Pompeji

– I. Pomphioi, Pompaia, régi oscus eredetű város Campaniában a Vesevus mons tövében, neve a pompe (öt) oscus szóból ered. Kr. e. 420 körül a samnisok foglalták el s így vett részt P. is a samnis háborúkban (Kr. e. 342–290), a melyekben fügetlenségét a többi italiai várossal együtt elvesztette, de megtartotta önálló városi szervezetét; hatóságai voltak a Kombennion (conventus), a Medix, Medix toutis, polgármester-féle, a Kvaisstur (quaestor) és két Aidilis. Kr. e. 89-ben a szövetséges háború alatt Sulla ostromolta P.-t, nem vette ugyan be, de a háború végén Kr. e. 80-ban veteranusai egy részét odatelepítette s a várost coloniává szervezte Colonia Cornelia Veneria Pompejanorum néven. P. a Sarnus torkolatához oly közel volt, hogy a tengeri hajók kényelmesen bejuthattak P.-ig, a hol élénk kereskedelmi központja volt Campaniának. Magának P.-nek nevezetes borkivitele volt, zöldségtermelése is jelentékeny, iparczikkei közül régebben a lávából faragott malomkövekből volt nagyobb kivitele. A köztársaság vége felé és a császárság alatt P. is a kedvelt nyaralóhelyek között volt, mint a sinus Cumanus többi városa is. Cicerónak villája volt P. mellett (fam. 7, l.), Claudius császárnak is. Az élénk kereskedelem és idegenforgalom következtében P. lakói jómódban éltek. A Vesevusnak közelsége csak akkor kezdett veszedelmessé válni, a mikor Kr. u. 63-ban febr. 5-én erős földrengés tudatta Campania lakóival, hogy a Vesevus tűzhányó hegy. Sen. quaest. nat. 6, 1. Addig csak sejtették ezt a tulajdonságát. Strab. 5. 4, 8. A város épületei sokat szenvedtek a földrengéstől, de az első rémület után megnyugodva hozzáláttak a kár helyreállításához. 79. aug. 24-én (Plinius levelei Tacitushoz, ep. 6, 16. 20) következett aztán a Vesevusnak első kitörése, mely P.-t, Herculaneumot, Stabiaet s más közeli helységeket elpusztított. P.-t mintegy 2 m. magas lapilli-réteg (diónyi horzsakődarabok) s e felett újra 2–3 m.-es hamuréteg fedte be. Ez a 4–5. m. magas réteg mint egy védő takaró megőrizte P. romjait a mai napig s ennek a természeti csapásnak lehet köszönni, hogy ma elég világos képet tudunk alkotni egy ókori vidéki város állapotáról és életéről. A kitörés P. fekvését is megváltoztatta, a mennyiben a Sarnus medre m. e. 2 km.-re távozott a várostól, a tenger partja is legalább 2 km.-re van a város falaitól, holott a kitörés előtt alig 1/2 km.-re lehetett, a Sarnus pedig a város tövében folyt. A veszedelem nem jött hirtelen, úgy hogy P. lakóinak volt ideje menekülni, legalább mostani hozzávetés szerint m. e. 20,000 lakójának csak kb. egy tizedrésze lelte halálát a tűzesőben. – Csak a 18-ik század közepén irányult a kutatók figyelme P. romjaira, a mikor szórványos kutatások után rendszeresen kezdték feltárni a védő hamu és lapilli réteget. Azóta a mai napig hol több hol kevesebb erővel, de folytonosan dolgoznak a maradványok feltárásán. A város tervrajzát mutatja a 671. ábra, a ma használatos beosztás és számozás feltüntetésével. 9 regióra osztották a házcsoportokat, abból a téves feltevésből indulva ki, hogy a Kelet-Nyugat irányú Stradadi Nola (ú. n. decumanus major) és Strada dell’ Abbondanza (ú. n. decumanus-minor) és folytatásuk, meg az Észak-Dél irányú Strada Stabiana (ú. n. Cardo) és a Porta di Capua és di Nocera közt feltett negyedik utcza a várost 9 részre osztja fel. Az egyes regiók házcsoportjait insula néven szokás jelölni, míg az egyes házak bejáratait és a bolthelyiségek nyilásait házcsoportonként ismét folyó számokkal jelölték meg, úgy hogy bármely ház helyét pontosan meg lehet határozni 3 számmal, pl. az ú. n. Casa del poeta tragico jelzése: 6. regio, 8. insula, 5. szám. Az 1898. végéig feltárt részek tervrajzát részletesebben a 672. ábra mutatja, a melyen az egyszerű árnyékolás a házcsoportokat, a sűrűbb vonalozás a megnevezett házak alapterületét jelzi. A tervrajzon olvasható elnevezések mind modern nevek, a melyeket bevett szokás szerint rendesen olasz alakjokban szoktak használni 1898 óta a Strada di Nola északi oldalán levő, a 672. ábrán félig kiásottnak jelzett három házcsoportot (a 671. ábrán 5. regio, 3. 4. 5. insula) ásták ki egészen a vico di Mercurio vonaláig. A város falai ellipsis alakot zártak körül, a melynek kny.-i hoszsza m. e. 1000 m., éd.-i szélessége m. e. 700 m. A felásott terület ennek az egésznek nyugati felét teszi. A cyclopikus városfalon, a melynek nyugati részét úgy látszik a város terjeszkedése miatt lebontották volt, 8 kapú helyét lehetett megállapítani, a melyek közül legépebb állapotban a sírok útjához vezető Porta di Ercolano maradt meg (restaurált képét l. I. köt. 292–3. lap, VI. tábla, 290. á.). A városon kívül még a Porta Satabiana előtt is találtak síremlékeket. Ezenkívül a várostól Északra és Nyugatra fekvő területeken végzett ásatásokból az is bizonyos, hogy a városon kívül nemcsak egyes elszórt épületek és villák (így P. Fannius Sinistoré a mai Boscoreale területén, lásd alant az irodalmi adatok közt), hanem összefüggő külvárosok is voltak, így a Pagus Augustus Felix suburbanus. A város terei: A) A Forum civile, a városi élet, közigazgatás székhelye, hosszukás négyszögalakú tér a város dny.-i részén. A tér északi oldalát Juppiter temploma (corinthusi prostylos hexastylos) zárja el, mellette kétfelől diadalívek alkották a tér symmetrikus befejezését, azonkívül a templom hátsó cellafalával csaknem egy vonalban jobbfelől egy nagyobb diadalív, valószínűleg Tiberiusé állott. Innen jobbfelé körülmenve állott: 1) [7. regio, 9. insula] a macellum, négyszögű oszlopcsarnokos udvara közepén kerek vízmedenczével, 2) a város védő isteneinek, a Lares publicinek szentélye, 3) Vespasianus temploma, a mely a várost eltemető kitörés idejében úgy látszik még nem volt teljesen készen, 4) egy vásárcsarnok, talán gyapjú, posztó áruké, a melyet egy Eumachia nevű papnő építtetett, 5) [8. regio, 3. insula] egy nem egészen szabályos négyszögű, 18×21 m. területű bekerített, úgy látszik eredetileg is fedetlen udvar; a római forum mellett fekvő comitium mintájára ennek most comitium nevet adtak és a gyüléseknek szolgáló forum mellett a választóhelyiséget sejtik benne, 6) [8. regio, 1 insula] egy 65 m. hosszú 24 m. széles csarnok, basilica, nyugati végén emelvénynyel, keleti végén a forum felől m. e. 5 m. széles előcsarnokkal (alaprajzát l. I. köt. 311. lap, 159. á., jobb felén az emelvénynyel), 8) [7. regio, 7. insula], Apollo temploma, a melyet a 63-iki földrengés után az eredeti vegyes dór-ion stilus helyet corinthusi stilusban restauráltak, vakolat-díszítményekkel takarva el a párkányzat dór metopáit, 9) egy szabálytalan alakú emeletes vásárcsarnok után 10) egy nyilvános árnyékszék és 11) egy kincstárnak nevezett