keletről jöttek az elefántok; kisebbfajta állatok, őzek, szarvasok, vadkanok, bikák, bölények a marsusok földjéről, Apulia és Lucania erdőrengetegeiből kerültek a fővárosba. Az első állatviadalt a Kr. e. 2. század első felében tartották meg, a mikor állítólag 63 afrikai állat, 40 medve, továbbá elefántok, szarvasok, vadkanok, bikák törtek egymásra és agyontépték egymást, a nézők nagy gyönyörűségére. Kr. e. 55-ben Pompejus szinházának felavatásakor 5–600 oroszlán és 410 afrikai állat szerepelt; Julius Caesar 46-ban szintén rendeztetett nagy venatiót. Maga Augsuts igen szerette látni az óriási számmal összegyűlt tömeget és ezért 26-ban 100 napon át tartó állatviadalokat rendezett, a mikor állítólag 3500 állat pusztult el. Trajanus császár alatt négy hónapig tartottak az állatviadalok. El lehet képzelni, hogy a római provinciákban hány ezer meg ezer embernek kellett foglalkoznia a fenevadak elfogásával. Egy haszna volt ennek a nagy állatpusztításnak: a kártékony és félelmetes vadállatokat szinte kiirtották vagy belekergették a rengeteg őserdőkbe és sivatagokba, minek következtében Africa északi partja Carthagótól Nyugatra földmívelésre alkalmas terület lett. Az itt lakó nomádok voltak a legügyesebb vadászok. Annyira pusztították az állatokat, hogy a császároknak már a vad kiméléséről is kellett gondoskodniok. Csak Honorius és Theodosius császárok rendelték el Kr. u. 414-ben a veszedelmes vadak további irtását, mert az alattvalók üdvét előbbre valónak tartották a római nép mulatságánál. A császári vadaskertek (saepta venationum) és a ketreczek állandóan tele voltak a legértékesebb állatokkal. A Nero császár domus aureájához tartozó parkban volt külön leporarium, vivarium is. Caligula idejében (Suet. Caligula 27) drága volt a hus, és ekkor halálra itélt gonosztevőkkel kezdték etetni a vadállományt. Úgy látszik, ez a szörnyű eljárás szolgáltatta az átmenetet a nyilvános állatviadalokról az emberekkel folytatott állathajszolásra, mert a köztársaság idejében az állatviadalok az állami játékokkal állottak kapcsolatban, és csak az első császárok idejében rendezték a vivótusák mellett az emberek és állatok viadalait. Az amphitheatralis játékoknál a vadállatokat szépen feldíszítették, tele aggatták aranyozott lemezekkel (bracteae), melyeknek csillogása és csörgése még jobban fölingerelte a vadakat. Más eszközökkel is törekedtek az egymásra uszitott bestiákat felbőszíteni, pl. ostorsuhintással, üszkök dobásával, ösztökével és piros kendők lobogtatásával. A fenevadakkal való kivégzés vagy úgy történt, hogy az elitélteket karóhoz kötötték és úgy uszították rájuk az állatokat (bestiis objicere), vagy pedig fegyvert adtak a kezükbe, hogy ellenük védekezzenek. Néha egész szinjátékokat rendeztek, melyeknél gépezetek és díszletek is szerepeltek. Ilyenkor az elitélt gonosztevő (ad bestias damnatus) díszes tunicában, bíbor palástban, fején arany koszorúval jelent meg a szinen, vagy pl. mint Orpheus feljött az alvilágból; miután a költő megjelenésére a sziklák, fák, madarak és állatok köréje sereglettek, egyszerre csak mellette termett egy óriási medve és darabokra tépte szegény Orpheust. Más elitéltekkel egész mythologiai jeleneteket játszattak el, míg végre határtalan kegyetlenséggel kioltotta életüket egy kiéheztetett oroszlán a gyönyörködő tömeg örömrivalgása közben. A czéhbeli gladiatorok között egy külön rendet alkottak a mesterségesen betanított és jól fölfegyverzett bestiarii, a kik külön díjazásban (auctoramentum) részesültek (880. és 881. ábránk bestiariusok harczát mutatja vadállatokkal. A reliefképek pompejibeli síremlékéről valók s jelenleg a napolii múzeumban vannak. Az elsőn dárdákkal fölfegyverzett bestiarius száll szembe párduczczal vagy tigrissel, melyet szabad mozgását meggátlandó bikával kötöttek össze, a bikát egy másik bestiarius hajtja. A másik kép már veszedelmesebb helyzetben tünteti fel a vadállattal szembeszálló bestiariust). A Kr. u. első században a szegény keresztényeket végezték ki ilyen kegyetlen módon («Christiani ad leones v. ad beluas!»). Végül még megjegyzendő, hogy az állatviadalok mellett lassanként divatba jött az állatok megszelidítése és betanítása is (882. ábránk a rajnavidéki Nennigből való mozaikkép után mutat be állatszelidítőt oroszlánnal). Az így kioktatott állatok ügyességükkel és bohóskodásukkal szintén gyönyörködtették a népet. Julius Caesart állítólag fáklyahordó elefántok kísérték haza éjnek idején. A rettenetes és kegyetlen venatiók ellen csak elvétve találunk korholó megjegyzést az ókori iróknál, így Cic. fam. 7, 1 (reliquae snt venationes binae per dies quinque, magnificae, nemo negat; sed quae potest esse homini politico delectatio, cum aut homo imbecillus a valentissima bestia laniatus aut praeclara bestia venabulo transverberatur); Seneca philosophus ep. 1, 7, 2 (Nihil vero tam damnosum bonis moribus quam in aliquo spectaculo desidere), 4 (mane leonibus et ursis homines, meridie spectaturis suis obiciuntur… exitus pugnantium mors est). V. ö. Sen. ep. 14, 2, 45.