Sepulcrum, sepultura.

A halál az általános emberi felfogás szerint az embert csak az élőkkel való közösségből veszi ki, de lelke tovább él; teste, a mely már nem él, a lélekkel mégis valamilyen kapcsolatban marad, s a különvált test és lélek az élőkkel szemben ép úgy tagja marad a családnak, a városnak, a nemzetnek, mint életében. Ezért az élve maradottak gondoskodtak arról, hogy a halottnak legyen lakóhelye, hogy földi maradványait felismerhető helyen és módon őrizzék meg. Másfelől az élőknek is érdeke, hogy a hamar bomlásnak induló holttestet az élőkhöz való közelségből eltávolítsák, eltemessék. Sőt az istenek is megbüntetik azt, a ki nem gondoskodik hozzátartozójának eltemetéséről és nem tartja tiszteletben az elhúnytak sírját. – A görögöknél a temetési szertartás (l. Temetkezés, I) befejezéseképen az elégetett halottak hamvait urnába vagy kis ládába gyűjtötték össze s e felé emeltek sírhalmot. Hector csontjait az elégett és borral kioltott máglya hamvai közűl testvérei és bajtársai keresik össze, arany hamvvederbe teszik, a melyet aztán drága szövetekbe burkolnak s úgy teszik a sírgödörbe; ezt előbb sűrűn egymás mellé rakott nagy királyi kövekkel borítják s erre emelik a sirhalmot, majd Priamus házában megtartják a halotti tort. Hom. Il. 24, 791–803. Az előkelő hősök és királyok temetése után gyakran még versenyjátékokat is tartanak, így Achilles a Patroclus temetése után. Hom. Il. 23, 257-től végig. A görögök vallásos hite szerint a temetetlen halottak lelke nem juthatott be az alvilágba, hanem a Styx partján kellett kóborolnia, a míg el nem temették. Ezért, ha eltemetni nem lehetett a halottat, legalább jelképesen temettek el azzal, hogy port hintettek a holttestre (így Antigone, Soph. Ant. 429–31), ha pedig a holttest nem volt hozzáférhető, pl. tengerbe veszett, üres síremléket állítottak neki (kenotajion, kenhrion, cenotaphium); ugyanily emléket állítottak néha idegenben eltemetett nevezetes férfiaknak is. E szokás megvolt a rómaiaknál is. Csak gonosztevők és hazaárulók testét hagyták temetetlenül, vadállatok és madarak zsákmányául. Athenaeben állítólag Cecrops rendelkezése szerint a temetés után a sír helyére gabonát vetettek, azután toroztak, torozás közben pedig a halott dicsérete volt a társalgás tárgya. Cic. legg. 2, 25, 63. Később a terjedő fényűzéssel nőtt a temetések pompája. U. o. 64. A sír legősibb formája a sírhalom, kolwnoV, cwma, tumulus; ilyenek a Trojánál elesett hősök emlékeinek tartott halmok és a marathoni ütközetben elesettek sírhalma. Később kőből épített kupolaszerű boltozatokba tették a holttesteket ill. hamvait s e boltozatot borították be földhányással; ilyenek az u. n. kincsesházak Mycenaeben és másutt (l. I. köt. Építészek, 661 sk. l. 269. és 272. ábra). Majd sziklába vágott sírkamrákat is használtak; e sírkamrákat bejáratuknál sokszor építést utánzó díszítéssel készítették (pl. l. 1. köt. 1131. l. 512. ábra). Az eltemetett halott nevét, érdemeit vagy tulajdonságait a síremlék örökítette meg, egyszerű oszlop, sthlh, a melyet aztán domborművekkel is díszítettek vagy díszes talapzatra állítottak, vagy szabadon álló sarcophagus (l. ezt), majd épület, egész templom, akárhányszor az elhúnyt szobrával stb. díszítve. A legnevezetesebb ily siremlékek közül való a Mausollus síremléke Halicarnassusban (l. 1. köt. 432. á.). Athenaeben a halottakat rendesen a városon kívül, kertben vagy szántóföldön, de többnyire az útak