épület (talán börtön) zárja az épületek sorát. Magát a forum terét köröskörül emeletes oszlopcsarnok szegélyezte, a melyen belül szabad ég alatt küln. a tér déli és nyugati oldalát számtalan emlékszobor díszítette, lovasszobrok is, a szobrok közt ábrázolva voltak Augustus, Claudius, Agrippina, Nero és Caligula. B) A Forum civilétől Keletre volt egy háromszögű tér, a Forum triangulare, északi végén levő bejáratánál s a háromszög idecsatlakozó két oldalán oszlopcsarnokkal, a harmadik oldalt a város fala szegélyezte. A tér legnagyobb épülete volt egy dór stilusban épült templom, talán Minervának szentelve; homlokzata előtt egy alaprajzban *–* alakú sírbolt vagy oltár, ezen túl egy kupolás boltozatú kút volt. Az e forumtól Keletre levő épületcsoport (8. regio, 8. insula) nagyobb része is nyilvános épületekből állott. A Strada d’Iside felőli oldalon egymás mellé állott egy palaestra mellett Iris temploma és Zeus Milichiusé, a mely utóbbi a pusztulás idejébében ideiglenesen a forumi Juppiter-templopmban volt capitoliumi hármas istenség (Juppiter, Juno, Minerva, a kiknek terracotta szobrait helyükön megtalálták) tiszteletére szolgált. Ezektől Délre volt a nagy, fedetlen és a kis, fedett szinház, ismét ezektől Délre egy nagy négyszögű udvar körül elhelyezett szobákból álló emeletes épület, a mely talán gladiatorkaszárnya volt. C) A város keleti sarkán, a Forum triangularétól Keletre m. e. 600 m. távolságban kiásott amphitheatrumtól Északra kiástak 1754–55-ben egy teret, a forum boariumot, a melyet azonban újra betemettek s melynek részletes leirása nem maradt. Az amphitheatrum egészen a város falaihoz volt hozzáépítve, m. e. 20,000 néző számára. Egy Napoliban őrzött pompeji falfestmény (673. á.) érdekes képét adja az épületnek: egy verekedést ábrázol, a mely P. lakói és az amphitheatrumi játékok látogatására odajött szomszéd nuceriaiak közt folyt Kr. e. 59-ben. Az amphitheatrumnak a város felőli részén levő kettős szabad lépcsőfeljárata valamint az aphitheatrum befedésére szolgáló vászonfedél, velum, igen jól kivehető rajta. A tereknél említetteken kívül is több templom és szentély ismeretes még, így Fortuna Augustáé (7. regio, 4. insula), a Lares Compitales szentélyei (a Str. di Nola és Stabiana, a Str. di Nola és di Mercurio sarkán, a Str. di Mercurio északi végénél), Salus oltára (9. regio, 7. insula, a Casa del Centenario előtt) és a Basilica és a modern múzeum közt egy templom, valószínűleg Aedes ministrorum Mercurii Majae postea Augusti. A középületek közül még említésre méltók a fürdők, melyek közül a legnagyobb a Strada Stabiana és dlel’Abondanza sarkán volt (7. regio, 1. insula), külön férfi- és női osztálylyal. A magánházak közül felemlítendő a Casa di Pansa (6. reg., 6. insula, alaprajzát l. I. köt., 862. lap, 438. ábra), mellette a Casa tel poeta tragico (6. reg. 8. ins., l. I. köt., 861. lap, 437. á., midnkettő részletes leirása u. o. 863–865. lap), a Casa di Sallustio (6. reg., 2. ins), a Casa del Fauno (kettős atriummal, a N. Sándor csatáját ábrázoló híres mozaik lelőhelye, 6. reg., 12. ins.), az úajbban kiásottak közül küln. a Vettiusok háza (6. reg. 15. insula), a melyben minden talált tárgyat és falfestményt nagy gonddal megtartottak lelő helyén, sőt a peristylium kertjét újra be is ültették (674. á.). Ezt az eljárást kiásott házaknál következetesen kezdik alkalmazni, holott azelőtt még a falfestmények javát is levéve a falakról, a napoli nemzeti múzeumba szállították. A magánházak utczai homlokzatait elfoglaló bolthelyiségek, valamint a mesteremberek műhelyei értékes adatokat szolgáltatnak az ókori városi élet ismeretéhez és a városias műveltség nyújtotta kényelem fokának megismerésére, míg a város falain kívül kiásott nehány villa rustica a gazdasági üzem berendezésének mutatja érdekes példáját. A városból kiinduló útak elején csoportosított síremlékek pedig érdekesen mutatják, hogy a temetkezés helyének megválasztásában Roma példáját utánozták a kis vidéki városok is (a sírok útját mutatja a 675. ábra). – Irodalom: Az 1891. évig terjedő irodalmat adja Fr. Fuchheim, Bibliografia di P., Napoli, 1891. Ebből kiemelendők a következők: F. Mazois, Les ruines de P., Paris, 1812–38. Ludwig Goro von Agyagfalva, Wanderungen durch P., Wien, 1825. Giuseppe Fiorelli, Gli scavi di P. dal 1861 al 1872, Napoli, 1873. E. Presuhn, P., die neuesten Ausgrabungen 1874–81, Leipzig, 1881. G. Fiorelli, Guida di P., Roma, 1877. H. Nissen, Pompejan. Studien, Leipzig, 1877. Pompei e la regione sotterrata dal Vesuvio, Napoli, 1879 (a pusztulás 1800 éves fordulóján kiadott emlékmű). August Mau, Popejanische Beiträge, Berlin, 1879. Boissier Gaston, Archaeologiai séták, ford. dr. Molnár Antal, Budapest, 1883. Johannes Overbeck, Pompeji in seinen Gebäuden, Alterthümern und Kunstwerken dargestellt, vierte im Vereine mi tAugust Mau durchgearbeitete und vermehrte Auflage, Leipzig, 1884 (ma is alapvető fő munka). H. Nissen, Pompeji, 3. Aufl., Hamburg, 1890. 1891 óta megjelent fontosabb munkák: H. P. F. marriott, Facts about P., London (1895). Morvay Gy., Egy eltemetett város, Pozsony, 1896 (az ifjúság számára). Szamosi János, Pompejiről, Erdélyi Múzeum, 1897, 241–56. ll. (főleg a Vettiusok házáról). A. Sogliano, La casa dei Vettii in P., a Monumenti Antichi 8. kötetében, 1898. Teodor Bulc, Pompei, Belényesi gymn. ért. 1897/98. Aug. Mau, Führer durch P., 3. Aufl., Leipzig, 1898. C. Weichardt, P. vor der Zerströrung, Grossae és Kleine Ausgabe, Leipzig, 1898 (reconstructiókat ad). Sinka S., Pompeii, Pasteiner Romai Világában, Budapest, 1899. J. Kubik, P. im. Gymnasialunterricht, Wien, 1899. A. Mau, P., its life and art, transl. by F. W. Kelsey, New-York–London, 1899. U. a. németül, P. in Leben u. Kunst, Leipzig, 1900. A boscorealei ásatásokról: A. Pasqui, La villa Pompeiana della Pisanella, a Monumenti Antichi 7. kötetében, 1897. F. Barnabei, La villa Pompeiana di P. Fannio Sinistore, Roma, 1901. A falfestményekre nézve az irodalmat l. Festők, I. köt., 759. l. Az ásatásokról szóló hivatalos jelentéseket adja 1879 óta a Notizie degli scavi di antichitŕ, az azelőtti időről Giornale degli scavi di P., 1850, 1861–65 és 1868–79. Sok P.-re vonatkozó czikket közölnek a német császári archaeologiai intézet közleményei, a Bulletino dell’Istutio di corrispondenza archeologica, 1829–85 és a Bulletino dell’imperiale instituto archeologico germanico, 1886 óta, valamint ugyanezen intézet Monumenti inediti, Annali (1885-ig), Jahrbuch és Antike Denkmäler (1886 óta) cz. kiadványai. A P.-ben talált feliratokat közli a Corpus Inscriptionum Latinarum 10-ik köt. 1. része, Berlin, 1883; a falfeliratokat u. ennek 4. kötete, Berlin, 1871 és Suplementum, u. ott.

