Via, viae

odoV, odoi. – I. A görögországi útak keletkezése a nemzeti ünnepekkel függ össze. Arra a czélra, hogy az ünnepélyes körmenetben résztvevő kocsik akadályra ne találjanak, a sziklás talajban a kerekek száma 90–160 cm. nyomtávolságú vágányokat vágtak (odon temnein). Hdt. 4, 136. Thuc. 2, 100. Ily útakat készítettek a nemzeti ünnepek helyei felé Görögország minden részéből; azok az államok, a melyeknek területén az ilyen szent út átment, gondoskodtak az út fentartásáról és a rajta közlekedő utasok biztonságáról. Az élénkebb forgalmú útakon bizonyára kettős vágányt készítettek, másutt csak kitérőkről gondoskodtak. Irodalom: E. Curtius, Zur Geschichte des Wegebaues bei den Griechen, 1855. Curt Merckel, Die Ingenieurtechnik im Alterthum, Berlin, 1899, 215–222. ll. – II. Műútakat tulajdonképen a rómaiak kezdték építeni, és pedig katonai utakat (viae militares) Italiának minden vidéke felé, Romából kiindúlva. Ezeknek egy része, a melyek t. i. ősrégi közlekedési vonalakon épültek, régi nevüket a műúttá való kiépítés után is megtartották, mint a v. Ardeatina Ardea felé, a v. Labicana Labici felé, a v. Latina Latium közepén át Teanum Sidicinum-Casilinum felé, a v. Laurentina Laurentum-Lavinium felé, a v. Praenestina Gabii-Praeneste felé, a v. Nomentana Nomentum felé és a v. Tiburtina Tibur felé; ily természetű nevet viselt még a Tiberis bal ill. jobb partján a tengerhez vezető v. Ostiensis Ostia felé, és a v. Portuensis Portus Claudii felé. Ősrégi közlekedési vonal volt még a v. Salaria, a mely a porta Salariától Fidenaen át Reatéig vezetett a sabinusok földjére s a mely nevét a sószállításról vette; viszont az az út, a melyen a tengeri sót a Campus Salinarumtól (Portus Claudii táján) Romába szállították, v. Campana nevet viselt. A valódi katonai műútakat, a melyeknek kiépítésénél nem a közlekedési, hanem a strategiai szempontok döntöttek, rendesen az építő nevéről nevezték el. Legrégibb volt ezek között a via Appia, a melyet Appius Claudius Caecus censor épített Kr. e. 312-ben Romától Tarracinán át Capuáig s a melyet ismeretlen időben Brundusiumig tovább vezettek ugyane néven. Egész hosszában ki volt kövezve és mintája volt a később épített nagy stratégiai útaknak, az útak királyának is nevezték (longarum regina viarum, Stat. silv. 2, 2, 12). Ez út mellékága a via Domitiana Sinuessától Puteoliig. Folytatása a tengeren túl Byzantiumig a via Egnatia (l. Egnatia). Kr. e. 220-ban építette C. Flaminius censor a via Flaminiát Romától Észak felé az Appenninuson át Ariminumig, ennek folytatásáúl pedig M. Aemilius Lepidus consul Kr. e. 187-ben a via Aemiliát Ariminumtól Bononián át Placentiáig. A Kr. e. 2-ik százban épült a via Aurelia Romától Italia nyugati partján Észak felé, s ennek folytatásáúl építette Kr. e. 109-ben M. Aemilius Scaurus consul a via Aemiliát (ily néven második italiai út) a Padus felé Dertonáig, a hol az út a Kr. e. 148-ban épített via Postumiához csatlakozott. Ugyancsak a Kr. e. 2-ik százban kellett épülnie a via Cassiának Romától a Tiberis jobb partjával párhuzamosan. Észak felé Florentiáig; ezzel párhuzamosan haladt a via Clodia, a mely egyenes közlekedési vonal volt Romától Lucáig. Ismeretlen időpontban épült a via Valeria, mint a via Tiburtina folytatása a mare Adriaticumig, Adria városáig. A császárság alatt az italiai úthálózatot tovább építették a provinciákban, akárhányszor óriási költségeket és munkát fordítva arra, hogy a legrövidebb útvonalat járhatóvá tegyék (pl. Tiberius Trajanus útja a Kazán-szorosban). Az italiai útakat s ezek mintájára a provinciabeli főbb útakat is kikövezték; másutt megelégedtek az úttest kavicsolásával. Az út két felén sok helyen különválasztott gyalogjáró volt. A lóra felülő utasok számára az út szélén kőzsámolyokat