mentén temették el, az előkelőbbeket a Ceramicus előtt vagy az Academia felé. A szegényebbek holttestét rendesen koporsóban temették el, míg az elégetés a gazdagabbaknál járta. A sírba az elhúnyt mellé rendesen betettek egy lámpát, tükröt, azonkívül ékszereket, illatszereket, edényeket sőt élelmiszereket is. A sírfelirat rendesen a halott nevét és hazáját nevezi meg, gyakran felsorolja nevezetes tetteit vagy az élvemaradottaknak szól intéssel vagy emlékeztetéssel; gyakori a verses sírfelirat. A temetés után harmadnapra volt a halotti áldozat (trita t. i. iera), kilenczednapra a halotti tor (enata). A gyász Athenaeben mindössze 30 napig tartott: fekete ruhát hordtak, a nők hajukat levágták. A harczban elesettekeket ünnepélyesen temették el, dicsőítő beszéd (logoV epitajioV) fejezte be a szertartást. Spartában a meghaltakat ünnepélyesség és hangos siratás nélkül temették el s csak 11 napig gyászolták. Csak a harczban elesetteket tisztelték meg síremlékkel. – A rómaiaknál eleinte rendesen sirba temették a holttestet, később azonban elégették és hamvait hamvvederben (urna ossaria v. cineraria) őrizték. A temetési szertartásokra nézve l. Temetkezés, II, a halottak meggyászolására nézve l. Luctus. Az eltemetés helyét a rómaiak is síremlékkel jelölték meg. A legegyszerűbb siremlék sírkő vagy oszlop (cippus, columella) volt; a gazdagabbak egész épületeket emeltek (pl. Caecilia Metella síremléke a Via Appián); a legnagyobbszerű síremlékeket mausoleumnak nevezték, különösen nevezetes volt Augustus mausoleuma a Campus Martiuson és Hadrianusé a Tiberis jobb partján. Egy-egy nagyobb síremlék sírkamrája nemcsak egy halottat fogadott be, sokszor egész család (pl. a Scipiók) temetkezett egy sírboltba, sőt temetkező egyesületek is alakúltak (így Apulumban a collegium Jovis Cernenis), a melyek közös sírboltot építettek. Az ilyen sírboltok falait a hamvvedrek befogadására berendezett fülkék foglalták el, ezért a galambdúczhoz való hasonlóságuk miatt columbariumnak nevezték. A 735. ábra Liviának, Augustus nejének szabadon bocsátottjai számára a Via Appia mentén épített columbariumot mutatja. A síremlékek diszítésére szobrokat, oltárokat állítottak, az épületet mythologiai tárgyú vagy az elhúnyt életéből vett jelenetet ábrázoló domborművekkel (pl. 1. köt. 308. lap 158. á.) díszítették s még egyszerűbb síremléknél is gyakran az elhúnyt képét is rávésték (l. P. Aelius Mestrius sírkövét, 1. köt. 1077. l. 509. á.). A temetkezés rendes helye eleinte a városban volt, később (Cic. legg. 2, 23, 58) a városon kívül az útak mentén; Romában főleg a Via Appia volt nevezetes síremlékeiről, a melyek mellett néha kertek is voltak s a sírt gondozó rabszolgák lakásai. Sok síremlék külsején kőpadokkal volt felszerelve a látogatók vagy fáradt utasok számára (a pompejibeli u. n. sírok útját l. Pompeji, 675. ábra). A szegényebb nép számára temetőhelyet jelöltek ki, járványos nagy halálozás esetén pedig az elhaltakat közös sírba temették el. A síremlék felirata rendesen DM vagy DMS (diis Manibus sacrum) rövidítéssel kezdődik, utána következik a halott neve, származása, tribusa, hazája, foglalkozása vagy hivatalos czíme, végül kora, ezt követi néha egy-egy óhajtás a halottra nézve (pl. STTL = sit tibi terra levis) vagy üdvözlés az élőknek (pl. tu qui legis valeas). Sokszor a síremléket állító örökös is megnevezi magát a feliratban. Sírfeliratra példáúl l. 1. k. 136. l. 68. á. és 398. l. 183. á.