II. Igen tekintélyes plebejus nemzetség. Tagjai közt említésre méltók: – 1. Q. Pomp., Kr. előtt 141. consul és Numantia ostromlója; ostrom közben azonban ismételve vereséget szenvedett és egy évvel később (proconsul létére) csak oly módon tudta a várost megadásra birni, hogy a lakossággal kéz alatt összejátszott és kegyemlet igért nekik; az időközben megérkezett új fővezér előtt azonban a dolgot letagadta. Az ügy végre a senatus elé került, mely a szerződést semmisnek nyilvánította és P.-t ki akarta szolgáltatni a numantiabelieknek, mely sorstól csak a népgyűlés határozata mentette őt meg. App. Hist. 79 sk. Cic. fin. 2, 17. off. 3, 30. Mint szónok jó hírnévnek örvendett. Cic. Brutus 25. – 2. Q. Pomp., előbbinek fia, néptribunus, Tiberius Gracchus egyik ellenfele, kit azzal vádolt, hogy a legfelsőbb hatalomra tör. Plut. Ti. Gracch. 14. – 3. Q. Pomp. Rufus, Kr. e. 100-ban néptribunus. Metelsus Numidicus visszahivását inidítványozta, a mit azonban Marius meghiusított. Oros. 5, 17. Val. Max. 5, 2, 5. A 88. évben Sullának consultársa volt (Cicero Brut. 89. Lael. 1), és míg Sulla Mithridates ellen Kelere indult, P.-nak Italia fölött kellett volna őrködnie az optimata párturalom érdekében, de Pomp. Strabónak (lentebb, 10. sz.), az észak-italiai hadsereg Sulla által hivatalából megfosztott parancsnokának csele folytán a katonák által megöletett. App. b. c. 1, 57 sk. – 4. Q. Pomp. Rufus, előbbinek fia, Sulla veje, mikor P. Sulpicus javaslatait ellenezte, megölték, Plut. Sull. 8. – 5. Q. Pomp. Bithynicus, Cicero bizalmas barátja; 75-ben Kr. e. Bithyniát szervezte mint provinciát; a II. polgárháborúban nagy rokonának oldalán küzdött Pharsalusnál és ugyancsak azzal együtt lelte halálát menekvés közben Aegyptus partján 48-ban. Cic. Brut .68. 90. Oros. 6, 15. – 6. Q. Pomp. Rufus, Sulla unokája (l. 4. szám), a nagy Pompejus hive, a kiért egyideig fogságot kellett szenvednie. Dio Cass. 40, 45. Kiszabadulván, mint tribunus kétszeres odaadással szolgálta Pompejust, annyira, hogy már Pompejusnak is terhére esett .Midőn azután Clodius tetemének elégetése alkalmával erőszakhoz nyúlt és a népet Pompejus érdekében felkelésre igyekezett rábirni, 51-ben számkivetésbe kellett távoznia, a hol sok nyomorral küzködött. Végre M. Caelius (volt ellenfele) megsajnálta és kieszközölte számára atyja után örökölt birtokainak kiadását. Cic. fam. 8, 1, 4. – 7. Pompeja, az előbbinek nővére, Julius Caesar harmadik neje volt Kr. e. 67 óta, de Clodiusszal folytatott viszonya következtében a házasság felbontatott 61-ben. Suet. Caes. 6, 74. Cic. Att. 1, 13, 3. Dio Cass. 37, 45. – 8. A. Pomp. Bithynicus az 5. sz. alatt említettnek fia, Sext. Pompejus parancsára Sicilia szigetén megöletett. Dio Cass. 48, 17 sk. – E nemzetségnek egy másik ága a Magni és Strabones. Ide tartoznak: – 9. Sext. Pomp., bölcsész, jogtudós és mathematikus, a stoa híve, Pomp. Strabo (1. 10. sz.) egyik testvére. Cic. Brut. 47, 75. – 10. Cn. Pomp. Strabo, a nagy Pompejus atyja. Miután Kr. e. 94-ben a praeturát viselte, 93-ban Sicilia provinciáit igazgatta és 90-ben a bellum marsicumban a szövetségesek ellen harczolt. 89-ben consullá választották, mely állásban különösen Picenum földjén folytatta a háborút, a hol birtokai feküdtek. Midőn Q. Pomp. Rufus (l. 3. sz.) katonái vezérüket megölték, csak enyhe megrovásban részesítette őket, a főparancsnokságot pedig megtartotta. Vell. Pat. 2, 20. App. b. c. 1, 63. Midőn Cinna és Marius Roma megsarczolására siettek, P. 87-ben elibük sietett ugyan és a porta Collina előtt tábort ütött, de azután jó darabig tétlenül nézte a democrata sereg gyülekezését és csak elkésve bocsátkozott Sertorius csapatával eldöntetlen ütközetbe. Vell. Pat. 2, 21. Nyomban reá állítólag villám csapott le sátrába, mely halálát okozta. Az ellene különböző okokból elkeseredett optimaták által felbérelt csőcselék hulláját a ravatalról leragadta és az utczákon meghurczolta. Rossz emléket hagyott hátra és még utóbb is a kapzsiság, kegyetlenség és hűtlenség vádját emelték ellene. Plut. Pomp. 1. 4. 37. Flor. 3, 18. – 11. Cn. Pomp. Magnus, az előbbinek fia, a ki először viselte ezt a családban szokásossá vált cognoment, Romában született Kr. e. 106 sept. 30. Atyja alatt kezdé meg hadi pályáját és előbb a szövetségesek majd a Marius-pártiak ellen küzdött. Midőn az optimaták pártjával együtt rövidebbet húzta, Marius bosszúja elől egy időre elrejtőzködött. Később rövid ideig a néppárthoz szegődött és Cinna seregében szolgálatot is vállalt. De a democraták nem tudták elfeledni, hogy atyja ellenük harczolt és azt a vádat, hogy atyja az Asulumban ejtett hadi prédát elsikkasztotta, ő ellene is emelték, úgy hogy vagyonának elvesztése fenyegette. E veszélytől a még csak 22 éves P. olyformán igyekezett menekülni, hogy Carbo democrata consul kegyéért könyörgött és a vizsgálat megejtésével megbizott P. Antistius leányát Antistiát nőül vette. Szerencséjére Sulla is megérkezet Ázsiából (83 tavaszán), mely hírre P. Picenumban kitűzte az optimata párt zászlaját és három legio önkéntessel Sulla táborába sietett, ki őt kitüntetésből «imperatornak» azaz oly tisztnek nevezte, a ki saját maga parancsnokol és rangban mintegy mellette áll. Míg most Sulla Carbo és az ifj. Marius ellen vonult, P. többed magával Carbo csapatai ellen harczolt Umbriában és Etririában és nagy része volt Clusium és Praeneste bevételében (82). Sulla azzal jutalmazta buzgóságát és erélyét, hogy megkinálta mostohaleányának Aemiliának kezével, mire P. első nejétől sietve elvált és Aemiliával egybekelt. A hadi dicsőség és a hatalom utáni vágy azután Siciliába vitték, hol mint Sulla propraetora (80) a democraták uralmát megdöntötte és a kezébe kerített M. Brutust és jótevőjét Carbót lefejeztette. Siciliából Sulla parancsára átkelt Aricába, a hol Cn. Domitius Athenobarbus és a vele szövetkezett Hiarbas numidiai király seregét Utica közelében meglepvén, néhány óra alatt széjjel verte és a zegész afrikai hadjáratot 40 nap alatt befejezte. Miután a kivégzett Hiarbas trónjára Hiempsalt ültette vissza, hazafelé indult. Sulla és a szolgalelkű senatus kissé gyanakvó szemekkel nézték a fiatal P. rendkívüli szerencséjét, és a senatus Sulla parancsára arra szólította fel, hogy hadseregét oszlassa fel és mint magánember jőjjön Romába, a minek az volt az értelme, hogy diadalmenetre nem bocsátják. P. katonái, kik már az utikai csatatéren imperatornak üdvözölték, ezt nagyon zokon vették és ellenszegülvén a parancsnak, P.