Az opera varázslója

Staud Géza: Az Opera varázslója

A Hovanscsina rendezésére hívták meg Münchenbe. Ott halt meg ötvenöt éves korában, váratlanul, epeműtét után, szívgyengeségben. Decemberben már tíz éve lesz ennek.
Magas, szikár alakja mintha most is ott járna a színpad körüli folyosókon. Merev tartással, hosszú léptekkel, mindig egyforma tempóban megy az irodából a festőműhelybe, benéz a próbaszobákba és a balett-terembe, feltűnik a színpadon, majd a nézőtéren, ahonnan a próbát figyeli. Összes zugát ismeri ennek a labirintusnak. Valamennyi ajtóról tudja hová nyílik, minden kapcsolóról, csengőről, gombról. fogantyúról, mire való. Személyesen ismer mindenkit, énekesek, zenészek. táncosok, kardalosok, műszakiak, tisztviselők légiónyi hadát. Harmincöt évig élt ebben az épületben. Benne alkotott. Hozzá tartozott. Még ma is nehéz elképzelni nélküle az Operát.
Különös környezetben nőtt fel. Lombos fák közt álló nagy sárga épületben, amelynek lakói szerepeket játszottak, halálos komolysággal, teljes azonosulással, feloldódva és elveszve a képzelt alakban. Id. Oláh Gusztáv, híres ideggyógyász, a lipótmezei elmegyógyintézet igazgató-főorvosa volt, s családjával az intézet szolgálati lakásában lakott. Milyen benyomásokat hagyhatott egy gyermek lelkében ez a furcsa világ, a nagy parkban bolyongó szomorú álarcokkal, s a magánzárkák párnázott falain is áthatoló félelmetes ordításokkal? Nyilvánvalóan megszokta ezt a külső szemlélő számára elrettentő színházat és megtanulta az orvos-apa hideg szemével nézni. "Én a színházi viharokat jól bírom – mondta később egyszer – Ezekhez már gyermekkoromban megedződtem - ugyanis ideg- és elmegyógyintézetben születtem."

Nem mint félresikerült színész, szemfüles riporter vagy kalandvágyó minisztériumi tisztviselő sodródott a rendezői pályára, hanem – akárcsak egykor Hevesi Sándor – céltudatosan és rendszeresen készült fel színházi hivatására. Nem lévén még semmiféle intézményes rendező- és szcenikusképzés, maga vetett számot a feladatokkal és mindent meg akart tanulni, ami megtanulható ahhoz, hogy valaki operarendező lehessen. A Műegyetem építészmérnöki karának hallgatója volt, mikor hivatását felismerte. Beiratkozott a Zeneakadémia zongora tanszakára és közben képzőművészeti tanulmányokat is folytatott. A festői hajlamot édesanyjától, Fodor Róza festőművésznőtől örökölte. Mérnöki, zenei és festői képzettsége mellett kitűnően beszélt nyelveket. Ez a szakmai felvértezettség nyújtott neki később páratlan művészi biztonságot. Sokágú színházi tevékenységéből mindvégig hiányzott minden esetlegesség, könnyelműség, felületesség és színházi "linkség" . Halálos komolyan vette mesterségét és művészi tevékenységét szakszerű precizitás jellemezte.

Az operarendezés elemeit Márkus Lászlótól tanulta, aki 1923-ban már mint a Magyar Színház elismert rendezője és díszlettervezője került az Operához. Oláhot azonban rövidesen Márkus fölé emelte alapos zenei képzettsége, mint ahogy a sokszor felszínes és pontatlan Kéméndyvel szemben alapos és rendszeres munkájával tűnt ki. De az igazi mester mégis Hevesi Sándor volt az operarendezés terén. Ekkor ugyan már a Nemzeti Színház főrendezője és 1922-től igazgatója, de az első világháború előtt eltöltött két éve az Operaházban forradalmi változást hozott. Mesterrendezéseinek egy része (A Trubadúr, Rigoletto, Traviata, A varázsfuvola, Szöktetés a szerájból) még a húszas években is változatlanul élt az Opera műsorán. Oláh Gusztávnak személyesen is alkalma volt látni Hevesit operarendezés közben: 1922-ben mint vendég, Dohnányi A vajda tornya című operáját rendezte, 1924-ben pedig Mozart Mirandolináját.

