Az opera varázslója

Mikó András: Oláh Gusztáv

Ha szembetalálkoznék vele az Operaház folyosóján, talán meg sem lepődnék. Nemcsak azért, mert a tíz éve eltávozott Oláh Gusztáv a váratlan fordulatok, meglepő tettek embere volt művészi munkájában, mindennapi életében egyaránt, hanem mert teljesen sohasem hagyott itt bennünket. Mindennapi munkánkban gyakran merül fel szóban vagy gondolatban: mit tett volna, hogyan döntött volna ő ebben vagy abban a helyzetben. Élete szerves része annak a hagyománynak, amiből mindennapunk táplálkozik. Környei Béla, Báthy Anna, Székely Mihály, Sergio Failoni, Oláh Gusztáv és a többiek köztünk vannak, segítenek bennünket.

Gazdag életműve tudományos felmérésre vár, a jelen megemlékezés nem törekszik teljességre, inkább a személyes emlékek lencséjén keresztül néz vissza rá.

Első jelentős színházi élményeimet már tőle kaptam, hiszen az 1901-ben született Oláh Gusztáv 1928 óta az akkori állami színházak, tehát az Operaház, Nemzeti Színház, Nemzeti Kamara Színház összes tervezői munkáját végezte szcenikai vezetőként. Mind az Operában, mind a Nemzeti Színházban nagy tudású, zseniális rendező-művészek hatottak termékenyítően a rendkívül sokoldalú, zongoraművésznek, építésznek és képzőművésznek egyaránt kiváló fiatalemberre. Márkus László és Hevesi Sándor hatása és személyes példája érlelhette meg Oláh Gusztávban a rendezés, a színpad egészének irányítása iránti vágyat.

Élete első alkotói korszakának a 30-as évek elejéig terjedő időt tekinthetjük, rendezői tevékenysége kezdetéig. Ebből az időből még kevés a személyes emlékem, de a talán legjelentősebbet, a Hevesivel misztériumszínpadra alkotott "Tragédiát" még láthattam. Ez az akkor forradalmian újszerű vállalkozás még ma sem hatna korszerűtlennek. Ugyancsak ennek a korszaknak az eredménye a Hevesi-féle "Bánk bán" és a Shakespeare sorozat, ennek is különösen a sajnos áltálam csak dokumentumokból ismert "Windsori víg nők" nagyszerű forgószínpadi megoldása. Ebben az időszakban a későbbi érett művész összes kiváló tulajdonságai kibontakoztak: gazdag invenció, biztos ízlés és főként valami rendkívül racionális konstrukciós készség, ami talán az építésznek indult Oláh Gusztáv legjellegzetesebb tulajdonsága. Ha valaki összegyűjtené, hány díszletet, jelmezt tervezett a három színházban ezekben az években, egészen hihetetlen számokhoz jutna. Munkaképességét, szervezőkészségét a későbbi évekből ismerem; életeleme az alkotás volt, levegője a színház. Aki a későbbi években ismerte, könnyen elképzelhette, milyen volt fiatalabb éveiben, hiszen sohasem öregedett meg. Ifjú maradt, még ha édesapja halála után neve mellől elmaradt is az a szócska, ahogyan ebben az időben munkáit jegyezte: ifj. Oláh Gusztáv.

Első rendezése tudtommal az "Álarcosbál" volt. Ez az előadás színességével, mozgalmasságával; realizmusával jellegzetes új színt hozott és döntő sikert aratott. Ettől kezdve Oláh tevékenységét, néhány vendégtervezéstől eltekintve, az Operaházra koncentrálja és rendezőként, tervezőként, majd amikor Radnai Miklós halála után Márkus László az Operaház igazgatója lett és a rendezéstől-tervezéstől visszavonult, főrendezőként, később vezető-főrendezőként a színház szervezetének motorja volt. Ez a korszak, amelyet azután a második világháború szakított meg – már a pályája zenitjén álló, a világ színházművészetének élvonalában számontartott, haladó és újító, érett, nagy művészt mutatja. Az ugyancsak ebben az időben induló Nádasdy Kálmánnal együtt és párhuzamosan az operai színpadművészetet addig még nem tapasztalt magas színvonalra emelték, és az egész műfaj iránti érdeklődést széles körben felkeltették. A magam színház- és operaművészet iránti érdeklődése is ezeknek az előadásoknak hatására ébredt fel. Erről a korról már személyes élmények alapján számolhatok be. Persze a teljesség és rendszerezés itt is másra vár.