-szal együttesen érkeztek Roma falai alá. Egy pillanatig úgy látszott, mintha Sulla kénytelen volna fegyverhez nyulni, de Sulla engedett és beleegyezett a diadalmenet megtartásába és (talán gúnyból) «Magnusnak» üdvözölte ifjú alvezérét. Ezek folytán a Sulla és P. közötti viszony a dictator utolsó éveiben nem mondható épen bensőnek és P. több alkalommal nyiltan is ellene mert szegűlni Sulla akaratának; így pl. 78-ban, midőn M. Aemilius Lepidus consul-jelöltet pártfogásába vette. Sulla halála után egy ideig habozott, hogy melyik párthoz csatlakozzék. Midőn Lepidus nyomban Sulla temetése után az optimaták párturalmát és Sulla törvényhozását meg akarta buktatni, P. a másik consullal Q. Lutatius Catullusszal kezet fogva a veszélyeztetett nobilitas megmentésére vállalkozott, Lepidust ostormló hadával együtt a város alól elűzte, Etruriából intézett támadásait visszaverte és végre Sardinia szigetére szalasztotta, a hol Lepidus halálát lelte. Tára M. Junius Brutus Mutinában P. kezébe esett, a ki megölette. Ezzel az oligarcha párt Italiában újból megszilárdította uralmát és magához ragadta Sulla örökségét, melyre immár több pártvezér pályázott. Ezek között volt Lutatius Catulus s e dúsgazdag Crassus, első sorban azonban a még csak 28 éves P., ámbár hogy egyikük sem rendelkezett a politikai vezérszerephez szükséges kellékekkel (P. jellemzését lásd a czikk végén). Mindamellett a senatus P.-t szemelte ki a Hispaniában látszólag legyőzhetetlen állásban daczoló democrata Sertorius legyőzésére (v. ö. Sertorius). P. 77 végén vagy 76 elején indult el Hispaniába, hol propraetori minőségében Q. Metellus Pius consullal kezet fogva csak 4 évi kemény harcz után birta Sertorius hatalmát megingatni és alvezéreit legyőzni; Sertoriust magát áruló alvezére Perperna ölte meg Oscában (72). Plut. Sert. és P. App. b. c. 1, 108 sk. Slal. hist. 3, 43. Az áruló kénytelen volt ugyan tovább harczolni, mert Sertorius katonái rákényszerítették, de végre P. kezébe esett, a ki kivégeztette. Erre Sertorius hada és az emigrans democraták szétoszoltak, Hispania pedig nagyjából meghódolt a győzőnek. Innenső Hispaniában P. osztott jutalmat és büntetést és a leigázott ország elhagyásakor a Pyrenaeusok gerinczén feltüzette győzelmi jelvényeit (dicsekvő feliratában 877 meghódított várost emleget). Plin. 3, 18. 7, 96. Strab. 3, 160. Midőn azután Gallián keresztül Felső Italiába ért, a fellázadt rabszolgák Észak felé menekülő csapatjaival találta magát szemben, melyeket könnyű szerrel levert. Erre hadseregével 71-ben Roma alá vonult és azzal dicsekedve, hogy véget vetett a hispaniai háborúnak, diadalmenetre követelt engedélyt. Ugyanezt követelte nagyravágyó versenytársa Crassus is, a rabszolgák valódi legyőzője. Roma szreencséjére a két hadvezér nem mert erőszakhoz nyulni, hanem felhagyva kölcsönös irigységükkel, közösen követelték a következő év (70) consuli hivatalát. A hatalmára féltékeny és a győztes hadvezéreket gyanakvó szemekkel kisérő senatos egy ideig megtagadta követeléseiket, azt hozván fel Pompejsuszal szemben, hogy még nem érte el a törvényszabta életkort, hogy még nem töltötte be az alsóbbfokú curulisi magistraturákat és hogy a senatusnak sem tagja. Ily viszonyok között P.-nak sem volt más választása, mint a néppárttal szövetkezni, hogy annak vállain emelkedhessék a legfelsőbb polczra, mely párthoz egyébiránt hasonló indokokból Crassus is csatlakozott. A polgárháború veszélyével és a democraták meg hadvezérek szövetségével szemben a senatus végre meghajolt a kényszerűség előtt, megadta P.-nak a diadalmaenetre való engedélyt, míg Crassust ovatióban részesítette és a maga részéről is hozzájárult mindakettőnek consullá való megválasztásához (70). Közvetetlenül hivatalba lépése előtt P. népgyűlésen a democratia hivének nyilvánította magát, és azóta a Sulla-féle alkotmány napjai meg voltak számlálva. Plut. Pomp. 21 sk. Crass. 11 sk. App. b. c. 1, 116 sk. Sall. hist. fragm. 3. 4. A 71. év utolsó napján megtartotta azután diadalmenetét és a 70. év első napján megkezdé consulságát, melyhez a néppárt vérmes reményeket, az optimaták súlyos aggodalmakat fűztek. Utóbbiak be is teljesedtek, mert P. maga vagy emberei által az amúgy is már ingadozó és a külső ellenségekkel (Mithridates, kalózok) csakúgy mint a belső válsággal szemben tehetetlen Sulla-féle rendszert és annak támaszát a senatust legkirivóbb és leggyűlöletesebb fattyúhajtásaiban egyre támadta és alaposan megnyirbálta. Helyreállította a néptribunusi hatalmat, ellenben a törvényhozó hatalmat elvette a senatustól és a biráskodás kizárólagos és épen ezért végrehajtó jogát megosztotta a senatorok, lovagok és a tribuni aerarii között, a kiket a comitia tribután választottak (concordia ordinum). Megújította a censust, mely alkalommal több mint 64 hírhedt Sulla-párti senatort kizártak, megújította a lovagok kiváltságait, a népet pedig olcsó kenyérrel és (Crassus példájára) hallatlan fénynyel rendezett játékok által állandóan jó hangulatban tartotta. Vell. 2, 30–32. Cic. legg. 3, 9, 11. Mur. 19, 41. Plut. P. 21–23. Cic. Verr. 1, 15. Sall. hist. fr. 3, 61, 8 sk. Cic. Brut. 60, 217. Lex Terentia Cassia. Lex Aurelia (L. Aur. Cotta javaslata nyomán). A 70. év végével mindkét consul megvált állásától és a magánéletbe vonult vissza; tartományt szokás ellenére egyikük sem kért. Lehet, hogy a nép hálájára számítottak, de ebben elszámították magukat. A senatus most már ne mfélt P.-tól, a nép pedig a hatalom állványáról leszállott bálvány előtt hamar elfelejtett térdet hajtani. Így hát a 69. és 68. év keserű csalódások között telt el, mígnem a 67-ik évben a szerencse ismét döntő szerepet juttatott a maga kedvenczének. Időközben ugyanis a kalózok, kik Cilicia szirtes partjain épült felelgváraikból a földközi tenger keleti és nyugati partvidékeit, uotljára még Roma környékét is megsarczolták, kirabolták és a főváros tengerentúli gabonával való ellátását már-már lehetetlenné tették, oly annyira félelmetes csapássá váltak, hogy a senatus nem térhetett ki e rákfene gyökeres orvoslása elől. De a kiküldött vezérek (Murena, P. Servilius Vatia Isauricus, M. Antonius Creticus és Q. Caecilius Metellus Creticus) fáradozásai és olykor diadalai daczára is a baj továbbharapódzott. Ekkor a 67-ik évben a P. által utóbb bőkezűen megajándékozott Aulus Gabinius néptribunus azt indítványozta, hogy a senatus valamelyik consularis rangú, tapasztalt hadvezrét bízzon meg a kalózok kiirtásával még pedig a nagy és súlyos feladathoz mérten a senatustól független, rendkívüli és korlátlan hatalommal, mely a Földközi tenger egész medenczéjére és annak partvidékeire szóljon; hogy ruháztassék fel e hadvezér azzal a joggal, hogy az állami pénztárt 144 millió sestertiusig igénybe vehesse, mint hadsereget pedig 125,000 gyalog katonát, 5000 lovast, 200 hajót és tetszés szerinti számban hajóslegénységet bocsássanak rendlekezésére, és hogy legatusait maga választhassa. Mindenki érezte, hogy ez az indítvány korlátlan katonai dictaturát teremt és kiki tudta, hogy csakis P. jelölése jöhet tekintetbe. Tudta ezt a senatus is, mely hajlandóbb volt továbbra is a kalózokat eltűrni, mintsem P.-nak kezében akkora hatalmat összpontosítani, és ez okból legnépszerűbb tagja, az agg Q. Catulus személyében Gabinius indítványát ellenezte. A néppárt ellenben és a népgyűlés erélyesen sürgette a fővezér megválasztását, és miután a fiatal C. Julius Caesar is az indítvány mellett szólt, a népgyűlés beleavatkozva a senatus jogkörébe a felszerelendő hajók számát 500-ra, a fővezér által választandó legatusok számát 15-ről 24-re emelte. A szavazás napján egy tribunus tiltakozott ugyan, a szavazás megejtése ellen, de Gabinus fenyegetése folytán elhallgatott, mire a nép P.-t választá meg fővezérré. Pomp. Plut. 25–26. Vell. 2, 31. Dio Cass. 34, 61. 36, 23. 