helyeztek el. Az út távolságát Romától ill. az út kiinduló pontjától számítva mérföldkövekkel (miliarium, l. ezt) jelölték. Városok közelében különös díszt adtak az útaknak az út mentén emelt síremlékek (l. Sepulcrum). A rómaiak oly jól választották meg az útvonal legczélszerűbb és legjobban használható irányát, hogy a mai főbb útak sőt a vasútvonalak is akárhány helyen a római út vonalát követik, mint legkedvezőbb nyomot. Irodalom: A római útakról általában ma is legjobb összefoglaló munka Bergier, Histoire des grands chemins de l’empire romain, 2 kötet, Bruxelles, 1728. Rövid összefoglalást ad Curt Merckel, Die Ingenieurtechnik im Alterthum, Berlin, 1899, 205–317. ll. A via Appiáról F. M. Pratilli, Della via Appia, Napoli, 1745 és Canina, La via Appia, Roma, 1853. Mintaszerű összefoglalás egy provincia útjairól Ballif, Römische Strassen in Bosnien und der Hercegovina, 1. rész, Wien, 1893. Dacia és Pannonia útjaira nézve összefoglaló munka még nincsen. Az eddigi eredményeket feldolgozó munkát (l. e. két czím alatt) még hézagosak. A szorgalmasan folyó kutatásokat ismertető munkákból kiemeljük időrendben a következőket: Pannoniára nézve: Lakner Endre a római útakról Szombathely vidékén, Archaeologiai Értesítő, 1872, 11 sk. l. Ortvay Tivadar, Egy állítólagos római mediterrán út Pannoniában, Budapest, 1884. Fröhlich Róbert, Két római mértföldmutató kő, Arch. Ért. 1888, 288 skk. ll. Vásárhelyi Géza, Az Aquincumból Bregetióba vezető római út irányáról, Arch. ért. 1892, 71 skk. ll. Fröhlich Róbert, Fejérmegye a rómaiak uralma alatt, Székesfejérvári tört. és rég. évkönyv, 1893, 132 skk. ll. Daróczy Zoltán, Lussuniumi római út, Arch. Ért. 1896, 431 skk. ll. Kuzsinszky Bálint, Római kőemlék, 7–15. l. Budapest Régiségei 7. kötetéből, Budapest, 1911. Finály Gábor, Római útak a Dunán túl, Arch. Ért. 1903, 164 skk. ll. térképpel. Daciára nézve: Finály Henrik, Római nyomok Erdély északnyugati részén, Erdélyi Muzeum Évkönyve, 3. kötet, 1866, 5 sk. ll. Torma Károly, Az Alsó Ilosvai állótábor, u. o. 10 skk. ll. Ortvay Tivadar, Dacia és Moesia területén, Arch. Ért. 1875, 292–4. 300–2. ll. Carl Gooss, Chronik der archäeol. Funde Siebenbürgens, Hermannstadt, 1876. Böhm Lénárd, A délmagyarországi római utakról, Tört. és rég. értesítő, Temesvár, 1876, 195 skk. ll. Téglás Gábor, Tibiscum helyfekvése, Arch. Közlemények, 10. kötet, 3. füzet, 1876. Torma Károly, A limes Dacicus felső része, Budapest, 1880. Böhm Lénárd, A Lederata-Tibiscum közötti hadútvonal, Tört. és rég. ért. 1883, 49 skk. ll. Millekker Bódog, Délmagyarország a rómaiak alatt, u. o. 1892, 173 skk. ll. Neudeck Gyula, Tiberius útja az Aldunán, Arch. Ért. 1894, 114 sk. ll. Téglás Gábor, Ujabb adalékok az aldunai zuhatagok sziklafelirataihoz, Budapest, 1894. Halaváts Gyula, A Lederata-Tibiscumi római út, Arch. Ért. 1896, 4 skk. ll. Téglás Gábor, A rómaiak végvárai a Hargita hegység alján, Erdélyi Múzeum, 1896, 384 skk. ll. 416 skk. ll. U. a. Daciai út Palánkától a Bisztra torkolatáig, Akadémiai Értesítő, 1896, 407 skk. ll. Ornstein József, A ravennai geographus ismeretlen daciai útvonala, Arch. Ért. 1897, 391 skk. ll. Téglás Gábor, Felső Moesia és Dacia fő közlekedési kapcsolata. Tört. és rég. ért. 1897, 75 skk. ll. Finály Gábor Római telepek a Kis Szamos völgyében, Arch. Ért. 1898, 427 skk. ll. Téglás Gábor, A rómaiak első hadi útja az Alduna jobb partján, Földr. Közl. 1899, 169 skk. ll. U. a. A tabula Peutingeriana hármas daciai útvonalából stb. Arch. Közlemények, 22. kötet, 1898. 88 skk. ll. Millekker Bódog, Délmagyarország régiségleletei, 2. rész, Temesvár, 1899. Téglás Gábor, Dacia keleti határvonala. Erd. Múz. 1900, 261 skk. ll. 313 skk. ll. V. ö. még a Corpus Inscriptionum Latinarum Milliarum czímnél idézett helyeit.