Az operarendezés alaptételét Magyarországon először Hevesi Sándor fogalmazta meg és váltotta valóra a művészi gyakorlatban is. Röviden így fogalmazható: míg a drámai színpadon a rendező kiindulópontja a szöveg, az operaszínpadon kizárólag a zene. Éppen ezért operát könnyebb rendezni, mint drámát, mert a partitúrában úgyszólván minden színpadi instrukció benne van, csak ki kell belőle olvasni. Az operalibrettó megadja ugyan nyersen a helyzetek sorozatát, de azok drámai tartalma, hangulata, dinamikája, tempója és az egész mű stílusa a zenében van rögzítve. A színpadi mozgást is olyan szigorúan körülhatárolja a zene, hogy nem is lehet kitérni előle. A drámai rendezőnek a szövegből kiindulva előbb meg kell szerkesztenie ezt a partitúrát, mielőtt instrukciót adna, az operarendező azonban készen kapja a zeneszerzőtől. Éppen csak olvasni kell tudni a partitúrát.

Ezt tanulta meg Oláh Gusztáv Hevesitől, de még itt is tovább tudott lépni. Hevesi szemléletét, amely mindenekelőtt az operaénekes zenei interpretációjára, játékára és mozgására korlátozódott, az operai díszletre és jelmezre is alkalmazta, s így a zene akusztikus viszonylatait a színpad egész vizuális nyelvére transzponálta. Nála tehát az operaelőadás minden mozzanata a partitúra rendezői értelmezésére épült.

Pályája sima volt, minden nagyobb megrázkódtatás nélkül. A harmincas évektől kezdve már nemcsak szcenikus, díszlet- és jelmeztervező, hanem fokozatosan rendezővé, főrendezővé, majd vezető főrendezővé nevezik ki. A felszabadulás után kétszer kap Kossuth-díjat és elnyeri a kiváló művész címet is.

Pályája első évtizedében díszleteket és jelmezeket tervezett. Az Operaházban a Xerxes, A háromszögletű kalap, az Oedipus Rex, a Petruska és a Diótörő díszletezését végezte. Ugyanakkor azonban a Nemzeti Színházban is számos szcenikai feladatot oldott meg. Ezek közt legjelentősebb Az ember tragédiája 1926. évi felújítása, amikor Hevesi misztériumnak fogva fel a Tragédiát, olyan háromsíkú színpadra gondolt, amelyen gyorsan pergethetők a jelenetek. Oláh zseniálisan oldotta meg a feladatot. Kétoldalt felfutó lépcsősorokat középen híddal kötött össze, s ez az építmény állandó váza maradt a díszletnek. Néhány jelzéssel pillanatok alatt más-más helyszínné volt átalakítható.

Oláh Gusztáv díszlettervei Az ember tragédiája 1926-os előadásához

Ezenkívül az ő nevéhez fűződnek Hevesi igazgatósága alatt a Csongor és Tünde, a Barnhelmi Minna, A krétakör, a Légy jó mindhalálig, a Bánk bán, A windsori víg nők és több más Shakespeare-mű díszletmegoldásai is.

A harmincas évektől kezdve munkásságának túlnyomó része az Operaházhoz kapcsolódik annál is inkább, mert rendezői tevékenysége ekkor bontakozik ki. Ezeknek az előadásoknak sajátos művészi egységet biztosít az a körülmény, hogy legtöbb esetben egy személyben rendező, díszlettervező és jelmeztervező is, ami egészen új jelenség az Operaház történetében.

Kiindulópontja a színpadraállítás minden viszonylatában természetesen a zene. Zongorakivonatból játszotta le magának az operát s ebből született az egész szcenikai koncepció. A próbákon már részleteiben kidolgozott tervvel jelent meg, s ezért bizonytalanság, esetlegesség és ötletszerűség sohasem volt érezhető nála. Pontosan tudta, mit akar, s instrukcióit általában rövid és határozott mondatokban közölte és végrehajtásukat erélyesen megkövetelte. Gyakran szállt vitába mások nézeteivel, de sohasem ragadtatta el magát. Olyan hűvösen volt szenvedélyes, mint Bartók – akit különben nagyon szeretett – és a művészet logikájára épített.