30. Új rendkívüli megbizásában P. ügyesen és körűltekintéssel végezte feladatát. Előbb a földközi tenger nyugati medenczéjét osztotta fel legatusai között, és ezekkel egy és ugyanazon napon intézett a kalózok ellen támadást, mely czélszerű intézkedéssel a nyugati medencze zugait 40 nap alatt megtisztította a rablóktól. Ugyanígy és hasonló eredménynyel járt el aztán a keleti medenczében. A foglyokkal számítóan emberségesen bánt, mely hírre a vakmerőbb rablók is letették a fegyvert. Csak az igazi kalózkirályok nem bíztak P. kegyében, a kik Cilicia partján, Corapesium hegyfokánál harczkészen várták. Ámde P. őket is legyőzte, mire a Taurus sziklabérczein épült fellegváraikat kerítette hatalmába, hol rengeteg kincs meg préda esett kezébe. Erre a kalózkirályok is megadták magukat, P. megkegyelmezett nekik és több helyen (Soli, ezóta Popejopolis, Mallus, Adana stb.) letelepítette őket. P. diadalai általános örömet és lelkesedést keltett a római állam lakóinál, maga a győző pedig Creta sziget ügyeinek rendezését a féltékeny és mogorva Q. Caecilius Metellusra bízva, épen visszatérni készült, midőn a sors számára új dicsőséget készített elő, a mennyiben a 2-ik mithridatesi háború szreencsétlen lefolyása a döntő szreepet P. kezébe juttatta (66). Lucullus lángeszű és vakmerő, mindamellett meddő hadjárata után nem igen akadt pályázó, a ki a háború foyltatásának tövises örökét elvállalta volna. Lucullus hivatalbeli utóda, a Kisázsiában tartózkodó Acilius Glabrio egyere halogatta az indulást és magát a fővezényletet át sem vette Lucullustól, minek folytán a zavar és Mithridates vakmerősége nőttön nőtt. Természetes tehát, hogy midőn C. Manilius néptribunus 66 elején azt indítváyozta, hogy az ázsiai hadjárat teljhatalmú és rendkívüli fővezénylete és a három ázsiai provincia feletti hatalom az amúgy is Kisázsiában időző P.-ra ruháztassék: a pártok, az optimaták kivételével, az indítványt helyesléssel fogadták (Julius Caesar és Cicero is a lex Manilia mellett beszéltek). Plut. Pomp. 30. Dio 36, 42. Mióta Roma fennállt, soha ekkora hatalom nem egyesült egy polgára kezében, úgy hogy Q. Catulus, az optimaták agg vezére, már a köztársaság jövőjét féltette P.-tól, de a kényszerhelyzet követelte e megoldást. P. tehát Ciliciából még 66 tavaszán seregével azonnal átkelt a Tauruson és Galatia földjén Danalában találkozott a mogorva Lucullusszal, kitől csapatjaival együtt a fővezényletet is átvette. Aztán átlépte Pontus ország határát és 40–50 ezer főnyi hadserege élén a csak mintegy 33 ezernyi haddal rendelkező Mithridatest lépésről-lépésre Kis Armeniába szorította vissza. Csakhamar diplomatiai téren is föléje kerekedett ellenfelének, a mennyiben szövetséget kötött Phraates parthus királylyal, a ki erre Mithridates vejének és szövetségesének Tigranes örmény királynak országába tört, a ki ellen egyúttal fia (Mithridates unokája) is pártot ütött. E váratlan kettős támadás folytán Tigranes nem segíthette többé apósát. Ennek folytán az Euphrates forrás vidékén bolyongó Mithridates helyzete napról-napra válságosabbá lett. Mihelyt Pomp. észrevette, hogy Mithridates a döntő ütközette kerüli és a háborút a végtelen messzeségbe akarja kinyújtani, elhatározta, hogy majd kényszeríti csatára. A Lycus folyó partján (a hol később Nicopolis épült) a rómaiak az éj homályában körülfogták a pontusi hadsereget és annak össze-vissza kuszált tömegében rettenetes pusztítást vittek véghez. A megrémült Mithridates elmenekült ugyan néhányad magával, de miután veje őt elutasította, sőt díjat is tűzött ki fejére, Colchisban volt kénytelen menedékhelyet keresni. A győztes P. egy ideig üldözte, de azután oldalt fordulva Armeniába indult, a hol Artaxata közelében előbb a pártütő fiatal herczeg, majd maga Tigranes király hódolata jeléül koronáját átadta. P. kegyesen fogadta ugyan Tigranest, vissza is ültette trónjára, de 6000 talentum hadisarcz fizetésére és összes hódításairól való lemondásra kényszerítette, úgy hogy hatalma ezentúl csak Armeniára szorítkozott. Egész Kisázsia (az Euphratestől Nyugatra) immár föltétlenül engedelmeskedett a rómaiaknak. Dio. 36, 48 sk. Plut. P. 32. App. Mithridates 97–103. Miután P. a 66/65-ik telet északi Armeniában töltötte, 65 tavaszán az iberiai és colchisi hegyi törzsek leigázásához fogott hozzá, melyek a Caucasus hegység meredek szorosait keménye nvédelmezték; mindamellett P. keresztülhatolt ösvényeiken és fellegváraikat megadásra kényszerítette. Ugyanily sors várt a Kurt (Cyrus) mentén s a Caspius tenger partvidékén lakó vad albanusokra. Végre P. a mesés Colchisban is megvetette lábát, honnan az út a krimi félszigetre, Mithridates utolsó menedékhelyére vezetett. P. azonban tapasztalt és higgadt katona létére nem folytatta a túlságos sok veszélylyel járó expeditiót, és a Nagy Királyt földönfutó sorsára bízván, Délnek fordult vissza, hogy Lucullus példájára a meghódított Elő Ázsia chaotikus viszonyait rendezze. Számítása teljesen bevált, mert nemsokára Jericho előtt hírül hozták, hogy az agg Mithridates, kitől fia Pharnaces és utolsó fővárosa is elpártolt, kétségbeesésében egyik szolgája által megölette magát (63). Időközben (64–63) P. Pontus és Syria bonyolódott viszonyait rendezte, mely utóbbit, a Seleucidák örökét, római tartománynak nyilvánította. A nagyszámú bitorló és rablólovag féktelenségeinek véget vetett, Cappadocia és Paphlagonia provinciákkal helyreállította, de egyelőre hűbéri fejedelmekre (Ariobarzanes és Attalus) bízta. P. mindenben az állam érdekeit tekintvén, ügyesen járt el a hatalom osztogatása közben. Pontus egy részét Bithyniához csatolta, másik részét pontusi birodalom czímen Pharnacesnek adományozta mint hűbéresnek. A celta Galatiát négy darabra osztotta és a legnagyobb darabot Kis Armeniával a szolgálatra kész Dejotarus királynak juttatta, Commagene tartományt Samosata fővárossal a Seleucidák egyik sarjára Antiochusra ruházta. A szövetséges parthus birodalommal szemben P. (Mithridates bukása óta) rideg, sőt sértő magatartást tanusított. Nem törődve többé a kijelölt határral, az Euphrates medrével, Felső Mesopotamiába küldötte vezéreit, kik közül L. Afranius a Carrhaeben letelepedett görögök segélyével az arabokat Osroënében meghódította (64), azok főnökét Abgarust védnökségébe fogadta és Orurus városát jelölte ki a római uralom keleti végpontja gyanánt, ámbár hogy ez már Mesopotamiában (Nisibis és a Tigris között) feküdt. A sérelmet hangoztató Phraates király követének P. csupán azt válaszolta, hogy Roma területe addig terjed, a meddig joga. Phraates nem mert ezellen tiltakozni, sőt akkor sem nyúlt fegyverhez, midőn P. Tigranes gyermekeit és rokonait, köztük Phraates egyik leányát elfogatta. Miután P. alvezére a részrehajló Aemilius Scaurus a Judaea birtokáért versengő testvérek viszályát nem birta vagy nem akarta igazságosan elintézni, P. maga elé idézte a versenytársakat, Hyrcanus főpapot és Aristobulust, kik közül Hycranusra ruházta az adófizetéssel járó hűbéri fejedelemséget. Midőn Aristobulus és pártja e határozatnak ellenszegült, P. Jeruzsálem előtt termett, mely kaput tárt ugyan a legióknak, de a megerősített templomot a rómaiaknak rohammal kellett bevenniök (63-ban egy szombati napon). Aristobolus és fia is fogságba esett és utóbb mind a kettő P. diadalmenetét díszítette. Magát a zsidók országát P. Syria provinciához csatolta, Aemilius Scaurust ültetvén a helytartói székbe. A szent földön Jericho ostromlása közben értesült Mithridates haláláról, mely hírre azután visszatért Pontusba, hol a Nagy Király kincseit lefoglalta és Pharnacest országába beiktatta. E közben számos esetben pártját fogta a görög gyarmatoknak és más régi kereskedelmi városoknak felismervén bennük a cultura gúnypontjait. Megerősítette Antiochia, Gaza, Mytilene, Phanagoria, Heraclea, Sinope és más városok régibb kiváltságait avagy újakat osztogatott nekik, és a lyciai városok szövetségét is megerősítette. Továbbá számos új várost alapított vagy régit helyreálított (Pompejopolis, Nicopolis, Megalopolis, Diospolis, Gadara, Seleucis). Miután katonáit is több ízben dúsgazdagon megajándékozta, feladatának sikeres befejezése után a 62-ik évben Ephesusból roppant zsákmánynyal és 324 előkelő fogolylyal hazafelé indult. Útja Rhodusra és Athenaebe vezette, honnan Brundusium felé vitorlázott. Győzelmi felirataiban és hadi jelentéseiben azzal dicsekedett, hogy 22 királyt, 12 millió embert, 1538 várost és várat és 4 tengert hódított meg és 200 millió sestertius értékű zsákmánynyal tért haza. App. Mithr. 107 sk. Plut. Pomp. 34 sk. Dio 37. Cic. pro rege Deiot. Jos. de b. Jud. 1, 6. Ant. Jud. 14 sk. Strabo 12, 558. 13, 617. 16, 751. 755. 757. 17, 796 (Strabo a Pompejus kiséretében levő mytilenei Theophanes művéből merített). 61-ben sept. 28. és 29-ikén 46-ik születése napján óriási fény közepette tartotta aztán diadalmenetét. Elől Mithridates, Tigranes és Pharnaces gyermekeit és rokonait vezették, ezeket követték a kincsek és műemlékek, végül legatusai és tribunusai élén ő maga gyönyörű díszkocsin vonult fel a Capitoliumra, miközben az ujjongó rómaiak nagy polgártársukat rendkívüli érdemeiért rendkívüli módon aranykoszorúval és királyi kitüntetésekkel tisztelték meg, és a hivatalos hatalom jelvényeit életfogytiglanra reá ruházták. Plin. 7, 26, 37, 7. Oros. 6, 6. E kitüntetésben azonban a hadsereg zöme nem osztozkodott vezérével. Ugyanis P. katonáit mindjárt Brundisiumnál történt partraszállása után (61 végén) engedelmeskedve a törvénynek elbocsátotta volt és mint magánember utazott Romába. Erre őt az a remény bírta, hogy a senatus és nép tanusított mérsékletét és a törvény iránti tiszteletét majd önként fogja valami újabb rendkívüli hatalommal vagy legalább a consulatussal megjutalmazni. A senatus és az optimaták, kik attól tartottak volt, hogy P. Sulla példájára fegyverrel alapít magának uralmat, vagy hogy a korona után nyúl, mely szinte lábai előtt hevert, a sereg elbocsátásának hirrée neki bátorodtak, és látván P. habozását, nemcsak a második consulságot, hanem a veteranusai számára követelt földeket és gabonát, valamint Ázsiában tett intézkedéseinek jóváhagyását is megtagadták tőle. Az alsó nép pedig azért hagyott fel lelkesedésével, mert a diadalmenet napján a szokásos lakoma és a várt játékok elmaradtak. Ily viszonyok között természetes, hogy P. beszédei elhangzottak és befolyása egyre csökkent. Midőn a 60. évnek P. pénén megválasztatott consulja L. Afranius (volt alvezére) az acta Pompeji helybenhagyását és a veteranusok kielégítését sürgette, ifj. Cato, Lucullus és Metellus Creticus meg pártjuk az indítványt leszavazták. Lásd lex Flavia agraria. Cic. Att. 1, 19. Pomp. 1. beszédének hatásáról u. ott 1, 14. Dio 37, 49 sk. App. b. c. 2, 8. Plut. Pomp. 46. Vell. 2, 40. Ennyi hálátlanság mulva azon tünődött, hogyan szerezhetné vissza az eljátszott hatalmat, mely után lelke mélyében epekedett. Elkeseredésében és sértett hiuságában Julius Caesarhoz csatlakozott, a ki nevével, személyének varázserejével, a néppárt előtt való népszerűségével és Hispaniában az imént megalapított hadi hírnevével a befolyásos politikusok első sorába küzdötte fal magát, de a ki még nem látván megérkezettnek az időt a saját uralmára, a hatalmat egyelőre P.-szel, és az azzal kibékített Crassusszal szándékolta megosztani, miért is velük az úgynevezett első triumviratust megkötötte. Ez a magánjellegű szövetség (coitio), mely P. hadi dicsőségén, Crassus pénzén és Caesar népszerűségén nyugodott, kik közül mindegyik társainak vállán szeretett volna felemelkedni, közvetetlenül vagy közvetve oly hatalommal rendelkezett, hogy Romában ezentúl a triumvirek nélkül v. ellenük semmi sem történhetett, a mint ez mindjárt 59-ben kitünt. Mihelyt a makacs ellenzéki senatus a Julius Caesar mint ez év consula által beterjesztett lex agrariát és P. veteranusainak kielégítését elvetette, Caesar a javaslatokat erőszak alkalmazásától sem rettenve vissza a népgyűlés által szavaztatta meg. Azután P.-nak Ázsiában tett intézkedéseit szentesítette a nép által. A két férfiú politikai barátsága még bensőbbé vált, a mikor P. Juliát, Caesar szép és fiatal leányát, nőül vette. Mielőtt azután Caesar Galliát meghódítandó Romából eltávozott, gondja volt reá, hogy a senatusi ellenzék két legveszedelmesebb szónokát ifj. Catót és Cicerót Romából eltávolítsa, mire azután a főváros őrzését nyugodtan bízta P.-ra. Plut. Pomp. 47. Caes. 14. sk. Crass. 14 sk. Suet. Caes. 6 sk. Vell. 2, 43. App. b. c. 2, 10. Cic. levelei számos helye, így Att. 2, 3, 3. Dio 38, 1 sk. Míg most Caesar Gallia csataterein újabb babért, hadseregében pedig föltétlenül megbízható eszközt szerzett, a tétlen P. babérja lassacskán elhervadt, tekintélye pedig a Romában elharapódzó anarchikus mozgalmakkal szemben egyre gyöngült. Házába zárkózva, némán tűrte személyes ellenfelének a fékezhetetlen Publius Clodiusnak kiméletlen támadásait. A földkerekséget uraló triumviratus tagja végül el sem merte hagyni saját házát és nem tudott magán másképen segíteni, mint hogy Clodius bandájával szemben T. Annius Milo csapatját fogadta fel, a mely két csapat azután egymás között véres utczai verekedéseket rendezett. Miközben Romában az anarchia P. gyámoltalansága folytán a legnagyobb fokra hágott, a Caesar által megfélemlített senatus visszanyerte előbbi bátorságát és a tribunusok útján Cicero visszahivatását követelte. P., a ki a nagy szónok hálájára számított, nem ellenezte az indítványt és így Cicero visszatérhetett. Cicero kezdetben csakugyan oda hatott, hogy a senatus a főváros élelmezésének rendezése czéljából újból öt évre szóló rendkívüli hatalmat (curator annonae) ruházzon P.-ra, nemsokára azonban az optimatákkal egyetértve újabb akadályt gördített a népszerűtlen triumviratus elé. Midőn a senatus (Cicero indítványára) Caesar lex agrariájának végrehajtását megakasztani igyekezett, Caesar nem nézhette többé közömbösen a dolgokat, ez okból a triumviratus sülyed tekintélyének és saját hatalmának megerősítése végett 56 tavaszán Lucában P.-szal meg Crassusszal találkozott és megújította a szövetséget. A triumvirek megegyeztek abban, hogy P. és Crassus a következő évben (55) a consulatusért pályázzanak. Plut. Pomp. 47. Caes. 9. 