Ebben a korban bontakozott ki Oláh egyéniségének ezer színe. Szinte minden új munkája új hangon szólt, minden új rendezése, tervezése új utat nyitott. Nem kötötte le magát állandó stílushoz, azt a helyes irányt követve, hogy egy mű előadói stílusát annak követelményei és alkotói iránya határozza meg. Ha legkiválóbb munkáit nézzük: a "Don Carlos" (Nádasdyval együtt rendezett) előadásának történelmi légkört sugárzó monumentalitását, a "Simone Boccanegra" középkori vízióját, a "Varázsfuvola" légies meseszerűségét, a Dobrowennel alkotott "Hovanscsina" gazdag impressziójú festőiségét - mind egy nagy művész más-más arcának megragadóan teljes vetületei. De bizonyosan, legnagyobb itthoni és nemzetközi személyes sikere Respighi "Láng"-jának bemutatójához fűződik. Ez a rendkívül jelentős mű mérsékelt olaszországi fogadtatás után Budapesten nyerte el méltó előadását és sikerét és ezt a sikert megismételte az olaszországi vendégjátékokon, a Firenzei Ünnepi Játékokon és a milánói Scalában.

Ez az előadás a bizánci kultúra döbbenetes víziójú életrekeltése volt, a díszletek-jelmezek segítségével minden jelenet olyan hatást keltett, mintha egy mozaik-kép elevenedett volna meg. Az előadás minden pillanata dekoratív, szigorúan komponált volt és e mellett Oláh el tudta érni a mű mély szenvedélyességének teljes kibontakoztatását. Nádasdy Kálmán meséli, hogy a próbák idején Oláh szinte önkívületben élt, azt mondta, "úgy érzem, hogy én ott éltem ebben a korban, átéltem ezeket a dolgokat": Ez a beleélő képesség, a tudatos, ragyogó intellektusú Oláh Gusztáv másik arca a magyarázata művészete sokrétűségének.

Mint díszlettervező is pályája csúcsára érkezett ebben az időben. A Nádasdyval együtt alkotott produkciók közül, csak találomra említem az Erkel operákat, a "Kékszakállú herceg vára" forradalmian újszerű megoldását, a hatalmas sikerű Puccini bemutatókat, a "Pillangókisasszony"-t, a "Bohéméletet" és a "Tryptichon"-t, a Rékai András rendezéséhez készült szellemes "Szöktetés"-t, "Falstaff"-ot, a Dobrowennel alkotott "Igor herceg"-et, és sok-sok balett díszletét.

A kényszerű háborús szünet után Oláh töretlen erővel és energiával fogott munkához: Oroszlánrészt vállalt a színház újjászervezésében, és a háború utáni szegénységben, megváltozott anyagi lehetőségek között is biztosítani tudta a színház színvonalát. Ekkor munkáját már a színpadról, munkatársaként figyelhettem, és csodálhattam hallatlan tudatosságát. Semmit sem bízott a véletlenre, az előadás minden mozzanata előre eltervezetten és elrendezetten élt benne. Ekkor alkotta másik "főművét", a "Peter Grimes"-t: Ez az előadás a "Láng"-hoz hasonló erejű vízión alapult, és ha az akkori körülmények nem gátolják, ahhoz hasonló nemzetközi sikerhez segíthette volna az Operaházat. Ragyogó bemutatók sorának lehettem tanúja, a Klemperer-féle "Varázsfuvola", a Nádasdyval közösen rendezett "Borisz Godunov" csúcspontjai operaművészetünknek. Felkészülése, szorgalma bámulatos volt, minden hozzáférhető forrást elolvasott, minden adatot tudott, mindenütt járt, mindent ismert. Rendkívül intenzíven foglalkozott a balett-művészettel, sok balettnek társszerzője volt, egy ideig az Operaház balettigazgatói posztját is betöltötte. Balettdíszletei közül talán legfontosabbak a "Fából faragott királyfi" különböző megoldásai és a "Diótörő" mesevilága.

A róla őrzött kép teljességéhez tartozna az is, hogy bár tudatában volt saját értékének, mindig kérte és legtöbbször elfogadta a bírálatot. Talán ez a tulajdonsága okozta, hogy az 50-es évek kultúrpolitikai torzulásai kihatottak munkájára, a formalizmust elkerülni akarván, művészi kifejezésének bátorsága és sokrétűsége is csökkent. Maga látta ezt legjobban és tragikus müncheni útja előtt fiatalos hittel és lelkesedéssel beszélt színpadművészetünk megújulásának szükségességéről.

Halála váratlan, súlyos csapás volt. De nem ment el nyomtalanul, köztünk van, mindennapi munkánkban példájával segít bennünket.

(Muzsika, 1966. 12. sz. 14–15. p.)

Mikó András (1922–1998): rendező, főiskolai tanár. 1946-ban szerződött az Operaházhoz. Otto Klemperer asszisztense, ügyelő és segédrendező volt. 1949-től a színház rendezője, 1963-tól 1987-ig főrendezője. 1950-től operai színészmesterséget és -rendezést tanított a Zeneakadémián. 1951–52-ben a Fővárosi Operettszínház főrendezője volt.

A lap tetejére