Mozart, Wagner, Verdi, Muszorgszkij, Bartók és Kodály műveinek nagy része az ő rendezésében, vagy díszletezésében és jelmezeivel került színre. Különösen jelentősek közöttük A kékszakállú herceg vára, A Háry János, a Szöktetés a szerájból és A bolygó hollandi színrealkalmazásai. Díszletezésben inkább festői mint architektikus eszközökkel dolgozik, sohasem bántó fényhatásokkal. Vertikális irányban mindig levegős teret képez és szellemes fordulatokkal kerül minden merev szimmetriát. Bár az opera sokkal több látványos elemet bír el mint a dráma, Oláh Gusztáv egyszer sem élt vissza ezzel a lehetőséggel, a zenéből táplálkozó ízlése megóvta őt a revüszerű, öncélú látványosságtól. Jelmezterveit a színpadképpel szoros egységben komponálta meg. Különösen érdekelte a balett, az emberi mozgásnak ez a zeneileg megfogalmazott világa, s a mozgó testeknek a díszlethez és jelmezhez fűződő kapcsolata. Mesteri megoldásainak ékes példái a Diótörő, A rózsa lelke, a Petruska, A csodálatos mandarin és A fából faragott királyfi.

Sokat rendezett vidéken, Szegeden, Kassán, Kolozsvárott, és tevékenyen vett részt a szegedi szabadtéri játékok és a harmincas évek második felében a tatai játékok rendezésében. A szabadtéri játékterek monumentális térlehetőségeit éppen olyan művészi ökonómiával tudta kiaknázni, mint a színházak keretbe zárt színpadait.

A külföld elismerése mindenekelőtt művészi megbízásokban jutott kifejezésre. Firenzei, veronai, milánói, stockholmi és müncheni rendezéseit a sajtó lelkes ünnepléssel kísérte. Legnagyobb külföldi sikerét Respighi A láng című operájának rendezésével és tervezésével aratta magyar együttessel a firenzei Maggio Musicalén.

Emberi körvonalának teljességéhez tartozik pedagógiai munkássága is. A művészi tudás továbbadásának igénye, az életmű folytatásának biztosítása az utánunk jövő nemzedék lelkében vezette őt mint tanárt az Iparművészeti Főiskolán, ahol a díszlettervezést tanította, és a Zeneművészeti Főiskolán, ahol a színpadi gyakorlat tanára volt.

Közvetlenül a felszabadulás után tagja volt annak a triumvirátusnak, amely az Opera vezetését átvette. Amikor azonban az igazgatói szék körüli személyi harcok megindultak, visszavonult főrendezői birodalmába. Mert művészi kérdésekben szívesen szállt vitába, de egyéni érdekekért nem fecsérelte erejét. Pedig kétségkívül ő lett volna hivatva az Operaház vezetésére abban az időben.

Számos díszletterve és elkészült díszletének fényképe maradt ránk, de egyetlen olyan kritikát sem sikerült felfedezni, amely néhány általános frázison túl, megőrzött volna valami kézzel foghatót ennek a sokoldalú művésznek gazdag munkásságáról. Ezek után már szinte természetesnek kell vennünk, hogy több száz rendezői, díszlettervezői és jelmeztervezői alkotását eddig egyetlen komoly méltatás sem összegezte és értékelte. Meghalt és eltemettük. El is felejtettük.

Mintha nem is élt volna.

Mégis, a műalkotás természetes ereje győzedelmeskedni látszik az emberi emlékezet gyengeségén, még a színház múlandó művészetében is. Ha az Operaház legújabb színlapjait nézegetjük, neve ma is gyakran szemünkbe tűnik. Bánk bán, Don Carlos, Traviata, rendezte és a díszleteket tervezte Oláh Gusztáv, – Hunyadi László, Simone Boccanegra, rendezte Oláh Gusztáv, – Diótörő, Anyegin, Tosca, Bohémélet, Borisz Godunov, díszleteit tervezte Oláh Gusztáv. Az énekesek játéka és mozgása, a díszletek színei és formái az ő művészi képzeletét és alkotóerejét sugározzák.

Mintha ma is élne.

(Film Színház Muzsika, 1966. 19. sz. 24–25. p.)

Staud Géza (1906–1988): színháztörténész, az irodalomtudomány doktora. Egyetemi tanulmányait Budapesten és Párizsban végezte. Oklevelet szerzett Hevesi Sándor rendezői tanfolyamán, szerkesztette A Színpad c. folyóiratot, 1941–1944 között a Madách Színház dramaturgja volt. 1945–1948 között a Színház c. hetilap szerkesztője, 1946-tól 1950-ig a Színművészeti Akadémián irodalmat és színházi jogot tanított. 1954-től nyugdíjazásáig az Országos Színháztörténeti Múzeum, illetve a Színháztudományi Intézet főmunkatársa és a Gondolat Könyvkiadó szerkesztője volt.

A lap tetejére