21 sk. Crassus 16 sk. Vell. 2, 45. dio 39. A választásban durva erőszak alkalmazása mellett csakugyan P. és Crassus győztöt, kik azután C. Tretonius tribunus indítványa értelmében hivatali évük lejártával Hispaniát, illetőleg Syriát kapták tartományul. Consulatusának maradandó emlékeül P. a kőből épült szinházat emelte, de egyébként működése a közigazgatás, törvénykezés és a rend fentartása terén jóforán meddő maradt. Míg Crassus 54-ben Syriába távozott, hol azután Carrhae közelében sírját lelte, P. tartományát legatusaira bízván, a székvárosban maradt, hogy esetleg a főhatalmat kezébe vehesse. Sőt valószínű, hogy ez időtől kezdve a Romában egyre megujuló utczai zendüléseket szívesen nézte, sőt talán a maga részéről is szította azokat, mert abban a reményben ringatta magát, hogy a senatus a rend helyreállítására esetleg dictatori hatalommal fogja felruházni. Az 53. év választásaiban a pártok csakugyan annyi visszaélést és megvesztegetést követtek el, hogy a senatus a tribunusok sürgetésére P.-t bízta meg a comitiumok vezetésével. Midőn pedig 52-ben a mozgalmak megújultak és Milo bandája Clodius ta Via Appián megtámadta és megölte, a senatus Cato indítványára P.-t társ nélküli consul czímen dictatori hatalommal ruházta fel. Ezzel P. a legmagasabb hatalmat nyerte el, melyet törvényes úton elnyerhetett. Ebben az állásban erélyesen fogott a rend helyreállításához; újabb és szigorúbb törvényeket hozott a forradalmi és rendbontó elemek ellen (de vi, de ambitu), új törvénynyel rendezte a hivatalok elnyerésének módozatait (de jure magistratum), saját hispyaniai helytartóságát pedig (saját törvényének ellenére) további öt évre meghosszabbíttatta. Hivatali évének közepe táján (aug.) a dictaturát önszántából letette, hogy az év hátralevő tartamára a consulságot az optimata Q. metellus Scipióval megossza. Mindezek folytán P. és a senatus optimata többsége között barátságosabb viszony létesült, míg a Caesarral való viszony mindinkább ridegebbé vált. Crassus halála volt az első csapás, mely a triumviratust érte, és Julia elhúnyta még jobban meglazította a két triumvir között fennálló viszonyt. Caesar azt óhajtotta ugyan, hogy P. valamelyik rokonát szemelje ki nőül, P. azonban Q. Metellus Scipio leányával tartotta meg kézfogóját, a mivel Caesart személyesen is megsértette. Irigykedve Caesar nagy hadi sikereire, kibékült a senatussal, és a Caesartól a parthus háború ürügy alatt elkért két legiót Campaniában visszatartotta. Törekvése immár nyiltan és kéz alatt oda irányult, hogy Caesar kiváltságos állásának véget vessen, a miben az elszánt senatus vele teljesen egyetértett. Kipattant immár a titok, hogy a Caesar és P. között felmerült éles ellentét kenyértörésre juttatja a dolgot, és azt is tudhatta mindenki, hogy a közelgő, kikerülhetetlen háború nem azt a kérdést fogja eldönteni, vajjon az optimaták vagy a néppárt fog-e a jövőben uralkodni, hanem azt, vajjon P.-nak avagy Caesarnak fogják-e hívni az első császárt, ámbátor mind a két versenytárs igazi szándékát titkolván, hamis jeligék mellett indult harczba. P. az optimata köztársaság megentését hangoztatta, míg Caesar a néppárti ellenzék zászlaját lobogtatta. A 2-ik polgárháború (49–48) leirása a Julii czikkben lévén található, e helyen P. szereplésének elbeszélésére szorítkozunk. A senatus sok huzavona után elfogadta C. Curio tribunusnak (Caesar emberének) azon indítványát, melynek értelmében mind P.-nak mnid Caesarnak el kellett bocsátani legióikat, P. és az ő pártja (Cato, G. Marcellus) azonban e határozatot nem respectálta. Arra a hírre, hogy Caesar legióit az innenső Galliában kezdi összpontosítani, P. pártja és következő évre designált consulok a senatusban arra szólították fel P.-t, hogy erőszak ellen erőszakot alkamlazzon és önkénteseket toborozzon. A 49-ik év jan. 1-én tartott ülésen a senatus Caesar utolsó ajánlatát is elvetette és azt hangoztatta, hogy Caesart, ha seregét a kitűzött határnapig el nem bocsátja, a haza ellenségének fogja nyilvánítani, és Curiót s a Caesarhoz szító tribunusokat a városból kiűzte. Caesar erre válaszképen átlépte a Rubicót (49. jan.). Dio 50, 64. Plut. Pomp. 58. Caes. 30. App. b. c. 2, 31 sk. Vell. 2, 48. Caes. b. c. 1. Cic. fam. 6, 6, 5. 16, 11, 3. Caesar váratlan, gyors és erélyes előrenyomulása zavarba ejtette a még el nem készült P.-t és a senatust, a miért is Corfinium elestének hírére abban állapodtak meg, hogy Romát és Italiát egyelőre átengedik Caesarnak, maguk pedig Keleten veszik fel a harczot. 49 martius 17-én hagyták el P. és optimata elvtársai a fővárost és Brundisiumból még jókor Dyrrhachiumba vitorláztak, a hol P. legiói jól kiszemelt helyen elsánczolták magukat. P.-nak az volt a terve, hogy Italiát keleti összeköttetéseitől elvágja és ezzel éhséget és felkelést idézzen elő lakói között, mely föltevésben azonban elszámította magát. Caesar előbb P. tartományát Hispaniát kereste fel, hol P. legatusait sorra legyőzte és csak most a 48. év telének elején indult P. után Epirusba és innen Dyrrhachium ellen, hol P. táborával szemben tábort ütött. Itt a szerencse eleinte P.-nak és sokkal nagyobb hadseregének kedvezett, a ki Caesar támadását véresen visszaverte. Caesar belátta, hogy itt éhségtől gyötört katonáival nem tarthatja magát és ezért vakmerő fordulattal a Pinduson keresztül Thessalia rónájára indult, a hová őt a diadalittas P. és a senatus megfontolatlanul nyakra-főre követték. Caesar Pharsalus mezején 48 aug. 9-én (a javított naptár szerint jun. 6-án) ütközött meg 23 ezer emberével P.-nak 54,000 emberével szemben, és e csatában lángelméjének, személyes bátorságának és edzett katonái vitézségének segélyével fényes diadalt aratott ellenfelének fegyelmezetlen hadserege fölött. P. be sem várva a csata kimenetelét kétségbeesetten a tengerpartra s innen hajón előbb Lesbosba majd nejével és kis fiával Sextusszal Ciliciába vitorlázott. Hír szerint a parthus király udvarába készült, de a hadi tanács szavára hajolva Cypruson át Aegyptusba utazott, melynek ifjú királyától és miniszterétől segélyt remélhetett, a mennyiben Ptolemaeus Dionysius királynak atyját ő tette meg annakelőtte királylyá, azonfelül Aegyptusban letelepedett veteranusaira számított. Ámde az alexanriai udvar, mihelyt Caesar diadaláról értesült, rögtön elhatározta, hogy P.-t láb alól elteszi és hogy Caesarnak versenytársa fejével fog kedveskedni. Mihelyt tehát P. Pelusiumnál, a Casusi hegyfok közelében horgonyt vetett és Achilles aegyptusi tábornok bárkájába szállott, hogy kiköthessen egy L. Septimius nevű volt római hadi tribunus több orgyilkossal együtt P.-t neje és fia szeme láttára leszúrta (48. sept. 28.). Ismeretes, hogy a nemsokára megérkező Caesar könnyeket hullatott veje s egykori barátja sorsa fölött és hogy P. tetemét nagy ünnepélyességgel albai birtokán helyeztette nyugalomra, a senatus termében pedig szobrot állíttatott emlékére. App. 2, 81–86. Plut. Pomp. 72–80. Caes. 48. Dio 42. 1 sk. Vell. 2, 53. Ily véget ért a még csak 58 éves hírneves hadvezér és államférfiú (a 676. á. Pompejus arczképét mutatja a római Palazzo Spadában levő márványszobor után. V. ö. Helbig, Führer,² 997. szám és Baumeister, Denkmäler 2, 1386. lap. A 677. ábrán P.-nak képe bronzérem után látható). Igazi érdemei katonai pályájában gyökeredzenek; barát és ellenség egyaránt elismerték kiváló hadvezérnek, a ki személyes bátorsággal, körültekintéssel és a legtöbb esetben nagy sikerrel felelt meg gyakran fölötte nehéz feladatainak. Műveltsége nem mondható ugyan sokoldalúnak és kedélyvilága sem ütött el nagyon az akkori átlagtól, de kegyetlenségnek ritkán és csak ifjúságában adta jelét, a mint hogy ő szakított először azzal a szokással, melynél fogva a foglyul ejtett előkelő ellenfélt a diadalmenet után ki szokták végezni. Magánéletét tisztának és becsületesnek mondották. Ily módon nyugodtan élhetett volna katonai hivatásának, a melyen föltétlenül megállotta helyét, és nagyon is beérhette volna a sorstól számára kiszabott részszel. P. azonban nem érte be sem gazdagságával sem családi összeköttetéseivel sem katonai hírnevével és népszerűségével. Ő politikai vezérszreepre vágyódott, holott híjjával volt az ehez szükséges tehetségeknek. Nem volt szónok, bátortalan, formaszerű, fagyos modorával nem tudta hallgatóit magával ragadni avagy lelkesíteni. Hozzájárult, hogy mint katona körültekintést, gyors elhatározást és erélyes végrehajtást tanusított, mint politikus nem mert nagyobb dolgot akár kezdeni akár végrehajtani. Nem volt szilárd politikai meggyőződése és világos programmja, a mint hogy megbízható pártja és eszközei sem voltak; ellenkezőleg: vajmi gyakran ő volt eszköze a párotknak. Következésképen nem is birta a politikai áramlatot abba a mederbe terelni, mely eszménykép szüntelen lelki szemei előtt lebegett. És a mennyiben hallatlan hadi szerencséjén alapuló hiúsága, összeköttetései és népszerűsége folyton a legfőbb hatalom elnyerésére sarkalták, tehetségei pedig sehogy sem állottak arányban e nagy czéllal: természetes, hogy szivós állhatatossága és fáradozása kárba veszett és hogy a viharos, erejét felülmuló kor őt játékszerré törpítette s idő előtt összetörte. – Irodalom: A római birodalmat tárgyaló nagyobb munkák közül lásd Mommsen 4–8. köt. (a k itúlságosan kedvezőtlen színben festi P. politikai pályáját és még katonai tehetségét is szeretné kisebbíteni). Peter 2. k. Ihne 6. k. Nitzsch 2, 171. Niese 128. l. Drumann, Gesch. Roms stb. Neumann, Gesch. Roms, 2. köt. V. ö. a Sulláról, Caesarról és Ciceróról szóló irodalmat. Monographia: Fröhlich, P. (Zürich ,1898). Specialis irodalom: A Mithridatesről szóló irod. (l. o.), különösen Reinach műve. Jordan R., DE fontibus Appiani in b. Mithr. enarr. (Göttingen, 1873). Kubitschek, Über die P. Aera in Syrien, Arch. Epigr. Mitt. aus Österr. Ung. 13. köt. M. Bernhardt, Chronologie der Mithrid. Kriege, Marburg, 1896. H. Nissen. Der Ausbruch des Bürgerkrieges, Sybels Histor, Zeitsch. 45. köt. Új foly. Wilh. Fabritius, Theophanes von Mytilene u. Dellius als Quellen der Georg. des Strabo (Strassburg, 1888). – 12. Cn. Pomp. Magnus, előbbinek idősb fia, atyja hajóhadán szolgált és Adriai tengeren, a pharsalusi csata után értesülvén atyja haláláról, Africába indult, hol Juba királylyal és a megmenekült köztársaságiakkal résztvett a Thapsus mellett, vívott csatában. A csatatérről öcscsével Sextusszal Hispaniába menekült, hol jókora hadsereget gyüjtött maga köré, azonban Munda mellett (45) Caesartól döntő vereséget szenvedett, mire futásközben megöletett. Plut. Pomp. 62. Caes. b. Hisp. 39. Starbo 3, 141. – 13. Sext. Pomp. Magnus, az előbbinek öcscse, szül. Kr. e. 75-ben. A polgárháború kitörése után mosotha anyjával (Metellus Scipio leányával) Lesboson várta be atyját, a kivel együtt azután Aegyptusba menekült, a hol szemtanúja volt Pompejus megöletésének. A gyilkosság után, melyet sem megakadályozni sem megboszulni nem tudott, elmenekült és előbb Africában folytatta Caesar ellen a harczot, majd Hispaniában, a hol a Munda mellett szenvedett vereség mellett is fenn birta magát tartani, sőt Caesar halála után tekintélyes hatalmat alapított magának. A 44. mart. 15-ikét követő zavarokban Antonius kereste barátságát, visszaadván neki atyjának birtokait, ámde a senatus is kereste szövetségét, hogy benne a triumvirek ellen támaszt találjon, mely czélból a hajóhad parancsnokává megtette. Sext. Pomp. Eleinte óvatos álláspontra helyezkedett és egyik párttal sem szakított. Nemsokára azonban a táborába érkező politikai menekülőkből jókora hadsereget szevezett, hajóhadával pedig megszállotta Sicilia és Sardinia szigetét. Erre a triumvirek megalkudtak vele és a 39-ben Misenumban kötött szerződésben Sicilián, Sardinián és Corsicán kívül még Achaiát is átengedték neki. App. b. c. 5, 66–73. Dio 48, 27. Plut. Ant. 32. Vell. 2, 77. A béke azonban nem volt tartós; Sextus és Octavianus között Sicilia birtoklásáért újabb háborúra került a dolog (39), mely változó szerencsével folyt. 38-ban és 37-ben Sext. hajóhada győzött, de 36-ban Naulochus mellett Agrippától döntő vereséget szenvedett, mely hírre szárazföldi hadserege is megadta magát Octavianusnak. Cn. Pomp. erre alkudozásokba bocsátkozott Octavianusszal, a ki azonban rászedte és vesztére tört. Sextus erre Kisázsiába menekült, a hol Antonius embereinek kezébe esett és nem tudni, Antonius parancsára-e vagy annak tudta nélkül, Miletusban megöletett (35). Vellejus jellemzése szerint «sermone barbarus, rudis studiis» volt, ki rendkívül fenhéjázó és büszke modorával még atyjának barátait (így Cicerót) is elidegenítette magától. Dio Cass. 43, 30. 45, 9 sk. 48, 17. 49, 11. App. b. c. 2, 105. 3, 4, 5, 142. Strab. 3, 141. Cic. Phil. 5, 14 sk. Vell. 2, 73. V. ö. Risse, De gestis S. Pompeji (1882). Seiffen, De Sexto Pompeio (Utrecht, 1846). Block Péter, S. P. (Leyden, 1879). – 14. Huga Pompeja neje volt Faustus Sullának, később Caesar kérte meg kezét, utóbb Sextus ótalma alatt élt Siciliában. – 15. Sextus Pomp., Kr. u. 14-ben consul, 13-ban Kisázsia helytartója. Barátja volt Valerius Maximusnak és Ovidiusnak (ex Pont. 4, 1. 4, 5. 15). – 16. Cn. Pomp. Magnus, Claudius császár veje, kit Messalina megöletett. Suet. Claud .27 sk. – 17. Pomp. Varus, köztársasági politikus, Horatius (od. 2, 7) mint régi bajtársát emlegeti, a ki Philippi mellett oldalán küzdött; később éveken át kalandos, bolyongó életet élt és csak 30-ban Kr. előtt tért vissza Italiába. – 18. Pomp. Grosphus, gazdag siciliai földbirtokos, Horatius barátja (od. 2, 16. ep. 1, 12, 22 sk.). – 19. Pomp. Demetrius nagy Pompejus egyik szabadonbocsátottja, a ki rabló hajlamairól lett hírhedtté. Plut. Pomp. 2.

20. Pomp. Trogus, galliai származású, nagyatyjának Pompejus Magnus adta a római polgárjogot, innen neve; Livius kortársa, szerzője egy nagy történelmi munkának, a melyből Justinus kivonatot készített. A mű czíme historiae Philippicae, 44 könyvből állt, Ninuson kezdte s koráig hozta le; görög források, névszerint Theopompus (a kitől a czímet is vette), Theagenes, Timagenes és Clitarchus után készült. Írt állat- és növénytani műveket is. Értekezett róla Hallberg (1869). – 21. Grammatikus Mauretaniából, a Kr. u. 5. sz. második felében, grammatikai tankönyvet írt (commentum artis Donati) Donatus és Servius nyomán, a mely a középkorban nagyon el volt terjedve, nem értéktelen. Kiadta Keil, gramm. Lat. 5. k. 95 sk. l.

671. Pompeji tervrajza.

672. Pompeji kiásott részének tervrajza.